„Nekem a kutatás, az írás és a tanítás egyaránt szerelem.” – Interjú Rainer M. Jánossal

Oszd meg másokkal is:

Portré

Rainer M. János az egyik legismertebb magyar történész. Akadémikus, az 1956-os Intézet vezetője. Az 1945 utáni magyar történelem szakértője, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem professzora. Máté Zsolt interjújában olvashat Rainer M. János szakmai életútjáról, Nagy Imréről, 1956-ról, a magyar történettudományról, az orosz levéltári kutatás kihívásairól, emlékezetpolitikáról egyaránt.

Honnan ered a történelem iránti érdeklődése?
A földrajzból, pontosabban a térképekből. Még olvasni sem tudtam, négy-ötéves koromban lenyűgözött az otthoni sok-sok térkép, a 19. század végi hatalmas Anders-atlasztól az édesanyám középiskolai tanévenként más és más történelmi atlaszaiig. Alapvetően politikatörténeti térképek voltak, határok változása, hajóutak és hadjáratok – ezeken tanultam meg olvasni is.

Az iskolában azután mindig érdekelt a történelem, de csak egy általános humán érdeklődésbe ágyazottan. Mint majd minden kamasz, én is próbálkoztam vers, próza, sőt nagyobb szabású szövegek, tizenkét éves koromban például írtam egy teljes science fictiont (akkor tudományos-fantasztikus regénynek hívták, járt nekünk az Élet és Tudomány, amelyben folytatásokban közöltek ilyeneket).

A középiskolában is jobban érdekelt az irodalom, olyannyira, hogy az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen is abból indultam. Be is jutottam országosan az első húszba, de tízbe nem sikerült; azzal bejutottam volna az egyetem magyar nyelv és irodalom szakára, felvételi vizsga nélkül. 1975-ben érettségiztem, az akkori felvételizők számára nem hirdették meg a magyar-történelem szakpárt. Ma már nehezen elképzelhető, de akkoriban ez volt az egyik legkívánatosabb egyetemi szakpárosítás. Így jelentkeztem végül az ELTE történelem-könyvtár szakára, abban a (tév)hitben, hogy a könyvtárnak sok köze van az irodalomhoz. Még itt sem gondoltam azt, hogy majd kutatóként foglalkozom a történelemmel, tanár akartam lenni, és sokáig még arra is inkább irodalomtanárként gondoltam.

Kik voltak ekkoriban a kedvenc írói?
Mindent olvastam. Végigjártam a szokásos utat Coopertől Vernén át a kortárs irodalomig. Mindig is jobban érdekelt a próza, de a dráma műfaja sem állt távol tőlem. A költészet sokáig kevésbé érdekelt, de aztán a középiskolás években imádtam Adyt és József Attilát. Több kedvenc íróm volt és van, inkább azt mondanám, hogy időről időre értek nagy irodalmi élmények. Az említetteken kívül, már felnőttként ilyen volt Bereményi Géza, Nádas Péter és Lengyel Péter, és persze 1979-ben Esterházy Péter Termelési-regénye, ami ugyanúgy szövegszerűen maradt emlékezetemben, mint a Micimackó (Karinthy Frigyes fordításában, természetesen). Ottlik Géza Iskola a határonja már kamaszként a kezembe került, de nem nagyon értettem – már egyetemistaként újra elővéve nagy élményt jelentett. Nagyon szerettem az angol-amerikai campus novelt, Malcolm Bradburyt, Stefan Heymet, de a klasszikus orosz regényeket is. Kedvenc könyvsorozatom volt a mára letűnt Modern Könyvtár, a karcsú, hosszúkás kötetek, amelyekben a kortárs világirodalom jelent meg, ebben olvastam például a cseh Vladimir Páralt, a (kelet)német Ulrich Plenzdorfot vagy a finn Juhani Peltonent – ez utóbbi kötetét, a Salomo és Ursulát a szegedi laktanya tiszti WC-jében találtam, amikor katonaidőm vége felé, 1976 nyarán egy üres laktanyát őriztünk.

Az egyetemi tanulmányait 1976-1981 között folytatta az ELTE-n. Melyik oktatók voltak a legnagyobb hatással Önre? Milyen volt ekkoriban a történelemszak?
Egy történelemszakos az egyetemen először az ókor oktatóival találkozott – a mi esetünkben ez mindjárt két, egy idősebb és egy fiatalabb állócsillagot jelentett Hahn István és Komoróczy Géza személyében. Akkora szerencsém volt, hogy a teljes ókortörténeti tanulmányaimat Hahn István szemináriumain folytathattam. Nagy szó volt ez, mert csak húszan jelentkezhettek egy-egy szemináriumra, és rengeteg történelemszakos hallgató volt. Hahn előadásai igazi irodalmi élményt jelentettek. Komoróczy Géza pedig megmutatta, hogy a történelemtudomány nemzetközi kutatásba és diskurzusba ágyazódik, bevezetett minket ebbe a dimenzióba. Fantasztikus élményt jelentett például látni, hogy egy-egy cserépdarabból mennyi információt lehet kinyerni.

A közép- és kora újkori szemináriumok is nagyon mély benyomást tettek rám – ezeket Unger Mátyásnál végeztem, jórészt gazdaság- és társadalomtörténetet tanultunk, elsősorban a magyar parasztságét, egy teljes éven át. Főleg Szabó István munkáit olvastuk, az Ungerre jellemző következetességgel, csaknem szigorral. Nagyon komolyan vette az órai felkészülést, aki nem, vagy felületesen olvasott el akár csak egy-egy passzust, gyorsan úgy érezhette, „lebukott”. Ezért aztán rendkívüli részletességgel jegyzeteltem hozzá; nem tudom, hogy mindenki kedvelte-e, de nekem rettentően imponált.

Jóval később vettem észre, hogy szemináriumvezetés közben önkéntelenül Unger Mátyás stílusát próbálom utánozni. Hogy ezt hallgatóim mennyire kedvelik, nem tudom…

Palotás Emil professzort is mindenképpen szeretném megemlíteni. Orosz tagozatos voltam a középiskolában, amit akkoriban roppantul utáltam. Viszont gond nélkül érettségiztem le ebből a nyelvből, és sokakkal ellentétben szakszövegeket is tudtam olvasni oroszul az egyetemen. Palotás Emil orosz társadalom- és gazdaságtörténeti szemináriumára mégis szinte véletlenül tévedtem be, de nagyon fontos tudást adott később a szovjet rendszer megértéséhez, jóllehet a 19. századról beszélt. És akadtak olyan tanárok, akik nem is történelem szakon tanítottak, mégis találkoztunk és nagyobb hatással voltak rám, mint sokan a szakomról. Az egyik ilyen Tengelyi László volt, aki az akkoriban kötelező dialektikus és történelmi materializmust oktatta – egészen másképpen. Annyira megszerettük, hogy megkértük, tartson speckollt nekünk – egy fél éven át olvastuk együtt Marx Tőkéjét. Őt persze más érdekelte, így a következő félévben Kantot olvastatta velünk, lenyűgöző tanár és nagyszerű ember volt. Sajnos, nagyon fiatalon meghalt. Egy véletlen, valami általánosan kötelező speckoll révén találkoztunk össze Heleszta Sándor szociológussal, akinek a munkásságát – úttörő jelentőség empirikus vizsgálatát egyetemisták és munkásfiatalok szexuális életéről – csak jóval később ismertem meg. Művelődésszociológiát tanított nekünk, őt is megkértük, hogy tanítson tovább és ekkor Deák István erdélyi író regényét elemeztük féléven át. Heleszta a teljesen merev egyetemi viszonyokból is kitűnt: a félév végén meghívott minket egy kocsmába beszélgetni… És ő is tragikusan fiatalon halt meg. Németh Miklós a közgázról járt át politikai gazdaságtant tartani, tulajdonképpen helyettesíteni ugrott be. És nem polgazdot tanított, hanem közgazdaságtant. Őt is megkértük, beszéljen az 1945 utáni magyar és térségi gazdaságtörténetről – erre azt mondta, azt nem lehet megérteni a szovjet nélkül, de ha szombatonként délelőtt bejövünk kéthetente négy órára (!), rendben van. (Akkoriban az egyetemen már nem volt szombati tanítás…) Később ugye, nem tudományos vagy tanári pályán mozgott, KB-titkár, majd miniszterelnök lett, de a fiatal Németh Miklóst mi nagyszerű tanárként ismertük meg. És még sok mindenkit kellene említeni Gergely András reformkor-szemináriumát, H. Balázs Évát eszmetörténeti kurzusát a felvilágosodásról, vagy a vendégoktatóként megjelenő Hanák Péter várostörténeti előadásait a dualista korszakról.

rainer
Egyetemi hallgatóként 1978 őszén, mezőgazdasági munkán (A kép Rainer M. János tulajdonában van).

A könyvtár szakról az első néhány perc alatt kiderült, hogy ennek a szakmának sokkal több köze van az informatikához (amit amúgy akkoriban ismertünk meg, ezzel a szóval együtt, vagy még előtte), mint a bölcsészethez. Egy tanáromra viszont nagyon jó érzésekkel emlékszem, aki nem az egyetemi tanszékhez tartozott, hanem akkoriban az Országos Műszaki Könyvtárban dolgozott. Horváth Tibor világította meg azt, hogy milyen lenne a modern könyvtár és hogy az informatikai rendszerek mekkora lehetőséget kínálnak. És ő sem egyszerűen jó előadó volt, de irántunk és sok minden más iránt is érdeklődő ember.

