Száz éves a szakorvosi címek használata hazánkban

Száz éve annak, hogy Magyarországon a betegségek kezeléséhez kvalifikált szakorvosok segítségét kérhetjük. A Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium 1924. december 1-jén kelt 149.000. számú körrendelete 16 szakterületen tette lehetővé a szakorvosi címek használatát. Ezzel az intézkedéssel – az orvosi kar javaslata alapján – a specialisták tekintélyét igyekeztek megvédeni a kontár konkurenciától, hogy megfelelő végzettség hiányában ne lehessen visszaélni a szakorvosi címmel.  Az orvostudomány fokozatos professzionalizációjának egyik állomása a szakorvosi minősítések megjelenése, amely lefektette a diploma után választható szakképesítések megszerzésének máig működő rendszerét. Ebben a cikkben az első szakorvosi címek megszerzéséhez vezető utat, a szabályozás fogadtatását és hatásait fogom áttekinteni levéltári források, jogszabályok és a korabeli sajtó segítségével.

A 19. századi társadalmi folyamatok egyik jellemzője volt az egyetemi végzettséghez kötött, speciális képzettséget igénylő értelmiségi pályák önálló professzióvá válása, amely szakmai közösségeket teremtve egyéni és csoportos identitásképző szereppel bírt. Ezen hivatások – köztük az orvostudomány – gyakorlóira együttesen jellemző, hogy munkájukat a társadalom szolgálatában, bizonyos etikai elvek mentén végzik, továbbá tagjaik testületekbe tömörülve igyekeznek érvényesíteni kollektív érdekeiket, akár a hatalmi és a társadalmi kontrollal szemben is. Magyarországon az első orvosi testület a reformkorban, 1837-ben alakult Budapesti Királyi Orvosegyesület néven. Tagjai közé – a vidéki egyletekkel ellentétben – kizárólag doktori címmel rendelkező tagok kerülhettek be. Később a dualizmus korában újabb szervezetek és fiókszervezetek alakultak, illetve átszerveződtek, mint például az Országos Orvosszövetség vagy a Budapesti Orvosegyesület. Ezeknek az érdekérvényesítő szerveknek fontos szerepük volt az azonos végzettségű személyek monopóliumainak kivívásában, a hivatással kapcsolatos normák rögzítésében és a képzés fölötti kontroll gyakorlásában. Az orvosszövetségek szakmai munkája a 19. század végétől különböző szakosztályok keretén belül zajlott. 1897-ben a Budapesti Orvosegyesület tudományos szekciói a következők voltak: Stomatológiai (fogászati) szakosztály, Elme- és Idegszakosztály, Gynaecologicus (nőgyógyászati) szakosztály.

A szekciók minden évben tudományos üléseket tartottak, kutatásaikat megvitatták és munkájukról az egész egyesületnek évenként beszámoltak, hogy az új eredmények minden tag számára megismerhetők legyenek. Az orvostudomány fejlődése során idővel egyre több terület tudományos munkája folyhatott speciális szakosztályok keretei között, amelyekre később a szakorvosi minősítések épültek.

A magyar orvostársadalom és közegészségügy az első világháború után

Az első világháborús veszteségek és a politikai változások az orvostársadalom számára is komoly kihívásokat jelentettek. Az orvosszövetségek bírálták az önálló egészségügyi tárca hiányát. Ugyanis a Friedrich-kormány alatt (1919. augusztus 7. – november 24.) felállított, Dr. Csilléry András fogorvos által vezetett Népegészségügyi Minisztériumot – kevesebb, mint négy hónapos működés után – a Huszár-kormány (1919. november 24. – 1920. március 15.) ismét a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium hatáskörébe rendelte. Az Országos Orvosszövetség különösen aggályosnak vélte a politikai pártoktól független szakmai vezetés hiányát, valamint hogy az egészségügyre utaló elnevezés még csak meg sem jelent a tárca nevében. Tiltakozásuknak két levélben is – a Nemzetgyűlésnek és külön Horthy Miklós kormányzónak címezve – hangot adtak.

