„Mik voltak a forradalmak jelképei?” – Konferencia a Szabadág Kódjairól

November 8-án a Néprajzi Múzeum és az Országgyűlési Múzeum közös konferenciát rendezett. Az eseményen az 1848-as, valamint 1956-os forradalmak közti, a szimbólumok nyelvén kifejezett kapcsolatot igyekeztek áttekinteni az előadók. Bereznay István beszámolója.

Az esemény résztvevőit Kemecsi Lajos, a Néprajzi Múzeum igazgatója köszöntötte. Kiemelte, hogy a konferencia az 56-os emlékév keretében valósulhatott meg. Bemutatta a konferencia levezető elnökét, Csorba Lászlót, illetve Kedves Gyulát, az Országgyűlési Múzeum vezetőjét. A konferenciát megelőzően Kedves Gyula konferálása mellett egy országgyűlési emlékérem átadására is sor került. A díjat Südi Nándor kapta, aki 1956 októberében a Magyar Rádió adásainak megszűnését követően a Kossuth Rádió megszervezésé és elindítása által tűnt ki, ezzel biztosítva azt, hogy a rádió a forradalmi napokban is információforrásként szolgálhasson a tömegek számára.  


Südi Nándor, az országgyűlési emlékérem díjazottja (Fotó: Bencze-Kovács György)

A megjelenteket ezt követően Csorba László, a konferencia levezető elnöke köszöntötte, aki a konferencia során az előadásokat megelőzően az összes előadót bemutatta a résztvevők számára. Az első előadást Voigt Vilmos, az ELTE BTK Folklore Tanszékének oktatója tartotta. Az eladó kiemelte, hogy a jelképek tudományos szinten is amorf tényezőnek számítanak, az ezekkel foglalkozó kutatók is különféle definíciókat használnak a fogalom meghatározására. Alapvetően a jelképek három fajtáját különböztethetjük meg: az indexet, az ikont és a szimbólumot. E jelképek eltérő módon jönnek létre, s más-más módon viszonyulnak a megjelölt jelenséghez.

Jelkép lehet gyakorlatilag bármi, amit a társadalom valamilyen oknál fogva annak tekint. Figyelni kell azonban arra, hogy a jelképek jelentése az idő során változhat. A forradalom alatt elsősorban a rádió, a röplapok és az újságok közvetítették a jelképekben kódolt információkat. Az akkor készült amatőrfilmeket a társadalom nagy része nem láthatta, mai szemmel viszont ezeknek sokszor jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a kelleténél.  Vigyázni kell tehát arra, hogy a jelképek értelmezése a jelenben ne módosítsa a történelemszemléletet.

A nemzeti szimbólumok a 19. század második felétől kezdve jönnek létre és válnak a társadalom által elfogadottá. Tudományos körökben a magyarság szimbólumait egy alkalommal megpróbálták egy lexikonba összegyűjteni, a kísérlet azonban végül zátonyra futott. E kísérlet azonban bizonyítja azt, hogy a magyarság szimbólumainak száma nagyon jelentős, valamint, hogy egyénenként változik is, hogy ki mit tekint szimbólumnak.  

A szabadság sokrétű fogalom. Már értelmezése is sok esetekben vitára ad okot.  A szabadság kódjai mind a művészetben, vallásban és politikában általában véve allegorikusak, nyitottak és individuálisak.

A következő előadás során Gerő András, az ELTE BTK oktatója az 1948-as centenáriumi ünnepségek történetét tekintette át. Az előadó felhívta a figyelmet arra, hogy az fogalmával óvatosan kell bánni, mivel ez más-más jelentéssel bír a nyugati országokban és Kelet-Közép Európában. Az utóbbi esetben az emlékezetpolitika alapvető célja a politikai hatalom legitimációjának biztosítása volt és maradt napjainkig is.  

A modern kori Magyarország politikai rendszerei közül nehezen lehet olyat találni, amelyben a berendezkedés legitimációja ne lett volna valamilyen okból fogva kérdéses. 1990 előtt legutoljára 1848-ban volt teljes értékű a politikai rendszer legitimációja. A dualizmusra ugyanez már nem teljesen igaz, hiszen a kiegyezés sem a nép választása révén jött létre. Az ezt követő politikai rendszereknél szintén problémát jelentett a legitimáció kérdése.  Sok esetben így a hiányzó liberális-demokratikus érvelés helyett a történelmi tényezőkre került a hangsúly.