A történelemszak általában még az erősen faktografikus és politikaközpontú történetírás alapján állt. De már megjelent a törekvés komplex szemléletre, az oktatók egyike-másika magától értetődően adaptálta a nyugaton addigra meghonosodott nagyon erős társadalomtörténeti megközelítést. Viszont az „szemlélet” többé kevésbé ideológiamentes volt. Én a Fazekas Gimnáziumból jöttem, ahol az ország akkori talán legjobb történelemtanára, Gyapay Gábor dolgozott – de mivel a fia osztálytársam volt, minket nem taníthatott. A mi történelemtanárunk számára egyrészt az volt a legfontosabb, hogy az ember minden adatot tudjon. Másrészt az első órán – ott ültünk tizennégy évesen – felírt a táblára egy sémát, termelőerők, termelési viszonyok, alap-felépítmény stb. Jó pár évvel később, túl az érettségin esett le nekem, hogy ezt egy az egyben Sztálin egyik harmincas években írt brosúrájából vette, úgy ahogy az ötvenes évek elején magyarra fordították. Ezek után az egyetem jobbára ideológiamentes tárgyalásmódja is nagyon felszabadító volt, bár sok korszerű elméleti támpontot nem adott. Amit így utólag sokkal jellemzőbbnek tartok, az a „kuruc-labanc” történelemszemlélet jelenléte volt. De lehet, hogy csak én érzékelem így, saját élményem alapján. Noha az utolsó években színjeles voltam, az ezzel járó ösztöndíjjal, az államvizsgán a kiegyezést húztam. Erről szóló előadásom teljesen kiegyezéspárti volt, a vizsgabizottság pedig ezt jóra (4) értékelte, úgyhogy ez van a diplomámban…

Az 1945 utáni történelem lett a legfőbb kutatási területe. Miért ezt a korszakot választotta?
Az hiszem, hogy a politika és a közügyek iránti érdeklődés egyfajta projekciója miatt. Sok útkeresés után alakult ki, mert eleinte jobbnak tűnt, ha az ember távol tartja magát ettől a korszaktól. Unger hatására közép- és koraújkori tanulmányokon gondolkodtam, elkezdtem komolyabban latint tanulni. Aztán érdekelt a szociológia, és annak története, beszéltem is Helesztával egy erről írandó szakdolgozatról. Végül az utolsó pillanatban adtam be a szakdolgozati jelentkezésemet Balogh Sándor professzorhoz, Kulturális és ideológiai viták – az Irodalmi Ujság 1953-1956 címmel. Hozzá már harmadéves koromtól jártam, előbb speckollra, aztán az 1945 utáni magyar történelem előadásra és szemináriumra. Balogh Sándorra is jellemző volt, hogy előadásai sokkal jobbak voltak, mint a könyvei. Nagyon ügyelt a ténybeli pontosságra és az adatolásra, de írásban vonalas történetírást kellett folytatnia. Húszegynéhány évvel voltunk csak a forradalom után – szinte hihetetlen ebbe belegondolni – és 1956 volt az utolsó súlyos ideológiai tabu. Előadóként Balogh nem sokat törődött ezekkel a sallangokkal, tárgyszerű volt és anekdotikus egyszerre.

Az 1945 utáni korszak iránti érdeklődésem tehát kialakult az egyetem végére, amit betudtam a képzésnek és Balogh hatásának. De pár éve, Édesanyám halála után rendezgettem a hagyatékát és megtaláltam azokat a leveleket amiket a hódmezővásárhelyi laktanyából írtam neki 1975-76-ban, alig 18 évesen. Az egyikben pedig ezt olvastam, nagyjából egy hónapnyi katonaság után:

„felfedeztem a laktanyában a könyvtárat és nagyon érdekes művek vannak benne.” El lehet képzelni, hogy milyen állománya lehetett a hódmezővásárhelyi gépesített lövészezred bibliotékájának. De a levél így folytatódott: „Most, hogy ha már lesz szabadidőm, akkor tudok foglalkozni kedvenc témáimmal (Biblia, folyami kultúrák és az 1956-os forradalom).”

Ezt írtam nem törődve a katonai elhárítással, amiről persze azt sem tudtam félig gyerekfejjel, hogy mi az. Mindenesetre évtizedekkel később olvasva eléggé meglepett engem is, pedig én írtam. És én felejtettem el, szerintem még ott Vásárhelyen, mert ott volt az irodalom, az élet, az egyetem. Ahol persze lehetett érezni, hogy ebben a pozitivista, politikai ideológiáktól mentes történelemoktatásban valahol a végefelé egy nagy hazugság és elhallgatás lappang. Ezt Balogh Sándor sem tudta feloldani. Még hallgató voltam, amikor 1978-ban Balogh többedmagával írt egy könyvet A magyar népi demokrácia története címmel, ami 1962-ig tárgyalta a hazai történelmet. Ez – erre tisztán emlékszem – inkább eltávolított a témától, Balogh órái viszont közelítettek. Már anyaggyűjtés közben, 1980-ban, olvasva a lengyelországi sztrájkmozgalomról, szűrődött le bennem, hogy engem ez tényleg mélyebben érdekel.

Balogh egyébként semmit sem mondott az ’56-ot is érintő szakdolgozati témáról, szó nélkül aláírta a jelentkezési lapot és utamra bocsájtott. Ezt követően sem mondott semmit, nem érdeklődött a dolgozat állásáról. Akkoriban nem voltak kötelező szakdolgozati szemináriumok, nem kellett szinoposzist készíteni, előzetes irodalomjegyzéket vagy ilyesmit. Én sem kerestem őt, mert volt már a témáról némi elképzelésem. A leadáskor sem volt jelen, csak később láttam, hogy egy ötöst írt az indexembe. Pedig egy évvel a végzésem előtt szerzett nekem az egyetem mellett végezhető, pénzkereső munkát, a Fővárosi Levéltárban céduláztam, a nyilvántartás számára. És miután letettem az államvizsgát, behívott, és megkérdezte, hogy van-e kedvem ott, a levéltárban dolgozni, mert ebben tudna segíteni. Igent mondtam, már ismerve a helyet, erre elmondta, hogy kinél kell jelentkezni és hogyan, mire visszakérdeztem, hogy mit gondol a szakdolgozatomról?

Balogh Sándor megkérdezte, hogy jelest kaptam-e? Igen, feleltem. „Na, hát az több volt, mint jeles” – válaszolta. „Viszlát!” Később aztán elég sokat beszélgettünk, de míg hallgató voltam, az egyetemi személytelen, távolságtartó módon viszonyult hozzám. Sok évvel később egy kollégám, aki rokoni kapcsolatban állt vele, azt mondta: „Te voltál a Sanyi bácsi kedvenc tanítványa!”

Ezt nehéz volt elhinni, bár kétségtelen, ő szerezte az első állásomat és ez egyáltalán nem volt kötelessége.

Az egyik legfiatalabb résztvevőként részt vett Eörsi István lakásán az egyik első 1956-ról szóló szakmai konferencián. 1980-as évek közepén az ellenzéki körök hogyan viszonyultak ’56-hoz?
Erre a konferenciára 1986 decemberében került sor és a demokratikus ellenzék szervezte. Anyaga először szamizdatban jelent meg, aztán a rendszerváltás után az 1956-os Intézet kiadta rendese. A függelékben szerepelt a résztvevők névsora, ebből derült ki, hogy valójában én voltam a legfiatalabb. 1986 nyarán kerültem a Történettudományi Intézetbe, Litván Györgyöt ismertem már korábbról, ő kérdezte, hogy részt vennék-e ezen a szerveződő konferencián? Ismerte azt a megjelenés előtt álló tanulmányomat, ami az 1956 utáni megtorlásról szólt, ő segített a kéziratot Párizsba kijuttatni. Azon a nyáron halt meg Donáth Ferenc, ő kezdeményezte ezt a tanácskozást, őt is ismertem már akkor pár éve. A hetvenes legvége óta jártam a repülő egyetemre, olvastam a szamizdatot. Amúgy a szakdolgozatom doktori disszertációvá fejlesztésén dolgoztam, ami az 1953-1956 közötti, politikát helyettesítő irodalmi vitákról szólt szintén. 1986 telén még nem voltam kész vele és ott hallgattam Eörsi zsúfolásig megtelt lakásán a korszakról Vásárhelyi Miklós előadását. Széll Jenő és Mécs Imre, egykori aktív résztvevők beszéltek a forradalomról, Kis János az utóvédharcokról és a Kádár-korszak kezdetéről – mindez hatalmas élményt jelentett. Komoly elemzések voltak, nem személyes visszaemlékezések – Kis János történeti-politikaelméleti fejtegetése a mai napig helytálló. Egyesült a szakszerű megközelítés, a személyes élmény és a mélységes elkötelezettség.

A demokratikus ellenzéknek ekkor már nagyon fontos volt 1956. Tulajdonképpen attól kezdve, hogy politikai mozgalomként megjelent, ez evidens volt, nem mintha korábban ne tartották volna fontosnak. Lehet, hogy sokaknak személyesen, politikai fejlődésük vagy tudatosodásuk szempontjából 1968 fontosabb volt, de amikor a második nyilvánosságot politikai diskurzusként határozták meg, teljesen egyértelművé vált 1956 súlya. Érzelmi, politikai viszonyítási pontként megkerülhetetlenné vált az 1980-as évek elejére.

A ’80-as évek közepén jelentek meg az első ’56-tal kapcsolatos írásai. Hogyan tudta kutatni a forradalmat és nem tartotta veszélyesnek a róla való publikálást?
Az első publikációm, az egyetemi szakdolgozatom három részben az ELTE Bölcsészkarának úgynevezett alkotóköri folyóiratában, a rendszertelenül megjelenő Jelenlétben látott napvilágot. Szerkesztői Petőcz András, Kukorelly Endre és Császár László írók voltak. Rendkívül büszke voltam, hogy befogadtak ebbe az alapvetően szépirodalmi folyóiratba. Ahhoz az egykorú sajtót és a szakirodalmat olvastam, nem volt még elvárás a levéltári kutatás, vicces is lett volna ilyet várni ilyen témában. Már az is nagy dolog volt, hogy Balogh Sándor írásos támogatásának köszönhetően megnyíltak előttem a könyvtárak zárt részlegei. Elolvashattam a forradalom sajtóját, az emigráns irodalmat és a Magyarország jelenkorával meg a szovjet rendszerrel foglalkozó nyugati irodalmat.

