Magyarok és bajorok a 13. században – II. rész

A 13. század elején kezdődő, rokoni szálak, politikai érdekközösség és egy közös ellenség táplálta lassú közeledési folyamat után a Magyar Királyság és a Bajor Hercegség 1244-ben dinasztikus kapcsolatra lépett egymással. A magyarok és a bajorok között ezzel összefüggésben létrejött szövetség jelentős befolyást gyakorolt a két ország részvételére a Babenberg-örökségért folytatott harcban, valamint a II. Ottokár cseh királlyal szemben folytatott politikára.

A cseh Přemysl-dinasztiával fennálló rokoni kapcsolatokból, a 13. század eleji politikai érdekközösségből, valamint az osztrák–stájer hercegek közös ellenséggé válásából kiindulva a Magyar Királyság és a Bajor Hercegség 1244-ben szövetségre lépett egymással. Ennek megerősítésére – a korban szokásos módon – a két uralkodóház dinasztikus kapcsolatra lépett egymással. II. Ottó bajor herceg (1231–1253) másodszülött fia, Henrik eljegyezte IV. Béla magyar király (1235–1270) leányát, Erzsébetet, amit az 1250-es évek elején esküvő is követett. A szövetség eredendően nem volt osztrákellenes, hiszen II. Ottó épp ekkoriban jegyezte el Erzsébet nevű leányát II. (Harcias) Frigyes osztrák és stájer herceggel (1230–1246), annak felbomlása és az osztrák–bajor viszony gyors megromlása után azonban egyértelműen ilyen élt kapott. Annál is inkább, mert IV. Béla a tatárjárás óta – amikor Harcias Frigyes kihasználva szorult helyzetét három vármegye elzálogosítására és a nála lévő kincsek átadására kényszerítette, majd megpróbálta elfoglalni a nyugati országrészt – nem ápolt különösebben jó viszonyt nyugati szomszédjával.

Közös osztrákellenes hadműveletre ennek ellenére nem került sor a következő években. II. Ottót túlságosan lefoglalták a Német-római Birodalom belügyei, így IV. Béla bajor segítség nélkül ütközött meg Harcias Frigyessel 1246. június 15-én a Lajta mentén. A magyar sereg teljes vereséget szenvedett, számos katona fulladt a Lajta folyóba, az üldözők pedig majdnem a Magyar Királyság területére is betörtek. A csata mégsem a fölényes osztrák győzelemről vált nevezetessé, hanem Harcias Frigyes haláláról. A hercegnek nem voltak gyermekei, fivérei is régen elhunytak már, így jobblétre szenderülése egyben az Osztrák Hercegséget 976, a Stájer Hercegséget pedig 1192 óta birtokló Babenberg-ház fiági kihalását is jelentette.

Magyarok és bajorok a 13. században – II. rész. II. (Harcias) Frigyes halála a Lajta menti csatában Babenberger-Stammbaum, Klosterneuburg, 1490k. (A kép forrása: <a href="https://hu.wikipedia.org/wiki/II._Frigyes_osztr%C3%A1k_herceg#/media/F%C3%A1jl:Herzog_Friedrich_II._Babenberg.jpg">Wikipédia</a>)
II. (Harcias) Frigyes halála a Lajta menti csatában Babenberger-Stammbaum, Klosterneuburg, 1490k. (A kép forrása: Wikipédia)

Harcias Frigyes unokahúga, Gertrúd ugyan még a nyár folyamán hozzáment jegyeséhez, Ulászló morva őrgrófhoz, I. Vencel cseh király (1230–1253) elsőszülött fiához, ám utóbbi 1247 januárjának elején váratlanul elhunyt, a hercegségek pedig végképp elárvultak. Ekkor szabályos verseny indult meg a Babenberg-örökségért, hiszen mind a szomszédos hatalmasságok, mind pedig a pápa és a császár is a saját kezébe kívánta venni a területek sorsát, amelynek legitimálására egy korábbi, a nőági örökösödést is lehetővé tevő privilégium szellemében a Babenberg örökösnőket igyekeztek felhasználni. A megözvegyült Gertrúd mellett ugyanis az elhunyt herceg nővére, Margit is igényt formálhatott családja országaira. Hosszas huzavona, valamint Badeni Hermann rövid regnálását (1248–1250) követően a küzdelem 1252-re cseh–magyar vetélkedéssé alakult. I. Vencel másodszülött fia, Ottokár morva őrgróf az osztrák nemesség és miniszteriálisok hívására bevonult az északi hercegségbe és feleségül vette a nála több mint 20 évvel idősebb Margitot, míg IV. Béla Gertrúddal szövetkezett és a szövetséges halicsi fejedelem fiával, Romannal házasította össze.

