A tegnap világa a jelen generációinak – Stefan Zweig visszaemlékezése mint iskolai forrás

Stefan Zweig a 20. század első felének egyik közkedvelt írója volt, akinek verseit, elbeszéléseit, drámáit több más nyelv mellett magyarra is lefordították, így a hazai olvasóközönség számára is ismerősen csenghet a neve. Jelen munkámban azonban nem Zweig kiemelkedő irodalmi munkásságát szeretném méltatni, hanem a történelemoktatás során több téma kapcsán is felhasználható visszaemlékezéséből, A tegnap világából szeretnék néhány kevésbé idézett részletet kiemelni.

Stefan Zweig 1881-ben született Bécsben, asszimiláns zsidó nagypolgári családban. Textilgyáros apjának köszönhetően a legjobb bécsi iskolákba járhatott, majd egyetemi tanulmányait a bécsi és a berlini egyetemen folytathatta. Társadalmi helyzete, műveltsége és írói tehetsége lehetővé tette számára, hogy beutazza a világot, illetve hogy személyes kapcsolatot alakítson ki a korszak több jelentős gondolkodójával, például Rilkével, Freuddal és egy sor további fontos személyiséggel.

A tegnap világából általában a művészekről és a tudósokról rajzolt portréit szokták citálni, azonban a történelem tanítása során érdemes más aspektusból is megvizsgálni Zweig memoárját. Az elmúlt két évtized leginkább elterjedtnek mondható történelemtankönyveit átnézve több idézetre is bukkanhatunk az említett műből. A leggazdagabb szemelvénygyűjteményt a Bihari Péter és szerzőtársai által jegyzett Befejezetlen múlt tankönyvsorozat 5. kötetében találhatjuk.[1] Ezek az idézett részek alapvetően az első világháborúhoz és az azt követő időszakhoz kapcsolódnak. Egyrészt szemléltetik a háborúhoz vezető út egyik fontos elemét, a túlfűtött nacionalizmust, másrészt bemutatják a háborús propaganda hatását, majd a háború utáni összeomlás borzalmait, a kiábrándultságot és a pusztító éhínséget.

A kötet borítója (Forrás: lib.pte.hu)

Kezünkbe véve a többi történelemtankönyvet, munkafüzetet és segédkönyvet, azt láthatjuk, hogy a Dupcsik Csaba és Repárszky Ildikó szerzőpáros által írt, illetve szerkesztett tankönyvben és forrásgyűjteményben két idézett részt vettek át az alkotók A tegnap világából. Az egyik az első világháború körül megfigyelhető háborús lelkesedésre vonatkozik, míg a másikon keresztül a háború után elszabadult infláció jelenségét mutathatjuk be diákjaink számára.[2] A visszaemlékezés különösen gazdag forrásbázisnak tekinthető a 20. század első felének társadalmára, kultúrájára és politikai berendezkedésére vonatkozóan, így némileg meglepő, hogy a legelterjedtebb történelemtankönyvekben nem találkozhatunk Zweig munkájából származó idézettel.[3]

Az alábbiakban szeretnék A tegnap világából néhány további, a történelem tanórák keretei között feldolgozható részletet kiemelni. Az egyes idézett szakaszokat az óra menetéhez és a tanított csoport adottságaihoz lehet igazítani, így adott esetben rövidíteni, vagy a megadott oldalszámok alapján tovább bővíteni. (Az idézetek pontos forrása a következő kötet: Stefan Zweig: A tegnap világa. [Tandori Dezső fordításában] Budapest, Európa Könyvkiadó, 2008. Az itt közölt szövegrészeket a kiadó engedélyével közöljük.)

Társadalomtörténeti szemelvények

A zsidóság asszimilációja és az ipari forradalom hatása a 19. század második felében

Korábban már jeleztem, hogy Zweig zsidó nagypolgári családból származott. Gyermekkorára és származására vonatkozó emlékeinek leírása jól felhasználható mind az asszimiláció, mind pedig a Monarchia 19. század végi gazdasági fejlődésének bemutatása kapcsán.

