Jogász-politikus és szépíró – A „nappali” és az „éjszakai Madách” (Beszámoló egy konferenciáról)

Jóllehet a szépirodalmi művek a kezdetektől fogva számtalan jogi kérdést írnak le, elég csak a bűn problematikájára gondolni, a jog és irodalom tudományos szinten való összekapcsolódása csak néhány évtizeddel ezelőttre vezethető vissza. Ennek az érdekes, izgalmas, sőt termékeny kapcsolatnak egyik gyümölcse „A jogász és politikus Madách Imre” címmel 2023. május 19-én rendezett konferencia, amit az MTA–ELTE Jogtörténeti Kutatócsoport (ELKH) és a Madách Irodalmi Társaság szervezésében az ELTE ÁJK Eckhart-szemináriumában rendeztek meg. A konferencia résztvevőit Megyeri-Pálffi Zoltán (PhD) levezető elnök köszöntötte, aki Madách Imre születésének bicentenáriuma mellett Szent Ivó, a jogi karok és jogász testületek védőszentjének május 19-i névnapjára is felhívta a figyelmet. A téma jellegét és az érdeklődést jól mutatta, hogy a közönség soraiban nemcsak a jogi kar képviseltette magát, hanem a Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet (Domaniczky Endre) és az ELTE BTK Történeti Intézete is (Erdődy Gábor).

Diószegi Szabó Pál (PhD), az MTA–ELTE Jogtörténeti Kutatócsoport tudományos munkatársa, a Madách Irodalmi Társaság tagja, a konferencia fő szervezője és ötletgazdája megnyitójában a Madách-kutatás tudománytörténeti jelentőségére hívta fel a figyelmet, méghozzá arra, hogy a jogász-politikus Madách Imre (1823–1864) kevéssé él a köztudatban, közéleti-jogászi szerepvállalása érthető okokból elhomályosul írói munkásságának fényében. Ugyanakkor már évekkel ezelőtt megfogant benne a gondolat, hogy a jogász Madáchot is vizsgálat tárgyává kellene tenni. Az álom ezzel a konferenciával most vált valóra, amelyre természetesen az évforduló is kitűnő alkalmat szolgáltat.

Madách reformkori politikusi-tisztségviselői szerepéről szólva Diószegi Szabó Pál – a konferencia résztvevői között nagy tetszésnek örvendő, majd azon végig is vonuló, a többi előadó által átvett – szemléletes jelzővel a „nappali Madách”, tehát a vármegyei jogászértelmiség tagjaként, az országos politikai reformerek mögött másodvonalban munkálkodó fiatal jogász-politikus portréját rajzolta fel. Vele állította ellentétbe az „éjszakai Madáchot”, az író-költőt, aki inkább este, gyertyafénynél írta halhatatlan műveit, legfőként – ám korántsem kizárólagosan – Az ember tragédiáját.

Ezek után a szegedi székhelyű Madách Irodalmi Társaságra[1] hívta fel a figyelmet, amelyet Andor Csaba és Bene Kálmán alapított, akinek a nevéhez fűződik a Madách kritikai szövegkiadás is. A Madách-évforduló kapcsán azt is kifejtette, hogy idén – a Petőfi-évforduló mellett – Madách is több országos programban helyet kaphatna és a jövőben pedig méltó lenne egy, a teljes életmű kutatására intézményszerűen megszervezett Madách Intézetet is létrehozni, amelynek szakmai alapja lehetne az Irodalmi Társaság eddigi tudományos munkája, új szövegkiadásai. Ezután Andor Csaba, a kiváló irodalomtörténész emlékére tért át, aki a Madách Irodalmi Társaság fő motorja volt. Kiemelte, hogy Andor Csaba (1950–2022) az ELTE TTK-n végzett matematikusként, és az ott szerzett készségek, a precizitás, az aprólékosság végig kísérték munkásságát. Fiatal korától kezdve érdeklődött a filozófiai tanulmányok iránt, majd az OSZK Kézirattárában dolgozott, és ekkor talált Madáchra. Ezt követően Andor egész életműve Madách feltérképezéséből, elemzéséből állt. A Madách-korpusz neki köszönhetően – befejezetlen formájában is – felbecsülhetetlen értékű forrásgyűjtemény. Jóllehet a mai napig tart a digitalizáció, az interneten elérhető anyag így is számottevő. A Társaság keretében, 1993-tól kezdve, a Madách-kutatók tavaszi és őszi szimpóziumon évente találkoznak. Diószegi Szabó Pál végül Andor emléke előtt tisztelegve és munkásságának adózva egyperces néma főhajtásra kérte a résztvevőket.

