Magyarok és bajorok a 13. században I.

Szent István és Gizella bajor hercegnő házassága a középkori magyar–bajor kapcsolatok legismertebb epizódja, amelynek jelentőségét a rákövetkező évtizedek bajorokkal kapcsolatos eseményei nem tudták meghaladni. A Német-római Birodalomban lejátszódó változások, valamint a közös magyar–bajor határ megszűnése a 11–12. században eltávolították egymástól a két országot, a következő században azonban újra egymásra találtak. Mi állt a fordulat hátterében? Milyen állomásai voltak a folyamatnak? A következőkben ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Első királyunk és Gizella bajor hercegnő házassága mindig is kiemelt helyet foglalt el a történettudományban, hiszen azon túl, hogy külpolitikai szempontból rendkívül előnyös volt, a mennyasszonyt elkísérő udvarhölgyek, lovagok és egyháziak, illetve a rajtuk keresztül érkező kulturális hatás komoly mértékben befolyásolta a születőben lévő magyar állam arculatát. E frigy jelentőségéhez mérhető esemény sem a 11. század második felében, sem pedig a 12. században nem történt, ráadásul a Német-római Császárságban is olyan folyamatok vették kezdetüket, amelyek a Magyar Királyság és a Bajor Hercegség eltávolodását segítették elő.

A Bajor Hercegség a 11. században a császári trónt is birtokló Száliak kezébe került, így a bajor politika tulajdonképpen megegyezett a birodalmi politikával. A magyar királyok és a császár viszonya pedig – mint az köztudott – nem volt éppen felhőtlennek nevezhető az Árpád-kor korai szakaszaiban: a hatalmon lévő császárok előszeretettel avatkoztak bele a magyar trónviszályokba, de a magyar királyok sem voltak restek a Birodalom urának ellenségeit támogatni. A hercegség élére a 12. században a Stauf-császárokkal ellenséges Welf-család került, így a bajor hercegekkel fenntartott kapcsolat és minden érintkezés a (belső) birodalmi konfliktusok kontextusában volt értelmezhető. Emellett szintén a magyar–bajor viszony elhidegülését segítette elő a közös határ lassú megszűnése. Az eredetileg a Duna regensburgi szakaszától egészen a magyarok szállásterületéig terjedő Bajor Hercegség a 10–12. század során folyamatosan zsugorodott. 976-ban leválasztották róla Karintiát, 1153-ban az újonnan életre hívott Meráni Hercegség gyarapodott bajor területekkel, 1156-ban a korábban a bajor herceg vazallusaként létező Osztrák Őrgrófságot emelték hercegi rangra, ami 1180-ban Stájerországgal is megismétlődött. Az ilyenképpen létrejött új államalakulatok és az őket uraló dinasztiák már saját, a bajor hercegtől független politikát folytattak és alakították ki kapcsolatukat az Árpádokkal. Mindezen tényezők miatt – talán nem is annyira meglepő módon – a magyar és a bajor fél nem kereste túlzottan egymás társaságát ekkoriban, a 13. században viszont újfent beindult egy lassú közeledés közöttük.

A Bajor Hercegség kialakulása a 10–13. században (Auf den Spuren der Habsburger: Die Babenberger und das Herzogtum Österreich)

A magyar királyok már a 13. század legelején kapcsolatba kerültek a Bajor Hercegséget 1180 óta birtokló Wittelsbach dinasztia tagjaival. Az utóbbiból kikerülő Konrád mainzi érsek ugyanis 1200-ban Magyarország határvidékére érkezett, hogy Gregorius de Crescentio bíborossal és VI. Lipót osztrák–stájer herceggel (1198–1230) békét teremtsen az egymással viszálykodó Imre király (1196–1204) és András herceg között. Küldetésük – még ha csak ideiglenesen is, de – sikerrel végződött: a király és a herceg egyetértésre jutott, sőt még egy közös keresztes hadjárat indítását is kilátásba helyezték. A tárgyalások természetesen a jelen lévők személyes kapcsolatainak gyarapítását is szolgálhatták, így nem elképzelhetetlen, hogy Imre és/vagy András Konrád révén tapogatózni kezdett a bajor hercegi dinasztia felé, ennek azonban – már ha egyáltalán történt efféle – nem lett foganatja, ugyanis a mainzi érsek a hazafelé úton elhalálozott.

