„Jalta” történelmi perspektívában

„1945 után a két Európa közötti határ néhány száz kilométerrel Nyugat felé tolódott, és néhány nemzet, amely önmagát mindig nyugatinak tartotta, egy szép napon arra ébredt, hogy Keleten van. Így azután, a háború után háromféle alaphelyzet alakult ki Európában: nyugat-európai, kelet-európai régió, és a harmadik, a legbonyolultabb, az az Európa, amely földrajzilag Európa középső része, s amely kultúrájában nyugati, politikailag pedig Keleten van” – így foglalta össze 1984-ben Milan Kundera a jaltai konferencia következményeit, s egyben Közép-Európa tragédiáját. „Jaltában született meg a vasfüggöny ideája” – ezt már egy másik jeles kortárs író, Konrád György vetette papírra 1982-ben, néhány hónappal a lengyelországi hadiállapot bevezetése után, amikor újra bebizonyosodott, hogy a közép-európai népek függetlenségének visszaszerzése még nem aktuális: „Jalta egy nagyhatalmi logika szimbóluma. […] A történelem komisz csele: a fasiszta embertelenséggel szemben az emberséget védő szövetségesek a győzelem előestéjén sietnek imperialista alkut kötni, az angolszász és az orosz imperializmusét.” E megállapításával a lényegre tapintott a magyar író, ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy nem „Jalta” volt az első „Jalta” Közép-Európa történelmében, sőt bizonyos tekintetben az elmúlt fél évezred „jalták sorozataként” is leírható.

Churchill, Roosevelt és Sztálin a jaltai konferencián (forrás: hu.wikipedia.org)

Ez az írás most nem az 1945. február 4–11. között Churchill, Sztálin és Roosevelt részvételével lezajlott konferencia eseményeit mutatja be, arról sok helyütt lehet olvasni, hanem arra próbál rávilágítani, hogy régiónk felosztása, az itt élő nemzetek szuverenitásának és függetlenségének semmibevétele szinte természetes része volt Európa nyugati és keleti nagyhatalmi, mondhatnánk, imperialista játszmáinak.

A közép-európai nemzetek már a középkor végétől mintegy 250 év leforgása alatt elveszítették független államiságukat, már amelyeknek volt egyáltalán. Magyarország 1526-tól, Csehország 1620-tól, Lengyelország 1772-től lényegében nem létezett önálló, szuverén államként. Lengyelország felosztásától kezdve pedig a máig tartó újabb 250 éves periódusban mindössze 50 évnyi függetlenség jutott ki az itt élő népeknek: a két világháború között húsz, majd a kommunista rendszerek összeomlása után harminc év. S úgy tűnik, hogy az elmúlt fél évezred valósága erősen beívódott a nyugati és a keleti hatalmak politikai tudatába. (Itt most nem szólunk az Oszmán Birodalom hódításairól, amely visszaszorítására csak akkor szánta el magát Európa, amikor az már Bécset ostromolta.)

A 18. század végén, Lengyelország eltüntetésével úgy látszott, hogy egyszer s mindenkorra feledésbe merül ez a nemzetiségi és vallási szempontból sokszínű köztes terület, amit mi szeretünk Közép-Európának nevezni. Hogy ez nem így történt, abban sokat köszönhetünk a lengyel nemzet kitartásának. Lengyelországot két nyugati (a porosz és a Habsburg), illetve egy keleti (orosz) hatalom 1772 és 1795 között három lépésben felosztotta egymás között. A felosztások között robbanásszerű fejlődésnek indult a lengyel demokratikus mozgalom. A négyéves Szejm idején 1791-ben elfogadták – az amerikai után – a világ második, Európa első polgári alkotmányát. (Nyugat-)Európát azonban nem hatotta meg e tény, hiába előzte meg a francia alkotmányt. Majd jött Napóleon, aki „felszabadította” Lengyelországot, létrehozta a Varsói Hercegséget, de veresége után műve is köddé vált.