Az első előadó, Heil Kristóf Mihály, az MTA–ELTE Jogtörténeti Kutatócsoport tudományos segédmunkatársa Tájkép csata előtt. Nógrád megye ellenzékisége az 1820-as és 1830-as években címmel teremtette meg a térbeli és időbeli kontextust Madách személyének és szűkebb pátriájának[2] elemzéséhez. Felelevenítette, hogy 1823 nemcsak Madách születésének éve, hanem Petőfi Sándoré és Kölcsey Ferenc Himnuszáé is. A rövid európai kontextus, a Szent Szövetség és a görög szabadságharc évei után Nógrád vármegyére tért át, amelynek viszonyait II. József (1780–1790) uralkodásától, majd a II. Lipót (1790–1792) által kiküldött bizottságok munkáitól, az operátumoktól kezdte bemutatni. A napóleoni háborúk miatt jelentős volt az adómegajánlás és az újoncállítás kérdése. I. Ferenc (1792–1835) 1813-ban és 1815-ben rendeleti úton követelte az adót és az újoncokat, melyet részben ugyan teljesítettek a vármegyék, azonban tiltakozó feliratok is érkeztek tőlük. Nógrád például visszautasította a pénznyomtatást, mint a pénzügyek megoldásának egyszerű, ám a gazdaságra nézve annál ártalmasabb módszerét. A hadiadót is sokszorosára emelte az uralkodó, így az adószedés miatt reálértéken kb. két és félszeres összeggel sújtotta a vármegyéket a fennmaradó összeg. A vármegyék ezért feliratokkal árasztották el az uralkodót, amikben a háborúk és a rendkívüli helyzet végére hivatkoztak, valamint arra, hogy ezzel az újoncozás és az adószedés okafogyottá váltak.

A vármegyék összefogását – mint bármilyen ellenállás első lépcsőfokát – a közöttük zajló élénk levelezés tette lehetővé, ezért az uralkodó 1822 végén a postát is utasította, hogy ne kézbesítse a leveleket, azaz meggátolta a vármegyéket, hogy egymással érintkezzenek. Az uralkodó felszólította a vármegyéket, hogy viseljék a terheket, amit végül többé-kevésbé meg is tettek. A mondottakat illusztrálandó Heil Kristóf látványos térképen mutatta meg a vármegyék uralkodóval szembeni magatartását, azok különböző csoportosítását.

Bár az uralkodó biztosokat rendelt a vármegyékbe, hogy kikényszerítse az adó és az újoncok megajánlását, 1823-ban hét vármegye még mindig ellenállt, köztük az említett Nógrád is. A helyi ellenállás csúcspontja az 1825-ös zelenai lázongás volt, amit Gyürky Pál első alispán kíméletlenül levert. A korban modern értelemben vett pártokról még nem beszélhetünk, de a politikai csoportosulások nyilvánvalóak. A konzervatív oldal képviselői Brunswick József (főispán), Gyürky Pál (első alispán), Jankovich Antal (salgótarjáni nábob) és Ambrózy Lajos, míg a reformpártiak Gyurcsányi Gábor, Prónay János, Kubinyi Ferenc, a Kacskovics testvérek és Sréter János voltak. Utóbbi az 1828–1832-es operátumokból[3] rekonstruálható módon négy „felekezetre” osztotta a politikai csoportokat: a merengőkre, az ifjakra, a sérelmek orvoslásával megelégedőkre és az ősalkotmányi felekezetre.

Előadása végén Heil Kristóf a Nógrád vármegyei köznemesség politikai tudásforrásait járta körbe. Mivel Nógrád aktívnak mutatkozott a más megyékkel való kapcsolattartás tekintetében, hiszen programszerűen leveleztek és küldték a jelentéseket, ezzel a leveleket tekinthetjük az elsődleges forrásoknak. Nógrád ezen túl más megyék politikai életét is tanulmányozta, sőt saját politikai életük reflektív elemzése, azaz az önvizsgálat is megjelent a forrásokban, majd a helyi ügyeknek az országosokkal való összevetése. A személyes kapcsolati háló elemzése sem jelentéktelen az információgyűjtés szempontjából. Végül a politikai tudást tükröző, egyben azt elősegítő kortárs eszmékről pedig megállapítható, hogy Széchenyi István (1791–1860) Hitele (1830) mellett Jean-Jacques Rousseau (1712–1778), Jean Baptiste Say (1767–1832) és Adam Smith (1723–1790) munkáit olvasták leginkább a korban – zárta fejtegetéseit az előadó.

A következő előadó Antal Tamás, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Európai Jogtörténeti Tanszékének egyetemi tanára volt, aki Madách Imre és a magyar bírósági szervezet a reformkor végén című előadását szintén kontextust teremtő céllal tartotta meg. Nevezetesen, a térbeli háttér és a kor leírása után, a jogász (ti. ügyvéd), majd táblabíró Madách szűkebb működési körét, az igazságszolgálatás intézményrendszerét tekintette át. Elsőként azt vázolta fel, hogy a 18. századtól az igazságszolgáltatás miként is nézett ki, hogyan épült fel.[4] Vizsgálódásait az 1723–24-es szervezeti reformmal kezdte, kitekintéssel az idén háromszáz éves jubileumra. Ezeket a – királyi bíróságoknak hívott – felállított bíróságokat az előadó párhuzamba állította az egyéb, nem királyi, tehát községi és úriszéki bíróságokkal, melyek a törvényhatóságok által fenntartott bírói fórumok voltak.