Egészen biztosan közelebb vitte viszont egymáshoz a két uralkodóházat egy ekkortájt létesített dinasztikus kapcsolat. Első felesége halála után I. Lajos bajor herceg (1183–1231) feleségül vette Csehországi Ludmillát, Frigyes korábbi cseh herceg és Árpád-házi Erzsébet lányát. Erzsébet II. Géza (1141–1162) lányaként a magyar trónon ülő Imre, valamint az őt követő II. András (1205–1235) unokatestvére, vagyis a középkori viszonyok között igen közeli rokona volt. Az új hazájában leginkább a seligenthali ciszterci monostor alapítójaként elhíresült Ludmilla ráadásul annak az I. Ottokár cseh királynak (1198–1230) volt az unokahúga, aki 1199 óta házasságban élt Árpád-házi Konstanciával, az említett Imre és II. András testvérével. Az 1204-ben megkötött cseh–bajor frigy révén tehát a Wittelsbachok bekerültek az Árpádok tágabb rokonságába.

Csehországi Ludmilla a seligenthali monostor alapítójaként (Ludmilaof Bohemia – Ludmilla von Böhmen (um 1170) – Wikipedia)

Szintén nagyban hozzájárult a magyar–bajor egymásra találáshoz az uralkodók politikai érdekközössége. Figyelmet érdemel például, hogy mind II. András, mind I. Lajos a Stauf-dinasztiából származó Sváb Fülöpöt támogatta a Welf IV. Ottóval szemben az 1198 és 1214 között zajló német trónviszály első szakaszában.

Mindazonáltal a rokonság, illetve az elvi közösségvállalás ekkor még nem volt elegendő szorosabb kapcsolatok kialakításához, a Bajor Hercegség ugyanis riválisként tekintett az Osztrák Hercegségre, csakúgy mint a Meráni Hercegségre, amelyekkel II. András kifejezetten baráti kapcsolatot tartott fenn. VI. Lipót osztrák és stájer herceg a magyar király unokatestvére volt, felesége, a tragikus sorsú Gertrúd pedig a meráni herceg lányaként látta meg a napvilágot. Ennek fényében a magyar és a bajor fél közötti közeledésre csak akkor kerülhetett volna sor, ha a Magyar Királyság szakított volna az egyik (vagy esetleg mindkét) említett szövetségesével. Ez a fordulat azonban csak az 1220-as évek közepén következett be.

VI. Lipót osztrák és stájer herceg (Babenberger-Stammbaum, Klosterneuburg) (Herzog Leopold VI. Babenberg – Leopold VI. (Österreich) – Wikipedia)

A mai Ausztria területén található garsteni és heiligenkreuzi monostorok évkönyvei az 1225. évhez kapcsolódóan arról számolnak be, hogy II. András összeesküdött I. Lajos bajor herceggel VI. Lipót ellen, a szervezkedés azonban nem érte el a célját, ugyanis a kegyúr az isteni közbenjárásnak köszönhetően elkerülte a veszedelmet. Az összeesküvés hátterében bajor részről – ahogyan az már régóta ismert a történettudományban –régi területi követelések, illetve a már említett rivalizálás állt. Ám mi vihette rá II. Andrást arra, hogy az őt már többször kisegítő és keresztes hadjáratára elkísérő rokona ellen forduljon?

A megoldás véleményem szerint a magyar belpolitikában keresendő. Történt ugyanis, hogy II. András 1223-ban felszólította elsőszülött fiát, Bélát, hogy taszítsa el feleségét, Laszkarisz Máriát. A parancs hátterében mindazonáltal nem a királyi birtokpolitika körüli nézeteltérések vagy a Béla körül egyre inkább formálódó „ellenzék” állt, hanem egy külpolitikai megfontolás, amiként arra Bárány Attila a közelmúltban meggyőzően rámutatott. Mária hazájában, a Nikaiai Császárságban ugyanis uralkodóváltásra került sor, az új császár pedig már nem követte a magyar orientációt, ami miatt a frigy II. András szempontjából haszontalanná vált. Béla azonban keresztülhúzta apja számításait: a pápa tanácsára először csak vonakodott eleget tenni az atyai parancsnak, majd feleségével együtt az Osztrák Hercegségbe menekült. VI. Lipót ugyanúgy befogadta őt is, ahogyan 1205-ben a kis III. Lászlónak (1204–1205) és Imre özvegyének, Aragóniai Konstanciának is menedéket nyújtott, amiből II. András teljes joggal azt a következtetést vonhatta le, hogy a herceg – csakúgy, mint 1205-ben – most is készen áll akár fegyverrel is vendégei védelmére kelni. Ebben a helyzetben „az ellenségem ellensége a barátom” elvből kiindulva a Bajor Hercegség kézenfekvő szövetséges volt.