Később felmerült, hogy a disszertációhoz már levéltári kutatást is kellene folytatni, ami esetemben az MSZMP KB Párttörténeti Intézete Archívumát jelentette, amiben csak kiváltságosok kutathattak. Első munkahelyem, a Fővárosi Levéltár akkori főigazgatója Ságvári Ágnes, Ságvári Endre, az illegális kommunista mozgalom ikonikus alakjának húga volt. Sokáig a pártközpontban dolgozott, 1956 után ő vezette a KB és a PB jegyzőkönyveit. Nem ellenezte ezt az egész témát, lényegében szó nélkül írt egy papírt, hogy a disszertációmhoz szeretnék kutatni.

Reménykedtem, hogy a neve elég lesz, de amikor átadtam az ajánlását, az első kérdés az volt, hogy ugye tagja vagyok a pártnak? Mondtam, hogy nem. „Ajjaj, akkor ez nagyon nehéz lesz” – válaszolta a referens, és az is lett. Szinte semmit sem jelentett Ságvári támogatása.

Alig kaptam valamit – hatalmas kegyként tálalva – és az is teljesen jelentéktelen volt, nem sok került be innen a disszertációba. 1988-ban aztán felmerült, hogy könyv lehet az értekezésből; pont akkoriban kezdett változni a helyzet. Ezzel-azzal kiegészíthettem a kéziratot. Ennek ellenére akkor is letagadták, hogy például az Írószövetség pártszervezetének kulcsfontosságú taggyűléseiről van jegyzőkönyvük. 1989 végére nemcsak hogy meglett, de kiderült: szószerinti leirat is volt, hamarosan meg is jelent (a kézirat persze akkor már le volt zárva).

1989 márciusában az Új Köztemető 301-es parcellájában Hegedüs B. Andrással és Mécs Imrével (A kép Rainer M. János tulajdonában van).

A Fővárosi Levéltárban kezdtem el foglalkozni az 1956 utáni megtorlással, tulajdonképpen egy véletlen folytán. A Szent István Bazilika altemplomában lévő raktárba, ahol én is dolgoztam, beszállították a Fővárosi Bíróság különböző levéltár-érett iratait. Köztük az 1945 után elítéltek statisztikai adatlapjait. A periratokat akkor még nem adták át, de a sok statisztikai adatlap nyilván útban volt, kidobni nem akarták, vagy nem lehetett. Magánszorgalomból elkezdtem felbontogatni a vaskos csomókat. A személyes adatok és a bűncselekmény jellege mellett mindenkinél szerepelt a származás, iskolázottság, büntetett előélet és ilyesmik. Kiválogattam az 1956 utáni politikai elítélteket (már akinek ott volt a lapja) és készítettem egy – mai szóval – adatbázist, ami kevesebb, mint 800 elítélt adatait tartalmazta. Ez kézi módszerekkel is kezelhető volt. Nem sokkal később egy olyan raktárba kerültem, ahol a budapesti halotti anyakönyveket tárolták. Ebből válogattam ki a kivégzéseket, először az 1945 és 1956 között kivégzettekét, majd az 1956 utánit. A forradalom utáni megtorlásról írtam egy statisztikai tanulmányt, amihez persze sokat kellett olvasni, KSH kiadványoktól az egykorú sajtó kishíreiig. A kivégzettek listája ennek valamiféle melléklete lett volna, de a tanulmányt tartottam lényegesnek. 1986 tavaszán ezt a szöveget megmutattam Donáth Ferencnek, aki azt mondta, hogy ezt ki kellene adni, és persze a szamizdatra gondolt. Konkrétan azt mondta: „Ott van a szerkesztő telefonszáma a lapon, hívd fel és mondd, hogy személyesen akarsz beszélni vele. Azt fogja mondani, hogy menj be az Akadémiai Könyvtárba.” Ez pontosan így történt, persze biztos szólt a „szerkesztőnek”. Az Akadémiai Könyvtárban mindenesetre találkoztam Kis Jánossal, aki átvette a kéziratot, ami hamarosan meg is jelent a Beszélő című folyóiratban, és szinte egyidejűleg a párizsi Magyar Füzetekben 1986/87 fordulóján. Donáth Ferenc javasolta azt is, hogy használjak álnevet.

Mikor ezt a munkáját készítette már felfigyelt Önre a titkosszolgálat?
Több mint tíz évvel később különböző adalékokból megtudtam, hogy hamar tudomást szereztek róla. Végül nem tettek semmit, de maximum annyi történhetett volna, hogy leszólnak a levéltárba (ezt szignalizációnak hívták) és a fegyelmi eljárást rájuk bízzák. Éppen azon a nyáron mentem onnan tovább, már volt egy kétéves gyerekem, lehetett volna nem kevés kellemetlenség.

Végül is nem történt semmi, az a Figyelő-dosszié, amiben szerepeltem, nem maradt meg. Egy nyilvántartó karton viszont igen, amin annyi szerepelt, hogy ellenséges tartalmú anyagokat juttatok nyugatra és volt ’56-os elítéltek „akcióiban veszek részt”.

Utóbbi nyilván ismerőseimre vonatkozott, előbbi a levelezésemre. Mert valóban a ’80-as évek elejétől leveleztem Gosztonyi Péterrel, Molnár Miklóssal, akik Svájcban éltek,’56-os résztvevők és a korszak történetírói, vagy az ’56-os műegyetemista Lipták Bélával Amerikában. Különösen Gosztonyi számított óriási levelezőnek, a második világháború történetével foglalkozó hadtörténeti munkáinak alapforrása volt az, amit ő „vitalevelezésnek” hívott, egykori tábornokokkal, főtisztekkel. Amikor a kilencvenes évek elején személyesen találkoztunk, már rengeteget beszélgettünk közel tíz év alatt – de hogy hogyan néz ki, azt nem tudtam.

Gondolom hasonló élményt jelentett, amikor a zárt gyűjteményben olvasott művek íróival külföldön találkozhatott?
Igen, ezek mind nagyon nagy élményt jelentettek. Az első ilyen találkozóra Párizsban került sor, ahol 1988-ban Soros ösztöndíjasként voltam egy hónapon át. Életút-interjú készítés céljából mentem oda, ez nem nagyon sikerült, mert a kiszemelt személy nagyon beteg volt már akkor – viszont találkoztam Méray Tiborral. Vele korábban nem leveleztem, de tudta ki vagyok – ő mindent olvasott, ami itthon megjelent, az utolsó betűig, így – szerinte természetesen – az ELTE BTK alkotóköri folyóiratát is. Amikor felkerestem, hogy interjút készítsek vele a későbbi Oral History Archívumnak, akkor gyorsan azt felelte, hogy mint író, majd megírja emlékeit, ha akarja, viszont nyomban meghívott magukhoz vacsorázni. Olyan természetesen, mintha régi barátság lett volna köztünk. Pár héttel voltunk Nagy Imréék szimbolikus párizsi temetése után – és a legtöbb időt azzal töltöttem ott, hogy az erről szóló könyvet állítottam össze, amit aztán Tibor kiadott.

A doktori disszertáció témaválasztásánál mennyire volt hatással Önre egykori terve a magyar szakos tanulmányokról? Ezen keresztül akart kapcsolatban maradni az irodalommal?
Sose szakadt meg a kapcsolatom. Három egyetemi csoporttársam, egyben jó barátom, Bächer Iván, Kukorelly Endre és Zeke Gyula, akikkel az egyetem után még évtizedekig együtt fociztunk is, írók lettek. Azt nem mondom, hogy nagyon sokat beszélgettünk volna irodalomról, minden másról viszont igen, bár persze olvastam és olvasom minden sorukat, az életem részei. A disszertáció a szakdolgozatom folytatása, kiegészítése, továbbfejlesztése és -gondolása volt. De nem irodalmi művekről, hanem az akkori írók és más értelmiségiek politikai szerepéről szólt. Ez lett az első könyvem, ami 1990 elején jelent meg.

rainer
A frankfurti könyvvásáron a Nagy Imre-életrajz német kiadásával (Masát Ádámmal a berlini Collegium Hungaricum igazgatójával és a Schöningh kiadó vezetőjével (A kép Rainer M. János birtokában van)

Milyennek látta a levéltár után az MTA Történettudományi Intézetét?
Azért az egyetem után a Fővárosi Levéltárban is találkoztam a valódi történettudománnyal.

A Bazilika altemplomában ugyanis egy évig együtt dolgoztam Gyáni Gáborral, aki szintén levéltáros volt, de már 1981-ben lehetett tudni, hogy a Történettudományi Intézetbe fog menni. Itt alakult ki barátságunk és szakmai kapcsolatunk.