Antal Tamás az 1790/91 évekre datálta a tágabb értelemben vett „jogi reformkor” kezdetét. Ennek oka, hogy több törvényt fogadott el az országgyűlés, ami az igazságszolgáltatást alapjaiban reformálta meg. A rendelkezések lényege, hogy bírósági szervezetet csak törvénnyel lehetett megváltoztatni, a Kúria székhelye Pestre került, bevezették a rendi állástól független elsőfokú fellebbezési lehetőségét, végül pedig a felségsértési és hűtlenségi perekben visszaadták a Kúriának az első és másodfokú ügyeket. Az előadó ezt követően Madách személyére tekintettel a Táblabíró hivatalára (sedria) mint kapcsolódási pontra tért át.

A sedria intézménytörténetét, kialakulását, változását, személyi összetételét, hatáskörét részletekbe menően mutatta be az előadás keretében, a 16–18. századi előzményektől egészen a 19. századig. Az előadó az általános tendenciákon túl a kivételekre is felhívta a figyelmet. Az ülnökök kötelező jelenlétét az 1613. évi 24. törvénycikk írta elő. Ugyanakkor, a vagyonosabb nemesek közül, a rendes ülnökök mellett rendkívüli ülnököket is választani kellett. Ők voltak a „táblai ülnökök”, táblabírák a 18. században. A sedria már a 17. században két részre oszlott. A magánjogi, polgári sedria mellett megjelent a büntető sedria is. Ez a szerkezet a 19. századra szervezetileg állandósult, bár a megválasztott táblabírák mindkét sedriának egyaránt tagjai lehettek. A sedria üléseinek szünetében az alispáni szék, a szolgabírói szék működött. A sedria elnöke a vármegyei alispán, másodalispán volt.

Antal megállapította, hogy a táblabírákat eredendően a vármegye nemesi közössége választotta, utóbb viszont már a főispán nevezte ki őket, és éppen ezért reformkori törekvéssé vált, hogy ismét a vármegye válassza őket. Egynémely megyében a választott táblabírák fizetést is kaptak, fizetett táblabírák voltak. A főispán által kinevezett táblabírák száma vármegyénként akár a száz főt is elérte, országosan pedig a nyolcezer főt. A főispán által kinevezett táblabírákat a vármegyei kisgyűlés hívta be szolgálatra igény szerint, esetről esetre, de például a pallosjoggal rendelkező úriszéken is három táblabírának kellett részt vennie – hívta fel a figyelmet Antal professzor. Jóllehet, a bírói képességeket nem kérték számon a jelölteken, ugyanakkor a hazai jog szabatos ismeretének birtokában kellett lenniük. Ezt úgy írták le a korban, hogy ha nem is legista, de praktikus ismeretekkel kellett rendelkeznie a jelölteknek a megyei és a hazai jogról. A 19. században ezért már az ügyvédi oklevéllel rendelkezőket választották ki ezekre a feladatkörökre. Madách 1842-ben ügyvédi oklevelet szerzett, ezért hívták be, 1844 januárjában pedig már táblabíró lett Nógrádban. Antal Tamás Szemere Bertalant idézve végül a táblabírák testülete és az esküdtszék intézményi hasonlósága között vont párhuzamot.[5]

Bató Szilvia (PhD) „Az ill kihágásért pörbe fogott személyt” – A Pesti Hírlap (1841–1844) nógrádi büntetőjogi hírei című előadása kezdetén hangsúlyozta, hogy a kutatást még a digitalizáció előtt folytatta, és az akkor összegyűjtött anyagokat mutatja be, így minden lapszámot kézbefogott, nincs kiszolgáltatva az adatbázisok és a szoftverek esetleges hiányosságainak. A konferencia keretében elhangzó előadásában közölt eredmények korábbi monográfiájában[6] – terjedelmi és szerkesztési okok miatt – teljes mértékben nem szerepelnek, így, jóllehet a kutatás régebbi, az eredmények újak lesznek a hallgatóság számára.

Előadásában Bató Szilvia először a fogalmi kereteket fektette le. Büntetőjogi hírnek vett minden közlést, legyen az bármilyen távoli kapcsolatban a büntetőjoggal, büntetőeljárással vagy büntetés-végrehajtással. A hír az az alapegység, amely egy témáról, egy helyről egy rovatban szerepel. A közgyűlési beszámolót annyi hírnek tekintette, ahány témát érint. A híreket nem sajtótörténeti, és nem a többi hírhez viszonyított módon, hanem tartalmi jogi szempontból elemezte. A fogalmi keretek tisztázása után a Pesti Hírlapra tért át. Megállapította, hogy a Pesti Hírlap a polgári nyilvánosságba tartozott, sőt éppen annak első számával jött létre az országban a politikai nyilvánosság. Előadásában és az eredményeket közlő résztanulmányában[7] csak Kossuth főszerkesztőségét mutatta be, a centralistákat már nem. A módszertani következetességet az is segítette, hogy Kossuth szerkesztőségi elvei végig változatlanok voltak, míg a centralistákéról ez kevéssé mondható el.