Apám családja Morvaországból származott. Az ottani kis vidéki településeken a zsidó hitközségek a legjobb egyetértésben éltek a helybéli parasztokkal és kispolgárokkal; így semmiképpen sem jellemezte őket a galíciai, keleti zsidóság elnyomottságérzése, de törleszkedően tolakodó türelmetlensége sem. A vidéki élet megedzette őket, oly biztosan s nyugodtan haladtak útjukon, ahogyan az ottani parasztok járták földjeiket. Az ortodox vallásosságtól is megszabadultak, s igen hamar szenvedélyes hívei lettek a kor vallásának, a haladásnak, és a liberalizmus politikai korszakában a parlament legtiszteletreméltóbb képviselői kerültek ki soraikból. (20–21. o.)

Apai nagyapám manufakturális áruféleségekkel kereskedett. Akkor, a század második felében, megindult Ausztriában is az ipari konjunktúrája. Az Angliából importált szövő- és fonógépek a racionalizálás révén a régi kézi szövéssel készült árukat versenyképtelenné tették, és – kereskedelmi érzékük s nemzetközi áttekintésük révén – a zsidó kereskedők ismerték fel Ausztriában elsőül, hogy szükséges és nyereséges átállni az ipari termelésre. Többnyire igen szerény tőkebefektetéssel ők alapították meg sebtében azokat az eleinte vízi erővel hajtott gépsorokat, melyek csakhamar üzemekké szerveződtek, s létrejöhetett így az egész Ausztriában és a Balkánon is uralkodó szerepet betöltő cseh szövőipar. Míg tehát nagyapám mint a korai korszak jellegzetes képviselője még csak készáruk viszonteladására szentelte erejét, apám leghatározottabban az új idők fia volt, Észak-Csehországban ugyanis harminchárom éves fejjel megalapított egy kis szövőgyárat, mely az évek során lassan, de biztosan igen tekintélyes vállalkozássá terebélyesedett. (21. o.)

A zsidó emberben hat valami öntudatlan erő, mely menekülne a mindenfajta kereskedéshez, minden merőben üzleti tevékenységhez tapadó erkölcsileg kétes, ellenszenves, kicsinyes és szellemietlen közegtől, és a szellem tisztább, pénztelenebb régiójába emelkedne, akárha – wagneri nyelven szólva – önmagát és egész faját akarná a pénz átkától megváltani. Ezért azután a zsidóság gazdagodási vágya legföljebb két-három nemzedéken át szokott kényszerítő erővel hatni, utána éppen a leghatalmasabb dinasztiák fiai azok, akik nem óhajtják átvenni a bankot, a gyárat, apjuk kiépített, bejáratott üzletét. Nem véletlen, hogy egy Lord Rotschild ornitológus lett, egy Warburg művészettörténész, egy Cassirer filozófus, egy Sasson költő; mind ugyanazt az öntudatlan ösztönt követték, szabadulni akartak a zsidóság korlátai közül, […]. (27–28. o.)

Zweig az első forrásban néhány mondatban áttekinti, hogy milyen volt az a vidéki környezet, ahonnan családja származott, majd a 19. század egyik legfontosabb eszméjének a liberalizmusnak a hatását említi. Érdemes itt a diákjainkkal átismételni a 19. század első felének uralkodó eszméi kapcsán megtanultakat, majd rátérni arra, hogy a 19. század második felében hogyan valósult meg ezen eszme a politikai életben, illetve hogy ez miként hatott az Osztrák–Magyar Monarchia zsidóságának lehetőségeire. Továbbá hangsúlyozható az is, hogy Zweig családja nem pusztán emancipációs utat járt be, hiszen ahogyan ezt az idézetben is olvashattuk „az ortodox vallásosságtól is megszabadultak”, vagyis eredeti identitásuk egy részét – igazodva a többségi társadalomhoz – feladták.