A levéltárban többen rendelkeztek tudományos ambíciókkal, ennek az ottani szakmai életnek Gábor volt az informális szervezője, rendszeresen megvitattuk egymás dolgozatait. A ’80-as években nem kellett megszakadni a munkában levéltárosként, pár óra alatt letudtuk a napi feladatainkat, a fennmaradó időt használhattuk saját céljainkra. A Történettudományi Intézet ehhez képest eleinte szinte félelmetesnek tűnt. Ott volt az egész történettudomány, szinte mindenki, aki számított nekem. Hiába voltak ott ismerőseim – Litván György és Gyáni Gábor –, mégis nagy szorongással töltött el az első évben. Nem tudtam, hogyan is lesz ebben helyem. Áttörést jelentett 1987, amikor elkészült a doktori disszertációm. Az Intézet vezetése nem feltétlenül szerette a témát, Ránki György, aki helyettes igazgatóként mindent irányított, az úgynevezett „fordulat évét” ajánlotta nekem kutatási témául, szerinte csak a negyvenes évek végéig lehetett elmenni időben a kutatással. Abban állapodtunk meg, hogy azért befejezem a disszertációt és azt követően váltok erre. Abban az időben ráadásul legjobb barátommal, az akkor még ugyancsak levéltáros Kresalek Gáborral kaptunk egy féléves MTA-Soros kutatási ösztöndíjat Film és társadalom az ’50-es években címmel. Ezt megcsináltuk, befejeztem a disszertációt is, amit az Intézetben vitára tűztek ki.

Ez, az első nagyobb dolgozat vitája, az Intézetben legendákkal övezett próbatétel volt, beavatási szertartás. Amikor Ránki György – többek után – úgy kezdte a felszólalását, hogy „kiváló dolgozatot olvashattunk, de persze…”, feszültségem alig oldódott. Nem volt pedig ideológiai vita, a résztvevők, Lackó Miklós, Hajdú Tibor, Litván György, Pach Zsigmond Pál, Vida István és mások pedig egymással is vitatkoztak rendesen. Megkönnyebbültem, de a kritikák foglalkoztattak és akadt belőle bőven. Eltartott a vita vagy két és fél óra hosszat,

utána a folyosón Gyáni Gábor megkérdezte, hogyan érzem magam ezek után. Valami olyasmit mondtam, hogy remélem, azért nem olyan rossz a végeredmény. Mire azt mondta: „Nem rossz?! Hát mennybe mentél!”

Ez nagyon mély emlék és tanulság – a mennybemenetel ott, akkor azt jelentette, hogy azért szétszedték darabokra az embert. Nagyon nagy tisztelettel, szigorú szakmai mércével – ahol mindkét szóra egyforma hangsúly esik.
Gyorsan változtak az időt, a fordulat évét el is felejthettem. Volt egy átmeneti időszak, amikor kerestem a helyemet és a témámat, de az Intézet mellett, sőt helyett egyre inkább érdekelt a politika, pontosabban a „történelempolitika”, 1956 szerepe az átmeneti időben.

A Történettudományi Intézet tisztában volt azzal, hogy ellenzéki körökkel tartja a kapcsolatot, akár álnéven is publikál szamizdatokban? Ez nem jelentett a felvételnél problémát?
A Fényes Elek álnéven megjelent megtorlás-tanulmány akkor még nem jött ki, de az Intézetből olvasta Litván György meg gondolom még páran. És a vezetés is tudott valamit 1986 elején. Volt egy felvételi beszélgetés kora tavasszal s azzal zárult, hogy értesítenek az eredményéről, de az nem lehet kétséges. Ezután hónapokig semmi sem történt. Akkor felhívtam Balogh Sándort, tud-e esetleg valamit az ügyemről? Tudott. „Van egy kis probléma, maga ellenzéki csoportokban vesz részt.” Ezt persze ő is tudta tőlem, sőt nagyon érdekelték ezek a dolgok, a szamizdat és hasonlók. Már a nyár elején Glatz Ferenc, a Történettudományi Intézet egyik vezetője magához hivatott, egy csomó mindent kérdezett, a végén azt, hogy milyen a kapcsolatom az ellenzékkel? Én erre olyasmit mondtam, hogy valóban nem értek egyet egy csomó mindennel, ami itt van, de úgy gondolom, a felvételem, ha megtörténik, eddigi eredményeimen és jövőbeli terveimen alapul. Erre azt válaszolta, hogy ez természetes, és hozzátette:

„az én időmben az ilyenek beléptek a pártba.” Ezután hallgattunk sort, majd megkérdeztem, hogy akkor most mi a helyzet a felvételemmel? „Mi lenne? Fel van véve” – válaszolta, és napokon belül jött a kikérő.

Esetem az imént említett szignalizáció egyik finom példája. Lehet, hogy ha a Fényes-tanulmány már kint van és azonosítanak szerzőként, más a helyzet. Így a BM, gondolom, csak annyit jelzett, amennyit tudott: levelezés, repülő egyetem, meg hogy kikkel találkozom időnként. A Történettudományi Intézet meg döntse el, akarnak-e még egy ilyen kétes nézetű munkatársat, mert akadt ott pár ilyen előtte is. De Ránki György – és ő döntött – nem szerette ezeket a megkereséseket. Sok más forrásból tudom, hogy ha kívánságok vagy megjegyzések érkeztek az állambiztonságtól, elhárította azokat. Velem kapcsolatban pedig inkább hallgatott Balogh Sándorra vagy Gyáni Gáborra, aki tanítványa volt Debrecenben és akit nagyra becsült. Amúgy jelentéktelen szereplője voltam az ellenzéknek, nem úgy mint az intézetben például Litván György vagy Szabó Miklós, aki arccal vállaltak aktív szerepet a mozgalomban; Szabó Miklóst emiatt kis híján ki is rúgták ebben az időben. A mi szerepünket össze sem lehet hasonlítani.

Hogyan kapcsolódott az 1956-os Intézet alapításába? Hogyan sikerült az emigráció kutatóit a hazai történészekkel egyesíteni?
„Szervezetszerűen” a Művelődéskutató Intézet égisze alatt működő Oral History Archívummal (OHA) kezdődött, alapítói, Hegedűs B. András és Kozák Gyula vontak be ebbe, készítettem néhány interjút, Párizsba is így kerültem ki már 1988-ban. Azután jött 1988 őszén a Történelmi Igazságtétel Bizottság történeti szekciója. A Bizottságnak csak ’56-os résztvevők lehettek a tagjai, de a történeti szekcióban, amelyet Ungváry Rudolf vezetett, történészek is voltak, így például Varga László barátom a Történettudományi Intézetből. A megtorlásról szóló tanulmányról már tudtak páran, a disszertációmról is, így kapcsolódtam be. Az intézet – akkor még Nagy Imre Intézet volt a neve, az 1958-63 között működött brüsszeli intézet folytatásaként – ideiglenes kuratóriuma a Nagy Imre-temetés másnapján alakult meg 1989 júniusában, én is tagja lettem. A külföldi és a magyar kutatókat akkor nem kellett különösebben összekapcsolni, mert a gárda magyarokból állt, emigránsokból, akik szinte mind kapcsolatban álltak annak idején a brüsszeli intézettel: Kende Péter, Bak János, Molnár Miklós, Méray Tibor vagy Király Béla. Az alapítási folyamatban végig részt vettem. Tagjai – a hazaiak közül Litván György, Hegedüs B. András is – csaknem mind ismerték egymást 1956 előttről és a nyolcvanas évektől külföldön is találkozhattak egymással. Amikor 1991-re kiderült, hogy intézetszerű formában fogunk működni, egyértelmű volt, hogy csatlakozom. De 1999-ig a Történettudományi Intézetnek is munkatársa maradtam, bár az utolsó években fizetés nélküli szabadságon. 1993-ig ösztöndíj támogatást kaptam az új, immár 1956-os Intézettől, majd ugyanettől az évtől a vezetés tagjává választottak tudományos igazgatóhelyettesként. Litván György volt a tudományos igazgató, Hegedüs B. András az ügyvezető igazgató, Kozák Gyula az OHA vezetője és Békés Csaba a tudományos titkár.

2019 decemberében, akadémiai székfoglalón (A kép Rainer M. János tulajdonában van).

Kísérte az Intézet alapítását hasonló méretű közéleti érdeklődés, mint a közelmúltbéli bezárását?
Igen, de távolról sem egyértelmű elfogadás jellemezte.

A szakma bizalmatlan volt, de ez nemigen került a nyilvánosság elé. Szurkálódó megjegyzések, hogy „nicsak, ez az új Párttörténeti Intézet?” Meg kellett küzdeni elfogadtatásunkért, amit azért viszonylag hamar, néhány év alatt sikerült elérni, mert látták, hogy ez nem egy emlékmű-építő társaság, célja nem hagiográfia, hanem elemző feltárás.

Ettől sok résztvevő is tartott, és egy „anarchista” csoport –magam ebbe tartoztam – azt gondolta, hogy maga a szervezeti, sőt a szervezett forma is ebbe az irányba visz. Azt gondoltuk, borzasztó lenne egy székház, vagy akár egy iroda is, titkárnővel, telefonnal és pálmafával. Egy „virtuális intézetet” javasoltunk, az ötlet Kenedi Jánostól eredt, aki ellenzéki aktivistaként gyakorlatilag sohasem dolgozott semmiféle intézményben, de az új Intézet mindenképpen számított rá. Támogatta ezt a javaslatot Varga Laci, és én is. Azzal érveltünk, hogy sok pénzbe kerül egy iroda fenntartása, az felesleges, mindenki kutasson, aztán jöjjünk össze időnként például Kenedi lakásán és vitassuk meg a kéziratokat, tekintsük ezt intézetnek. Az idősebb nemzedék ezt nem is értette, szépen létrehozták az intézetet, annyi hatásunk maradt, hogy mindig roppant puritán körülmények között működtünk, kivált a mai kormány-gründolta emlékezetpolitikai intézményekhez képest. Az intézmény későbbi története sokkal viharosabb lett, mint az alapítási periódus. Most pedig, 2019 óta tényleg olyanformán „működünk”, ahogyan 1990 körül hármasban elképzeltük…

Hogyan néztek ki a kilencvenes évek elején, a rendszerváltás idején egy ’56-tal foglalkozó történész mindennapjai? Feltételezem, sok médiamegkeresés érkezett, nagymértékű érdeklődés övezte a forradalmat.
Igen, ilyen szempontból rendkívül turbulens időszak volt mindannyiunknak. Magam is sokat szerepeltem rádióban, televízióban, dokumentumfilmek szakértőjeként, néha szereplőjeként is, egészen a kilencvenes évek közepéig, sőt végéig. Sokkal ismertebb lettem emiatt, mint a munkáim miatt, ezt láttam és nem mondom, hogy ennek mindig örültem. De persze nem is bántam, az az igazság. Sokáig pótolta a tanítást, ami hiányzott.

