„Gyanúsítást megértettem, bűnösnek nem érzem magam.” – Németek Magyarországon 1950–1970

A magyarországi német kisebbségek történetének kutatása az utóbbi években korántsem mondható mellőzött területnek a hazai historiográfiában. A téma rendszerváltás előtti elhanyagoltságát először az 1990-es évek kezdetének termékeny időszaka törte meg. Ezt követően ugyan megfigyelhető volt némi megtorpanás, ám a 2000-es, és főleg a 2010 utáni években számos komoly kutatás, disszertáció és monográfia járult hozzá, hogy az ország legnépesebb nemzeti kisebbségének múltja ismertebbé válhasson. Ma már olyan, évtizedekig feledésre ítélt témákról is rendelkezésre állnak tudományos munkák, mint a két világháború közötti német mozgalmak története (például a Volksbund der Deutschen in Ungarn és a Deutsche Jugend), az 1944 végi Szovjetunióba hurcolás, az elűzés Németországba, vagy épp az onnan való hazatérések. Feltűnő azonban, hogy ezek a vizsgálódások jellemzően 1945-tel, vagy legkésőbb a német kisebbség elűzésével véget érnek, implicit azt sugallva, hogy a közösség története az 1940-es évek sorscsapásaival véget ért.

A kötet bemutatója – középen a szerző, Tóth Ágnes (Kép forrása: a LenauHaus közösségi oldala)

Tóth Ágnes új könyve arra vállalkozik, hogy ezt a hiátust feloldja, és rámutasson arra, hogy – ahogy azt a kötet címe is üzeni – Magyarországon 1950 és 1970 között is maradtak/voltak németek, akik a rendszer nyújtotta szűk keretek között meg is maradtak németnek. Ennek megragadása az 1950-el kezdődő időszakban azonban sokkal nehézkesebb, hiszen az etnikai identitását 1941-ben még – jelentős részt – lelkesen felvállaló közösség az 1949-es népszámlálásra gyakorlatilag eltűnt a statisztikákból. Jelenlétük Magyarországon így sokkal nehezebben volt megragadható, legfeljebb egy-egy elvarratlan szál, problémás ügyek és nyitva maradt kérdések (így a családegyesítések, a szovjet fogságból hazatérők helyzetének rendezése, az elvett ingatlanok visszavásárlására tett kísérletek és az internálótáborok) kapcsán lett egyáltalán tematizálva. Az államszocialista rendszer ugyanis nem hagyott tág teret a nemzetiségek és kisebbségek kérdésének, hanem – ahogy azt Tóth Ágnes hosszasan kifejti – a lenini automatizmus elvének értelmében azzal számolt, hogy az idealizált osztály nélküli társadalomban sok más szociális differencia mellett a kisebbségek kérdése is el fog tűnni.

Az Argumentum kiadó gondozásában 2020-ban megjelent nagyszabású monográfia igényes borításban mintegy ötszáz oldalon tárgyalja Tóth Ágnes sokéves kutatásának eredményét. A nagydoktori disszertációként kiváló eredményre méltatott munka mind a tudományos közösség, mind a hazai németség számára komoly mérföldkő, amely jelentősen növeli a területhez kapcsolódó ismereteinket egy mindeddig keveset tárgyalt időszakról, és alapot nyújt a kisebbség számára történeti önismeretének elmélyítésére. A munka megírásához Tóth Ágnes több mint egy tucat levéltárban végzett kutatást, mind hazai archívumokban, mind Németországban, emellett számos periodikát tekintett át a korszakra nézve, mindezt természetesen kiegészítve a téma szakirodalmával. A logikusan felépített kötetben részben a kronológia a rendező elv, részben azonban tematikusan különülnek el a hét főbb fejezetben a Tóth Ágnes által vizsgált területek. A bemutatott eredményeket a mellékletben közölt dokumentumok, illetve a szövegbe illesztett számos táblázat illusztrálják. Az olvasó eligazodását személy- és helységnévmutató segíti.