Bató Szilvia a Pesti Hírlap rövid történetében a szerkesztőséget, Kossuth szerepét, a szerzőgárdát, majd a rovatstruktúrát vázolta fel az előadás keretében. A következő rovatok szerepeltek a lapban: vezércikk, fővárosi (pozsonyi) újdonságok, „társasági” rovat, vidéki hírek rovatai, országgyűlési (erdélyi, magyar), külföldi napló, értekező és hirdetés rovatok. Kiemelte, hogy a rovatok között adott esetben szerves kapcsolat avagy funkciómegosztás is megvalósult, hiszen, míg a vezércikk irányt mutatott, addig az értekező rovatban megszületett hozzá a tanulmány, az indoklás.

A hirdetés a mai napig rendkívül izgalmas kortörténeti adalék, bár sajnos ezt több helyütt kivágták a lapokból az állománykezelés során. A vidéki hírek rovatai a királyi városokról, a megyei történésekről és a vármegyék belső politikai életéről számoltak be. Ezek nem átvett hírek, de átszerkesztették őket. Ez a rovat a vidéki szerzők kedvence volt, a vármegyei közgyűlésekről számoltak be. A rovatok sorát a rövid közlések és egy kiegészítő rovat, a vidéki levéltárca zárta. Az előadó felhívta a figyelmet arra, hogy a Pesti Hírlap politikai lap, ezért nem elmélyült, nem objektív, hanem Kossuth értékrendjét követte, tehát szubjektív szellemben íródott. Ez a szubjektivitás abban is megnyilvánult, hogy a szerkesztő és a lap szelektált a személyeket érintő terjedelmet illetően, azaz nem biztosított egyenlő felületet minden témának és személynek. Ugyanakkor az olvasói számára kinyílt a világ, a helyi kezdeményezések jelentős szerepet és teret kaptak hasábjain.

A büntetőjogi hírek témájukat illetően a büntetőjogi kodifikációról, a büntetésekről és az egyes esetekről való beszámolót tartalmazták. Ugyanakkor fontos szem előtt tartani, hogy ezek nem jogászok számára készült tényállás-leírások, hanem inkább a közönség számára szolgáló, krimi jellegű történetek voltak. A börtönügy a korban kifejezetten fontos szerepet töltött be, hiszen mindenki börtönt akart reformálni, míg a tisztújítás és a választási kicsapongások a korban is élénk vitákat, verekedéseket generáltak. Kossuth sem a halálbüntetés ellen, sem mellette nem foglalt állást, inkább tartózkodott, de a megalázó és testi büntetést elvetette. Kiemelte továbbá az előadó, hogy a kortársak a pénzbüntetést nem tekintették büntetésnek.

A következőkben Bató Szilvia a Pesti Hírlap Nógrád vármegyét érintő híreit látványos, évekre lebontott kördiagrammokon mutatta be, amely során a Nógrádi vármegyei dolgok huszonnégyszer, rövid közlés egyszer fordult elő a lapban. Három tudósítót – Török Sándort, Friedeczky Lajos aljegyzőt és Dessewffy Ottót – a szerzők között név szerint egyértelműen meg lehetett nevezni, míg Diószegi Szabó Pál felhívta a figyelmet arra, hogy az sz.p. monogramm Szontágh Pált rejti a szerzők között. Három további szerző névtelenségbe burkolózott.

A Pesti Hírlapban szereplő országos témák közül mind a korban, mind pedig az utókor tudományossága számára a kodifikáció kérdése a leginkább figyelemre méltó. Az országgyűlésre való felkészülésre tekintettel a vármegyei közgyűlés már tervszerűen tűzte ki a megvitatandó témákat. Így a halálbüntetés fenntartásáról, a botbüntetés eltörléséről, a magánrendszer elfogadásáról, arról, hogy a börtönrendszer költségeihez minden honpolgár járuljon hozzá, valamint az esküdtszékről is tárgyaltak külön javaslatokat.

Előadását Bató Szilvia a helyi témákba való bepillantással zárta. Ezek közé tartozik az országos ügyek Nógrád általi tudomásulvétele. A börtönépítés, amely az egyik legtipikusabb országos ügy volt a korszakban, pl. a balassagyarmati börtön révén a Helytartótanács jóváhagyásával meg is kezdődött. Az előadó a hagyományos vármegyei autonómia kapcsán e helyütt nyomatékosította, hogy mindenhez, ami pénzbe került, és különösen az építkezésekhez, a Helytartótanács engedélyére volt szükség. Külön érdekesség, hogy Nógrád vármegye a tisztújítási kicsapongások, azaz a választási korteskedés során gyakorta kitörő erőszak megakadályozására saját különbíróságot akart létrehozni. Az előadó egy jogesetet is említett, amikor egy meg nem jelent cikk miatt akarták felelősségre vonni a szerzőket. Végső következtetésében Bató Szilvia kiemelte, hogy mivel (büntető)jogi szaklap a korban nem létezett, mindent a politikai térben és sajtóban lehetett és kellett megírni, megvitatni és a későbbiekben kutatás során megtalálni. Sőt, a jog valós működéséről is számos információt lehet találni a korabeli sajtóban, így annak további kutatása kívánatos volna.

