Magyarok a spanyol inkvizíció előtt

Magyarországi személyek tucatjai kerültek a spanyol inkvizíció elé annak legaktívabb időszakában. A Szent Hivatal legfontosabb levéltárában jártunk, az első eredményeket az Újkor.hu ismerteti először.

Tévhitek és valóság

Kényszervallatások, nyilvános kivégzések, kémhálózat, tömeges boszorkányégetések, autodafék, féktelen inkvizítorok és a vallási fanatizmus juthatnak eszünkbe a spanyol inkvizícióról, vagy éppen Natalie Portman és Javier Bardem alakja a Goya kísértetei című Milos Forman-filmből. A 350 éven át működő katolikus intézményről számos legenda és tévhit kering. Néhány példát említünk.

Európában három évszázadon keresztül zajlottak különböző hullámokban boszorkányüldözések, amelyek több gócpontban tömeges kivégzésekkel végződtek. Ezeket a közhiedelem sokszor kizárólag az inkvizíció működésével kapcsolja össze. Az inkvizíció a spanyol nép gonoszságának és kegyetlenségének egyik fő motívumává vált a történelem során. Az összeurópai narratíva sajátos értelmezési keretté, a Fekete Legendává formálódott. A kora újkorban potens spanyol világbirodalom lakóit a protestáns diskurzus és különböző irodalmi művek agresszív és féktelen népként tüntették fel.

Ezeket a vélekedéseket az új módszerekre támaszkodó történeti kutatásoknak köszönhetően napjainkban már sokkal árnyaltabban látjuk, például a kínvallatások, a börtönök általános állapota, az egyes inkvizítorok tevékenysége és gondolkodásmódja, a boszorkányképzet alakulása, világi törvényszékek és az inkvizíció kapcsolata szempontjából is.

Az inquisitio elsődleges jelentése és funkciója szerint a tévelygő eretnekek felderítésére és szankcionálására szolgált. Megalakulása a XII. század második felében, Franciaország déli részén, Languedoc nevű tartományban terjedő populáris és egyházellenes vallási mozgalmak, a katharok vagy más néven albigensek, valamint a valdensek terjedéséhez köthető. Az 1163. évi tours-i zsinat határozata értelmében a püspökök kötelesek voltak feltárni és tisztázni a hívek vallásos attitűdjét, és szankcionálniuk az eretnek cselekedeteket. Az első, püspöki fennhatóságú törvényszék 1178-ban alakult meg. Az 1184-ben kiadott Ad abolendam diversam haeresium pravitatem kezdetű pápai bulla egész Európára kiterjesztette a tours-i elveket.

Később a püspöki inkvizíció helyébe a pápai lépett, amelynek munkáját a különböző mendikáns rendek, például a domonkosok segítették inkvizítorként. A pápai inkvizíció az Ibériai-félsziget felé terjeszkedett, 1242-ben már sor került az újabb törvényszékek működésének kidolgozására. Bár a XIII. század második felében az inkvizítorok beavatkozási engedélyt kértek a pápától, de IV. Sándor pápa elutasította a kérésüket. Az első boszorkányperek 1360 környékén zajlottak, és nem az inkvizíció előtt, hanem világi törvényszékeken.

Juan Pardo de Tavera (1472-1545), toledói érsek, spanyol főinkvizítor (1539-45). El Greco festménye. (Wikimedia)