„Ama négy hónap alatt annyira megjavultak volna Magyarország egészségügyi viszonyai, hogy már nem szorultak a kormányzat megkülönböztetett figyelmére? Az elszomorító hivatalos adatok épp az ellenkezőt bizonyítják. Hiszen, hogy egyebet ne említsünk, a halálesetek száma állandóan jelentékenyen nagyobb a születéseknél! Avagy a négyhónapos tapasztalás azt derítette volna ki, hogy az ország egészségügyi közszolgálatára és egészségügyi viszonyainak megjavulására hasznosabb, ha az egészségügyi kormányzás megint csak olyan függelékféle, amely nem igényel semmi hozzáértést, amelyben a szakértőt nem illeti meg kezdeményezés, a döntés meg az intézkedés joga?” (…) Már pedig éppen az egészségügy az, amely, miként az igazságügy is, nem simulhat semmiféle politikához, hanem csak tudományhoz; amelyek szakértelemmel, szaktudással való igazgatása életbevágó érdeke egyaránt szegénynek meg gazdagnak, mert a betegség és halál nem válogat az emberek közt aszerint, kinek milyen a politikai meggyőződése, felekezete, társadalmi állása, foglalkozása és vagyona.” (Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Könyvtár és Levéltár, Országos Orvosszövetség, 93. doboz, 1920., „Főmagasságú Kormányzó!”)

Az első világháborút követő nemzetközi izoláció akadályozta a külföldi szakirodalmak, tudományos konferenciák elérhetőségét a vesztes országok számára, ezért a magyar orvostársadalomnak elszigeteltséggel kellett szembenéznie. Dr. Johan Béla, a Budapesti Király Orvosegyesület főtitkára 1925-ben az egyesület évzáró közgyűlésén kiemelte, hogy a specializálódás korában elengedhetetlen, hogy az orvos naprakész ismeretekkel bírjon és figyelemmel kísérje az orvostudomány és más rokon területek folyamatos fejlődését. Az orvosegyesület szekciói által rendezett hazai előadásoknak így kulcsszerep jutott az egyes specializációk előmozdításában, amikor a szakterületek legújabb innovációi csak korlátozottan voltak elérhetők.

„Azok az évek, amikor az egyetem padsoraiból az orvosi tudás legfrissebb vívmányaival is felfegyverkezetten kiléptünk, valamennyiünknél mindjobban elmaradnak egy közelebbi majd távolabbi múltban. (…) Kevés embernek van ma módjában, hogy külföldi kongresszusokra járjon, hogy egész sereg külföldi lapot tartson szemmel. És itt látom én a gyakorló orvosok szempontjából egyesületi előadásainknak fontosságát, amelyek tudományos értékük mellett mint az orvosi továbbképzés eszközei nagy orvosi kulturális munkát teljesítenek.” (Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Könyvtár és Levéltár, Budapesti Királyi Orvosegyesület 61. doboz, 1925., Budapesti Királyi Orvosegyesület június 13-i évzáró rendes közgyűlése Dr. Johan Béla főtitkár jelentése)

A súlyos közegészségügyi problémák miatt (magas csecsemő- és gyermekhalandóság, járványos betegségek terjedése, közellátási hiány stb.) az önálló, szakember által vezetett egészségügyi minisztérium, valamint a továbbképzés kérdése kiemelt fontosságú volt az orvosszövetségek számára, és az országos egészségügyi krízis mielőbbi megoldását a saját felelősségüknek érezték. Habár kormányzati szinten teljeskörű változtatásokat nem tudtak elérni, a szakorvosi címhasználat szabályozása szükséges lépés volt a lakosság egészségi állapotának javítása és a szakmai hitelesség biztosítása érdekében.