Diószegi Szabó Pál A „szabadság és a haladás zászlói” – Madách Imre jogi reformprogramja, 1843–1844 című előadását személyes visszaemlékezéssel indította: ahogy a megnyitóban is utalt rá, e Madáchról szóló előadása közel tízéves kutatás összegzése. Az előadása elején a „nappali Madách” megyei tisztségeit sorolta fel, és visszautalt Heil Kristóf és Antal Tamás megállapításaira. Kiemelte, hogy Madách Sréter János másodalispán mellett volt joggyakornok, majd 1842 januárjától 1843-ig tiszteletbeli aljegyző volt, de ekkor betegség miatt lemondott.

A jogi pályája azonban nem szenvedett törést, mert a források szerint táblabíró (megyebeli táblabíró) lett polgári törvényszéken 1844-ben és 1846-ban, míg polgári és fenyítő törvényszéken 1847-ben. Így, ha megszakításokkal is, de Madách jogászi pályája tulajdonképpen a korban végig fennállt. Az 1843/44. évi pozsonyi országgyűlés volt azonban számára az a fórum, amellyel kapcsolatban, vármegyei szinten, kifejtette a reformprogramjának is nevezhető jogi álláspontjait. Hogyan kapcsolódhatott Madách mindehhez? – tette fel a kérdést az előadó.

Az egyik Nógrád megyei követ, Huszár Károly meghívására 1843 szeptemberében az országgyűlésre is ellátogatott. Diószegi Szabó Pál a kutatásai során ugyanakkor mélyebb nyomokra is bukkant. Az előadó egy Nógrád vármegye által országgyűlési tárgyakkal foglalkozó bizottság („külküldöttség”), amelyben Madách is részt vett, rekonstruálására tett kísérletet a fennmaradt források, köztük a Pesti Hírlap 1844. április 28-i cikke, a már említett Sréter János 1842-es jelentése és Madách 1845. január 13-i beszéde alapján.[8]. A továbbiakban Diószegi Szabó Pál előadását Madách „reformprogramja” köré csoportosította, a kifejezés kapcsán megjegyezte, hogy jóllehet anakronisztikus és némileg túlzó, ám didaktikai célokból mégis szükségét látja. Így a halálbüntetés, a büntető eljárásban alkalmazandó esküdtszék, a vegyes házasságok, majd a vámrendszer-védvámok témáját fejtette ki, amelyek az 1843/44. évi országgyűlés idején mind a megyei és országos viták középpontjában álltak.

Az említett országgyűlés munkájának egyik legfontosabb része a Deák-féle büntető törvénykönyvi javaslat volt; a viták legfontosabb pontja a halálbüntetés és annak eltörlése.[9]

Diószegi Szabó Pál itt visszautalt Bató Szilvia előadására: pontos követutasítás hiányában a Nógrád vármegyei követeknek (Kubinyi Ferencnek és Huszár Károlynak), első ízben augusztus 19-én, önállóan kellett dönteni a diétán, és ők, ellenezve a halálbüntetést, az ellen szavaztak. Majd utóbb, augusztus 23-án, amikor megszületett a Nógrád megyei követutasítás, immár a halálbüntetés eltörlése ellen, tehát a halálbüntetést fenntartandó kellett leadniuk voksukat, azaz a követek ezúttal már lelkiismeretük ellen szavaztak. Az országgyűlés Alsótábláján szeptember 2-án azonban a halálbüntetés eltörlése került többségbe. Az előadó szerint a helyi, Nógrád megyei vitában kontextualizálható a fiatal Madách egyik beszéde, amelyet augusztus 23-a előttre datált. A halálbüntetésről vitázva, Madách felszólalásában már íróként, azaz – alkalmazva a konferencia népszerű jelzőjét – „éjszakai Madáchként” nyilatkozott meg, és az ember természeti lény mivoltára, a természetjogra, a felvilágosodásra és legfőképpen Hegelre és a kortárs jogelméletre hivatkozott. Hegel az első bűnt, az emberélet kioltását egy újabb szükségszerű bűnnel, a gyilkos életének büntető kioltásával állította szembe. Jóllehet, ezt a korabeli értelmezést a vármegyék nagy része magáévá tette, Madách Hegel gondolatát nem tudta elfogadni, a halálbüntetést kategorikusan – és Szemere Bertalanra is utalva – nem tudta támogatni.

Az esküdtszék kérdésében[10] mind Nógrád vármegye, mind Madách támogatólag lépett fel, aki ezúttal is megyei beszédet intézett a témában, amely szintén 1843. augusztus 23-a előttire datálható. A témával az országgyűlés szintén a Deák-féle Btk. vitájában, annak büntető eljárásjogi részében foglalkozott. Bár a kérdésben előbb szavazategyenlőség született, az országgyűlés Alsó Táblája 1844. január 27-én végül ezt is elfogadta. A vegyesházasság kérdése kapcsán az előadó felhívta a figyelmet arra, hogy a kérdés korántsem csak két magánfél közötti házassági jogi, hanem a vallásszabadságot, a hitszabadságot, végső soron pedig magát az állam és egyház szétválasztását is felvető, immáron közjogi kérdések halmaza. Így a vegyesházasságra adott válaszok rendkívül messzemenő eredményekre is vezethetnek.