I. Lajos bajor herceg meggyilkolása Kehlheimban (Fürstenbilder Kloster Scheyern) (Ludwig der KelheimerErmordungsszene in Johanneskirche(KlosterScheyern) Lkr Paffenhofen Oberbayern – Ludwig der Kelheimer – Wikipedia)

Mindazonáltal Béla és Mária a történteket II. András szemszögéből is megismerő pápa, valamint VI. Lipót bíztatására már 1224 első felében hazatért, a magyar–osztrák viszony pedig szintén rendeződni látszott. Ezzel szemben a Bajor Hercegség továbbra is ellenséges magatartást tanúsított, legalábbis erre utal az 1225. június 6-án megkötött grazi béke egy passzusa. Az osztrák–magyar békeszerződés alapvetően a rendezetlen határviszonyok miatti határvillongásokból és önkényes foglalásokból adódó konfliktusokat zárt le, utolsó pontjában azonban a nagypolitikára is kitekintett. Ebben II. András kötelezte magát, hogy megpróbálja rávenni I. Lajost az osztrák herceggel való fegyverszünet elfogadására. Tulajdonképpen közvetítőszerepre vállalkozott egyrészről a bajor herceg, másrészről pedig VI. Lipót és Henrik isztriai őrgróf (1204–1228) között. Az osztrák herceg oldalán feltűnő őrgróf II. András meggyilkolt első feleségének, Meráni Gertrúdnak volt a fivére, ráadásul 1208-tól hosszabb ideig Magyarországon tartózkodott, így a magyar király számára is több mint elfogadható mediátornak számított. (Henrik egyébként különböző területek birtoklása okán állt konfliktusban a bajor herceggel.) II. András ezen felül arra is ígértet tett, hogy ha esetleg nem sikerülne kibékítenie az említett feleket, akkor nem fogja támogatni I. Lajost semmilyen gazságban, amit utóbbi az osztrák herceg vagy az isztriai őrgróf ellen tervez.

Ugyan nincs rá forrásadat, hogy II. András eleget tett-e vállalásainak, ám rövid távon látványosan javult mind a bajor–meráni, mind a bajor–osztrák viszony, illetve természetesen az osztrák–magyar kapcsolatok is újra baráti mederbe kerültek. E fejlemények azonban hosszú távon nem bizonyultak tartósnak. Az 1220-as évek második felében rendkívüli mértékben megromlott mind a bajor–osztrák, mind az osztrák–cseh viszony, főként azért, mert VI. Lipót rávette II. Frigyes császárt (1212–1250), hogy a fiát, Henriket ne I. Ottokár cseh király legkisebb (és Henrikkel ekkor már eljegyzett) lányával, Ágnessel, hanem az ő legidősebb gyermekével, Margittal házasítsa össze. A fegyveres összetűzésekhez vezető konfliktus hatására a Magyar Királyság választani kényszerült szövetségesei között, amely választás – VI. Lipót minden erőfeszítése ellenére – a cseh sógorra (és ezzel egyúttal a bajorokra) esett. A közös ellenség indukálta közeledés még inkább felerősödött VI. Lipót fiának, II. (Harcias) Frigyesnek (1230–1246) az uralkodása alatt. A herceg szinte minden évben konfliktusba került valamelyik szomszédjával vagy akár többel is egyszerre, így hosszútávon mondhatni saját maga ellen dolgozott, ami legkésőbb 1236-ban számára is nyilvánvalóvá vált, amikor is a császár és a szomszédos fejedelmek összehangolt támadást indítottak a hercegségek ellen.

