„Nőci-kém” – okos csajok az amerikai titkosszolgálatnál

A titkosszolgálatok működéséről átfogó könyvet írni nehéz, hiszen magától értetődő, hogy bármelyik állam kémhálózatát vizsgálná is a történész, falakba ütközne: az állomány névsorát, működési módszerét és bevetéseit is értelemszerűen kiemelt titkokként kezelik. Nathalia Holt azonban nem akart olyan művet írni, amely teljes betekintést nyújt az amerikai titkosszolgálat (CIA, illetve elődje, az OSS) kulisszatitkaiban, hanem csupán öt izgalmas élettörténeten keresztül kívánta bemutatni – elsősorban interjúkra alapozva – a kémek életét. A vizsgált személyekben – bár különféle helyeken és beosztásban teljesítettek szolgálatot – egyvalami volt közös: mindannyian nők voltak, akiknek nem csupán az ellenséges kémelhárítással kellett felvenniük a versenyt, hanem saját életük kihívásaival is. A család hiányával, a barátokkal szembeni titkolózással és mindenekelőtt a nőket igencsak háttérbe szorító CIA-val és hadsereggel, valamint annak nem egyszer őket igencsak lekezelő, férfi vezetőivel.

„Az ember nem úgy lesz kém, hogy kitölt egy jelentkezőlapot. Egy ilyen elhatározás minden egyébnél fontosabb, és egy egész életre szól, méghozzá olykor erőszakos véget érő életre. Kémnek lenni nem csupán foglalkozás, hanem életmód is. Aki erre az útra lép, többé egyetlen családtagját vagy barátját sem avathatja be teljesen a bizalmába. Az ember hátrahagyja a megszokott környezetét, és akár évekre külföldre távozik. Sikereit csupán egy szűk körben fogják elismerni. Titkaira sokszor a halála után sem derül fény. Ha pedig az ember történetesen nő is, akkor a meghozott áldozatok még súlyosabbak.” – olvashatjuk Nathalia Holt könyvében (147.)

Amikor 1962 augusztusában Elisabeth Sudmeier érdemei elismeréséül kitüntetést vehetett át, a díszes érmet csak pár percig tarthatta a kezében: vissza kellett adnia, hogy széfbe zárva őrizzék, mivel az ő birtokában komoly biztonsági kockázatot jelentett volna. Kémként dolgozó női sorstársai közül sokan mondtak le az életük egy részéről – a könyvet tanulmányozva olvashatunk hosszú évekig tartó bagdadi szolgálatról, tiltott házasságkötésről, feladott régészeti karrierről vagy éppen tönkrement házasságról. Az „okos csajok” közül talán Jane Burrell sorsa a legszomorúbb: 1948-ban szolgálatteljesítés közben egy repülőgépen lelte halálát – az ő emlékét mai napig nem őrzi semmilyen emlékmű.

De kik is ezek a nők, akiknek az életét mintegy háromszáz oldalon keresztül követhetjük nyomon a szerző művében? Igen változatos származású és iskolai végzettségű fiatal lányok voltak, akik a második világháború alatt léptek a CIA (Central Intelligence Agency) elődjének, az OSS-nek (The Office of Strategic Services) a kötelékébe. Nathalia Holt könyvében nyomon követhetjük a szervezet létrehozását a legendássá vált William Joseph Donovan bábáskodása alatt, aki kimondottan nagy fantáziát látott a tanult, intelligens női alkalmazottakban. A szerző bemutatja, miként küzdötték fel magukat a kezdetben csak adatrögzítőként, irodai alkalmazottként dolgozó fiatal lányok magasabb munkakörökbe, s váltak alkalmassá az őket körülvevő, zömében férfiakból álló hírszerző világban nem csupán a terepmunkára, hanem magasabb beosztások betöltésére is.