A kötet olvasmányos stílusban íródott, bár a terminológiahasználatot és a jegyzetek mennyiségét figyelembe véve elsősorban mégis a tudományos közösség számára. Ezt (és természetesen a sokéves kutatói munkát) támasztja alá a lábjegyzetek mennyisége és aránya is. Sajnos a szerző néha a forrásokból vett példákat, esetleírásokat is a jegyzetekbe, a szakirodalmi hivatkozások és levéltári jelzetek közé rejtette el, ami nem túl olvasóbarát megoldás. Ezek előtérbe helyezése a potenciális közönség figyelembe vételével talán célszerű lett volna.

A felvétel, a Műegyetem tanárainak és diákjainak Németországba történő kitelepítésekor, 1944 – 1945 telén készült. (Kép forrása: Fortepan, #174403)

A magyarországi németekkel kapcsolatos szakirodalom az 1950-es évektől a rendszerváltásig terjedő korszakot jellemzően az identitásvesztés – és feladás időszakának tekinti. Ezeket egyrészt az előbb említett, az asszimilációt elősegítő szocialista nemzetiségpolitika, azaz lényegében az érdemi nemzetiségpolitika hiánya okozta. Másrészt az 1940-es évek második felének traumatikus tapasztalata, a jogfosztás és meghurcolások sora, amelyek a kollektív felelősségre vonás jegyében zajlottak, azaz a közösséget éppen a felvállalt német volta miatt érték kollektív „szankciók”. Ezek elkerülésére logikus válasz volt a kisebbségi identitás feladása, vagy éppen elrejtése. Függetlenül attól, hogy a közösség egyébként elfogadta-e az ellene felhozott vádakat, azaz maguk is elfogadták-e kollektív bűnösségüket, amelyre a kötet egyik forrása igen találó választ ad: „Gyanúsítást megértettem, bűnösnek nem érzem magam.” (85. o.)

Tóth Ágnes könyve éppen abban tér el az eddigi megközelítésektől, hogy a hangsúlyt annak megfigyelésére helyezi, ami az üldöztetés ellenére is megmaradt. Egyrészt minden eddigi kutatásnál alaposabban képet fest arról, hogy a kisebbség megpróbáltatásai nem értek véget a kitelepítések leállításával. Még az állampolgári jogok visszaadásával és az egyenjogúság névleges kimondásával sem szűnt meg a németek kollektív diszkriminációja, csupán ennek mikéntje vált kevésbé látványossá. A tiszalöki internálótáborban 1953 végéig fogva tartott németek esete viszonylag egyértelmű példája az elhúzódó hátrányos megkülönböztetésnek – az ezzel kapcsolatos huzavona, amely végül a kétségbeesett foglyok „lázadásában” eszkalálódott, a könyv egyik legizgalmasabb része. Kevésbé voltak látványosak az elmaradó, vagy legalábbis elhúzódó családegyesítések, az elvett ingatlanok visszavásárlásának ellehetetlenítése, vagy éppen az, hogy a kisebbségek felé tett gesztusok (anyanyelvi oktatás engedélyezése, szervezetek alapítása) alkalmával mindig a németek élhettek utoljára ezekkel a szűkre szabott lehetőségekkel.

