Oroszlán a végvárban. Thury György históriája

Johann Nel az 1580-as évek elején készítette el híres metszetét, amelyen a Magyarországot megjelenítő nőt török katonák kínozzák, levágott karjait pedig a kutyák marcangolják. Mindeközben a lovag alakjában feltűnő Germánia Hungária segítségére siet. A kép jobb oldalán az oszmánellenes harc nevezetes királyai és hősei kaptak helyet: II. Lajos, Hunyadi Mátyás és Jagelló I. Ulászló, Bakics Pál, Hunyadi János, Zrínyi Miklós, s legfelül pedig Thury György. Az eset közel sem egyedi, a korszakban szerte Európában feltűnik Thury György alakja a különböző híradásokban és hadi beszámolókban. De ki volt a 450 éve éppen e napon elhunyt vitéz kapitány, s minek köszönhette példátlan népszerűségét?

Joha Nel: Germánia a töröktől szorongatott Hungária segítségére siet (Balogh-Ebner Márton: Magyarország Európa védőbástyája? Napi Történelmi Forrás/Géza: Kössünk kardot az pogány ellen. Török Háborúk és képzőművészet. Budapest, 1986. 20)

„Hol terem a magyar vitéz?”

Bármennyire is magasra emelte a fátum és a tehetség Thuryt, gyermekkora rejtve marad előttünk. Forgách Ferenc szerint „szerény családból származott”, s valóban: a Hont vármegyei kisnemesi Thury (Közép/Kis-Thury) nemzetség sarja volt. Születésének idejét 1519 tájára tehetjük. Iskolát bizonyosan nem végzett, ugyanis felnőtt korában sem tudott írni, valamint idegen nyelveken sem beszélt. Csak az 1540-es években tűnik fel először a forrásokban, amikor Várday Pál esztergomi érsek huszárfőlegényeként Ságon katonáskodott, majd I. Ferdinánd szolgálatába állt. Már ekkor hallunk bajvívásairól. 1551-ben például a király megengedte, hogy párbajt vívjon egy török vitézzel. Harcolt az 1552-es palásti csatában, ahol az itáliai csapatok megmentésében fontos szerepet játszott.

1554-től Podmaniczky Rafael (vár)palotai castellanusaként szolgált, majd 1556-ban átvette Léva várának élére került, majd Bars vármegye főispánságát is megkapta. Ám mivel 1558-ban a király Dobó Istvánnak adományozta Lévát, Thuryt Podmaniczky visszahívta Palotára. Amikor meghalt Rafael, a király vette át az erősséget, Thury pedig az uralkodó zsoldjában Palotán maradt egészen 1566-ig.

A palotai vár helyzete különlegesen tehetséges katonai vezetőt igényelt, ugyanis Székesfehérvár és Veszprém elestét követően a vár a török területek közé ékelődött be. Bár a katonái ellátása nagyon komoly nehézségeket okozott, ennek ellenére Thury megpróbálta a lehető legjobban megoldani feladatait. Sikeres működését a hódoltsági oszmán vezetők egyre növekvő aggállyal szemlélték. Ezért Hamza fehérvári bég egy hajmeresztő ötlettel állt elő: álomport küldött egy pribékkel, hogy szórja azt a várat védő katonák poharába. Terve szerint a várvédők álomba merülését követően ő csapataival könnyen megszállhatta volna a várat. A kísérlet meghiúsulása után Thury a következőket írta a pórul járt bégnek:

„Ím, megértettem, mond, hogy itt ez vár alatt voltál, de nem vetem volt eszembe, mond, mert az vitézekkel anyira ittam volt, mond, hogy harmad napig sem voltam jól bele, mond, de ha híremmel let volna, mond, nem mentél volna olyan békén vissza.”

Várpalota a 16. század végén (Országos Széchényi Könyvtár, Régi Nyomtatványok Tára)

A kapitány kémeitől is tartottak. Thury egy levelében így panaszkodott erről:

„[…] valamely emberemet beküldöm, mind megfogják, mastan is egynéhány emberem vagyon Feyer warath fogva, az mely meg jű bennek, az is negyed napig ott benn tartóztatták, igen verik, és úgy bocsátták ki”, továbbá: „igen félnek, […] még az városi népet is kiűzik éjjel az városról és akik bemennek az városra, ruhájokat megkeresik, hogy titkon levelet be ne vigyenek.”

Az uralkodóhoz is eljutott sikeres tevékenységének híre, amit jól mutatnak Ládonyi Demeter szavai: „fő ember ez Turi Giergi és őfölségeknél a fejedelmeknél is ösmerete vagyon és szeretik”. Ezért 1563-ban részt vehetett az országgyűlésen és Miksa királlyá koronázásán, aki aranysarkantyús vitézzé avatta Thuryt. Mindezek azonban nem hoztak lényegi javulást a végvár és kapitánya életében, így Thury többször felkínálta lemondását. A király végül maradásra bírta, így a nevezetes 1566. esztendőben az országos hadi események középpontjában találta magát.