A szakorvosi kérdés rendezéséről szóló minisztériumi körrendelet és sajtóvisszhangja

A szakorvosi minősítés kérdése nem volt mentes a szakmai és politikai vitáktól. A Pesti Napló 1923. március 4-i száma szerint az Országos Orvosszövetség azért indítványozta a szakorvosi címhasználat törvényi rendezését, mivel az ország egész részén elszaporodtak az olyan önavatott szakorvosok, akik nem értenek a szakmájukhoz és üzletté alacsonyítva az orvoslást „aláássák az egész orvosi kar hitelét és tekintélyét.” A jelenség okait egyfelől anyagi problémákkal magyarázták, mivel a specialisták magasabb jövedelmet kaptak, másfelől az első világháború alatt végzett munkájukra hivatkozva többen például sebész szakorvosként definiálták magukat. A kontárok elleni küzdelem gyakran visszatérő elem az orvoslás történetében, ezért az általános praktizáláshoz hasonlóan a szakorvosi cím megszerzését is a megfelelő tanulmányok elvégzéséhez, tapasztalatszerzéshez és az orvostársadalom befogadásához, szakmai elismeréséhez kötötték.

Ahogy az Országos Orvosszövetség egyik nyilatkozatában leszögezte: „szakorvos csak az, akit tudása, hozzáértése, alapján kollégái annak ismernek el.” (Pesti Napló 1923.03.04. / 51. szám, 3. oldal)

A rendelettervezetet kritikák is érték. Egyes orvosok sérelmezték, hogy a jogi változtatást annak ellenére akarják rájuk kényszeríteni, hogy az orvostársadalom nagyobb része nem tagja sem az Országos Orvosszövetségnek, sem valamelyik fiókszervezetnek. Ekkor még ugyanis a praktizálást nem kötötték szakmai testületbe történő belépéshez. Később, „az orvosi rendtartásról” szóló 1936 évi I. tc. hozta létre az Országos Orvosi Kamarát és rögzítették, hogy orvosi oklevélhez kötött tevékenységet csak az folytathat, aki egyúttal valamelyik kerületi kamara tagja is.

Az Egyenlőség című hetilap szándékos és diszkriminatív politikai motivációt vélt a szabályozás mögött, amely célja számos orvos megfosztása szakorvosi minősítéstől és a címmel járó magasabb keresettől. A szerző véleménye szerint a budapesti egyetemi klinikák az ott uralkodó „szellemiség miatt” ki fogják zárni a fiatal zsidó orvosokat, az idősebbek pedig már korábban sem tudták a szakorvosi cím megszerzéséhez előírt gyakorlati időt eltölteni a megadott az intézményekben.

„Igazán kíváncsiak vagyunk: meddig, mely határig óhajtják még kiszélesíteni a numerus clausust? és meddig csonkítják még a reakciósok a tudomány szabadságát és az emberi szabadságot, amely minden civilizált országban szent?” (Egyenlőség 1924.04.12. / 15. szám, 8. oldal)

A népjóléti és munkaügyi miniszter 1924. évi 149.000. számú körrendelete végül a szakorvosi cím megszerzését az alábbi területeken tette lehetővé:

1. belbetegségek,
2. gyermekbetegségek,
3. idegbetegségek,
4. elmebajok,
5. sebészet,
6. testegyenészet,
7. húgy- és ivarszervi bántalmak (urológia),
8. szülészet és nőgyógyászat,
9. szemészet,
10. orr- és gégebajok,
11. fülbetegségek,
12. bőr- és bujabetegségek,
13. fogászat (stomatologia),
14. természetes gyógymódok (fizikotherapia),
15. röntgen- és rádiumsugaras eljárások (röntgenologia és rádiotherapia),
16. kórszöveti és kórvegyi vizsgálatok.