Az emlékezetpolitika másik funkciója lehet még az identitás megalkotása. Az 1948-as ünnepségek célja azonban legitimációs jellegű lehetett. A kommunistáknak ugyanis megvolt a saját erős identitásuk, legfeljebb ehhez igazítottak néhány 1848-as szereplőt, de önmagukat nem értelmezték újra a forradalom és a szabadságharc alapján. A cél csupán annyi volt, hogy a kommunistákat 1848 örököseiként, Rákosi Mátyást pedig Kossuth Lajos szellemi utódjaként tüntessék fel.


Centenáriumi ünnepség 1948-ban a Kossuth téren (Kép forrása: nemzetfotere.hu)

Gerő András szerint 1848 szellemi örökségét – a kommunista elképzelés jegyében – három történelmi személy testesítette meg az 1948-as ünnepségek során: Kossuth Lajos, Táncsics Mihály, illetve Petőfi Sándor. Az elképzelés szerint Kossuth Lajos a „meg nem alkuvó államférfi” szerepét töltötte be, akinek örököseként a jelenben Rákosi Mátyást kívánták bemutatni. Táncsics a „dolgozó parasztságot” képviselte, Petőfi pedig a „radikális demokratává stilizált haladó értelmiség” képviselője volt. Ezzel párhuzamosan 1848-49 a – a jobbágyfelszabadításra utalva – dolgozó nép felszabadításának és a kizsákmányolás megszüntetésének szimbóluma lett. A kommunisták 1848-49 kizárólagos örököseinek állították be magukat, ezáltal az ünnepségsorozat politikai célokat is szolgált.

1848-49 leverésében a cári orosz sereg beavatkozása döntőnek bizonyult, s ez a közvéleményben könnyen visszás hatást eredményezhetett volna a centenáriumi ünnepségek kapcsán Szovjetunió iránt. Mindezt két szimbolikus lépéssel próbálták meg ellensúlyozni. Egyrészt a szovjet hadsereg visszaszolgáltatta a cári Oroszország által 1848-49-ben zsákmányolt zászlókat. Másrészt pedig – Rákosi Mátyás személyes közbenjárása által – a szovjetek a II. világháborús hadifoglyok többségét hazaengedték 1948-ban, ez sem véletlenül ebben az évben történt meg.

1848-49 több jelentős szereplőjét meg sem említették az ünnepséget során. A Batthyány név csupán a szovjet fogságból hazaengedett Batthyány Bálint gróf kapcsán került említésre és Széchenyi szerepéről sem esett szó a megemlékezés során.

1948 átlagembere az ünnepségek során valóban azt érezhette, hogy feltámadt 1848-49 öröksége, valójában azonban legfeljebb ennek a kísértete jelent meg a kommunisták által szervezett ünnepségsorozat mentén A sajtóban az ellenzék bizonyos képviselői kifogásolták 1848-49 örökségének kommunista kisajátítását, ellenük a kommunista propaganda komoly támadást indított, így a tiltakozó hangok nem tudtak meghatározóvá válni.

Érdekesség, hogy a történeti legitimáció napjainkig megmaradt a politika eszközeként, annak ellenére, hogy manapság már a demokratikus választások által a szavazók biztosítják a hatalom legitim forrását a pártok számára.  Át kell gondolni tehát, hogy Közép-Kelet-Európában pontos mit jelent és milyen szerepet szolgál az emlékezetpolitika.

Ezt követően Juhász Katalin és G. Szabó Zoltán néprajzkutatók mutatták be 1848 és 1956 forradalmainak összefüggéseit. Szabó Zoltán utalt arra, hogy a két eseménysorozatot összekötötte néhány párhuzam, többek közt például az eseményeket követő megtorlás is ilyennek számít. 1956-ban emellett sok olyan jelképet használtak fel, amely 1848-ban is megjelent már, többek közt címereket, zászlókat, illetve különféle hazafias érzelmű szövegeket. 