Magyarok és bajorok a 13. században – II. rész. Babenberg Margit és Babenberg Gertrúd. Babenberger-Stammbaum, Klosterneuburg, 1490k. (A képek forrása: <a href="https://commons.wikimedia.org/wiki/Category:Babenberg_Family_Tree">Wikimedia Commons</a>)
Babenberg Margit és Babenberg Gertrúd. Babenberger-Stammbaum, Klosterneuburg, 1490k. (A képek forrása: Wikimedia Commons)

A konfliktusból természetesen a bajor herceg sem maradhatott ki. II. Frigyes császár (1212–1250) nem fogadta el a nőági örökösödés lehetőségét és már 1246-ban elárvult tartományokká nyilvánította a hercegségeket, amiket ennek megfelelően – birodalmi hűbérek lévén – visszaháramoltatott a Birodalomra. Tényleges birtokvételükre azonban itáliai lekötöttségei és a pápával folytatott viszálya miatt nem vállalkozhatott, ezért helytartókat jelölt ki a területek ideiglenes kormányzására. Így került II. Ottó 1248-ban az Osztrák Hercegség élére. Mindazonáltal helytartói feladatainak többek között saját hercegségének belső problémái miatt nem igyekezett minden áron eleget tenni, így a császár alig több mint egy év múlva le is váltotta. A bajor herceg egyetlen kézzel fogható célja ekkoriban a hajdanán Bajorország részét képező Enns feletti területek (Land ob der Enns) visszaszerzése volt. Ennek érdekében 1249-ben személyesen vonult az Enns vidékére, hogy megnyerje a térség miniszteriálisait és ezáltal újra birtokba vehesse a területet, ám hosszútávú eredményt nem tudott elérni. Ugyancsak kudarccal végződött a következő évben elsőszülött fiának, Lajosnak a Linzet és Ennst elfoglaló hadjárata. A Garsteni Évkönyv beszámolója egyértelművé teszi, hogy a bajorok csak ottlétük idejére tudták kikényszeríteni elismerésüket: alighogy elhagyták a területet, az osztrák miniszteriálisok elpártoltak tőlük. Ezek a próbálkozások ráadásul a jövőre nézvést is károsnak bizonyultak, hiszen az új fejedelmet kereső osztrák miniszteriálisok a betörések miatt fontolóra sem vették a Wittelsbachok meghívását a trónra.

Magyarok és bajorok a 13. században – II. rész. II. Ottó bajor herceg és felesége, Braunschweigi Ágnes 16. századi olajfestmény (A kép forrása: <a href="https://de.wikipedia.org/wiki/Otto_II._(Bayern)#/media/Datei:OttoIIvonBayernAgnesdieJuengere.jpg">Wikipédia</a>)
II. Ottó bajor herceg és felesége, Braunschweigi Ágnes 16. századi olajfestmény (A kép forrása: Wikipédia)

Az osztrák miniszteriálisok tehát nem számoltak a bajorokkal, amikor új herceget kerestek maguknak, stájer sorstársaik viszont annál inkább. Utóbbiak elutasították az Osztrák Hercegségben berendezkedő Ottokár uralmát és a Stájer Rímes Krónika szerint II. Ottó másodszülött fiának, Henriknek ajánlották fel a trónt. Ennek törvényesítéséhez, még a hamisítástól sem riadtak vissza. Kiegészítést fűztek Wildon Ulrik kezdeményezésére az ún. Georgenberger Handfestehez. Ez volt az az 1186-ban kötött szerződés, ami alapján stájer hercegi dinasztia 1192-es kihalása után a Babenbergek megörökölték Stájerországot. Az új kiegészítés szerint a Babenberg-dinasztia kihalása után a stájer miniszteriálisok szabadon, az osztrák társaiktól függetlenül választhatnak maguknak új urat. Az említett krónika alapján a felajánlásban a vezető nemesi és miniszteriálisi családok (a Pettauiak, a Wildonok, a Pfannberg grófok, a Mahrenbergek, a Kranichsbergek és a Stubenbergek) vettek részt, vagyis az ifjú Henrik komoly tábort tudhatott maga mögött.