Az előadó ezt bizonyítandó a vegyesházasságot elutasító magyar prímási körlevelet, az azt megerősítő pápai brevét és királyi leiratot is idézte, miközben az 1844. április 22-i nógrádi megyegyűlés egyik vonatkozó forrásában Madách a katolikus álláspont ellenzőjeként, azaz a vegyesházasság támogatójaként szerepelt; igaz „nem vallásfelekezeti, hanem »statuspolgári szempontból indulva ki«” – idézte Diószegi Szabó Pál a Pesti Hírlap 1844. április 28-i számát, ahol M.I. tb. (azaz Madách Imre táblabíró) monogrammal azonosítani is tudta az előadó a felszólaló Madáchot.

Végül a vámpolitika és a védegylet[11] témája kapcsán Diószegi Szabó megállapította, hogy a nógrádi vármegyegyűlés követutasításában támogatta a védvámok felállítását, és elutasította a Német Vámszövetséghez való csatlakozást. Az Országos Védegylet megalakulása után, 1844. november 19-én a nógrádi „évnegyedes” gyűlésen egy helyi védegylet megalakulásának megyei támogatását kérték. Madách ehhez kapcsolódóan tartott is egy beszédet, majd pedig elnyerte a helyi védegylet jegyzői pozícióját. Az előadó végül összegezte a főbb politikusi megnyilvánulásokat Madách reformkori karrierjében.

Mórocz Gábor (PhD) Kultúrkritikai eszmetöredékek Madách Imre értekezéseiben címmel tartott előadását azzal a kijelentéssel kezdte, hogy Madách értekezőként nem volt termékeny tanulmányíró, de sok tervezetet alkotott. Ezekből a tervezetekből egy program is összeállítható volna, még akkor is, ha Madáchnak nem rendszere, hanem csupán eszmetöredékei vannak. Az előző előadásokkal ellentétben Mórocz nem a reformer, hanem a konzervatív Madáchról beszélt, megállapítva az értekező Madáchról, hogy szóhasználata választékos, precíz, pontos, és a jogi mellett a filozófiai képzettsége is megnyilvánult a művekben. Az előadás tárgyául választott Madách-értekezést 1863-ban írta a szerző, „Az esztétika és a társadalom viszonyos befolyása”[12] (kölcsönhatása) címmel. Ezzel mind a szerző, mind az előadó két irodalom és két korszak között vont párhuzamot: a régi és az új, az antik és a modern ellentéte a rendező elv Madách munkájában. Idealista gondolkodó, esztétizáló, idealizáló szemlélet jellemezte a görögség értelmezésében, tehát a görögséget statikusan, homogénen nézte. Winckelmann (1717–1768) nyomán hitt abban, hogy létezett görög harmónia, és mindezek alapja a mitológia. Nemzeti hagyományok (1826) című munkájában már Kölcsey (1790–1838) is megfogalmazta ezt, ehhez képest a magyar kultúra diszharmonikus, széttartó. Fontos, hogy Madách még egy Nietzsche (1844–1900) előtti korszakban alkotott, és ezért a diszharmónia nem lehetett rendező elv a gondolkodóknál.

Az előadó ezután John Ruskinnal (1819–1900) és később Asbóth Jánossal (1845–1911) is párhuzamot vont. Amikor nem nemzetről, magyar kérdésekről, haladásról volt szó, akkor Madách rendkívül konzervatív, a kapitalizmust is az idealizált görögség felől szemlélte és támadta. A politikus, a jogász, a szónok Madách szabadelvű reformer, a centralisták híve volt a reformkorban. Ugyanakkor eltért az előadó által „gondolkodóként” aposztrofált Madáchtól, aki inkább konzervatív, és akihez Teleki állt közel, nem Deák. Kulturális, esztétikai értelemben konzervativizmus jellemezte Madáchot. Mórocz Gábor a reformer jogász-politikus és a szépíró Madách mellé egy harmadik Madáchot, a konzervatív gondolkodót is odatette.

Madách „maradisága” abban is megnyilvánult, hogy megvetette a tőkés rendszert; véleménye lesújtó volt azokról a művészekről, akik alkotásból akartak élni, hiszen a görög művészek sem abból éltek. Élesen bírálta a hasznosság elvét. Abszolutizálta a görög szépséget, amit külön nem kell magyarázni, hiszen önmagától szép. A jónak kell alkalmazkodni a szép világában. Erőteljes esztétizáló szemléletmód jellemezte. Mórocz előadását ezt követően Madáchnak a befogadásról, a művészről és a közönségről szóló eszmefuttatásával folytatta, amelyben szintén visszatért a görög színházhoz. Madách értekezése alapján ezután a regény műfaját érintette az előadó, ahol a gondolkodó a drámai költeményt emelte ki a regénnyel szemben, azaz a költőiség szemben áll a prózaisággal. Emellett felhívta a figyelmet arra, hogy Ruskinnal egyidőben Madách markáns esztétizmust képviselt. Sőt, szerinte fokozni kell az esztétikai műveltséget a modern társadalomban. Az esztétikai műveltség „szimbolikus” haszna került előtérbe Madáchnál. „Politikai szónoklatainkban az ízlés sérelmet szenved” – idézte az előadó.

