Magyar hősök – egy könyv, amely a „helytállás lexikona” címet is kaphatta volna

Egy kedves tanárom mondta egyszer, hogy a történelem tartópillérei az évszámok, díszei az emberi történetek, de igazán érdekessé ezt a tudományt a hősök teszik a következő nemzedékek számára. Mintha csak e gondolat járt volna a fejében a Magyar hősök népes szerkesztő- és szerzőgárdájának. Mert erről a reprezentatív megjelenésű könyvről – melynek igényes, gondosan válogatott képei vonzzák a tekintetet – elmondható, hogy lexikonszerű módon, enciklopédikus igénnyel mutatja be közös hőseinket. Azokat az embereket, akiket magyarságuk mellett – születtek bár a Kárpát-medence bármely szegletében – összeköt tértől és időtől függetlenül, hogy szabadok akartak lenni.  Szabadok és magyarok akartak lenni az elnyomó rezsimek ellenére is, amelyek e tájon végigkísérték szinte az egész mögöttünk hagyott évszázadot.

Amikor úgy fogalmaztam az imént, hogy a könyv „lexikonszerű”, még véletlenül sem szeretnék olyan érzetet kelteni, hogy valamiféle száraz, szikár, tömör szövegek gyűjteményének kell gondolnunk ezt a kiadványt. A könyv nagy erénye ugyanis, hogy egységes szerkezetben, közel azonos terjedelemben (általában három oldalon) mutatja be a kiválasztott főszereplőket. Mert itt minden egyes szereplő egyenrangú, és úgy tapasztaltam, hogy az azonos terjedelemmel is valamiképp kifejezésre jut az egyébként sok szempontból igen eltérő jellemek és életutak iránti tisztelet. A leírások szinte minden esetben kronologikusak, nem vesznek el a részletekben, ugyanakkor mindazt megmutatják, amit az adott személyről tudni érdemes – kiemelve természetesen a konkrét életpályák érdekes, egyedi vonásait, az olykor meghökkentő, vagy egyenesen drámai történéseket is.

Így tudjuk meg például a könyvet olvasva, hogy volt, akit a kommunista diktatúra gépezete nem kevesebb, mint három alkalommal zárt börtönbe, ahol összesen 6749 napot, vagyis több, mint 18 (!) évet töltött. Lénárd Ödönt azonban ez sem törte meg, lelkipásztorként ahol csak tudott, példát mutatott kivételesen hosszú, kegyelemben gazdag élete során, amely átívelt csaknem az egész 20. századon.

Lénárd Ödön (1911–2003). Kép forrása: mandiner.blog.hu

Önfeláldozástól az embermentésig – a hősiesség enciklopédiája

Az enciklopédia szó eredeti jelentése „mindenre kiterjedő”, és ennek az értelmezésnek ez a mű véleményem szerint meg akar, és meg is tud felelni. Mire alapozom ezt az állítást? Ahogyan az egy valódi enciklopédiához illik, tárgyát a tőle telhető legnagyobb alapossággal veszi szemügyre, széles áttekintést nyújtva közben. Ez a feltétel formailag is teljesül, hiszen a tárgyalt személyek logikus ábécérendben követik egymást. Az áttekintést ugyancsak segíti az egyes fejezetek elején az azonos szerkezetű, figyelemfelkeltő, két-három szavas címek, és a tudományos sztenderdeknek is megfelelő, alapos irodalom -és forrásjegyzékek. Mindezek segítik a további elmélyülést, ha az olvasottak közül valakiről még többet szeretnénk megtudni. Az enciklopédia mint hasonlat nem csupán formai, de tartalmi szempontból is helytálló, erre a következőkben igyekszem rávilágítani.

A „magyar világ” héroszai

A könyv szerkesztői és szerzői azáltal is magasra tették a lécet, hogy kiléptek a magyar történetírás régi adósságát jelentő keretek közül. Arra gondolok itt, hogy nincs „trianoni kényszerzubbony”, a magyar hősök az elszakított területeken élő közösségek hőseit is jelentik ezúttal. Ez kiemelkedő erénye a könyvnek, hasonló vállalkozásra korábbról nemigen akad példa. Ezért és emiatt ismerhetjük meg a kárpátaljai Bakajsza József történetét, aki faluja szinte teljes férfilakosságát megóvta a szovjetek általi elhurcoltatástól, miközben az ő élete tragikusra fordult. Megrendítő volt olvasni a délvidéki Horváth Mihály esetét, aki – bár a „szerb szomszédok megmentője” volt –  végül egyedül maradt… Őt magát senki nem mentette meg a koholt vádak nyomán a kivégzéstől.