A Katolikus Királyok (II. Aragóniai Ferdinánd és I. Kasztíliai Izabella) új alapokra helyezték és ellenőrzésük alá vonták az inkvizíció intézményét, amelyet a spanyol birodalom egysége fenntartásának szolgálatába állítottak. Kezdeményezésükre, 1478-ban IV. Sixtus pápa Exigit sinceras devotionis kezdetű bullája értelmében alakult meg Kasztíliában a kora újkori spanyol inkvizíció legfőbb intézménye, a Szent Hivatal (Tribunal del Santo Oficio de la Inquisición). A középkori pápai inkvizíciót újjászervezték. Elsődleges céljuk a kriptojudaizmus felszámolása volt, és egy homogén, római katolikus vallású állam (később birodalom) létrehozása. A hű alattvalónak hű kereszténynek kellett lennie. Az egyházi ítélőszék feletti hatalmat nem a pápa, hanem a Katolikus Királyok gyakorolták olyan módon, hogy a főinkvizítor formálisan a pápától kapta a hatalmát, aki azonban a királyok javaslata alapján nevezte ki az főinkvizítorokat, amit a pápa azután elfogadott. Az inkvizíciónak csak a megkeresztelt hívek felett volt hatalma.  A katolikus hitre tért zsidók titkos rítusainak feltárása mellett módszeresen elkezdték feltárni a kriptoiszlamizmus, majd utóbb a lutheranizmus és a kálvinizmus “gyanús” gyakorlatait is.

A nagy vallási mozgalmak kontrollálásának igénye mellett ekkor körvonalazódott az eretnekség kanonikus definíciója is. 1551-ben kiadták az első Index Librorum Prohibitorumot, amelyben tiltott és tartalmi javításra ítélt szövegek, könyvek szerepeltek. A vallási engedetlenség különböző vétkei is felkerültek a beavatkozást igénylő bűnesetek lajstromára. Rövidesen a szexuális bűnökkel is az inkvizíció elé lehetett kerülni, amelyek az egyház értelmezésében a házasság szentségének implicit megtörésével értek fel: a bigámia vagy a szodómia különböző formái, így a homoszexualitás és az állatokkal űzött fajtalankodás. Az inkvizíció intézményrendszere természetesen eljutott az Újvilágba is, ahol három törvényszéket állítottak fel, Limában és Mexikóban 1569-ben, valamint Cartagena de Indiasban, 1610-ben.

Tiltott könyvek jegyzéke (Index Librorum Prohibitorum), Madrid, 16. század (Google Books)

Magyarországi személyek a Szent Hivatal előtt

Kutatásaink során a Spanyol Monarchia joghatósága alatt működő ítélőszékek közül a toledói, a barcelonai és a murciai ítélőszékek működését kezdtük el szisztematikusan, azaz a fennmaradt dokumentumok alapján feltérképezni. Ez alapján a 16-17. századra eddig öt, míg a 18. századra tizenhárom magyarországi személyt tudtunk már iratszinten azonosítani. Szinte mindannyian vagy az iszlám vallás, “mór’ vagy gyanús szokások (arab ruházat, hús evése keresztény böjt idején, a muszlim böjt betartása, muszlim imádkozás stb.) követése, vagy protestantizmus miatt kerültek az inkvizíció elé.

A magyarok száma azonban ennél bizonyosan jóval nagyobb. Vizsgálódásaink módszertanát a francia Bennassar-házaspár (Bartolomé és Lucile) és a belga történész, Werner Thomas köteteire alapoztuk, amelyek számos összefoglaló adatot is közölnek. Előbbi a Szent Hivatal elé került “renegátok”, azaz a ténylegesen vagy érdekből muszlimmá lett keresztények ellen folytatott eljárások történetét dolgozta fel, számos magyarországi személyt név szerint, de hivatkozás nélkül és általában az ítélőszék helyét sem említve. A francia szerzőpáros velencei, máltai és portugál eseteket is a teljesség igényével dolgozott fel, így a kötetből (pontos hivatkozások hiányában) ritkán derült ki, hogy kik kerültek a Hivatal elé a Spanyol Monarchia területén és kik nem. A Bennassar-jegyzetek nemrég szisztematikusan kutathatóvá váltak, és azokat össze tudtuk vetni azokkal az iratokkal, amelyeket a madridi Nemzeti Történeti Levéltárban (ahol a spanyol inkvizíció iratanyagának legjelentősebb részét őrzik) áttekintettünk, így elkészíthettük az első statisztikákat a Szent Hivatal elé került magyarokról, és nagyobb biztonsággal tudtunk a részletes adatbázis és iratgyűjtemény építéséhez fogni. Werner Thomas az európai protestánsok eseteit dolgozta fel, igaz, csak 1648-ig.