Addigra már több gyermeke is volt. Emellett a Nagy Imre monográfiát kutatta. Fizikailag hogy volt kivitelezhető?
A szereplések sok időt elvettek, de kutatóként tulajdonképpen 1989-től egyetlen témára koncentrálhattam. Ezt a Történettudományi Intézet és az 1956-os Intézet egyaránt támogatta, semmilyen más feladatott nem róttak rám lényegében, ezen felül csak azt csináltam, amit magam vállalttam. Nagy Imre csaknem tíz éven keresztül töltötte ki a kutatásra szánt időmet. A szereplések révén erről a projektről sokan tudtak, zavarba ejtő várakozás előzte meg a könyvet. Sokszor úgy éreztem, nehéz lesz megfelelni ennek. Amúgy is felfokozott hangulatban született a mű, mindez szerepet játszott a mai szemmel extrém terjedelemben. Elragadott és lebilincselt, hogy a milleneumi korszaktól kezdve a két világháborún át mennyi mindent ölelt fel Nagy Imre életútja, és úgy éreztem, ezt mind el kell mondanom.

Hogyan látja 1956 hazai kutatásának az ívét? Csökken-e az érdeklődés a forradalom története iránt? Mikor, milyen résztémák érdekelték a közvéleményt?
A rendszerváltásban betöltött szimbolikus szerep felfokozott érdeklődést váltott ki, ami egybeesett a források felszabadulásával. Három kiesett évtizedet bepótló szakasz, természetes módon tette intenzívvé a kutatásokat, amelyek nagy figyelmet és várakozást keltettek. 1989-ig a már régóta tartó professzionalizáció ezt a viszonylag kis szigetet kevéssé érintette – akkor aztán áthatotta. Ez úgy 5-6 évig tartott, lecsengő részével egy évtizedet. Ezután fokozatosan csökkent az érdeklődés, szerintem normális közegbe helyezve a jelenkortörténet kutatását. A közelmúlt története persze mindig valamivel nagyobb érdeklődésre tart számot, mint a régebbi koroké. A magyar jelenkorral foglalkozó történetírás a kilencvenes években került be a nemzetközi vérkeringésbe. 1956 tabusítása miatt ez korábban nem volt lehetséges. Az, hogy jelenkortörténet fórumain megjelennek magyar szereplők, egyenlő félként, az rendkívül fontos eredmény volt.

A kilencvenes évek sajátos helyzete kedvezett a nagy történeteknek, a lépték nagyszabású volt. Még az is ezt a dimenziót érezhette, aki, mint én, egy életrajzzal foglalkozott. Hát még azok, akik mondjuk a globális hidegháború vagy a sztálini rendszer perspektívájából szemlélték 1956-ot. De a megközelítésünket már ekkor kezdték befolyásolni új trendek, mint a mikrotörténet, az új szemléletű társadalom- és kultúrtörténet. Így végül mind az érdeklődés, mind a megközelítés „normalizálódott”.

Amikor 1993-tól bekapcsolódtam az Intézet vezetésébe, láttam, hogy nem lesz tartható az 1956-ra fókuszáló kutatás és tettem egy javaslatot a fókusz kitágítására a teljes jelenkortörténet felé. Volt némi vita róla, mert még a név korlátait is érintettem, de alapjában mindenki egyetértett ezzel.

A rendszerváltást követően az 1956-os magyar forradalom a tabu jellege vagy külföldi ismertsége miatt volt képes összekapcsolni a hazai történettudományt a nemzetközivel?
Természetesen ez is „jól jött”, de az 1989-es levéltári forradalom és a hazai levéltárak nyitása sokkal nagyobb szerepet játszott. Minden volt szovjet rendszerű országnak volt egy 56-hoz hasonló csillagórája. A volt Szovjetunióban, bár eleinte úgy tűnt, nem nyíltak meg a levéltárak, ez felértékelte Kelet-Európát, mert így a „hátsó ajtón” keresztül be lehetett nézni a szovjet történelembe.

A kilencvenes években többször is kutatott Moszkvában. Milyen élményei maradtak meg a rendszerváltó Oroszországról? Milyen hatékonyan tudott ott kutatni?
Nagyon kevéssé hatékonyan. 1993-ban mikor kijutottam, pont azokban a hetekben zárultak be az első kinyílt levéltári kapuk. Ott éltem át a Jelcin elleni puccskísérletet és az orosz parlament szétlövését – pont szemben, a Moszkva folyó túloldalán laktam. Nagy Imrére, 1956-ra vonatkozóan több konkrét dossziét is előkészítettek, legalábbis ezt írták. Mire odaértem, az ezeket az embereket kirúgták, és közölték: egyik kérést sem tudják teljesíteni. „Ocoбая папка” – különleges dosszié, ezt rengetegszer hallottam a kutatás során, és hogy magától értetődően zártak, pont mint a Szovjetunió idején. Érdekes történelmi tapasztalatokat szereztem, például, hogy milyen az, amikor egy golyó fütyül el az ember feje felett. De kutatóként ez az út nem volt annyira eredményes, bár végül nagy nehezen megmutattak pár anyagot.

1994-ben valamivel javultak a viszonyok, igaz, 1956-tal akkor nemigen kísérleteztem, viszont megkaptam Nagy Imre káderanyagát a Kommitern archívumából. Ez nagyon érdekes betekintést engedett a ’30-as évek Szovjetuniójába. Három évvel később megint kimentem, akkor főleg 1956-ot követő pár év érdekelt, a Külügyminisztérium levéltárában. Akkor is megígértek ezt-azt, igaz jóval határozatlanabbul. Végül nem adtak semmit, illetve kiszúrták a szememet mindenféle lényegtelen dologgal, néptánc-együttesek utazásairól és hasonlókról. És ekkor fel is adtam ezt a kutatást. A Nagy Imre állambiztonsági kapcsolatairól szóló kérdéseimre sohasem kaptam választ. Az Intézetben a legjobb eredményeket akkor értük el, amikor együttműködési projektekbe bevontunk orosz történészeket vagy levéltárosokat. Ilyen volt 1996-ban a szovjet pártelnökség 1956-os belső vitáiról szóló feljegyzések kiadása, ami elsőként magyarul jelent meg – de ezeket Vjacseszlav Szereda történész, a későbbi kiváló műfordító hozta Moszkvából, és együtt jelentettük meg.

rainer
Keynote Roundtable of BASEES Annual Conference 2018 in Fitzwilliam College, Cambridge, UK (l-r): Jacques Rupnik (Centre de Recherches Internationales, Paris), Libora Oates-Indruchová (University of Graz, moderator), János Rainer M. (Eszterházy Károly University, Eger – OSZK 1956 Institute), Jan Kubik (University College London) (A kép Rainer M. János tulajdonában van).

Az 1956-os Intézet évkönyveinek szerzője és szerkesztője. Hogyan határozza meg az egyes évkönyvek tematikáját?
Ezt az Intézet tagsága együtt szokta meghatározni és az aktuális kutatási irányok és projektek tematizálják. A kerek ’56-os évfordulókon mindig igyekeztünk a forradalom történetére összpontosítani. De a kilencvenes évek végétől az intézeti projektek („Hatvanas évek”, állambiztonság, „Búvópatakok”, kádárizmus és most az „Elit és konfliktus”) a meghatározók. Az évkönyvek eleinte jobban hasonlítottak egy folyóirathoz, amelyben több tematikus „dosszié” is helyet foglal, de például recenziókat is közöltünk. A 2000-es évektől az Évkönyvek mindinkább tematikus tanulmánykötetekké váltak.

1956 kutatását ön szerint milyen témák fogják meghatározni a jövőben? Milyen témát javasolna egy a forradalommal foglalkozni kívánó, de még kutatási téma nélküli hallgatónak?
Nem szoktam témákat ajánlani a hallgatóknak, jobban szeretem, ha ők hoznak javaslatokat, amikről el tudunk beszélgetni. A történetírás aktuális trendjei, divatjelenségei nagyon befolyásolják a feldolgozást. A mikrotörténelem éppúgy, mint a globális, sőt globalizációs folyamatok keretei. Jelenkorról lévén szó, aktuális események ugyanígy kihívásokat támasztanak; lehet, hogy egy időre alább hagyott az érdeklődés a Szovjetunió története iránt, de Oroszország mostani háborúja fényében újra fontossá vált. A hidegháború idején keletkezett értelmezési paradigmákat kikezdte az idő, ahogy a nyugati modernizáció általános érvényét is. De hogy mi lesz helyette? Kalmár Melinda javaslata-e a történelmi galaxisok elméletével, hogy egy jelentős magyar innovációt említsek? Vagy az csak a birodalom régi fogalmának újraértelmezése? Netán az autoriter uralmi rendszerek visszahoznak valamiféle mindennapi totalitarizmus alapján történő megközelítést? És mi lesz a Szovjetunió vagy Oroszország elmondatlan történeteinek hatása? Mindezt nem tudom, csak annyit, ezek feldolgozása és értelmezése még hiányzik, mert az orosz kollégák (is) küzdenek a források megközelítésének nehézségeivel, az orosz emlékezetpolitika nyomásaival.