A jogszabály alapján a szakorvosi cím megszerzéséhez az orvosnak igazolni kellett azt, hogy az adott szakterületen két évig tudományegyetemi klinikán, vagy három évig más gyógyintézetek megfelelő osztályain megszakítás nélkül, hivatalos alkalmazásban vagy rendszeresített bejáróorvosi minőségben praktizált. A minősítést szerzett személyekről szakorvosi hiteles névjegyzék készült, amelyet a miniszterhez kellett felterjeszteni.

Az első magyar szakorvosi minősítések

1925. július 30-án a 69.000. számú rendeletével a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium közzétette az elsőként szakorvosi címet szerzett személyek névsorát. A 16 szakterületen országosan összesen 3.300 minősítés történt. A szakorvosok pontos létszáma nem meghatározható, mivel egy személy több területen is szerezhetett címet, valamint a felsorolás nem közölt részletesebb adatokat, ezért a személyek teljesen nem beazonosíthatók.

A statisztika alapján a legtöbb minősítés fogászatból történt (716 db, 22%), ezt követi a belbetegségek (489 db, 15%) és a szülészet-nőgyógyászat (432 db, 13%) területe. A fogszakorvosok magas aránya egyfelől a szakterület hasznosíthatóságával és a széles pacientúrával magyarázható, másfelől a jogszabály alapján ehhez a specializációhoz 2-3 év helyett csak minimum egy év hivatalos alkalmazást kellett eltölteni a megadott fogászati intézetekben.

A szakorvosi minősítések területi megoszlásánál Budapest elsősége nem meglepő, azonban a fővárosiak kiugróan magas száma így is szembetűnő. A magas aránytalanságot mutatja, hogy míg Budapesten összesen 2110 minősítés történt, addig az ország észak-keleti megyéiben csupán néhány (Abaúj-Torna vármegye 3 db; Szatmár, Ugocsa és Bereg vármegye 4 db; Bihar vármegye 10 db). Általánosan megállapítható, hogy a megyeszékhelyeken magasabb volt a szakorvosok aránya. Ez a szakorvosi címhez szükséges letöltendő klinikai gyakorlattal magyarázható.

A minősítések eloszlásáról még pontosabb képet kapunk, ha ezt az adott megye lélekszámához viszonyítjuk. A szakorvosok aránya a városokban, köztük Budapesten a legmagasabb: a fővárosban 477 páciens jutott egy szakorvosra. Az orvosképzésnek is otthont adó egyetemi városok szintén kedvezőbb arányt mutattak: Debrecenben 1011, Szegeden 1098, Pécsen 1258 beteggel számolhatunk szakorvosonként. A lakosságnak többnyire tehát megyeszékhelyre vagy más városba kellett utaznia a speciális ellátásért. A városok agglomerációiban élők – a távolság és jobb utazási feltételek miatt – könnyebben és gyorsabban részesülhettek szakorvosi kezelésben a távolabb lakókhoz képest. Így például bár Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye Budapest után a második legtöbb szakorvosi minősítést adta, a népességi arányokat tekintve közepesen volt ellátott (7772 beteg jutott egy szakorvosra). A névjegyzékből az is látható, hogy a specialisták zömében a főváros szomszédságában, Újpesten, Kispesten, illetve Vácon működtek, ami tovább mutatja az aránytalan ellátottságot az ország legnagyobb megyéjében.