Mórocz Gábor végül azt a kérdést tette fel, hogy a politikus és a kultúraértelmező Madách között létezik-e kapcsolat. Bár Deáktól a politika tartalmát tekintve távol állt, de elismerte Deák választékos szónoklatait, stílusát. Következtetésében Mórocz arra jutott, hogy a jogász-politikus, reformer Madách és a szépíró Madách között a szónok-gondolkodó, kultúraértelmező, konzervatív Madách képez hidat.

Bogoly József Ágoston, kandidátus, irodalom- és művelődéstörténész, nyugalmazott egyetemi docens Madách Imre jogfilozófiai nézőpontjai Az ember tragédiája című művében című, mind időben, mind térben nagyívű előadásával fejtette ki gondolatait mindarról, amit a jogászoknak tudományos vizsgálat alá kellene vonniuk Az ember tragédiájában. Madáchról hagyományosan a kettősséget emelik ki, a jogász-író párhuzamot, ugyanakkor személyisége szerves habitust tükröz, ezért az ebből fakadó eszmeisége tömény, állapította meg Bogoly. Politikus, szónok, közszereplő, szépíró és gondolkodó volt egy személyben. Személyiségtörése a magánéletben is látszik, ugyanakkor ez a zseniközeli embereknél így zajlik – tette hozzá rezignáltan az előadó. Madách ritkán barátkozott, zárt személyiség volt. A pesti egyetemen azonban pályatársai őt választották, hogy tartson beszédet, amelyet a Pesti Napló is leközölt. Erre éppen abban a terhes időben került sor, amikor Lovassy, az országgyűlési ifjak és Kossuth ellen per folyt.

Madách szervesen jelen volt az irodalmi életben, és a mai napig is jelen van az irodalomban. Univerzális jogfilozófiai aspektusokat érzékelt, melyek egyben belső problémájává is váltak. Szociokulturális evolúciós mechanizmus épül fel Az ember tragédiájában, és ebben az oksági láncolat az előadó szerint már jogászi nézőpont. Jogász vagy író? Jogász és író? Íróként jogász vagy jogászként ír? – tette fel a kérdéseket. Bogoly szerint Madách jogfilozófiai kísérletet folytatott a művével, és állandóan kultúrkritikai szemléletet gyakorolt. Az ember tragédiájának jelenetei, színei morális értékek mentén kivitelezett stabil folyamatok, amit a történelmi hatások kilendítenek. A hegeli jogfilozófia Madáchnál a mögöttes tudatban húzódik – jelentette ki az előadó.

Az ember tragédiájának műfaja fókuszáló és exponáló, ahol sűrűn kell gondolkodni és fogalmazni, ezért hívják emberiségkölteménynek is. Madách az általános kategorikus imperativuszra tart igényt az emberben. Az ember tragédiája morális, jogbölcseleti kiindulásból fakadó kísérlet, elemzéséhez jogászi szemlélettel történő irodalmi bemutatásra van szükség. Emellett Madáchon keresztül önreflexiós szintre juthat el az olvasó, mert a mű értékszerkezete kereső. Tehát Ádám elhiszi az adott élethelyzetet, majd meglátja az ellentmondást benne, azonban nem tudja érvényesíteni a benne lévő imperatívuszt és végül kilép belőle, ezért a mű evolutív mechanikája nem más, mint szakadatlan értékválasztási kényszer, majd az abból való menekülés. Madách jogfilozófiája legközelebb a kultúrfilozófiához áll.

Az előadó a címben ígért jogfilozófiaként jogi fogalmak, értelmezési módok, jogi iskolák, jogtörténeti korszakok, római jogi utalások végeláthatatlan és öncélú felsorolásával, azok szabad asszociáción alapuló kavalkádjában hívta fel a jogászokat, hogy mi mindent kell elvégezniük Madách megértéséhez. Majd a kortárs szocialisztikus nézetek között kiemelte Lukács Móricét, amelyet szembeállított a falanszter színben mutatkozó madáchi gondolattal. Az előadás címében ígért jogfilozófiai nézőpontok valójában jogi értelmezési módok sorjázását takarták, amelyek még teendőként állnak az érdeklődő kutató előtt. Bogoly József Ágoston előadásának fogalmi gazdagsága – ahol a minden mindennel összefügg jegyében a skolasztika, a francia exegézis és az LMBTQ egy gondolatban szerepelt – vetekedett annak hosszával és azzal az impertinens stílussal, ahogy a jelenlévőknek valójában egy életműre való kutatási témát kínált. Mindazonáltal kétségtelen, hogy ha a konferencia első felében felvillantott politikus-jogász Madách mellett valaki Az ember tragédiáját jogi oldalról és a jogi fogalmakat valóban értve, jogászként szeretné megvizsgálni, akkor egy fél karrierútra való ötletet kaphatott az előadásban. Előbbiben, tehát a „nappali Madách” kutatásában, ahogy arra a konferencia sikeresen hívta fel a figyelmet, rendkívüli potenciál lakozik. Utóbbihoz azonban – utalva Madáchnak a korábbi előadó által kifejtett görög mitológia iránti rajongására és eszünkbe vésve Bogoly József Ágoston intését, miszerint a kauzalitás maga jogfilozófiai nézőpont – conditio sine qua non, hogy a Léthé vizéből nemcsak inni, hanem abban megmerítkezni is szükséges, vagy ahogy maga Madách írja: „Csak az a vég! Csak azt tudnám feledni!”