A második forrás már nemcsak az asszimiláció fogalmához kapcsolódik, hiszen itt főként családja gazdasági felemelkedéséről ír. Tanulóinkkal célszerű arra kérni, hogy a felvázolt folyamatokat igyekezzenek időben elhelyezni. Ennek segítségével érzékeltethetjük, hogy a textilipar, amelynek felfutása elsősorban az első ipari forradalomhoz kötődik, még a Magyarországhoz képest viszonylag iparosodottabb nyugati birodalomfélben is csak a 19. század közepén, illetve második felében fejlődött gépesített nagyiparrá. Érdemes kiemelnünk az Angliára vonatkozó részt: „Az Angliából importált szövő- és fonógépek a racionalizálás révén a régi kézi szövéssel készült árukat versenyképtelenné tették”, hiszen itt nemcsak az ipari forradalomhoz kapcsolódó termelékenységben megmutatkozó minőségi váltást szemléltethetjük, hanem arra is felhívhatjuk a figyelmet, hogy az első ipari forradalom bölcsőjéből, Angliából érkeztek a textiliparhoz kapcsolódó gépek.

A harmadik idézet ismételten a szorosabb értelemben vett asszimilációhoz kapcsolódik, annak egy előrehaladott állapotát bemutatva. Fontos megkérdeznünk diákjainktól, hogy hogyan értelmezhetjük a szerző által említett „öntudatlan erőt”? Talán itt fogható meg leginkább a külső hatásokra kialakuló asszimilációs nyomás belső hajtóerővé válása, amelynek keretében a társadalmi elithez csatlakozó bécsi nagypolgár már nem ragaszkodott ahhoz, hogy mindegyik gyermeke tovább vigye a családi üzletet, hanem lehetővé tette azt, hogy a rendelkezésre álló biztos háttérre támaszkodva utódai a hagyományos szellemi elithez csatlakozzanak.

Stefan Zweig 1900 körül (Forrás: commons.wikimedia.org)

A nagypolgárság mint mecénás

A társadalmi elit hagyományos feladataiból többet is átvett az asszimilálódó zsidó származású nagypolgárság. Színházi páholyokat béreltek, szociális intézmények számára ajánlottak fel adományokat, illetve – ahogyan ez az alábbi idézetből is kitűnik – a Bécsben kitüntetett jelentőséggel bíró művészeteket is pártolták.

Az utóbbi évszázadban a művészetpártolás Ausztriában elveszítette hagyományos gyámolítóit és támogatóit: a császári házat s az arisztokráciát. […] hogy a Filharmonikusok hangversenyeinek színvonala a régi maradjon, hogy a festők és szobrászok megéljenek, a polgárságnak kellett a zsebébe nyúlnia, és a zsidó polgárság büszkesége és becsvágya éppen ez volt: ők itt az elsők közé emelkedhettek, hogy Bécs kultúrájának hajdani fényét megőrizhessék. (39–40. o.) [E részlethez ajánlható a 2015-ös Hölgy aranyban c. filmalkotás.]

Az idézetben Zweig nemcsak arra mutat rá, hogy új szereplőként a zsidó nagypolgárság belépett a bécsi mecénások közé, hanem arra is, hogy a hagyományos elit ezekről a területekről véleménye szerint kivonult.

Iskolarendszer a polgári államban

Stefan Zweignek megadatott, hogy kora legjobb iskoláit látogathassa, középiskolába például az előkelő bécsi Wasa Gimnáziumba járt. Annak ellenére, hogy a polgári állam létrejötte kapcsán kiépített iskolarendszer a mai oktatás előfutárának tekinthető – egységes tantervet dolgoztak ki, állami tanárképző intézményeket állítottak fel, új iskolaépületeket építettek, tananyagokat és tanszereket fejlesztettek – Zweig meglehetősen lesújtó véleménnyel volt az oktatás módszertanáról és színvonaláról.

Ám a felvilágosult „liberalizmus” e korszakában teljes értékű csak az „akadémiai” képzés lehetett, az, amelyik az egyetemhez vezet; ezért minden „jó” családban élt a becsvágy, hogy legalább egy fiú gyermek doktori címet viseljen. […] Öt év elemi – úgynevezett népiskola – nyolc év gimnázium: ez tizenhárom év „fapados”; méghozzá napi öt-hat tanórával, a fennmaradó időben bőséges házi feladattal, ráadásul a minél általánosabb műveltség érdekében külön franciával, angollal, olasszal, még az iskolai klasszikus görög és latin nyelvtanulás mellett […]. (48. o.)

Hetente kétszer levittek minket a tornaterembe, hogy – ott is zárt ablakok mögött – értelmetlenül trappoljunk körbe-körbe a deszkapadlón, melyből minden lépésre porfelhő szállt fel; […] az állam teljesítette „irántunk való kötelességét”, lévén „ép testben ép lélek”. (51. o.)

