Northumbria célkeresztjében – barbárok a keresztény földön

1230 évvel ezelőtt, 793. június 8-án egy különös hajó kötött ki Northumbria partvidékén, egészen pontosan a Szent Szigeten. Lindisfarne kolostora áldozatul esett a vikingek rablásának, akik sok szerzetest megöltek vagy elhurcoltak. Ez csupán a kezdete volt a portyázó skandinávok későbbi megjelenésének, melynek hatását idővel egész Európa megérezte. De vajon milyen jelentősége volt a térségnek, amiért pont itt szálltak partra? Közelükben Northumbria egyik szignifikáns vára pár mérföldre helyezkedett csak el a szerzetesek otthonától.

A téma szempontjából jelentős forrásként szolgál a vikingek Angliát megcélzó portyáikat, majd letelepedésüket illetően az Angolszász Krónika. Keletkezésének idejével és helyével kapcsolatos pontos információkkal sajnos nem rendelkezünk. Léteznek azonban feltevések, melyek szerint az eredeti művet Alfréd uralkodásának idején kezdték el írni a 9. század utolsó évtizedeiben, az akkori wessexi fővárosban, Winchesterben. Ez azért is lehetséges, mert az események erősen koncentrálnak Wessexre, míg a környező területekről felületesen tesznek említést. A következtetés a keletkezési helyét illetően logikusnak tűnik, hiszen ebben az időszakban egy kulturális fellendülés indult meg a heptarchia – a hét angolszász regnum – ezen királyságában, ahol Alfréd kimagasló műveltsége eredményeként méltón kiérdemelte az utókortól a „Nagy” jelzőt.

Az Angolszász Krónika vikingekre utaló első bejegyzése a 789-es évre vonatkozik. A mű három hajóról írt Anglia déli partjainál. Ekkor történt egy gyilkosság is, melyet a legénység követett el a hozzájuk érkező tisztviselővel szemben. Azonban gyors távozásuk miatt egyszerű kalózoknak vélték őket.  A vállalkozó szellemű, harcos kereskedők hatalmas területet voltak képesek bejárni, köszönhetően tengerészeti tudásuknak, illetve az általuk készített hajóiknak. Az alacsony merülésű, vitorlával ellátott viking hajóval épp ahogy a sekély vizekben, úgy a tengeren is gyorsan tudtak haladni. A régészeti leleteknek köszönhetően azt is tudjuk, hogy a korabeli hajók nagyjából harminc ember befogadására voltak alkalmasak.

Néhány évvel később a visszatérő északiak már jelentősebb károkat okoztak a szigetlakóknak. 793 nyarán, a Northumbriában található Lindisfarne kolostorát rabolták ki, majd pusztították el. Az esemény jelentősége abban rejlik – amiért a viking hódítás korszakát is ehhez a dátumhoz kötik –, hogy a kolostor a 7. század derekától a missziós feladatokat ellátó egyik fő központnak minősült.  A tragédiát megelőzően vészjósló természeti jelenségeket észleltek:

„Ebben az évben szörnyű figyelmeztetések érték Northumbria földjét, és szörnyen megrémítették az embereket, heves forgószelek és villámok, valamint tüzes sárkányok repkedtek a levegőben. Ezeket a jeleket hamarosan nagy éhség követte, és nem sokkal később, ugyanebben az évben a pogányok támadása erőszakkal és emberöléssel siralmasan lerombolta Isten templomát, Lindisfarneban.”