Történt ugyanis, hogy 1814–15 folyamán az ún. bécsi kongresszuson, amelyen minden európai állam részt vett, úgy határoztak, hogy Lengyelországot nem állítják helyre, hanem még az addig porosz fennhatóság alatt lévő, etnikailag lengyel területeket inkább átadják az orosz cárnak. Így jött létre orosz fennhatóság alatt a Lengyel (Kongresszusi) Királyság, amelynek autonómiája csupán tizenöt évig – az első lengyel felkelés leveréséig – létezett, majd fokozatosan kezdetét vette a lengyel nemzet ruszifikációja. A nyugat-európai politikai elit tehát nem számolt Lengyelország létével, s azt teljesen természetesnek tartotta, hogy a lengyeleket orosz cári birodalom uralma alá hajtsák.

Kundera idézett esszéjében arra is felhívta a figyelmet, hogy Közép-Európa tragédiája nem kizárólag az oroszokban/szovjetekben rejlik, hanem magában Nyugat-Európában. Európa, vagyis „A Nyugat” ugyanis nem tekinti részének Közép-Európát, így általában fel sem tűnik neki az elvesztése. 1945 után sem tűnt fel neki. Készségesen átvették a Kelet-Európa fogalom használatát, ami egyet jelentett a szovjet blokkal. Mégpedig azért nem vette észre eltűnését, mert Európa saját egységét nem érzékeli kulturális egységként.

1848-ban azonban megcsillant a remény. Egész Európában forradalmi hullám söpört végig. Franciaországtól Itálián keresztül Bécsig mindenhol kitört a forradalom. Pest sem maradt ki a sorból. Az 1848. március 15-én kirobbant forradalom Habsburg-ellenes szabadságharccá változott. Az európai forradalmak azonban „elzúgtak”, s ahogy Petőfi Sándor írta az Európa csendes, újra csendes című versében: „Magára hagyták, egy magára / A gyáva népek a magyart; Lánc csörg minden kézen, csupán a / Magyar kezében cseng a kard.” Ám ekkor még csak 1849 januárjában jártunk, hol volt még az osztrák–orosz koalíció!? A legpesszimistábbak sem gondolták, hogy fél évvel később a nyugati Ausztria, a keleti Oroszországgal vereti le a magyarok (köztük számos lengyel) szabadságharcát. Aztán a Nyugat egy szó nélkül nézte végig az aradi tizenhárom, valamint az első felelős magyar kormány miniszterelnökének kivégzését.

Nem jártak jobban a lengyelek sem a nyugati támogatással 1863-ban, amikor az orosz megszállás alatt álló területen kirobbant az ún. januári felkelés. A poroszok és az oroszok azonnal megállapodtak a kölcsönös segítségnyújtásban, ami nem meglepő, hiszen mind a ketten vezető szerepet játszottak Lengyelország eltüntetésében. A francia III. Napóleon, illetve a brit diplomaták tettek bizonyos gesztusokat a lengyel felkelők irányába, de fegyveresen egyik hatalom sem sietett a segítségükre. (Ismerős lehet e magatartás 1939-ből is.) A francia rendőrség még az oroszellenes párizsi tüntetéseket is szétkergette. Az, hogy a többi elnyomott nép szabadságharcosai (pl. a magyar Kossuth vagy Klapka) kiállt a lengyelek mellett, az természetes, de nekik sem sikerült egy nemzetközi koalíciót összehozni a felkelés megsegítésére. Végül az oroszok leverték a lengyelek újabb próbálkozását, a Nyugat pedig tudomásul vette. Ahogy azt is, hogy lengyel hazafiak százait deportálták Szibériába. (Ismerős lehet e magatartás 1939-ből és 1945-ből is.) A szabadságharc leverése óriási traumát okozott a három részre szakított lengyel nemzetnek. Megkérdőjeleződött a függetlenségi törekvések egész értelme.

Arról még viták folynak, hogy 1917-ben a német kormány mennyire segítette Lenint a hatalomátvételben, így most ebben nem foglalnék állást. Az viszont tény, hogy az 1918-ban megszülető Lengyelország volt az, amely a leghatározottabban ellenállt a bolsevizmus nyugati irányú terjeszkedésével. A lengyel–bolsevik háború 1921-re lengyel győzelemmel ért véget. Tegyük hozzá, hogy az egyetlen jelentős támogatást a nemzetközileg elszigetelt Magyarország nyújtotta a lengyeleknek. Bár a csehszlovák állam a közvetlen katonai segítséget megakadályozta, de román területen keresztül mintegy 80 vagon fegyvert és lőszert sikerült az utolsó pillanatban Varsóba juttatni, amely segítségével a lengyel egységek végül győzelmet arattak (visztulai csoda) a bolsevik sereg felett.