Az Okos csajok izgalmas történelmi áttekintés. Az amerikai titkosszolgálat megalakulásától követhetjük nyomon a történelmet egészen a Szovjetunió összeomlásáig, s kis kitekintéssel a 2001. szeptember 11-ei, Amerikai Egyesült Államokat ért terrortámadásig. Holt bemutatja, miként küzdöttek kémnők is a szökött nácik vagy éppen azok elrejtett kincseinek felkutatásában, s miként fejlődött az OSS módszere – kezdetben sokat tanultak az MI6-től, a brit „rokonvállalattól”, ám hamar sikerült még professzionálisabb szintre emelniük tevékenységüket, melyben a „cégnél” dolgozó nőknek is kiemelt szerepük volt. A hidegháború beköszöntével aztán újabb nagy játszmák szemtanúi lehetünk; megismerhetjük az Egyesült Államok és a kommunista Szovjetunió közti ellentét kiéleződését, a fegyverkezési versenyt és a különféle válsággócok során végzett titkosszolgálati akciókat az 1956-os szuezi válságtól az 1958-as iraki puccson és a Disznó-öbölbeli incidensen (1961) keresztül a kubai rakétaválságig (1962) a szembenállás fokozódását. Ezek egyszersmind remek példák arra, hogy az atomháborús fenyegetettség árnyékában milyen elképesztő munkát végeztek a háttérben munkálkodó ügynökök, köztük nem egy mindenre elszánt, a hazáját vasakarattal szolgáló nő – egyikük, Eloise Page ki is érdemelte a „Vaslepke” becenevet, miután kérlelhetetlenül, újra és újra figyelmeztette az amerikai katonai vezetést a szovjet űrprogram várható sikerére (Szputnyik-program) és annak veszélyeire.

Kimondottan előnyére vált az Okos csajok című könyvnek, hogy jól tudott egyensúlyozni a történelmi háttér felvázolása és az egyéni élettörténetek bemutatása között. A szerző az egyes meghatározó, világtörténelmi eseményekről tényleg csupán a szikár tények bemutatására és néhány eseményt alakító tényezőre, összefüggésre szorítkozott, így műve mindvégig megőrizhette olvasmányosságát, ismeretterjesztő jellegét. Különösen igaz ez a szovjet atomprogram felderítésére, az U2-es kémrepülők kifejlesztésére és alkalmazására, vagy éppen az űrverseny mindennapi küzdelmének vázolására, melyekhez remek adalékul szolgál a munka egy-egy kimondottan érdekes történettel vagy háttérinformációval.

Ebből azonban következik egyszersmind a mű hátránya: a téma jellegéből adódóan a források ellenőrizhetetlenek – bár legtöbbjük elsősorban az öt bemutatott női életútról tesznek állításokat. A tényeket igazoló hivatkozások teljességgel hiányoznak – ám ismeretterjesztő munkáról lévén szó ezt nem vetnénk a szerző szemére. Zavaróbbak a hiányosságok és apró ténybeli hibák – bár a magyar kiadás mindent megtett annak érdekében, hogy az eredeti szöveget a fordítás során lábjegyzetben pontosítsák, kiegészítsék.

A könyvet elsősorban azoknak tudnám ajánlani, akik színes és érdekes (női) sorsokat, életutakat szeretnének megismerni, mert az Okos csajokban ebben valóban nincs hiány. Nem csupán a hivatásukból adódó izgalmak ejthetik ámulatba az olvasót, hanem a saját vagy környezetük életében bekövetkező fordulatok, tragédiák is. Az öt párhuzamosan futó élettörténet nyomon követését nagyban megkönnyítik a jól alkalmazott fejezetbeosztások, a hölgyekről készült fotók s nem utolsó sorban a nagyobb szövegegységek elejére helyezett térképek, melyek bemutatják Addy Hawkins, Liz Sudmeier, Mary Hutchinson, Jane Burrell és Eloise Page tartózkodási helyét, működésének helyszínét az adott időszakban. A könyv eleje még inkább emlékeztetett egy érdekes szappanoperára, családi történetek végtelen sorára, ám ahogy haladunk előre a szövegben, egyre komolyabb megbízatásoknak lehetünk tanúi, miközben a könyv főszereplői is egyre beavatottabb munkatársai lesznek az OSS-nek vagy épp a CIA-nak.