[…] az állam az iskolát önmaga tekintélyének szilárdítása céljából zsákmányolta ki. Minket elsősorban arra kellett nevelni, hogy a fennálló rend tökéletességét elfogadjuk, ezért tanárunk vélekedését csalhatatlannak, az apai szót megcáfolhatatlannak, az államgépezet művi világát remekműnek, legelsősorban is örökkévalónak tekintsük. (56. o.)

Zweig az első szövegben ott veszi fel a fonalat, ahol az előrehaladott asszimilációval kapcsolatban fentebb elhagytuk, vagyis a szellemi pálya elérésének módjánál. Röviden összefoglalja azt az utat, amely a „doktori cím” megszerzéséhez vezetett, amit mai fogalmaink szerint inkább egyetemi diplomának, mint tudományos doktori fokozatnak nevezhetünk. Mint írja, az ide vezető út nem volt kifejezetten kellemes, hiszen 13 év „fapados” oktatás után juthatott el a diák az egyetemre. Érdemes diákjainkat arra kérni, hogy hasonlítsák össze a mai oktatási rendszert, melyben ők részt vesznek, a korabeli szisztémával. Zweig panaszkodik a napi 5-6 órára, a különórákra és a sok házi feladatra. Mi az, ami azóta változott? Mi lehet a változás vagy éppen a változatlanság oka? Mi volt az állam célja az oktatási rendszer kialakítása kapcsán? Hogyan igyekezett ezt minél hatékonyabban elérni? Árnyaljuk azt a lesújtó képet, amelyet Zweig fest számunkra a kor viszonyairól! Ne felejtsük el, hogy egy jómódú fiatalember érzi megbéklyózva magát a tankötelezettséggel járó kötöttségek miatt. Ugyanakkor, ha csak a Wasa Gimnáziumot vizsgáljuk, akkor is szembetűnik, hogy az intézmény diákjai közül nagy művészek éppúgy kikerültek, mint elismert tudósok. Ha pedig fókuszunkat tovább tágítjuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a korszakban jelentős előrelépés történt például az analfabetizmus visszaszorítása érdekében.

A bécsi Votivkirche és környéke a századfordulón (Forrás: commons.wikimedia.org)

Nagyvárosból világváros

Zweig szó szerint beutazta a világot, hiszen járt az Egyesült Államoktól a Szovjetunióig számtalan országban, illetve azok legnagyobb városaiban. Visszaemlékezéseiben jó érzékkel láttatja egy-egy város átalakulásának lényegi elemét. A viszonyítási alap természetesen mindig a császárváros, Bécs.

Önmagában véve Bécs, évszázados történelme révén, tulajdonképpen világosan rétegzett, mégis – mint már említettem – csodálatosan összehangolt város volt. A karmesteri pulpitus továbbra is a császári ház birtoka. […] E vár körül az osztrák, a lengyel, a cseh, a magyar főnemesség palotái mintegy második védfalat alkottak. Azután következett a „jó társaság”, melyet a középnemesség, a magas beosztású hivatalnokok rétege, a gyáriparosok kasztja és sok „régi család” alkotott, ez alatt foglalt helyet a kispolgárság és a proletariátus. Mindezek a rétegek a maguk zárt köreiben éltek, sőt olykor a maguk kerületeiben; a főnemesség a város központjában, palotáiban, a diplomaták a harmadik kerületben, az iparmágnások és nagykereskedők a Ringstrasse közelében, a kispolgárok a belső kerületekben, a másodiktól a kilencedikig, a proletariátusé volt a legkülső gyűrű. (35. o.)

A fenti részlet alkalmas lehet arra, hogy feldolgozása során diákjaink kigyűjtsék a főbb társadalmi csoportokat, majd átgondolják, hogy a város térszerkezetében vajon az egyes rétegek miért pont ott laknak, ahol Zweig szerepelteti őket. Tovább gondolva az idézett forrást rátérhetünk arra, hogy az egyes kerületekben vajon hogyan élhettek ezek az emberek, illetve hogy milyen további különbségek figyelhetők meg az egyes csoportok között. Lehetőségünk nyílhat arra is, hogy grafikusan ábrázoltassuk a tanulókkal a leírtakat, illetve ha erre nincs időnk, akkor kereshetünk egy már kész általános áttekintő rajzot egy századfordulós nagyváros térszerkezetéről. Majd a diákokat arra kérhetjük, hogy keressenek hasonlóságokat és eltéréseket a kiosztott vázlat és az idézett szemelvény szövege között.