A lengyelek tehát kiharcolták maguknak az új államot, de a Nyugat nem különösebben rajongott annak első számú alapítójáért, Józef Piłsudskiért, így ő nem lehetett 1918 novemberében az új állam első elnöke. Ha már nem segítettek, legalább beleszóltak az új állam belügyeibe.

A magyarok a lehető legrosszabbul jártak. Senkinek sem kell itt bemutatni a trianoni békeszerződés magyarságra hátrányos rendelkezéseit. A nyugati országok által összetákolt új békerendszer azonban csak egy húsz évre szóló fegyverszünet volt, ahogy ezt már az élesebb szemű kortársak is látták. Érdemes idézni Bibó István A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című 1946-os művéből: „Magyarország volt az a pont, ahol a Németország ellen felépített francia politikai védőmű 1918 óta lyukas volt, Csehszlovákia volt az a pont, ahol ez a védelmi rendszer 1938-ban, mielőtt használatára sor került volna, leomlott, és Lengyelország volt az az arkhimédészi pont, ahonnan kiindulva a német expanziónak sikerült a vele szemben álló Nyugat és a vele szemben álló Kelet szolidaritását egy kis időre megbontania, s az így támadt résen ömlött ki a világra a második világháború minden szörnyűsége.” Miről is volt konkrétan szó? Csehszlovákiát az 1938 szeptemberében a Német Birodalom, Nagy-Britannia, Franciaország és az Olasz Királyság felosztotta, lehetővé téve, hogy Hitler később felszámolja. A csehszlovákok tehát hiába tartották magukat Európa egyik legdemokratikusabb államának, a Nyugat vezetői kimondták felettük a halálos ítéletet. De itt még nem volt vége a történetnek. 1939 augusztusában Németország és a Szovjetunió eldöntötte (Molotov–Ribbentrop paktum), hogy ötödször is felosztja egymás között Lengyelországot. Franciaország és Anglia természetesen garanciát vállalt a lengyel állam megvédésére, ám amikor szeptember 1-jén a németek, majd 17-én a szovjetek is megtámadták, akkor mégsem tartották be írásban adott szavukat. „Furcsa háborúként” ismeri a történetírás azt, amikor a franciák és az angolok úgy harcoltak Hitler ellen, hogy nem harcoltak.

A lengyelek azonban nem adták fel, végig harcolták a háborút otthon, illetve a francia, az angol vagy éppen az amerikai hadseregben. Mi lett a jutalmuk? A lengyelek ugyanazt kapták, amit a valóban rossz oldalon harcoló és valóban vesztes Magyarország: a szovjetek uralmat. És mit kapott a hitleri Németország? Jólétet és hatalmat. Hamarosan a NATO tagjai lettek, miközben a Marshall segéllyel gazdaságát talpra állították. Lengyelországot pedig miután – éppen a németek – porig rombolták, fővárosát elpusztították, 6 millió állampolgárát megölték, majd odaadták Sztálinnak. Persze így járt Csehszlovákia és Magyarország is. Tehát nem a háború alatti érdemek számítottak, hanem ugyanaz a nagyhatalmi imperialista logika, amely már a 18. század végétől axiómának számított.