Tóth Ágnes

A kötetben felvonultatott számos egyedi példa mintázattá áll össze és következtetni enged ebben bizonyos rendszerszerűségre. Emellett azt mutatja meg, hogy az adott körülmények között mind az új egzisztencia megteremtése milyen komoly kihívások elé állította a közösség tagjait, ezen felül pedig ilyen nehezített körülmények között végképp majdhogynem lehetetlen volt a kisebbségi identitás megőrzése. Az eddigi szakirodalom éppen ebből kiindulva állította, hogy ezt a próbát a németek identitása nem is állta ki, amit a népszámlálási adatok, főként a nyelvvesztés, vagy éppen a német nyelvű oktatási intézmények alacsony kihasználtsága alátámasztani is látszik. Tóth Ágnes azonban szembemegy ezzel, és azt állítja, hogy a német kisebbség reakciói azt mutatják, hogy önazonosságát a közösség jelentős része mégis megőrizte. Ennek külső elemei azonban a korszakban számos egyéb tényező hatására (is) megváltoztak. Jó példája ennek a bajai iskola kihasználatlansága, ahová a vidéki németek elsősorban a földrajzi távolság, a gyerekek munkából való kiesése és az eleve kétes oktatási minőség miatt nem szívesen küldték a gyerekeiket, nem a német oktatástól való elidegenedettség miatt. Számos más mozzanat azonban arra enged következtetni, hogy az összetartozás tudata megmaradt: a német nyelvű oktatást vidéki iskolákban óvatosan ugyan, de igényelték, emellett igyekeztek közös tsz-ekbe tömörülni, amint arra lehetőség volt, tánccsoportokat, zenekarokat és egyéb kultúrcsoportokat alkotni. Mindebben tetten érhető az identitás megmaradása, noha annak tartalmi elemei – a körülmények hatására – megváltoztak.

A kötet további fontos pozitívuma, hogy a vállalt cél ugyan a magyarországi németség történetének bemutatása, de a kisebbségi tematika érthető és tartalmas ábrázolása átfogóan történik meg, az nem korlátozódik a német kisebbségre, hanem kitér az országon élő más etnikai csoportokra – délszlávok, románok, szlovákok – is. Ez szükséges is ahhoz, hogy a politikai rendszer és a nem-magyar etnikumok viszonyrendszere feltárulhasson, másrészt annak fényében igazán releváns eredmény, hogy a többi hazai kisebbség története is meglehetősen fehér folt még a kutatásban. Noha a fő hangsúly a németeken van, a szocioökonómiai jellemzők, az oktatásügy és a kisebbségi szervezetek kapcsán számos fontos információ jelenik meg a kötetben más kisebbségekről is. Ebben az összefüggésben tudja a szerző igazán szemléltetni, hogy a németek helyzete más etnikumokéhoz képest a korszakban alapvetően hátrányosabb volt.

Tóth Ágnes: Németek Magyarországon 1950–1970, Argumentum Kiadó, Budapest, 2020, 580 oldal

Tóth Ágnes új könyve összességében a választott téma mérföldköve és alapkutatása. Mind a feldolgozott és szintetizált források mennyiségét tekintve jelentős tudományos eredmény, mind az ezek alapján levont következtetések, a feltárt összefüggések jelentősen bővítik eddigi tudásunkat. Emellett Tóth Ágnes elsőként mutatott rá arra, hogy a német kisebbség identitása Magyarországon az 1950 és 1970 közötti időszakban a rendszer szabta szűk keretek között sem tűnt el, vagy oldódott fel. A kötetben bemutatott számos apró mozzanat, a csekély lehetőségek minél teljesebb kihasználása annak a folyamatnak az elemei, amelyek mégis a megmaradást célozták – sikerrel. Ennek bizonyítéka lehet, hogy a német kisebbség 1990-től azonnal élt a rendszerváltás nyújtotta lehetőségekkel, lehetett szó akár nemzetiségi önkormányzat alapításokról, vagy éppen emlékműállításokról. És ennek bizonyítékai az 1990 óta felvett népszámlálások nemzetiségi adatai, amelyek fényében a magyarországi németség az identitását nem adta fel, csupán ennek vállalását a mindenkori körülményekhez adaptálta. Tóth Ágnes könyve sok egyéb erénye mellett a magyarországi német identitás átmentésének története is, így nem csak tudományos berkekben jár érte elismerés, hanem ott a helye minden, a múlt iránt érdeklődő magyarországi német könyvespolcán is.

Márkus Beáta

Kiemelt kép forrása: a Lenau Haus Facebook oldala

Ezt olvastad?

Stefan Zweig a 20. század első felének egyik közkedvelt írója volt, akinek verseit, elbeszéléseit, drámáit több más nyelv mellett magyarra