Juhász Katalin kiemelte, hogy Kossuth Lajos kultusza is a közös motívumok közé tartozik. Kossuth kultusza gyengébb formában már 1848 előtt is megjelent, a szabadságharcot követő évtizedekben pedig kiteljesedett, s a 20. század során is meghatározó maradt. E kultusz jelentős hatást gyakorolt  a népművészetre, rengeteg hétköznapi használati tárgyat mintáztak meg Kossuth alakja szerint.

A Kossuth-kultusz leginkább kézzelfogható jele a Kossuth-nóta volt, amely az 1956-os megmozdulások során is jelentős szerepet kapott. A forradalom mellett a Kossuth-nótát az 1967-től kezdődő Forradalmi Ifjúsági Napok során is igyekeztek például felhasználni.

G. Szabó Zoltán kiemelte, hogy bár az 56-os eseményekről való megemlékezés tiltott volt a Kádár-korszakban, bizonyos esetekben mégis előfordultak megemlékezések, többek közt például általános iskolákon belül. Fontos, szimbolikus megemlékezés volt az 56-os hősök újratemetése is, amelyre szintén a legnagyobb titoktartás közt, egy-egy szűk közösség körében kerülhetett csupán sor.

Ezt követően Szabó Magda, a kiállítás egyik kurátora tartotta meg előadását Címer a Talicskában címmel. A prezentáció során egy, ismeretlen eredetű, de feltételezhetően az 1870-es évek során készült talicska és annak története került bemutatásra.

Az említett talicska egyediségét az adja, hogy szemmel láthatóan nem munkavégzés, hanem valamilyen reprezentációs érték megtestesítése végett készült.  Ezt egyrészt igazolja kialakítása, másrészt pedig az a korona nélküli címer, amely mellett az 1873-as dátum található. A talicska a Néprajzi Múzeum gyűjteményében került felfedezésre az utóbbi években raktárrendezés során, de nem ismeretes, hogy miként került a múzeum tulajdonába. 

Az előadó felvetette, hogy a talicska esetlegesen részt vehetett valamely, a 19. század utolsó felében rendezett világkiállításon, ennek megállapításához azonban további kutatások lennének szükségesek. Valószínűsíthető azonban, hogy valamely nagy, földmozgatással is járó infrastrukturális beruházás során lehetett reprezentatív szerepe a népművészei alkotásnak. A címeren található dátum alapján ennek értelmében a Ferenc-József csatorna építése tűnik valószínűnek. Egy 1876. évi, erre vonatkozó tudósítás például említ egy „finoman faragott talicskát” is, amelynek tárgyleírása megegyezik a vizsgált talicskáéval.

Továbbá is kérdéses az előadó szerint viszont az, hogy a korona nélküli címerpajzs miként kerülhetett a talicskára, illetve volt-e esetleg valamilyen szimbolikus jelentősége a korona hiányának. Véleménye szerint itt nem egy, az uralkodóház elleni gesztusról lehet szó, hanem egyszerűen arról, hogy a címerábrázolás koronás formáját a tárgy készítője nem ismerte.


A talicskán található címer (Kép forrása: mult-kor.blogstar.hu)

Ezt követően Gyarmati György 1848 és 1956 jelszavait, szimbólumait és programjait hasonlította össze. Kiemelte, hogy a már korábban is említett Kossuth-címer valóban fontos szerepet játszott 1956 szimbolikájában, a címer a sajtóban 1956. október 29-31. közt megjelent a legtöbb lapban a forradalmi események kapcsán. Emellett a forradalom pártjára tankok és harckocsik páncélzatán is megjelent a címer, amely így a gyakorlatban az „ellenség-barát viszony” egyik legkönnyebben felismerhető jelévé is vált.


Kossuth-címer a tankon (Kép forrása: neprajz.hu)

1848 jelszavai szintén visszatértek sok esetben. Így például a „Talpra magyar, hí a haza, minden orosz menjen haza” rigmus is elterjedtté vált.  1848 jelszavai mellett a magyar történelem korábbi jelentős műveire is visszatekintettek gyakran a jelszavak megalkotói, előkerült ennek kapcsán például Kölcsey Szózata, illetve Zrínyi Miklós Ne bántsd a Magyart! című munkája is.