Másik fontos forrásunkat Yorki Alkuin, a Nagy Károly udvarában tevékenykedő angol tudós, foglalta levélbe, melyben tájékoztatta Northumbria akkori királyát, I. Aethelredet, aki erőszakkal foglalta vissza a trónt. Eszerint az angoloknak szánt figyelmeztetések egy sokkal nehezebb időszakot jósoltak, ami egy felerősödő éhínséggel folytatódott, míg a pogányok meg nem érkeztek. Hasonló környezeti, csillagászati jelenségek sora, mint például egy üstökös megjelenése, vagy egy nagyobb vihar a korabeli emberek számára baljós előjelként értelmeződtek. Ez a beállítottság – vagyis a babonaságból és az ismeretlentől való félelemből kialakult felfogás – már az antikvitás idejében megjelent, ahol bizonyos értelmezhetetlen jelenségeket a későbbi történelmi eseményekkel hoztak összefüggésbe. Nézőpontjuk szerint nem ezek okozzák a jövőbeni eredményeket, csupán előrevetítik, beharangozzák azokat. 

Lindisfarne

A rajtaütésre nem számító szigetlakók 634 óta békésen éltek a kolostorban, melyet Szent Aidan alapított. Egy évszázaddal később már Northumbria egyik legfontosabb keresztény központjaként tartották számon. Vallási jelentősége a gazdag anyagi kultúrájában is megmutatkozott, mely jellemző volt a korszak szakrális intézményeire. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a sziget stratégiailag nem volt túlságosan védhető. Dagály idején az addig járható út teljesen eltűnt, így arra az időre a kapcsolat is megszűnt az anyaszigettel. Ezek alapján elképzelhetjük, hogy a viking harcosoknak milyen könnyű célpontot jelenthetett a kolostor.

Az eseménytől nem olyan messze helyezkedett el Bebbanburgh kastélya (mai Bamburgh településnél található). Eredetileg egy briton erőd helye volt, és a Kr. u. 5–6. században kezdett jelentősebb központként funkcionálni. A 7. században Aethelfrith, Bernicia királya adta át feleségének, Bebbának, s az ő nevéről kapta a korai megnevezést. A kastély már a 8. században is fontos rezidenciaként szolgált több királynak is. Emellett fontos kereskedelmi kapcsolatok hálóján feküdt mind a szárazföldön, mind pedig a tengeri kereskedelem szempontjából, ahol nem csak az áruforgalom, de a diplomáciai kapcsolatok is fontos szerepet töltöttek be. Elképzelhető, hogy a skandináv hajósok ezzel tisztában voltak és pontosan ezt a lehetőséget használták ki.

Alcuin levelében megerősíti, hogy a rajtaütés tragédiába torkollott:

„Soha korábban nem jelent meg Britanniában olyan rettegés, mint amilyet most egy pogány fajtól szenvedtünk… A pogányok szentek vérét ontották az oltár körül, és úgy taposták a szentek testét Isten templomában, mint a trágyát az utcákon.”

Ez a jelenség precedensként szolgált a skandinávoknak, akik a 9. században a portyákat már központilag irányított akciókká fejlesztették, idővel pedig telephelyeket hozva létre Northumbriában. Ezalatt a szerzetesek többnyire zavartalanul folytatták életüket a Szent Szigeten 866-ig, amikor a vikingek dán ága elfoglalta York városát. A következő évtizedben a keresztények elmenekültek Lindisfarne kolostorából, s magukkal vitték Szent Cuthbert ereklyéit Durhamba. 877-ben megalakult az Öt Borough Föld, mely alapját szolgálta a későbbiekben a dán törvények és szokásjogok földjeként ismert Danelaw vagy Danelag.

Makra Tünde

Irodalomjegyzék:

Bárány Attila: Britek, angolszászok, vikingek. Észak-Nyugat-Európa a koria középkor századaiban. Máriabesnyő, 2018.

Dixon, Philip: Britek, frankok, vikingek. Budapest, 1985.

Pósán László: Skandinávia a középkorban. Debrecen, 2012.

Rimaszombati Károly szerkesztésével: Vikingek az angolszász krónikában. Szeged, 1997.

Swanton, M. J.: The Anglo-Saxon Cronicle. London, 1996.

Ezt olvastad?

Autodidakta régész és lelkes adományozó – Az Ásatás című filmről

Január 29-én jelent meg a Netflix saját gyártású történelmi filmje, az Ásatás. A film készítői számára minden adott volt a

X