Nyilvánvaló véletlen, de azért a fentebb említettek tükrében akár jelképesnek is tekinthető, hogy a könyvben ismertetett első életrajz is a határon túlra vezet: az egykori komáromi/komarnoi polgármesterről, Alapy Gáspárról olvashatunk. 

A magyar hősök világa tehát felettébb változatos, időben és térben egyaránt kiterjedt, sok felfedezni valót kínál. Ezen az úton pedig remek útitárs ez a könyv, legyen szó akár Erdély, vagy a Felvidék olyan személyiségeiről, akik szűkebb pátriájukban ismertek ugyan – és elfeledettnek nem mondhatók – de a mai magyar(országi) olvasóközönség számára újdonság erejével hat a történetük, a példamutatásuk.

Tényleg elfeledtük volna őket?

Ez a kérdés motoszkált bennem attól fogva, hogy kézbe vettem a könyvet, és elolvastam az alcímet („Elfeledett életutak a huszadik századból”). Minél tovább olvastam, annál inkább erősödött bennem a benyomás: ezeknek az embereket a kollektív emlékezet nem elfelejtette, inkább az mondható el, hogy ezen élettörténetek egy jelentős része vagy sosem volt igazán ismert, vagy csak az utóbbi évek, évtizedek gondos történészi munkájának eredményeképpen került legalább valamelyest az érdeklődő közönség figyelmének homlokterébe. Vannak persze nem kevesen olyanok is, akiket nem elfeledtek, hanem erővel feledtetni akartak. Ilyen példa a székelyföldi fiatal, Moyses Márton élete, aki önkéntes tűzhalálával a kommunizmus elviselhetetlenségének mementója volt. Érthető hát, hogy sorsát, tragédiáját az akkori és későbbi kommunista román államhatalom szerette volna minél inkább a felejtés homályába űzni. De említhetném példának Krassó Györgyöt is. Az ő élete már csak amiatt sem lehet elfeledve, mert a rendszerváltás időszakának egyik emblematikus szereplőjeként az ő emléke még a „velünk élő múlt” része.

Akadnak persze olyan, nagy formátumú egyéniségek is, akik már életükben legendává váltak, ezért fel sem merül, hogy kiessenek a közös emlékezetből. Ez mondható el a székelyek püspökéről, Márton Áronról, aki szintén szerepel a kötetben. Szintén kijelenthető, hogy Richter Gedeont is minden magyar ismeri – ha mást nem, akkor a nevét bizonyosan hallotta, olvasta. De, aki mélyebben meg szeretne ismerni egy igazán tragikus életutat, az kezdje el az olvasást a 341-ik oldalon. A máig legismertebb magyar gyógyszergyár alapítója amilyen jól kiismerte magát az üzleti életben, annyira naiv volt a diktatórikus hatalom természetét illetően. Származása miatt a negyvenes évek elejétől sorozatos hátrányok érték. Richter azonban végig hitt abban, hogy érdemei megóvhatják őt a veszélyektől. Végül nem így történt, a nyilasok áldozata lett 1944 végén.

Befejezésül a korábban már említett Lénárd Ödön piarista szerzetes gondolatait idézem a hősiességről. Azért is fontos gondolatok ezek, mert akarva-akaratlanul jellemzik a könyv majd’ minden szereplőjének a hozzáállását, és megadják a kulcsot ahhoz, hogy honnan eredhetett mindaz a személyes bátorság és lelkierő, amellyel a könyvben szereplő emberek szembe akartak és tudtak szállni a múlt század két totalitárius diktatúrájával: a fasizmussal és a kommunizmussal.

„A hős és a gyáva között ott van a különbség, hogy a hős fél és marad, a gyáva pedig fél, – és elszalad […] a hős fogalma valójában erkölcsi fogalom: tudva és akarva lehet csak hősnek lenni, és ez nem elég, kell hozzá az Úristen külön kegyelme is.”

Az ismertetett kötet adatai:

Czókos Gergely–Kiss RékaMáthé Áron–Szalai Zoltán(szerk.): Magyar hősök – Elfeledett életutak a 20. századból. Budapest, MCC Alapítvány–Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2020. 453 oldal.

 Czégé Imre Pál

Ezt olvastad?

Összevont számmal, jórészt az elbeszélt történelem témaköreit vizsgáló dolgozatokkal jelent meg az Emlékpont tudományos folyóirata, az Emlékeztető. Az ötödik évfolyamánál