A Kossuth-címer röviddel ugyan túlélte a forradalmat, 1957-től kezdve azonban a Kádár-címer váltotta fel. Ez azonban szimbolikában mégis a Kossuth-címerre utalt vissza, a forradalmi események  hatására tehát a pártvezetés végül az 1949 és 1956 közt használt Rákosi-címer leváltása mellett döntött.

A nemzetőrség 1848-49-es szerepét Kedves Gyula, az Országgyűlési Múzeum munkatársa mutatta be. Kiemelte, hogy bár a nemzetőrség fegyveres testület volt, nem összekeverendő a reguláris katonasággal.

A 19. század során a belügyi rendfenntartás az állam felelőssége volt. Az 1848-as forradalmak által megteremtett helyzetben azonban kérdésessé vált, hogy a polgári szabadságjogok védelmét valóban a katonaságnak kell-e ellátnia. Ez igazolta a nemzetőrség megteremtését, amelynek a korabeli megfogalmazás szerint a „köz- és vagyonbátorság” védelme volt a feladata.

Az önkéntes nemzetőrség toborzása Pesten – törvényes jogi alap nélkül – már március 16-án megkezdődött. Később az áprilisi törvények már hivatalosan is rendelkeztek a nemzetőrség létrehozásáról. A törvénykezés értelmében a meghatározott vagyoni cenzus alapján a nemzetőri szolgálat egyszerre jog és kötelesség volt az érintett társadalmi rétegek számára.

A délvidéki felkelés kezdetét követően a nemzetőrség mind aktívabb szerepet vállalt a katonai akciókban is. Májustól kezdve úgynevezett „mozgó nemzetőri” alakulatok jöttek létre, amelyeket egyrészt a szerbek elleni harcokban, másrészt a Dráva-menti védvonalon használtak fel. Bár a nemzetőrség tényleges harci értéke a háborús viszonyok közt meglehetősen alacsonynak bizonyult, az intézmény szerepe fontos maradt az 1848-49-ben, mivel a nemzetőrség is egyfajta keretet szolgáltatott a honvédelem megszervezéséhez az önvédelmi háborúban.


1848 és 1956 nemzetőri viseletei. (Kép forrása: neprajz.hu)

Az 1956-os nemzetőrség történetét Horváth Miklós, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója mutatta be. Az előadó szerint napjainkban is kevés szó esik az 1956-os nemzetőrség szerepéről, a téma meglehetősen kevés figyelmet kap, annak ellenére is, hogy a nemzetőrök 1956-os közismertnek mondható.

A nemzetőrséghez hasonló szervezet volt 1956-ban az MDP Munkásőrsége, amelynek tagjai az esetek többségében szintén a forradalom mellett álltak ki 1956 októberében. Mindez a párt vezetését is meglepte, Gerő Ernő például kifejezetten bízott abban, hogy a pártőrség rendet fog teremteni a forradalmi viszonyok közt.

A forradalmi napok során október 27-én a Budapesti Rendőrfőkapitányságon merült fel, hogy egyetemistákból és munkásfiatalokból rendfenntartó erőt kell szervezni a rendőrség és a honvédség kisegítésére. Október 29-én ennek értelmében Kopácsi Sándor rendőrfőkapitány parancsnoklata mellett elrendelték a nemzetőrség azonnali felállítását.  Még ugyanezen a napon több budapesti kerületben nemzetőri alakulatok jöttek létre, 100-300 fő közti létszámmal.  

Október 30-án a nemzetőrség szervezése rövid ideig megakadt a Köztársaság téri fegyveres összecsapások miatt. Ezt követően kapcsolódott be a szervezésbe Király Béla vezérezredes, aki szintén fontos szerepet játszott a nemzetőrség megszervezésében.

A nemzetőrök fegyveres kiképzése november 1-jén kezdődött meg, A folyamatot a november 4-én bekövetkező szovjet intervenció megtörte. Sok nemzetőri csapat gyakorlatilag harc nélkül feloszlott, más esetekben azonban a nemzetőrök sikerrel vették fel a harcot a szovjet katonai alakulatokkal. A nemzetőröknek is komoly szerepe volt tehát abban, hogy forradalmi erők ideig-óráig ellenállni tudtak a szovjet csapatoknak.