Az író ex librise (Forrás: commons.wikimedia.org)

Útjai során Zweig járt többek között Berlinben, Londonban, Szentpéterváron, New Yorkban. Minden egyes város hangulatáról és mai fogalmaink szerint talán leginkább azt mondhatjuk, hogy „élhetőségéről” írt. Ugyanakkor munkám szűkre szabott keretei miatt alább csak két rövid részletet szeretnék kiemelni ezen leírások közül.

Párizs

A város, amikor megismertem, még nem olvadt össze olyan egységgé, mint amilyen ma – hanem hát ez már a metró és az autók műve; akkoriban még főleg a hatalmas, nehéz léptű, gőzölgő lovak vonta omnibuszok bonyolították le a forgalmat. (175. o.)

New York

Az első benyomás lenyűgöző volt, bár New York még nem nyújtott akkoriban éjszaka olyan gyönyörűséges látványt, mint ma. A Times Square zuhogó fényáradatának még nyoma sem volt, […]. A város képe és közlekedése még nem volt oly vakmerően nagyszabású, mint a mostani, hiszen az új építészet még csak bátortalanul próbálkozott az első felhőkarcolókkal; szerény kezdetnek nevezhetjük az akkori kirakatokat is a maiakhoz képest. […] Még nem voltak mozik, ahol ki-ki agyonüthetett pár órát, nem voltak kis kényelmes kávézók; műkereskedések, könyvtárak és múzeumok is csak a későbbi időkben nyíltak oly szép számmal; akkoriban még a város jócskán lemaradt Európa mögött minden kulturális vonatkozásban. (246. o.)

Mindkét szöveg alkalmas lehet arra, hogy megragadjuk bennük a nagyvárossá válás feltételeit és jellemzőit. A fejlődő gazdaság és a növekvő lakosságszám a városok fejlődését és növekedését is eredményezte. Párizzsal kapcsolatban Zweig megjegyzi, hogy a távolságokat leküzdeni – az egyébként már ekkor is jelentős területű városban – jóval időigényesebb volt, mint néhány évtizeddel később a tömegközlekedés fejlődésének és az automobilok elterjedésének köszönhetően. Érdemes elgondolkodnunk diákjainkkal együtt azon, hogy milyen további változásokat eredményezett mind az előbb említett gazdasági és népességszámbeli változás, mind pedig a felgyorsuló városi élet?

A századfordulós New Yorkkal kapcsolatban talán első megközelítésben az lehet a legfurcsább, hogy a diákok fejében valószínűleg egy nyüzsgő világvárosként, illetve a világkereskedelem egyik legfontosabb központjaként él az amerikai metropolisz, ezzel szemben Zweig az éppen ekkoriban a világ elsőszámú gazdasági nagyhatalmává váló USA egyik legjelentősebbé váló városáról úgy ír, mint egy az európai városokhoz képest elmaradott településről. Mi lehet ennek az oka? Hogy lehet, hogy Zweig nem veszi észre a jelentős ipari és kereskedelmi tevékenységet, amelyet New Yorkban bonyolítanak? Egyrészt valójában elbeszélőnk szövegének egy másik szakaszában megjegyzi, hogy a város nyüzsgő kikötővel rendelkezett, munkát pedig meglehetősen könnyű volt találni, így a gazdasági élet egészen biztosan „pörgött”. Ugyanakkor Bécset az európai kultúra egyik fővárosának tartja, és bécsi nagypolgári „szemüvegén” keresztül New York kulturálisan elmaradottnak hathatott számára.