A fentiek és saját kutatásaink alapján, konzervatív becslésünk szerint a spanyol inkvizíció három és fél évszázados történelme során legalább 50, de inkább 80-100 magyarországi vagy magyarországi származású személy kerülhetett a Szent Hivatal elé. Közülük mintegy 35 főt név szerint ismerünk, köztük Erdélyből, Horvátországból, Szlavóniából érkezetteket is. A legtöbbet a magyarországi születésűként azonosított muszlim renegátokról tudunk, ők az összes, a keresztény Európa keleti határvidékéről származó és perbe fogott személyek mintegy 10 százalékát tették ki – legtöbben a görögök voltak. A spanyol inkvizíció elé került renegátok összlétszáma (főleg ibériaiak és itáliaiak) 1500 felett volt.

Tragikus, egyben regényes sorsok bontakoztak ki előttünk már kutatásunk  feltáró szakaszában. Ami a muszlim hit vagy szokások vádjával perbe fogott magyarországiakat illeti, szinte valamennyien gyermekként vagy tízes éveik elején kerültek oszmán-török fogságba és jutottak el, általában Konstantinápolyon és a Mediterráneum különböző területein keresztül újra keresztény földre, jellemzően szökevényként, rabszolgaként, szabadult gályarabként. Általában a Spanyol Monarchia itáliai területeire, de gyakran az Ibériai-félszigetre is. Az iratokban természetesen nagy számban találhatóak albán, német, lengyel, havasalföldi, orosz vagy éppen dalmát származású személyek is.

Rabszolgapiac Algírban, 1684 (Jan Luyken, Amszterdami Történeti Múzeum/Wikipedia)

A gyakran többoldalas vallomások részletei közül néhány pontot mutatunk be. “Pedro” Algíron, “Juan” Máltán és Nápolyon keresztül jutott el Spanyolországba, előbbi Murciában (1579), utóbbi Toledóban (1620) került az inkvizíció elé. Többüknek volt “török” neve, mint a szlavóniai “Marcos”-nak: Zaid Mohamed.

A Spanyol Monarchia területén perbe fogott legtöbb magyart az eddigi adatok alapján a szicíliai ítélőszék vizsgálta, amelynek iratanyaga szintén Madridban maradt fenn. “Esteffano de Joan” (muszlim nevén “Piali”) 1582 körül született Tokajban, 12 évesen került fogságba. Többször eladták, Konstantinápolyon és görög városokon keresztül jutott el szabadulása után Szicíliába. 1632-ben, 50 éves korában, Palermóban került sor a perére. “Mariano de Estefano” több családtagjával együtt, 1596-ban esett fogságba és az Ali nevet kapta.

A magyar történelem különleges, megrázó fejezeteit írták azok a magyar nők és asszonyok, akiket szintén gyermekként vagy tizenévesként ragadtak el családjuktól és otthonukból. Ezután lettek muszlimmá, vettek fel muszlim nevet, és lettek (egyes esetekben) muszlimok feleségévé, majd jutottak különféle utakon újra keresztény területre, ahol gyakran keresztény nemesek rabszolgáiként kerültek a spanyol inkvizíció elé és életük végén újra keresztény életet éltek. Az iratokban sorjáznak a nevek: “Beronica Hungare”, “Catalina Xanaso”, “Ana Ungara”, “Catarina (Fatima) Rao”, “Nimfa”, és így tovább – akikről vallomásaikban egyértelműen kiderül magyarországi származásuk. Van, akinek életútját a kislányával kísérhetjük végig.

Az adatok részleges feldolgozása során az elengedhetetlen forráskritikai elemzésen és további filológiai vizsgálódásokon keresztül számos más kérdésre is próbálunk választ találni. Vajon megőrizhették,  továbbadhatták-e a nyelvüket? Milyen jellegzetességek és tanúvallomások segíthettek a hatóságoknak hitelesíteni a történeteiket? Valószínűleg számos hithű muszlim is kereszténynek mondhatta magát, hogy kedvezőbb ítéletet kapjon. Hogyan küzdhettek meg többes identitásukkal? Melyek voltak a vallásváltás és szabadulás más útjai? A tanúvallomások alapján milyen mélységben tárul elénk mindennapi életük, viszontagságaik?