Miért pont Nagy Imre keltette fel a figyelmét a forradalom szereplői közül? Hogyan látja, miképpen változtatták meg kutatásai a miniszterelnökről alkotott képet?
Az első kérdésre egyszerű a válasz: 1989-ben a temetés előtt pár héttel felkértek egy cikk írására egy MTI kiadványba, Nagy Imre életéről, ami némiképp átgondolatlanul elvállaltam. De hát a rendszerváltás intenzív napjait éltük. Írás közben jöttem rá, hogy mennyire nem tudunk semmit élete első ötvenvalahány évéről, ahogy az 1956 utáni egy-két is homályos, enyhén szólva. Bele is írtam a cikkbe, ami azután sosem jelent meg magyarul, csak spanyolul. Ez és június 16-a élménye vezetett az elhatározáshoz. Nem hiszem, hogy nekem kéne megmondani, hogy miben változtatott a könyvem a Nagy Imre-képen. Sokkal több forrással rendelkeztem, mint elődeim; láthatóbbá váltak az életút különféle állomásai. Így talán plasztikusabb lett a személyisége. De változtat-e az a két kötet bármit Nagy Imre életének jelentésén? Valószínűleg nem, mert az korábban is világos volt. Nagy Imréről komoly, sikeres könyvek íródtak korábban is, a legismertebb Méray Tiboré, de Molnár Miklós és Nagy László művét is gyakran idézik, ahogy Peter Urwin volt budapesti angol nagykövetét is.

Mi az ami még feltáratlan Nagy Imrével kapcsolatban?
Ha valamilyen csoda folytán felszabadítanák a ’30-as évek sztálini titkosrendőrségének iratait, vagy az 1945 utáni szovjet döntéshozatal minden anyagát, vajon más kép bontakozna ki? Nem tartom valószínűnek. Az egyén cselekedetein nem változtatnának, meggondolásai ugyanakkor talán új megvilágításba kerülnének. De még ez sem bizonyos. Minden kelet-európai titkosszolgálat szovjet mintára szerveződött, megannyi „ügynöktörténet” áll rendelkezésünkre. Alakíthattak ezek egyben-másban egy-egy személy megítélésén, de távolról sem minden esetben, s nem is alapvetően. Már több mint húsz év telt el a Nagy Imre-életrajz megjelenése óta – új kutatók valószínűleg más kérdéseket tennének fel és ez bizonyosan meg is történik majd. Elképzelhető, hogy ha újrakezdeném, én is másként írnám meg. A rövidebb változatok esetében ugyan gyakorlatilag újraírtam az élettörténetet – nem lehetett egyszerűen lerövidíteni ezer oldalt kétszázra – de azért önmagam maradtam. Bár küzdöttem ellene, mégis a halál és jelentése nézőpontjából közelítettem meg az életutat – lehet, hogy nem így kellett volna, de lehetett-e akkor, nekem másképpen? De ez a kérdés már, azt hiszem, nem nekem szól.

A rendszerváltás történetével is foglalkozik az ezredforduló óta megjelenő publikációiban. Ez a korszak mind a mai napig tudományos és közéleti viták színtere. Mennyi időre lehet szükség, hogy konszenzus alakuljon ki a rendszerváltás eseményeivel kapcsolatban? Mi gyorsíthatja fel ezt a folyamatot?
Nagyon hosszú időnek, sok-sok évtizednek kell eltelnie konszenzushoz. Sokáig az eseményszekvencia legfontosabb elemei, dinamikája is kérdéses, nem beszélve a részesemények jelentéseiről. Számomra 1989 demokratikus politikai rendszerváltás, pozitív jelentésű folyamat, de még erről a nagyon általános jelentésről is folyik vita. Nincsen tehát konszenzus, és hogy mi gyorsítaná fel kialakulását, azt nem tudom. Hogy mi lassítja, az viszont nyilvánvaló: a jelenlegi politikai megosztottság, ami egy olyan mély, hovatovább kulturális szakadék lesz, ami mindenféle konszenzust megnehezít vagy éppen lehetetlenné tesz. Szembenálló identitások feszülnek egymásnak, amelyek történeti alapozása, érvelése, szótára nagyon fontos. Még az is más, mekkora jelentőséget tulajdonítanak a szembenálló oldalak a történet legitimációnak, de valamilyet mindenképpen. És nem hiszem, hogy ez a helyzet megváltozna, rövid időn belül semmiképp.

Nem látott olyan megközelítést, ami nem a szekértáborok mentén értelmezi az eseményeket?
Dehogynem, sokat. A tudományban van késztetés erre. 2019-ben Szegeden volt az országos jelenkortörténeti konferencia, aminek a rendszerváltás volt a témája. Váratlanul sok, több mint 240 előadó lépett fel, többnyire multidiszciplináris megközelítéssel, a hagyományos empirikus történettudományi előadások száma csekély volt, már amennyire át tudtam tekinteni. Ez például jó kísérlet volt beszélgetésre. A baj az, hogy a beszélgetések helyét tézisek vették át. Szegeden én tartottam a plenáris előadást, amiben megpróbáltam valamiféle historiográfiai vázlatot adni a rendszerváltásról. Néhány csoportba osztottam az interpretációkat, így az elsőként megszülető liberális, az antiliberális konzervatív és a baloldali radikális értelmezésekre. És szerintem létezik már egy posztliberális narratíva, ami egyrészt visszatér a történet immár nem primer elbeszéléséhez, azt különböző divatos keretekbe foglalja, mint például politikai participáció, értelmiségtörténet, globalizmus és mások. Ez utóbbi, számomra úgy tűnik, semmi és senki történetpolitikai legitimálására nem törekszik, vagyis akár elemző beszélgetéseket lehet róla folytatni. Remény mindig van.

Az egyik nemzetközi szinten legtöbbet idézet magyar történelmi munka az Ön által is társszerkesztett 1956-os forráskiadvány. Hogyan látja a magyar történészek nemzetközi beágyazottságát? Illetve mekkora az érdeklődés a magyar történelmi munkák iránt?
Az a kötet egy magas színvonalú forráskiadvány a forradalom hazai és nemzetközi történetéről, az egyes részekhez tanulmány jellegű bevezetőkkel. Nagyon megtisztelő volt részt venni benne. Ez a legszélesebb körű gyűjtemény a magyar forradalom levéltári forrásaiból, és túl ezen szerettünk volna egy összefoglaló mesternarratívát is adni az olvasónak. Számomra záróakkord is volt az új hidegháború-történetírásban, amibe a Nagy Imre-kutatás egyik hozadékaként csöppentem bele, úgy a perifériáján. De ez egy paradigmatikus történet is. Magyarország és a magyar történetírás beágyazottságának új fejezetét szemlélteti, ahogyan például Békés Csaba és Borhi László nagy tekintélyű szereplői lettek az új hidegháború-történetnek. Ahogy lengyelek, csehek, bolgárok, oroszok is, utóbbiak közül többen már Amerikában, persze.

Ma már számos magyar történész van a közép- és fiatalabb generációból (itt már nemcsak a fentebbi szakterületről beszélek), akik igazi nemzetközi történészek, egyedül a tematika vagy már az sem köti őket hazájukhoz, a nemzetközi diskurzusra készültek és jobbára abban van jelen. Ez világjelenség. De ugyanúgy kimutatható ennek az ellentéte is: akik valamiért kirekesztve érzik magukat ebből, bezárkóznak egy nemzeti paradigmába. Szerintük a nagy kereteken belül a nemzeti történelem az identitástudomány része. Azt hiszem, bár ezt felmérni nem tudom, a hozzánk hasonló méretű országokban ez a két részre szakadás általános folyamat. A magyar történelem iránt akkor érdeklődik a nemzetközi tudományosság, ha eredményei nagy, trendy keretekben jelennek meg. Minimum régió, de inkább még tágabban. A többi partikularitás és az érdeklődés mértéke is olyan. Voltak, vannak nagy konjunkturális folyamatok, a történetírásban is: ha véget ér hidegháború, megíródik a nagy történet, ezer kis adalékot felhasználva, a győztes narratívában, majd megszüli a maga revizióját is. Ha Amerikának Ázsia és Kína az érdekes, csökken az érdeklődés a russzisztika-szlavisztika és a hozzá kapcsolódó East-European Studies iránt. De ha háború tör ki Oroszország és Ukrajna között, felértékeli ismét. Pillanatnyilag Magyarország a nyugati mintázatból kilógó autoriter politikai rezsimje miatt érdekes, annak történeti előzményeivel együtt.

2004-től kezdve egyre több publikációjában foglalkozik a Kádár-korszak történetével? Milyennek látja a Kádár-korszak feldolgozottságát?
A Kádár-korszak lett volna a kézenfekvő nagy kifejtendő történet az 1956-os után. Kérdés, hogy ez hogyan lehetséges ma egyáltalán.

Hagyományos úton-módon – forrásfeltárás, forráskiadások, tanulmányok, monográfiák, mesternarratívák, egyetemi tankönyv, össznemzeti intézmény összefoglalója, egy méltóságteljes, mondjuk korinthoszi oszlopokkal szegélyezett csarnokba emelve a korszakot – nos, ez nem megy.

De megszületett egy sor nagy folyamat remek összefoglalója: Tomka Béláé a gazdaság teljesítményéről és az életszínvonalról vagy Valuch Tiboré a társadalomtörténetről, Varga Zsuzsa könyvei a mezőgazdaságról, de a korai kísérlet, Pető Iván és Szakács Sándor torzóban maradt gazdaságtörténete is mindenképp említendő. Nagymonográfia még nincsen, de az a Rákosi-korszakról sem lenne, ha Gyarmati György egy csaknem kalandor vállalkozásként meg nem írja, hogy szerinte mi volt az. Szerintem a Kádár-korszak esetében is ez történik, lesz egy kalandor – eddig még nem jelentkezett, de majd… 2022 szeptemberében Miskolcon a Kádár-korszakról szólt az országos jelenkortörténeti konferencia, ott is kétszáz felett volt az előadók száma. Előző évben az MTA II. osztálya tartott konferenciát a szovjet típusú rendszer vitatott kérdéseiről, aminek előadásai és mára megjelent tanulmányai 90%-ban a Kádár-korszakról szólnak.