Rigó Balázs (PhD)
adjunktus (ELTE ÁJK Római Jogi és Összehasonlító Jogtörténeti Tanszék)

[1] A Társaságra ld. http://madach.hu/, míg Madách összes digitalizált művére és a szimpóziumok anyagára:  http://madach.hu/?page_id=18.

[2] Heil Kristóf Mihály: A nemesi vármegye és a rendszeres bizottsági munkálatok. A kereskedelmi- és az adóügyi operátumok Esztergom, Győr és Nógrád vármegyékben. In: Megyeri-Pálffi Zoltán (szerk.): Szuverenitáskutatás. Budapest 2020, Gondolat Kiadó, pp. 72–92.

[3] Heil Kristóf Mihály: „A nép is nemzetté tökéletesíttetik.” A magyar büntető törvénykönyv tervezetének vármegyei észrevételei, különös tekintettel Nógrád 1831–1832-es munkájára. In: Kovács-Szépvölgyi Enikő (szerk.): Kihívások a büntetőjogi jogalkotás terrénumában a 19–21. században. Külföldi minták és nemzeti megoldások. Budapest 2022, Gondolat Kiadó, pp. 71–81.

[4] Both Ödön: Reform és forradalom: Egybegyűjtött írások Magyarország alkotmány- és jogtörténetéből, 1790–1849. (Antal Tamás közreműködésével közread. Ruszoly József) Szeged 2009, Pólay Elemér Alapítvány, 517 p.

[5] Antal Tamás: Párhuzamos intézmények az angol és a magyar esküdtszék történetéből. In: Mezey Barna (szerk.): Kölcsönhatások. Európa és Magyarország a jogtörténelem sodrásában. Budapest 2021, Gondolat Kiadó, pp. 22–31., és Antal Tamás: Az angol esküdtszék története. Szeged 2019, Iurisperitus Kiadó, 171 p.

[6] Bató Szilvia: A „büntetési rendszer” átalakításának megjelenése Kossuth Lajos Pesti Hírlapjában (1841–1844). Szeged 2010, Pólay Elemér Alapítvány, 230 p.

[7] Bató Szilvia: A halálbüntetés és Kossuth Pesti Hírlapja (1841–1844). In: Mezey Barna (szerk.): A szimbólumok üzenete. A jogi kultúra jelképei: eljárások, szokások, formák és tárgyak. Budapest 2011, ELTE Eötvös Kiadó, pp. 25–40.

[8] Diószegi Szabó Pál: „sok üdvös csíra elvettetett” – Madách Imre beszéde a megye politikai szerepéről (1845). In: Máté Zsuzsanna – Varga Emőke (szerk.): XXVI. Madách Szimpózium. Szeged–Balassagyarmat 2019, Madách Irodalmi Társaság, pp. 95–109.

[9] Diószegi Szabó Pál: „a nyakazás ezúttal elmarad” – Madách és a halálbüntetés kérdése. In: Máté Zsuzsanna – Varga Emőke (szerk.): XXIII. Madách Szimpózium. Szeged–Balassagyarmat 2016, Madách Irodalmi Társaság, pp. 86–106.

[10] Diószegi Szabó Pál: „Nem bírok kiszámított ékesszólással…” Az 1843–44. évi esküdtszéki vita és Madách Imre beszéde az esküdtszékek mellett. In: Máté Zsuzsanna – Varga Emőke (szerk.): XXIV. Madách Szimpózium. Szeged–Balassagyarmat, Madách Irodalmi Társaság 2017, pp. 27–86.

[11] Diószegi Szabó Pál: „Megpendült tehát az iparvédegyesület eszméje…”: Madách Imre védegyleti tárgyú felszólalása (1844. november 19.). In: Máté Zsuzsanna – Varga Emőke (szerk.): XXVII. Madách Szimpózium. Szeged 2020, Madách Irodalmi Társaság, pp. 82–120.

[12] Az esztétika és a társadalom viszonyos befolyása. In: Madách Imre: Próza 1. Elbeszélések és tanulmányok. (Sajtó alá rendezte, a szövegváltozatokat, szövegmagyarázatokat összeállította és az előszót írta: Bene Kálmán és Andor Csaba) Szeged 2021, Madách Irodalmi Társaság, pp. 205–217.

Ezt olvastad?

Az álruhás professzor: Deák István 1973-as kiutasítása Magyarországról beszámolói tükrében

Ötven évvel ezelőtt, 1973 novemberének végén a kutatóösztöndíjjal Magyarországon tartózkodó Deák Istvánt, a Columbia Egyetem professzorát, a hatóságok kiutasították az

X