Ezen kérdések egy része természetesen régóta foglalkoztatja a magyar historiográfiát. Tudunk magyar származású, gyermekkorában elfogott renegátról, aki 1580-ban Algír kormányzója lett (Dzsefár pasa) és (bátyjával együtt) fényes karriert futott be az Oszmán Birodalomban. A “törökké” váló magyar nők választásainak néhány aspektusát (magyarországi példákon) Erdélyi Gabriella, az oszmán rabszolga-elitet és muszlim hitre történő áttérésük egyes kiváltó okait Fodor Pál elemezte. A többi európai inkvizíciós szervezettel való összehasonlításra Molnár Antalnak a római inkvizíció működésére vonatkozó tanulmányai adnak kiváló alapot. A magyar–török határ menti rabszolgatartás és -kereskedelem gyakorlatával többek között Pálffy Géza foglalkozott átfogó összegzésében. Rákóczi István a portugáliai inkvizíció esetében mutatott be esettanulmányt egy Magyarországról elszármazott személyről.  A kora újkori Mediterráneumban sok százezres  nagyságrendű lehetett a keresztény rabszolgák és renegátok száma.

Jóval kevesebbet tudunk jelenleg a protestantizmus vádjával a Szent Hivatal elé került magyarokról. “Johan Rolf” (1658, Barcelona) valószínűleg az 1659. évi pireneusi béke előtti közös, osztrák és spanyol Habsburg csapatmozgások keretében került Katalóniába, ahol a hasonló váddal megjelenő magyarországiak száma a 18. században jelentősen megnőtt. Ami ezt a típusú inkvizíciós vádat illeti, a 16-17. században természetesen holland, flamand, francia és német származású személyekből került a legtöbb az ítélőszékek elé. Minden bizonnyal többet fogunk megtudni arról is, hogy magyarországi személyek a “mohamedán” vallás követése és a “protestáns” eretnekség mellett kerültek-e más vádakkal is az ítélőszékek elé.

Auto de fe Madridban (Plaza Mayor). Az 1680. évi eseményről készült festményt a madridi El Prado múzeum őrzi (Francisco Rizi alkotása) (Wikimedia)

Eljárásrend és ítéletek

Többféleképpen is az inkvizíció elé lehetett kerülni . Egyrészt, az inkvizítorok vizitációs utakra jártak. Felvették a kapcsolatot a helyi papsággal és világi vezetőséggel. A vasárnapi mise vagy egy nagyobb ünnep után a hívek elé álltak, és felszólították őket, hogy tegyenek esküt arról, hogy segítik az egyházat az eretnekség üldözésében. Ezután felolvastak egy hosszú listát, a hitbéli ediktumot (edicto de fe), amely tartalmazta az összes téves hiedelmet, attitűdöt. Ezek alapján várták a szomszédok, haragosok feljelentéseit.

Szintén az inkvizíció elé lehetett kerülni egy jegyző és két hites tanú előtt tett feljelentés alapján. Névtelen feljelentés esetén a vádat papírra írták és leadták egy helyi ügynöknek (familiar), aki a körzeti biztosok (comisario, javarészt plébánosok) munkáját segítette. A biztosok információt gyűjtöttek, kihallgatták a tanúkat, letartóztatták a gyanúsítottakat, és továbbították a vádakat az inkvizítor felé. 

A Szent Hivatal hatalmának egyik tengelyét a titkosság elve jelentette, amely minden tevékenységüket áthatotta. Minden fizetett és önkéntes alkalmazott eskü terhe mellett vállalta a titoktartást. A vádlott pedig az inkvizíció titkos börtönében, a világtól izoláltan várta sorsának alakulását, amíg a per zajlott. Ameddig az ügyet le nem zárták, azt sem közölték a nyilvánossággal, hogy a Szent Törvényszék titkos börtönében fogva tartják-e a gyanúsítottat.