Hiszen az „okos csajok” egyáltalán nem voltak biodíszletek az események forgatagában – Nathalia Holt nem egyszer bizonyítja, hogy a történelem során a CIA női alkalmazottainak szerepvállalásán múlt nem egy kimondottan nagy jelentősségű történelmi esemény alakulása – erre kiváló példa az amerikai hírszerzés információszerzésének pontossága a szuezi válság időszakában. Ugyanilyen nagy szerepe volt a kémnőknek a hidegháborús enyhülésben és a különféle fegyverkorlátozásokban.

„Az okos csajok számára ezen egyezmények jelentették életművük betetőzését, hiszen ezeket részben az ő m unkájuk alapozta meg. Az ebben az ügyben beszerzett információikkal sikerült a legtöbb emberéletet megmenteni, ráadásul a beszervezésükhöz nem volt szükség sem rengeteg pénzre, sem erőszakra, csupán néhány ember szünet nélküli, áldozatos munkájára.” (283.)

Kezdetben erősen hiányoltam a különféle titkosszolgálati módszerek bemutatását, s hiányérzetem annak ellenére fokozódott, hogy a nácikra való vadászat során szó esett beszervezésekről, kettős ügynökökről vagy éppen jelentős információk megszerzéséről – ám a hidegháborús időszak ismertetése során a szerző bőségesen kárpótol bennünket. Ekkor már nyilvánvalóvá válik az olvasó számára, milyen összetett és kifinomult módszerekkel dolgoztak a kémek, nem egyszer a kor legszínvonalasabb technikáit felvonultatva (például a mikrofilmek készítésére alkalmas eszközök bemutatását különösen jó néven vettem), vagy éppen a találékonyságukra támaszkodva. Utóbbi során válik igazán jelentőssé a nők alkalmazása – a Bagdadban Liz Sudmeier például az arcát eltakaró kendővel könnyűszerrel olvadt bele a helyi nők forgatagába, nem egyszer fodrászszalonban szerezve értékes információkat hazája számára, de olvashatunk információkat és láthatunk fényképfelvételt olyan kistükörről is, melyben a púderen kívül egyéb kémkellékek is helyet kaptak; így bizonyítva, hogy a „női James Bondok” olykor mennyivel hatékonyabbak tudtak lenni férfitársaiknál nem egy esetben.

Érdekes fejezete volt a könyvnek, amikor a CIA női alkalmazottainak belső harcáról olvashattunk az egyenlő bánásmódért, elismerésért vagy épp bérezésért. Az „Alsószoknya-hadművelet” kidolgozásáért és lebonyolításáért az „okos csajok” feleltek a „cégen” belül, feltáró munkájuk eredményeként számos ellentmondásos statisztikát gyűjtöttek össze, melyek egyértelműen igazolták, hogy az Amerikai Egyesült Államok titkosszolgálata nem az a hely, ahol a női emancipáció idejekorán megvalósult – és akkor még nagyon finoman fogalmaztunk. Bár jelentésüket a kizárólag férfiakból álló döntéshozó testület lesöpörte az asztalról, küzdelmük mégsem tekinthető teljességgel eredménytelennek, legfeljebb korát megelőzőnek. Napjainkban a CIA vezető pozícióinak a 43 %-át nők töltik be, s 2021-ben Avril Hainest nevezték ki az NSA (Központi Hírszerző Ügynökség) igazgatónőjévé – elsőként töltötte be ezt a posztot a szebbik nem képviselői közül.

Nem volt ilyen optimista Mary Hutchinson 2002-ben egyik utolsó interjújában, amikor azt nyilatkozta: „Nem számít, mennyire rátermett. Hátrányos helyzetben van csupán azért, mert nő. Akárki akármit is mond, ez még mindig a férfiak világa, és még sokáig az is marad.” (295.) – emlékezetében élhetett az Alsószoknya-ügyosztály bátor kiállása és elkeseredett küzdelme a szervezeten belüli női egyenjogúságért. Mely a mű tanulsága szerint messze nem nevezhető hiábavalónak, legfeljebb egy hosszú út emlékezetes kezdetének.

Maróti Zsolt

Ezt olvastad?

A második Szidra-öböl feletti incidens

1989. január 4-en két amerikai F-14 Tomcat vadászrepülőgép lelőtt két líbiai MiG-23 Flogger vadászrepülőgépet. Az esemény diplomáciai és sajtóbotrányt kavart,

X