Antall Józsefről írt könyve kapcsán az elhárítás és a titkosszolgálatok irataival is sokat dolgozott. Mennyire fontosak a ’45 utáni történelem kutatásakor az állambiztonság iratai? Milyen információkat lehet szinte kizárólag ezekből az iratokból megtudni?
Ez a forráscsoport érthető okokból nagyon divatos. A történetíró is kíváncsi ember, ezek a papírok pedig mintha a titkot magát hordoznák. Pedig többnyire dehogy. A belőlük megismerhető információk egy-egy történeti kérdés lényegének megértéséhez nem is nélkülözhetetlenek. Kivéve, ha az állambiztonság intézménye maga a téma, és ez a szervezet valóban fontos szerepet játszott a szovjet típusú rendszerben.

Eredetileg nem Antall Józsefről és nem is az állambiztonságról akartam írni, hanem a volt keresztény középosztály 1945 utáni sorsa érdekelt.

Egy ismerősöm szólt, hogy előkerült a levéltárban három-négy vastag dosszié, jelentések Antallról. Megnéztem az iratokat, és főleg az egyik ügynök jelentésfolyama nagyon mély benyomást tett rám. Antall Józsefről is szólt, de legalább annyira az írójukról, akit nemigen tudtam elválasztani az intézménytől. No és az információk – mindenféle információ – hivatásszerű, intencionális és funkcionális eltorzításáról.

Bár igazán az apja, a veterán kisgazda politikus iránt érdeklődtek, de tűélesen beletaláltak a fia személyiségében rejlő szinte mániákus politizáltságba, ami permanens értelmezési zavart okozott. Úgy gondolták, hogy különlegesen elszánt szervezkedő, holott az ilyesmi roppant távol állt tőle. Eltartott egy ideig, amíg rájöttek, hogy csak egy nyelvről és gondolkodásmódról van szó, az indítja be az alarmreakciót.

2009 óta Egerben tanít, de ezt megelőzően a Századvég Politikai Iskolában, az ELTE-n és a Színművészeti Egyetemen is tanított. Kutatói, tudományszervezői munka mellett milyen kihívást jelentett az egyetemi oktatás? Illetve milyen élményeket okozott a négy teljesen eltérő egyetem?
Nekem a kutatás, az írás és a tanítás egyaránt szerelem; hiszen abból nem csak egy lehetséges. Majdnem harminc éve tanítok, későn kezdtem tehát, és közben is voltak évek, amikor nem; hiányzott is. A kutatásban nem annyira, de az írásban rendkívül sokat segített, pontosabban az eredmények prezentációjában, rendszerezésében és megértetésében. Könyveimet, úgy érzem, szinte mind tanítottam is, mégpedig a megírás előtt, közben és olykor utána is. Így eltérő mértékben, de mindegyik magán viseli oktatás közben szerzett tapasztalataimat. Az 1956-ról szóló, 2016-ban írott „bevezető” könyvemet kimondottan a egyetemi kurzuson gyűjtött benyomások alapján próbáltam megírni.

rainer
Tanítás közben, Eszterházy Károly Katolikus Egyetem, 2015 körül (A kép Rainer M. János tulajdonában van).

Az intézmények, amelyekben oktattam, nagyon különbözőek voltak. A Századvég Politikai Iskola a rendszerváltó forgatagban született és hivatásos politikusokat képző intézmény kívánt lenni. Jöttek is hallgatók különböző pártoktól, szervezetekből. Stumpf István volt akkor, az indulás időszakában az Iskola vezetője, én pedig a 20. század második felének politikatörténetét tanítottam. A korszak első felét egyébként Tőkéczki László adta elő, akivel nézeteink már akkor eltértek, de békében dolgoztunk egy tanári karban.

Az ELTE-n, ahol a kilencvenes évek végén illetve az ezredfordulón dolgoztam Gerő András meghívására, az átalakuló bölcsészképzést tapasztaltam meg. A Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék hirdette speciális kollégiumokat tartottam, így csak különösen szorgalmas, érdeklődő diákok választották a tárgyamat, sokukkal későbbi pálytársként találkoztam, sőt Keller Márkust és Lénárt Andrást az 1956-os Intézetbe hívtam dolgozni.

A színművészetire 2005-ben kerültem, filmrendező és -operatőr, illetve televíziós műsorkészítő osztályoknak tanítottam modernkori történelmet. Földényi F. László, az elméleti tárgyak felelőse ugyan jelezte, hogy szerinte az ember kialakulásától kellene kezdeni, de erre nemet mondtam. Megannyi erős, olykor excentrikus egyéniség, köztük már alkotó művészek alkották a diákságot, minden évben valósággal meg kellett küzdeni sokakkal a figyelmükért. Eleinte nagyon nehezen ment, de nagyon büszke voltam a sikereimre. Öt évnyi intenzív szakmai és szellemi kihívást jelentett, de sok tanítványommal később is kapcsolatba kerültem munkáik révén. 2021-ben a FreeSZFE meghívására újra tanítottam ott egy fél évet, egy évre rá, 2022-ben pedig Karsai György meghívására az SZFE doktori iskolájában is tartottam egy kurzust történelem, emlékezet és emlékezetpolitika kapcsolatáról, ez jó volt, bár az egyetem szétverése rettentően elszomorított. A színművészeti még közelebb vitt a filmekhez, dokumentumfilmekhez, így nagyon sokat köszönhettem ennek a közösségnek.

Egerbe Romsics Ignác hívott, amiért máig nagyon hálás vagyok neki, mert számomra egy nagyon sikeres új korszakot nyitott. Akkor még főiskola volt, egyetemi szintű diszciplináris alap- és teljes tanárképzéssel, s egy teljes egyetemi vertikum felépítése volt a cél. Kiváló kollégák, értékes és kedves emberek fogadtak, nagyon szívélyesen; a hallgatók pedig nagyon más közegből érkeztek, mint amit ismertem. Az egri egyetem 18. századra visszanyúló eszméje volt éppen megvalósulóban, amit kitörési pontnak tekintett a vezetés a város, a megye és a régió szempontjából, és ezzel a törekvéssel nagyon rokonszenveztem. Végigéltem a doktori iskola megalapításának folyamatát, vezetését három éve vettem át Romsics Ignáctól; tavaly a Pap József vezette Történelemtudományi Intézet elnyerte az MTA Kiváló Kutatóhelye címet. Egyszerűen jól érzem magam a városban és az Eszterházyn. Problémák persze itt is jelentkeznek, az igazán magas szintű oktatás – történelem mesterszak, doktori iskola – iránti érdeklődés az országos trendekhez hasonlóan csökkent. Pont ott, ahol jobbára tanítok, bár a tanárszakosok oktatását is nagyon fontosnak érzem.

Jelenleg milyen trendeket lát 1956 megítélésével kapcsolatban? Megmaradhat nemzeti ünnepnek? Kik most a forradalom hősei?
A nemzeti ünnep 1956 emlékezetpolitikai helyével függ össze, amit csak bizonyos mértékig alakít a professzionális történetírás. Néhány évvel ezelőtt egy borús hangulatú interjúban, némiképp provokatív célzattal azt mondtam, hogy bizonytalan, vajon 1956 nemzeti ünnep marad-e. A jelenlegi rezsim emlékezetpolitikája számára ugyanis már nem fontos a forradalom, s ezt ma is így gondolom. Nem fontos, de nincs is útban, az emlékezetpolitikai vállalkozók megalkottak ugyanis egy olyan jelentést, ami leegyszerűsített módon a fegyveres felkelőt helyezte 1956 középpontjába; eszerint ők voltak a „hősök” és mindenki más csak hátráltatta őket magasztos céljaik elérésében. Az offenzív, harsány emlékezetpolitika ezt elég sikeresen rögzítette is a társadalomban. Az aktuális ellenségképek történeti megalapozásában már nincs sok szerepe 1956-nak, bár antikommunista értelmezése bármikor előhúzható a kalapból. Ugyanakkor bő három évtized alatt 1956 és egyes felidéző rituáléi mégiscsak beépültek a közös kulturális emlékezetbe, talán még nemzeti identitásképző szerepe is lett vagy maradt. Vagyis úgy tűnik, esélye van a megmaradásra is. Annál is inkább, mert a magyar áldozat, megcsalatottságunk és elárultatásunk tragikus tudata, a Nyugatért, szabadságért való évszázados, hiábavaló küzdelem emlékezeti toposzaihoz kiválóan illeszkedik. E tragikus hangulatú, önsajnálatot és -felmentést tápláló jelentésekkel szemben álló, például az aktív társadalmi cselekvés lehetőségéről, a szabadságért, a demokratikus berendezkedésért és a társadalmi igazságosságért való értelmes küzdelemről szóló jelentések nem igazán váltak hangsúlyossá. Nem tartom valószínűnek, hogy ez rövid időn belül megváltozna, mert a jelenlegi emlékezetpolitika és kiépült intézményrendszere nem ezt szorgalmazza. Ma 1956 annyira, és csak annyira fontos a magyar társadalomnak, mint a többi nemzeti ünnep, holott igen közeli, modern eseményre és problémára utal, mindenesetre közelebbire, mint március 15. vagy augusztus 20.