Közép-Európa sorsáról ráadásul már jóval Jalta előtt döntöttek. Sztálin, Roosevelt és Churchill első személyes találkozójukon, az 1943. november 28. és december 1. között megtartott teheráni értekezleten eldöntötték a legfontosabb kérdéseket. Például azt, hogy a Molotov–Ribbentrop paktum titkos záradékában (tehát, amit Sztálin Hitlerrel kötött) a Szovjetunióhoz csatolt lengyel területek a háború után is a Szovjetunió részei maradnak. Fél évvel azután, hogy kiderül a katyńi mészárlás, hogy a szovjet NKVD többezer (ekkor még nem lehetett tudni: összesen 22 ezer) lengyel hadifoglyot lőtt tarkón, az angol miniszterelnök és az amerikai elnök jóváhagyja a Molotov–Ribbentrop paktum titkos záradékának szovjetekre vonatkozó részét! Erről természetesen nem tájékoztatják Stanisław Mikołajczyk vezette emigráns, nota bene Londonban működő lengyel kormányt. A lengyelek ezt követően még másfél évig kitartóan harcoltak a szövetségesek oldalán, kitüntették magukat Monte Cassino felszabadításánál, a normandiai partraszállásban és Berlin bevételében is. Mindez nem számított.

1945 februárjában, Jaltában, majd augusztusban, Potsdamban nem történt semmi új, semmi váratlan. Differenciálás nélkül bántak a közép-európai nemzetekkel, kizárólag a nagyhatalmi logika működött. Hogy ez mennyire így volt, bizonyítja Németország nyugati felének feltámasztása, ahol nem számítottak a korábbi bűnök.

A status quo-t 1945 után 1990-ig mindkét oldal tiszteletben tartotta, sőt 1975-ben a Helsinki Záróokmányban Európa két részre osztását nemzetközi szerződés formájában meg is erősítették. Pedig az itt élő népek időnként hangot adtak vágyaiknak, előfordult, hogy fegyvert is fogtak függetlenségük kivívásáért. Így történt ez 1956-ban Magyarországon. Békés Csaba történész a Győzhetett volna-e a magyar forradalom 1956-ban? című tanulmányában  kijelenti, hogy a forradalom bukása elkerülhetetlen volt, mivel az USA érdeke a bipoláris világrend fenntartása volt. Charles Gati Vesztett illúziók könyvében pedig egyenesen képmutatónak nevezte az USA magatartását, mert a zárt ajtók mögött határozatokat semmilyen konkrét lépés nem követte.

Tizenkét évvel később Csehszlovákiában másképpen próbálkoztak: a kommunista párt vezetésével igyekeztek „emberarcúvá” formálni a rendszert. Miután a demokratizálódás nagy léptekkel haladt előre és fennállt a veszélye, hogy Csehszlovákia – ahol egyébként nem állomásoztak szovjet katonák – kiválik a szovjet táborból, Moszkvában úgy döntöttek, hogy közbelépnek. Tehették. A katonai megoldáshoz most is kedvező volt a nemzetközi környezet is. Dean Rusk, amerikai külügyminiszter 1968. július 22-én közölte a szovjetekkel, hogy egyáltalán nem akarnak beleszólni a csehszlovákiai eseményekbe.

A prágai tavasz leverése után újabb tizenkét évvel a lengyel munkások és értelmiségiek közös szervezete, a Szolidaritás mozgalom megalakulása váltott ki aggodalmat a Kremlben. Szerencséjükre azonban a Nyugat ezúttal is megértő volt. A Szovjetunió ugyan nem volt már abban a helyzetben, hogy megkockáztathatott volna egy lengyelországi katonai beavatkozást, ezért a lengyel hadseregre és Wojciech Jaruzelskire bízta a feladatot. Az ún. hadiállapot bevezetésének terveit már 1980 augusztusában elkezdték kidolgozni, hogy aztán 1981. december 13-án meglepetésszerűen bevezessék.

Hadiállapot Lengyelországban (forrás: hu.wikipedia.org)

De mit tudott tenni a Nyugat? Jimmy Carter amerikai elnök legfőbb tanácsadója, a lengyel származású Zbigniew Brzeziński mindenről tudott. Ryszard Kukliński, a Lengyel Hadsereg Vezérkara Műveleti Osztályának helyettes főnöke 1972-től a CIA-nak dolgozott és felbecsülhetetlen értékű információkkal látta el az Egyesült Államokat. Több mint 30 ezer oldalnyi titkos dokumentumot adott át a CIA-nak a Varsói Szerződés és a Szovjetunió katonai tevékenységével kapcsolatban. Ezek között természetesen ott voltak a bevezetendő hadiállapot tervei is. Az USA legfelsőbb vezetése tehát tudott arról, hogy Jaruzelski katonai erővel fogja szétverni a háború utáni közép-európai történelem legnagyobb ellenzéki mozgalmát, a tízmillió tagot számláló Szolidaritást.