II. (Harcias) Frigyes osztrák és stájer herceg (1880) (BERMANN(1880) p0219 Friedrich der Streitbare – Category:Frederick II, Duke of Austria in engravings – Wikimedia Commons)

Ebből a szorult helyzetből csak a császárra megorroló korábbi ellenségeinek, I. Vencel cseh királynak (1230–1253) és az 1231-ben tisztázatlan körülmények között meggyilkolt I. Lajos fiának, II. Ottó bajor hercegnek (1231–1253) a segítségével tudott kilábalni. A osztrák–bajor viszony a későbbiekben is baráti maradt, sőt még egy közeledő lépésre is sor került közöttük: Harcias Frigyes – miután gyermektelenség miatt 1243-ban érvényteleníttette Meráni Ágnessel kötött frigyét – eljegyezte II. Ottó leányát, Erzsébetet. Ezzel párhuzamosan került sor a Magyar Királyság és a Bajor Hercegség kapcsolatainak szorosabbra vonására és egy másik dinasztikus összeköttetés tető alá hozására. II. Ottó másodszülött fia, Henrik 1244-ben eljegyezte IV. Béla (1235–1270) leányát, Erzsébetet. Mivel a házasulandó felek még gyermekek voltak, a házasságot magát csak az 1250-es évek elején kötötték meg, ám a mennyasszonyt a korabeli szokásoknak megfelelően Türje nembeli Fülöp későbbi esztergomi érsek már az eljegyzést követően bajor földre kísérte, hogy elsajátíthassa a nyelvet és az udvari etikettet.

XIII. Henrik és Árpád-házi Erzsébet (Részlet: Zyklusbild 11., Scheyern, 1625 (Scheyern, Klöster, Benedikt./Ab. – Kirchen, St. Johannes/KK (Einzelbild – pk sey-099) – Medienarchiv :: Haus der Bayerischen Geschichte (hdbg.eu))
II. Ottó tehát mondhatni két vasat tartott a tűzben, és szövetségre törekedett az egymással a tatárjárás óta köztudottan rossz viszonyban álló IV. Bélával és Harcias Frigyessel. Nem kizárt, hogy a bajor herceg egyfajta híd szerepet kívánt betölteni a két fél között, de legalábbis bebiztosította magát arra az esetre, ha valamelyikükkel megromlana a viszonya. Előrelátása kifizetődő volt, ugyanis félelme 1245-ben valósággá vált: egy határmenti incidens következtében felbomlott az eljegyzés az osztrák herceg és Erzsébet között, a két fél pedig visszatért az ellenséges viszonyhoz. II. Ottó és IV. Béla szövetsége pedig ennek fényében egyértelműen osztrákellenes élt kapott.

Henrik és Árpád-házi Erzsébet eljegyzése, majd házassága alapvetően határozta meg a 13. század második felének magyar–bajor kapcsolatait és egyben a régió életét is. Jelentősége azonban jóval túlmutat ezen, hiszen ezen dinasztikus összeköttetésre vezették vissza a Wittelsbachok a magyar trónra támasztott igényüket az Árpád-ház 1301-ben bekövetkezett kihalása után.

Rudolf Veronika

Válogatott irodalom:

Bárány Attila: II. András és a Latin császárság. Hadtörténelmi Közlemények 126. (2013) 2. 461–480.

Boshof, Egon: Bayern und Österreich in der Schlussphase der Herrschaft Friedrichs II. Zeitschrift für bayerische Landesgeschichte 63. (2000) Nr. 2. 415–443.

Dienst, Heide: Zum Grazer Vertrag von 1225 zwischen Herzog Leopold VI. von Österreich und Steier und König Andreas II. von Ungarn. MIÖG 9. (1982) 1–48.

Handbuch der bayerischen Geschichte. II. Das alte Bayern, der Territorialstaat vom Ausgang des 12. Jahrhunderts bis zum Ausgang der 18. Jahrhunderts. Hrsg. Spindler, Max. München 1969.

Körmendi Tamás: A „varasdi jelenet” kritikája. Megjegyzések Imre király és András herceg trónviszályának történetéhez. In: Tiszteletkör. Történeti tanulmányok Draskóczy István egyetemi tanár 60. születésnapjára. Szerk. Mikó Gábor – Péterfi Bence – Vadas András. Bp. 2012. 503–513.

Rudolf Veronika: Cseh–magyar–osztrák kapcsolatok II. (Harcias) Frigyes uralkodása alatt (1230–1246). Fons 24. (2018) 1. sz. 3–47.

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválósági Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztései és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Ezt olvastad?

A Magyar história sorozat a Kossuth Kiadó gondozásában azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a legújabb tudományos eredményeket