A szakorvosi címek szabályozásának tanulsága és utóélete

A Budapesti Orvosok Szövetségének 1928. évi közgyűlésén Dr. Gerlóczy Zsigmond elnök összefoglalta a szakorvosi minősítések rendeleti szabályozásának négy éves tapasztalatait. Eszerint az egész orvosi kar mintegy 60%-a lett szakorvos, pedig a cím ellenére a legtöbben továbbra is anyagi nehézségekkel küzdöttek. A rendelet negatív hozadékának tulajdonították, hogy a specializációra való törekvés miatt az egyetemről kikerülő orvosok általános tudása romlik. A rendelet előtt ugyanis a segédorvosok a három éves beosztásuk alatt igyekeztek minél több osztályon megfordulni, hogy a praxisban szükséges gyakorlati ismereteket megszerezzék. Céltudatosan a minősítésre törekedve azonban már nem kértek áthelyezést, hogy a három évet egy helyen tudják eltölteni és így megkaphassák a szakorvosi címet. Gerlóczy professzor szerint ez tovább növelte a vidék és a főváros közötti különbségeket. Bár Budapesten egyoldalú speciális tudással is lehetséges volt a praxis kiépítése, vidékre kerülve azonban sokféle esetet kellett ellátni, így egyre kevesebb lett az olyan orvos, aki az általános gyakorlatban is megállta a helyét. (Orvosi Hetilap 1928.05.06. /19. szám, 549. oldal)

Az évtizedek során a szakorvosi címek megszerzése számos további rendezésen ment keresztül. Meghatározták az egyes területeken eltölteni szükséges minimális gyakorlati időt, a képzőhelyeken felkészülő szakorvosjelöltek számát, valamint a képzést lezáró szakvizsgák módját és menetét. Az újabb tudományos eredmények és módszerek megjelenésével a specializációk száma is fokozatosan bővült. Napjainkban, 2024-ben 45 alap- és 40 ráépített szakorvosi, továbbá 7 szakfogorvosi képesítés szerezhető.

Kosztolányi Tímea

A kutatásomhoz hálásan köszönöm a Nemzeti Vizsgabizottság részéről Dr. Páva Hanna igazgató asszony és Csabai Ildikó osztályvezető asszony, továbbá Dr. Bodosi Mihály professzor úr javaslatait és segítségét.

Felhasznált irodalom:

Levéltári források:

Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Könyvtár és Levéltár, I. Testületi, szerves fondok. Budapesti Királyi Orvosegyesület iratai, 61. doboz. 1925. évi iratok, jegyzőkönyvek

Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Könyvtár és Levéltár, II. Töredékes fondok, bizottsági iratok, kisebb irategyüttesek. Országos Orvosszövetség iratai, 93. doboz. Az Országos Orvosszövetség beadványai, javaslatai (1902–1927)

Jogszabályok:

Jogtár online:

Az egészségügyi felsőfokú szakirányú szakképesítés megszerzéséről szóló 22/2012. (IX. 14.) EMMI rendelet (2024. augusztus 2-i állapot)

Magyarországi Rendeletek Tára:

A m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter 1924. évi 149.000. számú körrendelete, a szakorvosi kérdés rendezéséről. (1924. december 1.)

A m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszter 1925. évi 69.000. számú rendelete a szakorvosi névsor közzétételéről. (1925. július 30.)

Folyóiratok:

Egyenlőség 1924/15. szám

Orvosi Hetilap 1928/19. szám

Pesti Napló 1923/51. szám

Szakirodalom:

Halmos Károly – Szívós Erika: Doktor úr, tanár úr, főszerkesztő asszony: a hivatások a köztudatban és a modern történetírásban. Korall 11. évf. (2010.) 42. 5-18. p.

Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században. IV. kötet Tudomány, 1. Műszaki és természettudományok, Babits Kiadó, Szekszárd, 1996-2000. (https://mek.oszk.hu/02100/02185/html/611.html, letöltve: 2024.augusztus 15.)

Simon Katalin: Mesterségből hivatás. Sebészmesterek és orvosdoktorok Magyarországon az egységes orvosi képzés bevezetéséig. Korall 11. évf. (2010.) 42. 77-102. p.

Ezt olvastad?

Világkörüli útra indul a Kodály-módszer: Két nemzetközi konferencia a kádári Magyarországon

Hatvan évvel ezelőtt két Magyarországon megrendezett nemzetközi konferencia hozott széleskörű elismerést a magyar zeneoktatás számára és indította világkörüli diadalútjára a

X