Az USA vezetése ahelyett, hogy Lech Wałęsáéknak szólt volna a rájuk leselkedő veszélyről, telebeszélte a sajtót egy lehetséges szovjet katonai beavatkozásról. Brzeziński szerint az Egyesült Államoknak meg kell mutatnia, hogy „mindent megtett, amit tudott, hogy elrettentse a szovjeteket”, ezzel tiszta történelmi pozíciót foglalhasson el az ügyben. 1980 decemberében a Fehér Ház még a „forró vonalon” is „megfenyegette” a Kreml vezetőit, hogy nehogy be merjenek vonulni Lengyelországba.

Egy esetleges szovjet katonai intervenció esetére a „legnegatívabb konzekvenciákat” helyezte kilátásba a szovjet–amerikai kapcsolatokban. Ezzel Amerika – Brzeziński szavaival élve – „megtette, amit tudott.” Mindehhez érdemes felidézni Alexander Haig, 1981. január 22-én hivatalba lépett új külügyminiszternek, a Francia Televíziónak adott interjújából egy részletet: „nem hiszem, hogy a szovjet beavatkozás Lengyelország belügyeibe küszöbön áll vagy elkerülhetetlen, egyáltalán nem. Úgy vélem, létfontosságú ebben a nehéz és gyötrelmes helyzetben, hogy bízzuk a lengyel népre magára a megoldást, remélve, hogy ez a folyamat békés fejlődésen keresztül zajlik.”

Jaruzelski végül „megoldotta” a válságot, bevezette a hadiállapotot, amely 1983 nyaráig érvényben volt az egész ország területén (mintegy 10 ezer embert internáltak). De nehogy azt gondolja valaki, hogy a Nyugat bánkódott emiatt. Jellemző, hogy Helmut Schmidt NSZK-kancellár éppen Erich Honecker, NDK-s pártvezetővel folytatott tárgyalásokat a hadiállapot bevezetésének pillanatában, a hír hallatára a nyugatnémet vezető nem szakította meg a megbeszéléseket, hanem örömét fejezte ki, hogy megoldódott a lengyel válság.

Nem véletlen, hogy a nyolcvanas években a „Közép-Európa gondolat” reneszánszát élte e régióban. Ki kellett valahogy lépni a jaltai narratívából, hogy itt csak Kelet és Nyugat van. A „Közép-Európaiság” legfőképpen a már létező ellenzékiek körében hódított, de az autonóm értelmiség jelentős részét is beszippantotta. Kundera és Konrád esszéi mellett újra felfedezték Bibó István és Oskar Halecki munkásságát. Szűcs Jenő nagyhatású történelmi esszéje Európa három régiójáról tudományosan is megalapozta, amit sokan éreztek: e régió nem a Kelethez, hanem a Nyugathoz tartozik. Olvasták és fordították Czesław Miłosz és Zbigniew Herbert közép-európaiságról szóló műveiket. Felfedezték a tabunak számító nemzeti történelmi témákat és a közép-európai népek történelmi sorsközösségét. E gondolatok vezettek el Jalta „történelmi legitimációjának” aláásásához. Ebből a gondolati körből született meg a rendszerváltás után a Visegrádi Együttműködés. Csakhogy az a Nyugat, amelyhez e régió népei tartozni vélték magukat, a régmúlt időké volt, valahol a középkori antik-zsidó-keresztény kultúrában gyökerezett. Kundera szavaival: „Közép-Európa tragédiája abban van, hogy egy olyan Nyugathoz akar tartozni, amely már nincs.” Ma pedig az a kérdés: örökre vége van-e a jaltai politikának?

Mitrovits Miklós

 

A cikkhez készült iskolai feladatlap letölthető innen.

Ezt olvastad?

Miközben a 2022-es év második felében elkezdtek szállingózni a hírek a készülő magyar történelmi filmekről, a csehországi mozikban szeptember 8-án
Támogasson minket