Mindezek fényében, továbbá mivel másodszülöttként alapvetően nem volt reménye a Bajor Hercegség megöröklésére, elfogadta az ajánlatot. 1253 nyarán, amikor az apósa, IV. Béla – az előző évhez hasonlóan – újabb hadjáratot vezetett Ottokár ellen, Henrik az apjával és fivérével karöltve benyomult a mai Felső-Ausztriába. Céljuk minden bizonnyal a IV. Béla seregeivel történő egyesülés volt, ám ez végül nem sikerült, mivel a térség erősségei a bajorok útját állták. Ekkor Henrik egymaga utazott Magyarországra egy déli kerülőúton. Mikor 1253 kora őszén megérkezett apósához, már zajlottak a pápai közvetítéssel megindult béketárgyalások IV. Béla és Ottokár között. A tényleges békét végül 1254 áprilisában kötötték meg Budán, amelynek értelmében Ottokárnak jutott az Osztrák Hercegség egésze, a Pitteni Grófság és az Enns feletti területek, IV. Bélának pedig Stájerország maradék része. A békét nyilvánvalóan hosszas tárgyalások előzték meg, így a végkimenetelt valószínűleg már 1253-ban is sejteni lehetett. A magyar udvarban tartózkodó Henrik ekkor meg is kérte apósát, hogy adja át neki a Stájer Hercegséget vagy legalább nevezze ki stájerországi helytartójává, IV. Béla azonban kategorikusan elzárkózott ettől, és inkább vesztegetéssel a maga oldalára állította a stájerországi bajor pártot. Mivel Henrik látta, hogy itt neki már nem terem babér, továbbá mivel az apja, II. Ottó 1253 novemberében elhunyt, a következő év elején visszatért Bajorországba.

Magyarok és bajorok a 13. században – II. rész. IV. Béla veje, Wittelsbach Henrik. Liber Fundatorum Zwetlensis, 1310k. (A kép forrása: <a href="https://en.wikipedia.org/wiki/Henry_XIII,_Duke_of_Bavaria#/media/File:Heinrich_XIII._(Bayern).png">Wikipédia</a>)
IV. Béla veje, Wittelsbach Henrik. Liber Fundatorum Zwetlensis, 1310k. (A kép forrása: Wikipédia)

IV. Béla elutasító magatartása mellett talán nem meglepő, hogy az 1250-es évek második felében eltávolodott egymástól a két ország. Ugyanakkor, bár Henrik üres kézzel távozott Magyarországról, mégse volt teljesen kilátástalan a helyzete. A vártakhoz képest ugyanis jóval nagyobb mértékben részesült az apai örökségből: 1254 tavaszán együtt kezdett uralkodni bátyjával, 1255-ben pedig szembe menve a birodalmi joggal felosztották egymás között a Bajor Hercegséget. XIII. Henrik (1255–1290) az alsó részeket, II. (Kevély) Lajos (1253–1294) pedig a felsőket és a Rajnai Palotagrófságot szerezte meg. Területei elhelyezkedéséből adódóan XIII. Henrik nem fordulhatott el a Birodalom keleti részétől, ráadásul szinte folyamatosan konfliktusba került a Cseh Királysággal és az utóbbival szövetséges egyházi fejedelmekkel. A magyar–bajor viszony elhidegülését jelzi, hogy ezen konfliktusokban Henrik nem számíthatott apósa segítségére, így sem IV. Béla, sem stájerországi helytartója, Gutkeled nembeli István nem támogatta az ifjú alsó-bajor herceget, amikor II. Ottokár cseh király (1253–1278) hadjáratot vezetett ellene 1257-ben.

Magyarok és bajorok a 13. században - II. rész. Az Alsó- és a Felső-bajor Hercegség az 1255. évi felosztás után. (A kép forrása: Reinhard Stauber – Gerhard Tausche – Richard Loibl: Niederbayerns Reiche Herzöge (Hefte zur Bayerischen Geschichte und Kultur 38.) Augsburg 2009. 8.; <a href="https://www.historisches-lexikon-bayerns.de/Lexikon/Bayerische_Teilungen">Bayerische Teilungen – Historisches Lexikon Bayerns (historisches-lexikon-bayerns.de)</a>)
Az Alsó- és a Felső-bajor Hercegség az 1255. évi felosztás után. (A kép forrása: Reinhard Stauber – Gerhard Tausche – Richard Loibl: Niederbayerns Reiche Herzöge (Hefte zur Bayerischen Geschichte und Kultur 38.) Augsburg 2009. 8.; Bayerische Teilungen – Historisches Lexikon Bayerns (historisches-lexikon-bayerns.de))