Ezt követően Makai Ágnes történész mutatta be az 1956-ős nemzetőri jelvények történetét. Érdekesség, hogy 1848-ban a nemzetőrség nem rendelkezett jelvénnyel, így ez az ötlet nem vezethető vissza az 1848-as nemzetőri hagyományokra. A nemzetőri jelvény létrehozásáról már október 31-én, a Kilián-laktanyában tartott megbeszélésen is szó esett, s végül el is fogadták egy, a Kossuth-címert is szerepeltető jelvény létrehozásának koncepcióját.  Itt végül Földváry Attila orvost bízták meg azzal, hogy felügyelje a tervezési folyamatot.

Nem ismeretes, hogy pontosan milyen módon történt meg végül a jelvény létrehozása. Annyi bizonyos, hogy november 4-én már átadták annak első példányait. Információink szerint Iván István tervezőművész volt azon jelvények megalkotója, amelyek a Hadtörténeti Múzeumba bekerültek.


1956-os nemzetőri jelvény (Kép forrása: nemzetorseg1956.eoldal.hu)

A jelvény megalkotására több, korábbi jelvény is hatást gyakorolhatott. Ezek közé tartozik az 1848-as katonai érdemrend ideiglenes jelvénye, amelyet a nemzetőrök is elnyerhettek. Hatást gyakoroltak továbbá az 1948-a centenárium jelképei is, többek közt például a Kossuth-érdemrend II. osztálya, a Köztársasági Elnök Elismerésének Arany Koszorúja, illetve az ekkor kiadott 1848 díszérem is. Ez utóbbiról származhatott például a „Néppel tüzön-vizen át” [sic!] felirat, amely az 56-os jelvényeken is feltűnt.

A két forradalom zászlóinak történetét Cs. Kottra Györgyi, a Hadtörténeti Múzeum munkatársa mutatta be.   1848-as viszonylatban megkülönböztethetünk egymástól nemzeti-, toborzó-, nemzetőri- és honvédzászlókat, ezek mind különféle kialakítási koncepciók mentén jöttek létre.  A szabadságharc leverését követően az ekkor kialakult zászlófajták a dualizmus korszakában ismét visszatértek.

Az őszirózsás forradalmat követő átalakulások mentén a zászlók is változtak. Mind a Károlyi-féle kormányzat, mind a Tanácsköztársaság saját zászlókat hozott létre. A Horthy-korszakban szintén egyedi, újabb zászlótípusok jöttek létre.

A II. világháborút követő időszakban a katonai zászlókról véglegesen eltűnt a korona. 1949-ben pedig rövid idő alatt az összes zászlóra a Rákosi-címer helyezték a korábban ott szereplő magyar címer helyére. 1950-ben a zászlók alapszínét is vörösre változtatták.

Ezt követően lesz az ’56-o forradalom egyik jelképe a Kossuth címerrel ellátott zászló. Érdekes módon a személyes beszámolók a legtöbb esetben a lyukas zászlókat említik, holott ezekből a képi felvételek tanúsága alapján csak viszonylag kevés volt. Vélhetően az utóbbi sokkal feltűnőbb és szokatlanabb látványt keltett, ezért maradt meg inkább ez az emberek emlékezetében.


Lyukas zászló a Néprajzi Múzeum gyűjteményében, benne a kivágott Rákosi-címer (Kép forrása: neprajz.hu)

Érdekesség, hogy a Kossuth címer 1956 után visszakerült korábbi helyére, bár a katonai zászlókon a vörös alapszín továbbra is megmaradt.

A konferenciát követően A Szabadság Kódjai című tárlat megtekintésére is lehetősége nyílt a vendégeknek.

Bereznay István

Ezt olvastad?

A modern, polgári Magyarország „teremtésmítoszának” kétségkívül az egyik legfontosabb sarokköve az 1848-49-es szabadságharc, valamint az azt megelőző reformkor és a
Támogasson minket