Politikatörténet (Az első világháborún innen és túl)

Pártok, politikai irányzatok

Korábban már említettem, hogy Zweig munkájából elsősorban az első világháborúhoz valamilyen módon kapcsolható részeket szokták kiemelni. Ezzel a kérdéskörrel azonban jelen írásban nem kívánok bővebben foglalkozni, pusztán csak annyit tartok fontosnak jelezni, hogy a háborús propagandán túl Zweig említést tesz például egy kórházvonatról, amelyen ő maga is utazott, (309. o.), a háború alatti Budapestről, amely a hátország bemutatásának tanítása kapcsán szolgálhat remek adalékul (321. o.), illetve mivel a háború vége felé Svájcban élt, így összehasonlítási alapként szolgálnak az ehhez kapcsolódó leírásai a hadigazdaság és az ezzel párhuzamosan békében élő Svájc gazdaságának bemutatására. (335. o.)

Zweig művéből kitűnik, hogy alapvetően nagypolgári származása ellenére szimpatizált a baloldali politikai mozgalmakkal. A 19. század második felének eszméi kapcsán, illetve a választási rendszerekhez csatlakozva érdemes beemelnünk Zweig leírását az osztrák szociáldemokraták századfordulós tevékenységéről.

Ausztriában az első nagy tömegmegmozdulás a szocialistáké volt. Nálunk addig hamisítólag „általánosnak” nevezett választójog a kiváltságosokra vonatkozott csak, nevezetesen, akik egy bizonyos szinten felüli adózást bizonyíthattak magukról; az általuk választott ügyvédek és gazdálkodók őszintén azt hitték, hogy a „népet” képviselik a parlamentben. […] Azt azonban tökéletesen elfelejtették, hogy ők csak a nagyvárosok ötven-százezer jól szituált polgárának képviselői, s nem az egész országbeli százezreké és millióké. Időközben a gép megtette a magáét, és az ipar tömörítette az addig szétszóródott munkásságot; a kiváló dr. Viktor Adler vezetésével Ausztriában szocialista párt alakult, mely a proletariátus érdekeit képviselte, a valóban általános, mindenki számára egyenlő esélyű választójogért küzdött; […]. (87–88. o.)

Az idézett szöveg alkalmas lehet arra, hogy felhívjuk diákjaink figyelmét a cenzusos választási rendszer visszásságaira, illetve arra, hogy feltárjuk a baloldali munkásmozgalom társadalmi hátterét, fő problémáit és céljait. Érdemes rákérdeznünk arra is, hogy a forrás szerzője vajon hogyan viszonyult a formálódó baloldali mozgalomhoz (és annak különböző irányzataihoz), illetve hogy mely tényezők mentén alakíthatta ki a véleményét?

Nemcsak az ausztriai folyamatok kapcsán írt Zweig a munkásság politikai tevékenységéről, hanem saját Szovjetunióban szerzett tapasztalatai kapcsán is, amelyeket 1928-as utazása kapcsán nyert.

Oroszországot a bolsevikok kísérlete a háború utáni idők legvonzóbb országává tette minden szellemi ember szemében; senki se tudott semmi pontosat róla, de lelkesen csodálták vagy fanatikusan gyűlölték. (416. o.)

Impozáns volt az Ermitázs, és feledhetetlen látvány, ahogy odabent katonák, munkások és parasztok fedetlen fővel, sapkájukat kezükben szorongatva haladtak titkos büszkeséggel a megbámulni való képek előtt, ahogy hajdan ikonok elé járultak; […] Tanítók vezették iskolás osztályaikat, művészeti biztosok magyarázták Rembrandtot és Tizianót a kissé elfogódottan figyelő parasztoknak;  […].(421–422. o.)

Négyen-öten hazakísértek, egész kis csapat, és ott volt a tolmácsnőm is, szintén egyetemista, ő fordított le minden szót. Csak ahogy szállodai szobám ajtaját behúztam magam mögött, akkor voltam egyedül, végre egyedül tizenkét nap után. […] Zsebembe nyúltam, s egy levelet találtam. A levelet franciául írták, de nem a posta hozta, nem, ezt a levelet ölelgetés közben dugta valaki a zsebembe. Aláírás nem volt a végén […] „Ne higgyen el mindent – írta nekem az ismeretlen –, amit mondanak. Bármit mutatnak gondoljon arra, hogy sok mindent nem mutatnak meg. Jusson eszébe, hogy akikkel beszél, többnyire nem azt mondják, amit mondani szeretnének, hanem amit mondaniuk szabad. Mindnyájunkat figyelnek, és figyelik önt is. A tolmácsnője minden szót jelent. Telefonját lehallgatják, valamennyi lépését figyelik.” […] A levelet azonban tanácsa szerint elégettem – „Nehogy csak széttépje, mert a papírkosárból előkotorják, pontosan összerakják” –, és először töprengtem el sok mindenen. (428. o.)