A fogva tartottal  a per kezdeti szakaszában nem közölték, hogy miért vesz részt a kihallgatáson, a vádat csak később ismertették vele. A klasszikus ügyrend szerint három előzetes kihallgatást tartottak, amelyek célja a bűntudat felébresztése volt. Ha a gyanúsított beismerte a bűnösségét, valló minősítést kapott, és köteles volt bizonyságot tenni róla, hogy őszintén megbánta a bűneit. Ha ez nem történt meg, akkor ügyészt rendeltek ki mellé. Ő fogalmazta meg és ismertette a vádiratot, amelyben szerepelt a vád tárgyát képező eretnekség mibenléte és a bűnök tételes felsorolása. Ezekre a vádlottnak pontonként felelnie kellett. Ekkor védőügyvédet jelöltek ki számára, akinek keresztényi kötelessége volt a foglyot az igazság megvallására buzdítani. Majd következett a bizonyítási szakasz, amikor újból kihallgatták a tanúkat, akik ratifikálták, vagyis megerősítették az előzetes vallomásaikat. Ezeket a tanúvallomásokat ismertették a fogollyal, ő pedig pontról pontra felelt mindegyikre.

Az ügyekről az inkvizítorokból, teológiai és jogi tanácsadókból, és a püspök képviselőjéből álló tanács döntött. Ha sok terhelő bizonyíték ellenére sem találták kellőképpen bizonyítottnak a vádat, kínvallatásra kötelezhették a vádlottat. Az inkvizíció alapvetően szkeptikus volt a kínvallatás hatékonyságával szemben. Amennyiben a kínvallatást a vádlott vallomás nélkül kiállta, a vádat elégtelenül bizonyítottnak tekintették, és az ítélet az eretnekség esküvel való megtagadását szabta ki, enyhe büntetéssel.

Általánosságban a perbe fogott személynek mindenképpen eskü terhe alatt kellett megvallania bűneit és azt, hogy a katolikus egyházhoz akar és fog tartozni. A legfőbb cél a bűnbánó kiengesztelődése volt az egyházzal. A cél nem az eretnekek kiirtása volt, hanem az, hogy jó katolikusok váljanak belőlük.

A felmentésnek volt egy gyakori típusa, a feltételes felmentés (latin szóval ad cautelam), amelyet akkor alkalmaztak, amikor az ítélőszék nem látott elég garanciát arra, hogy a felmentett elköteleződése a katolikus egyház irányában szilárd marad. Ezért őt felügyelet alá helyezték és gyakran kötelezték bizonyos tevékenységek elvégzésére, leggyakrabban (nem testi) penitencia tartására (pl. péntekenkénti böjtölés, áldozás, misehallgatás, rendszeres imádkozás, szent helyek látogatása), hogy ne essen vissza az eretnekség bűnébe vagy ne kezdjen újra valamely büntetendő tevékenységbe. A magyarországi származású személyek leggyakrabban a fenti kategóriákba estek. Ezekben az esetekben is történhetett ugyanakkor súlyosabb, testi vagy egzisztenciális büntetés: nyilvános korbácsolás, az egyház által megszentelt vezeklőruha (sambenito) hordása, száműzetés, kötelező vallásos oktatással együtt járó börtön vagy gályarabság.

Sambenito, az egyház által megszentelt vezeklőruha (Wikimedia)

Ha egy vádlott esetében az eretnekséget vagy bűnt minden kétséget kizáróan rábizonyították, ő (megbánás esetén) szintén (nyilvánosan, úgynevezett auto de fe, “hitcselekmény” keretében) megbékélhetett az egyházzal (reconciliarse). A büntetések még szigorúbbak voltak, vagyonelkobzásig és a legdrasztikusabb esetben a halálbüntetésig terjedhettek. Aki tagadta a bűnösségét (negativo), vagy visszaeső volt, attól függően, hogy kellően bizonyítottnak tekintették-e az ügyét, máglyára küldhették (relajado – átadott, elbocsátott). Utóbbi azt is jelentette, hogy az elítéltet átadták a világi végrehajtó hatóságnak, mert az inkvizíció jogköre nem terjedt ki a máglyahalál végrehajtására. Ha az ügy nem végződött halálos ítélettel, az elítéltek munkavállalását korlátozhatták és büntetésüket az utódjaikra is kiterjeszthették, így nemcsak a család becsületét, de a megélhetését is befolyásolta egy rokon ítélete.