A következő magyar–bajor érintkezésre már az 1260-as évek elején, a kroissenbrunni csata után került sor. Mint ismeretes, az első morvamezei csata néven emlegetett ütközet II. Ottokár fölényes győzelmével és egyben IV. Béla katasztrofális vereségével végződött. A különböző stratégiai és taktikai hibákat vétő magyar király örökre elvesztette Stájerországot, a Babenberg-örökségért folytatott harc pedig egy jó időre nyugvópontra jutott. Az ezt kimondó békeszerződést a két fél között továbbra is fennálló vitás kérdések, valamint az előzetes megállapodásban foglaltak be nem tartása miatt csak közvetítő segítségével tudták tető alá hozni. Ez a közvetítő pedig – a humanista történetíró, Aventinus értesülése szerint – nem más volt, mint az alsó-bajor herceg, aki a cseh király kérésére vállalkozott a nem éppen rövid útra Ottó passaui püspök társaságában. XIII. Henrik ideális közvetítő volt, hiszen felesége révén rokonságban állt az Árpádokkal, nagyanyja révén pedig a Přemyslidákkal, ráadásul a térség uralkodói között szinte egyedülálló módon nem vett részt sem személyesen, sem segédcsapatok küldésével a kroissenbrunni csatában. A közvetítésével 1261 áprilisában megkötött bécsi béke egészen 1270-ig garantálta a békés cseh–magyar viszonyt, amit az ugyanabban az évben kötött dinasztikus házassággal is igyekeztek megerősíteni. A Babenberg Margittól nem sokkal korábban elvált II. Ottokár ugyanis feleségül vette IV. Béla unokáját, Anna hercegnő és Rosztyiszlav csernyigovi fejedelem leányát, a legendás szépségű Kunigundát.

Magyarok és bajorok a 13. században - II. rész. A kroissenbrunni csata. Thuróczi János: Chronica Hungarorum, 15. sz. (A kép forrása: <a href="https://hu.wikipedia.org/wiki/Kroissenbrunni_csata#/media/F%C3%A1jl:Battle_of_Kressenbrunn_Thur%C3%B3czy.JPG">Wikipédia</a>)
A kroissenbrunni csata. Thuróczi János: Chronica Hungarorum, 15. sz. (A kép forrása: Wikipédia)

Az 1261 utáni időszak megint nem bővelkedik érintkezési pontokban, ami nagy valószínűséggel a Magyar Királyság megváltozott külpolitikai orientációjára vezethető vissza. XIII. Henrik ugyanis 1262 óta újra és újra konfliktusba keveredett a cseh királlyal, ami végül 1266-ban újabb hadjáratot váltott ki II. Ottokár részéről. Mindeközben IV. Béla számára korábbi ellensége vált legfőbb támaszává és legfontosabb szövetségesévé, amit az elsőszülött fiával, István ifjabb királlyal kibontakozó viszályának fényében a távoli Alsó-bajor Hercegség miatt nem volt hajlandó kockára tenni. A Magyar Királyság ennek megfelelően a két fél kibékítésében sem vállalt szerepet, csak az újdonsült cseh királyné, Kunigunda kísérelte meg férjét jobb belátásra bírni. Ugyanakkor arra sincs forrásadatunk, hogy XIII. Henrik bármilyen módon támogatta volna apósát István ellenében, így mondhatni jóindulatú semlegességgel figyelték egymás sorsának alakulását. A két fél újbóli egymásra találását és együttműködését ezért csak egy külpolitikai fordulat idézhette elő, ami azonban csupán IV. Béla halála után következett be.

Rudolf Veronika

Válogatott irodalom:

Boshof, Egon: Bayern und Österreich in der Schlussphase der Herrschaft Friedrichs II. Zeitschrift für bayerische Landesgeschichte 63. (2000) Nr. 2. 415–443.

Dopsch, Heinz – Brunner, Karl – Weltin, Maximilian: Österreichische Geschichte 1122–1278. Die Länder und das Reich. Der Ostalpenraum im Hochmittelalter. Wien 1999

Handbuch der bayerischen Geschichte. II. Das alte Bayern, der Territorialstaat vom Ausgang des 12. Jahrhunderts bis zum Ausgang der 18. Jahrhunderts. Hrsg. Spindler, Max. München 1969.

Hödl, Günther: Bayern, Österreich und die Steiermark in der Zeit der frühen Wittelsbacher. In: Die Zeit der frühen Herzöge von Otto I. zu Ludwig dem Bayern. Beiträge zur bayerischen Geschichte und Kunst. 1180–1350. Wittelsbach und Bayern I/1. Hrsg. Glaser, Hubert. München–Zürich 1981.

Meier, Hermann: Gertrud. Herzogin von Österreich und Steiermark. Zeitschrift des Historischen Vereines für Steiermark 23. (1927) 5–38.

Rudolf Veronika: A tét a Babenberg-örökség. Cseh–magyar–osztrák kapcsolatok 1246 után. In: Micae Mediaevales IX. Fiatal történészek dolgozatai a középkori Magyarországról és Európáról. Szerk. Kovács Enikő – Rudolf Veronika – Szokola László – Veszprémy Márton. Bp. 2020. 151–170.

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválósági Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztései és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.  

Magyarok és bajorok a 13. században – II. rész

Ezt olvastad?

A Domonkos-rend (Ordo Praedicatorum) alapítója, Szent Domonkos halálának, valamint magyarországi rendtartománya megalakításának 800 éves jubileumát ünnepli. A jeles évfordulók körül