A három szöveg együttes feldolgozása talán kissé hosszúnak tűnhet, azonban megéri a fáradságot. Egyrészt jól érzékelhető, hogy alapvetően kíváncsisággal kevert szimpátiával tekint a bolsevik hatalomátvételre, és a kialakuló szovjet rendszerre. Diákjainkban felmerülhet a kérdés, hogy lehet ez? A kommunista diktatúrá(k)nak számtalan áldozata volt, a Szovjetunióról pedig távolról sem a szabadságjogok tiszteletben tartása jutna az eszünkbe. Ugyanakkor maga Zweig is elismeri, hogy igazán senki sem tudott semmi biztosat arról, hogy mi is történik a Szovjetunióban. Az első világháború okozta sokk hatására az emberek egy része, különösen – ahogyan erre Zweig is utal – az értelmiségi réteg érdeklődéssel figyelte (volna) a kommunista rendszert, amelyről elképzelhetőnek tartották, hogy működő alternatívát kínálhatott volna az összeomló „régi világgal” szemben.

A második szöveg talán több tanulónkat megmosolyogtat majd, ugyanakkor érdemes közösen értelmeznünk ezeket a sorokat, hiszen általuk megérthető, hogy hogyan is működhetett a bolsevik agymosás: sapkájukat kezükben szorongatva haladtak titkos büszkeséggel a megbámulni való képek előtt, ahogy hajdan ikonok elé járultak”. A szöveg interpertálása jó lehetőséget kínál számunkra, hogy diákjainkkal átgondoljuk vajon mennyire lehetett célja az effajta „népnevelésnek” a kritikai gondolkodás és a ténylegesen széleskörűnek tekinthető műveltség, illetve hogy mi lehetett a célja az ilyen „vezetett” sétákkal a szovjet hatalomnak?

A harmadik szöveg talán a legfontosabb mindegyik közül, ugyanis ebben mutatkozik meg igazán a szovjet politikai rendszer igazi arca. Érdemes felvetnünk a diákjaink számára, hogy ők vajon mit tettek volna Zweig helyében? Hogyan folytatódhatott tovább az útja? Próbált-e utána járni annak, hogy kitől származott a levél? De még ennél is fontosabb, hogy tanulóink megértsék, hogy egy totalitárius diktatúrában a magánélet gyakorlatilag megszűnik.

Kényszerű emigrációban

Zweig élete során – barátai meghívásának eleget téve, vagy valamelyik színművének bemutatása kapcsán, több esetben pedig egyszerű turistaként – sokat utazott, és többször hónapokig távol volt Bécstől, illetve salzburgi otthonától. Élete végén kényszerű száműzetésbe kellett vonulnia, mivel az Ausztriában egyre inkább érzékelhető náci befolyás előbb a közérzetére és alkotói szabadságára, majd személyes biztonságára gyakorolt jelentős negatív hatást. Otthonát elhagyva Londonban élt, majd Dél-Amerikában utazott. Ezekről a tragikus évekről – például a zsidótörvények hatásáról – több fontos részlet is kiemelhető lenne Zweig művéből, ezek azonban túlfeszítenék munkám kereteit. Az utolsó idézet arra a jogfosztott helyzetre vonatkozik, amelybe Londonban került a szerző Ausztria német megszállása után.

Ausztria bukása változást eredményezett az én egzisztenciámban is, bár a dolog jelentőségét eleinte nem fogtam fel, s az ügyet merőben formaságnak tekintettem: elvesztettem osztrák állampolgárságomat, vagyis az útlevelem nem volt többé érvényes, és ezért az angol hatóságoknál kellett egy fehér pótigazolványt, úgynevezett hontalanútlevelet kérnem. […] Tegnap még külföldi vendég voltam, bizonyos értelemben „gentleman”, […] most emigráns lettem, „refugee”. […] S mindig arra kellett gondolnom, amit évekkel azelőtt egy emigráns orosztól hallottam: „Régebben az embernek teste volt és lelke volt. Ma ehhez még útlevél is kell, különben nem vesznek emberszámba.” (514–515. o.)