A közelmúltból emlékezetes a Pruck Pál fényképe kapcsán kialakult ügy. Elsősorban az Intézet módszere érdekelne. Hogyan tárták fel a tévedést és hogyan tudták bizonyítani? Egy történésznek mindenhez értenie kell? Hogyan lehet erre felkészíteni a jövő történészeit egy ilyen feladatra?
Olyan nagyon nem volt mit feltárni. A fénykép első megjelenése alatt szerepelt egy név, viselője még 1989 előtt azonosította magát, elmondta történetéből, amit akkor akart és lehetett, és érdekes módon ehhez nem tett hozzá semmit később sem, pedig lett volna ideje és lehetősége. A fotós, Michael Rougier sajátos témája volt a gyerek megjelenítése különféle harci- vagy katasztrófahelyzetekben, név feltüntetése pedig számára a hitelesség biztosítéka volt. Ettől ebben az esetben sem tekintett el. Pruckot Erich Lessing is lefotózta a Corvinban, de ő volt annyira közép-európai, hogy tudja: a nevekből errefelé baj lehet. A kép egyébként kiváló, szerintem Pruck csak annyira hasonlított Dózsa Lászlóra, mint egyik tizenéves gyerek a másikra. Annyit kellett volna mondani az ünnepi előkészületek szervezőinek, hogy bocs’, tévedtünk, vagy még ennyit sem, hanem kijavítani a képaláírást, és kész. De mivel Dózsát a saját emberüknek tekintették, az egész, mint egy miniszter elmagyarázta nekem, politikai kérdéssé változott.

Hogy lehet ilyen helyzetekre felkészíteni a jövő történészeit? Az volna a jó, ha sehogy sem kéne… de a történetírás, a kutatás egyfajta nyomozás, csak nem a bűntett feltárása a cél.

Az viszont nem jó érzés, amikor történeti problémák ennyire más dimenziókban jelennek meg, mert ott már nem azok. Például bírósági tárgyaláson, amiből nem kevésszer volt részem, ebben az ügyben is meghallgattak, igaz csak afféle szakértő tanúként. De ültem ott nem egyszer alperesként, sőt a vádlottak padján is; a Nagy Imre-életrajz Agent című fejezete miatt, jóval később, az újratemetés 20. évfordulójára készített tematikus intézeti honlapon megnevezett állambiztonsági hálózatiak kapcsán pedig többször is. A történelem politikai használata modern, de több évszázados jelenség, sőt túlélte a modernitást, látjuk ma is, éspedig a világ számos részén. Erre egy módon lehet felkészülni: megismerni és elemezni magát ezt a jelenséget is.

Rendszeresen megnyilvánul közéleti kérdésekben, tudományos ismeretterjesztő előadásokat tart, innovatív honlapok elkészültét segíti, dokumentumfilmekben szerepel. Hogyan segíti vagy nehezíti a közvélemény tájékoztatása vagy a médiaszereplés egy történész munkáját? Ön szerint mennyire lesz hangsúlyosabb a tudósok ilyen jellegű feladata?
Mindig is érdekeltek a köz ügyei és mélyen érintett, ha szabad ezt mondanom, a hazám sorsa. Ha megkérdeznek valamiről, és van véleményem, elmondom, ezt természetesnek tartom. A történetíró változatos eszközökkel tárja eredményeit a publikum elé, ez ma nagyon fontos, hogy sokakat elérjünk, messze túl a szakmai diskurzuson. Sokszor úgy látom, hogy kezd fontosabbá kezd válni bizonyos körökben, mint a történetírás maga. Mintha már csak permanens public history presentation folyna, túlfeszült közlési kényszer, elsősorban a közösségi médiában, amelynek fogyasztási szokásai alapvetően nem is kedveznek ennek. Felmerül a kérdés, hogy van egyáltalán mit bemutatni? Vagy csak az aktuális kérdések, divatok sajátos beszállítója prezentálja az áruját? Egy biztos, minket anno persze senki nem készített fel ilyesmire. Képzésem során az emlékezetpolitika szót nem is hallottam, tudományos ismeretterjesztésen körülbelül azt értettem, hogy egyenzakós emberek beszél(get)nek egy asztalnál az egyetlen fekete-fehér televíziós csatornán, TIT előadásokat és olcsó, lábjegyzetek nélküli könyveket. Egy új korszakba kerültem be a ’80-as évek végén, együtt haladt a magyar sajtó felszabadulásával. Felértékelődött, voltaképpen megszületett a történelmi dokumentumfilm, és mivel amúgy is szerettem a filmet, ez is közel állt hozzám. Az Intézetben is készítettünk ilyeneket és korán felfedeztük, hogy milyen lehetőségeket kínál az internet. Ezért tematikus tartalmakat szolgáltattunk, amik persze mai szemmel digitális ipari műemléknek tűnhetnek, de akkoriban úttörők voltak. A közeljövőben a médiaszereplés, a tudós közéleti hatása fontosabbá válhat, mint a publikációi. Annyira azért vagyok konzervatív, hogy nem örülnék neki, ha effajta tevékenységek kiválthatnák a könyveket.

Több dokumentumfilmhez forgatókönyvet is írt. Miben tér el ennek a folyamata egy monográfia vagy tanulmánykötet elkészítésétől?
A legtöbb jó dokumentumfilmnek nincsen forgatókönyve, legalábbis előre megírt, a szakértő pedig csak tanácsokat ad az alkotónak vagy szerepel, ha arra kérik. Egyetlen kivétellel én is mindig így működtem közre. A Forró ősz a hidegháborúban című film esetében viszont az volt a célunk, hogy készüljön egy tisztán egykorú mozgóképekből álló elbeszélés, kifejezetten ismeretterjesztés céljából. Ehhez az volt az ötletem, hogy írok egy narrátorszöveget, és ez lesz a tengelye a műnek. Próbáltam a magam szabta feladathoz nyelvileg alkalmazkodni, de nem nagyon sikerült. A rendezők sokat alakítottak még rajta és persze a talált filmhíradó-részletek, aztán az összeállított képsor „vitte” az egészet, filmnél ez nem is lehet másképp.

Az édesapja története is olvasható Századosok című könyvében. Mikor kezdődött ennek a kutatása? Mi inspirálta a könyv megírására?
Már említettem, hogy mennyire érdekelt a volt keresztény középosztály 1945 utáni sorsa, ebből lett az Antall-könyv, a Jelentések hálójában. Aztán elhagytam ezt a témát egy darabig, mert jobban foglalkoztattak historiográfiai és értelmezési problémák, amelyeket nagyrészt akkor, frissen írtam meg a Bevezetés a kádárizmusba című kötetbe. Elvállaltam egy rövid összefoglaló írását is a Kádár-korszakról. Éppen ezek végeztével, 2011 végén, megszűnt az önálló 1956-os Intézet és az Országos Széchényi Könyvtár szervezeti keretébe kerültünk. Nyilvánvalóvá vált, hogy ebben a helyzetben olyan projektet kell kitalálnunk, ami nem igényel különösebb anyagi eszközöket (mert az nem volt), ez lett a Búvópatakok projekt, a két világháború közötti magyar politikai jobboldal és társadalmi hordozóik sorsa 1945 után. A témát bevezető esszé munkálatai közben jutott eszembe a Századosok alapötlete, amit akkor még csak egy esettanulmányokat tartalmazó könyv egyik fejezetének láttam, Apám ludovikás évfolyamáról. De akadtak sokkal hosszabb távú tapasztalatok is, amik inspiráltak. Litván György mindenekelőtt, akinek nagy témája, a 20. század eleji magyar radikális progresszió mintegy apai örökség volt és minden könyvében és tanulmányában eszményien egyesítette a személyes tudást az elemző ábrázolással. Bak János, aki kitűnő medievista volt, akkoriban írt egy esszét saját gimnáziumi osztályáról – hogy mi is történt velük érettségi (1947) után, ez nagyon megragadott. 2013-ban kezdtem el a kutatást, akkor már egy könyvhöz, öt évig tartott.

Milyen könyv vagy kutatási tervei vannak a jövőre nézve?
Most a jelen és a közeli jövő foglalkoztat, mint általában, de különösen mert lényegében készen van egy könyvem, vagy legalábbis közeledik a befejezéséhez.

Munkacíme, A szocializmus újratervezése – a magyar kísérlet talán érzékelteti, hogy ez egy eszmetörténeti tanulmány lesz arról, hogy hogyan képzelték el értelmiségiek Magyarországon a szocializmusnak nevezett társadalmi berendezkedést – éspedig a szovjet típushoz viszonyítva. Teljesen mindegy, minek tekintjük azt most, annak idején nem nagyon lehetett a hatása alól szabadulni. Csak a nyilvános, értelmiségi diskurzus érdekel, nem foglalkozom a Politikai Bizottság cigarettafüstös üléstermeiben folyó úgynevezett reformvitákkal.

Egyébként azokat is ezek a nyilvános útkeresések alakították, nem volt senkinek semmiféle titkos terve – ahogyan láthattuk. Ez a beszélgetés úgyszólván rögtön elkezdődött, amint a Szovjetunió alakot öltött, persze nálunk 1945 után lett igazán intenzív ez a gondolkodás, de korábban Jászi Oszkártól Németh Lászlón át Bibó Istvánig sokan részt vettek már benne, tehát nem csak marxisták. Nem foglalkozom a létező szocializmus hatalmas kritikai irodalmával, a víziók érdekelnek. Kevés dolog tűnik a szocializmusnál kevésbé aktuálisnak ma Magyarországon. De másutt élénk eszmecsere zajlik erről, Amerikában különösen. De gondolhatunk Thomas Pikettyre is, akinek legutóbbi könyve éppenséggel a Time for Socialism címet viseli – és csupa mai ügyről ír benne. Ha ez érdekes, akkor e gondolkodás története is az, egyszóval reménykedem, hogy nem egy teljesen érdektelen témán dolgozom évek óta.

Máté Zsolt

Ezt olvastad?

Békés Csaba neve bizonyára nem ismeretlen a 20. század második fele iránt érdeklődők számára, hiszen olyan könyveket tett le eddig
Támogasson minket