Az iratok alapján elkezdtük részletesen feltérképezni, hogy a magyarországi személyek esetében sor került-e kínvallatásra, és a vádlottak egyénenként pontosan milyen (spirituális és fizikai) büntetéseket kaptak. Az bizonyos, hogy többüknek elkobozták a vagyonát és gyakran kaptak különféle egyházi-didaktikai jellegű büntetéseket.

Összegzés

A spanyolországi inkvizíció elé került magyarok kutatásának és a várható újabb és teljes körű eredményeknek számottevő interdiszciplináris hatásai lehetnek. A forrásanyag méretei, változatossága és időbeli kiterjedése miatt szinte valamennyi korábbi, többek között a társadalmi mobilitásra, a rabszolgakereskedelemre, a Mediterráneumra és a vallási toleranciára vonatkozó vizsgálódást segíteni fogja. Az eddigi találatok egyben nagyrészt összhangban vannak azzal az új történeti modellel, amely rávilágított arra, hogy az évszázados európai hegemóniát kifejlesztő és fenntartó Spanyol Monarchia kulturális, gazdasági és hadi szívóereje, pénzügyi és akkulturációs potenciálja jelentősebb hatást gyakorolt a Kárpát-medence államainak történeti fejlődésére, mint korábban vélték.

Ehhez a megváltozott képhez kapcsolódik az is, hogy mind jobban látjuk, hogy a Spanyol Monarchia és a Magyar Királyság közötti kapcsolatrendszer, amennyiben az magyarországi személyek mozgását érintette, a nagy földrajzi távolságok miatt elsősorban nem az Ibériai-félszigeten, hanem Spanyol-Itáliában és Spanyol-Németalföldön volt intenzív. Erre példa, hogy horvát-magyar katonák ezrei, majd százai állomásoztak évtizedekig a mai Belgium területén és annak határain. Egyre több gályarabot ismerünk név szerint, akik szabadulásuk után Spanyol-Itáliában kezdtek új életet. Minden jel szerint nyomukban kisebb diaszpórák is kialakulhattak ezeken a területeken.

Amikor a spanyol Habsburg világbirodalom inkvizíciós hatóságai elé került személyek sorsát feltérképezzük, akkor Magyarország újkori históriáját újabb szállal kapcsoljuk a gyarmatosító hatalmak, a világkereskedelem, a protoglobalizáció és a civilizációk közötti harcok történetéhez.

Monostori Tibor, Smid Bernadett

Ajánlott irodalom

Anderson, James M.: Daily Life During the Spanish Inquisition. Westport, Conn., Greenwood Press, 2002 .

Bennassar, Bartolomé et Lucile: Les Chrétiens d’Allah. L’histoire extraordinaire des renégats, XVIe-XVIIe siècles, Paris, Perrin, 1989.

Henningsen, Gustav – Tedeschi, John – Amiel, Charles: The Inquisition in Early Modern Europe. Studies on Sources and Methods. Dekalb, Illinois, Northern Illinois University Press, 1986. 

Kamen, Henry: The Spanish Inquisition. A Historical Revision. Fourth Edition. New Haven & London, Yale University Press, 2014.

Pérez, Joseph: The Spanish Inquisition: A History. New Haven and London, Yale University Press, 2005.

Thomas, Werner: Los protestantes y la Inquisición en España en tiempos de Reforma y Contrarreforma. Leuven, Leuven University Press, 2001.

 

Ezt olvastad?

Konstantinápoly 1453-as elfoglalása után II. Mehmed szultán elérkezettnek látta az időt, hogy elfoglalja Magyarország kulcsát, amelyet az oszmán csapatok már