Az idézett részletből kiolvasható, hogy annak ellenére, hogy Zweig a „szabad világban” élt az Anschluss után, nem kerülhette el a jogfosztott állapotot. Érdemes diákjainkkal végig gondolni, hogy a „státuszváltás” milyen problémákat okozott Zweig mindennapi életében? Hogyan hathatott ez a lelkivilágára? És miért dönthetett úgy, hogy nem marad tovább Londonban?

A nemzetiszocialisták Zweig műveit sem kímélték (Forrás: wikipedia.org)

Stefan Zweig a 20. század első felének jelentős irodalmi alkotója volt, akinek azonban nemcsak fennmaradt versei, elbeszélései és drámái bizonyultak értékesnek az utókor számára, hanem a latin-amerikai emigrációjában írt memoárja is. Zweig életének ez az utolsó szakasza ihlette a Búcsú Európától című 2016-ban bemutatott életrajzi filmet, amelyben végig kísérhetjük a „száműzött” író belső vívódását, amely végül tragikus halálához vezetett. Stefan Zweig 1942-ben Petrópolisban, Brazíliában – vélhetően a második világháború keltette kilátástalan helyzet miatt – öngyilkosságot követett el. Kiváló szellemének emlékét A tegnap világának köszönhetően nemcsak az irodalomórákon, hanem a történelemoktatás keretei között is ápolhatjuk.

Szemethy Tamás

 [1] Bihari et al., 2007. 185., 197., 200., 260., 296. o.

[2] Dupcsik–Repárszky, 2006. 11., 51. o; Dupcsik–Repárszky, 2005. 11., 44. o.

[3] A további áttekintett tankönyvek, segédkönyvek és munkafüzetek: Balajti et al., 2004.; Bérczes-Láng, 2010.; Borhegyi, 2015.; Boronkai et al., 201.7; Gyapay, 2003.; Herber et al., 2007.; Kaposi–Szabó–Száray, 2007.; Kaposi–Száray, 2009.; Salamon, 1999.; Száray–Kaposi, 2006.; Száray, 2015.

Felhasznált irodalom

Balajti et al.: Történelem szóbeli tételek. Emelt szintre készülőknek. Budapest, Bölcselet Egyesület, 2004.

Bérczes Mihály – Láng Erzsébet: Történelem feladatsorok az írásbeli érettségire IV. Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 2010.

Bihari Péter et al.: A befejezetlen múlt 5. Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 2007.

Borhegyi Péter (szerk.): Történelem 11. Kísérleti tankönyvek. H. n., Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, 2016.

Boronkai et al.: Történelemérettségi nagykönyve. II. kötet. Budapest, Bölcselet Egyesület, 2017.

Dupcsik Csaba – Repárszky Ildikó: Történelem IV. Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 2005.

Dupcsik Csaba – Repárszky Ildikó: Történem IV. XX. század. Forrásgyűjtemény. Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 2006.

Gyapay Gábor: Történelem tankönyv. 6/2. kötet. Nágocs, Comenius Kiadó Kft., 2003.

Herber Attila et al.: Történelem 6. Budapest, Reáltanoda Alapítvány, 2007.

Kaposi József – Szabó Márta – Száray Miklós: Feladatgyűjtemény az új történelem érettségihez. 12. évf. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2007.

Kaposi József – Száray Miklós: Történelem IV. munkafüzet. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2009.

Salamon Konrád: Történelem IV. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999. (6. átdolgozott, bővített kiadás)

Stefan Zweig: A tegnap világa. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2008.

Száray Miklós – Kaposi József: Történelem IV. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2006.

Száray Miklós: Történelem 11. Új forrásközpontú történelem. Budapest, Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, 2015.

Ezt olvastad?

A magyarországi német kisebbségek történetének kutatása az utóbbi években korántsem mondható mellőzött területnek a hazai historiográfiában. A téma rendszerváltás előtti
Támogasson minket