Thury György (középen) az uralkodó mellett. Korabeli metszet (Wikipedia)

Egy elfeledett ostrom Szigetvár árnyékában

1566-ban Szulejmán szultán Szigetvár ellen készülődött. Megérkezése előtt Arszlán budai pasa „aminthogy felháborodott elmével lévén, s mindennap ópiumot evén az égett bortól megrészegülvén elvégezé magában habahurgya tanácsából, hogy annak jövetelit megelőzné, s az hadakozást elkezdené.” A pasa így 8–10 000 fős seregével ostromolni kezdte Palotát. Thury nagyjából 500 fővel derekasan védte a rá bízott végvárat, kitöréseivel komoly károkat okozott az ostromlóknak. Ennek ellenére érezte, hogy erői elégtelenek, így „Thury Farkast, az öccsét […] Győrré s onnét Bécsbe küldé, kik segítséget kérnének”. A király már az ostrom előtt mozgósította nagyjából 15 000 fős seregét. Közben azonban különös dolog történt. A felderítésre kiküldött Deli Lufti aga félretájékoztatása folytán Arszlán azt hitte, hogy Palota felé közeledik a felmentő sereg, s ennek hírére sietve felhagyott az ostrommal. Forgách erről így vall:

„De Arszlán, midőn értesült a segélycsapatok készen állásáról […], az ostrom megkezdésétől számított tizenkettedik napon hanyatt-homlok távozott, úgy, hogy Turi Györgynek hagyta az utolsó szekereket és néhány könnyebb ágyút.”

Szulejmán selyemzsinór elküldésével „honorálta” Arszlán akcióját.

Thury György pallosa (Hohl Zoltán felvétele, Thúry György Múzeum, Nagykanizsa)

Palota után, Kanizsa előtt

Palota megvédése Szigetvár elestének évében fontos lélektani fogódzó volt, s Eger 1552-es ostromához hasonlóan az oszmánokkal szembeni sikeres harc reményét mutatta meg. Thury az ostrom után elhagyta Palotát és a mezei hadhoz csatlakozott, amellyel bevette Veszprémet és Tatát. Ekkor ideiglenesen megbízott veszprémi főkapitány lett.

A király újra látványos kitüntetésben részesítette: ismét lovaggá ütötte s egy 1000 forint értékű aranyláncot akasztatott a vitéz nyakába. Ezt még Thury siratóversének szerzője is megénekelte, a király szájába adva a következő szavakat:

„Kegyelmességemet hozzád mutatnom;

Higgyed, hogy soha el nem felejtem,

Vitézi fejed megajándékozom.

Addig arany láncomat neked adom,

Örök ajándékul neked mutatom”.

Ekkor készülhetett az az ismeretlen mestertől származó híres metszet, amelyen Thury György teljes páncélzatban lovagol Lazarus von Schwendi és Miksa császár mellett. Az alkotás azért is különleges, mert ez a kapitány egyetlen hiteles korabeli ábrázolása.

Hiába a sok elismerés, mindez nem jelentett számára biztos megélhetést. Családja szorult helyzetéről jó képet ad Nádasdy Kristóf 1566. július 2-án Kanizsai Orsolyához írt levele:

„Sehonnat egy ház jobbágy be nem szolgál Palotára neki; mert az török eltiltotta tűle. Felesége Pápán ül. Az nemes uraim, kik baráti, tartják; ki egy zsák liszttel, ki tikkal, ki egyéb éléssel. Rabjait nincs hol tartania”.

A problémákat végül csak részben sikerült megoldani: az uralkodó Zaccaria Delfino győri püspöktől bérbe vette Kesző várát, és azt Thurynak engedte át, ám később (is) sok probléma adódott e birtokkal.

Mindeközben az új budai pasa, Musztafa egy provokáló levelet küldött a kor három vitézének, Enyingi Török Ferencnek, Gyulaffy Lászlónak és Thurynak. E sértésre nem mindennapi választ kapott tőlük. Thury vérmérsékletéhez híven egyenesen ezt üzente neki:

„Továbbá én, Tury György, mikor te mindezekbűl [t. i. az előző két vitézzel történő vívásból – K. V.] megmaradnál is, az én tisztességemet – úgy mint vitéz embernek szokott tisztességét oltalmazni – nem álnokul, hamis, hazug nyelvvel, mint te, meg akarom oltalmazni. Erre harmadnapig választ tégy, ha elkezdted, mert ezután mind békeknél, pasáknál, még te császárodnál is oly leveleket látsz, hogy vagy apád alá kell búnnod, vagy elő kell hoznod az te hazug szájadat.”

A bajvívásoknak – minden tiltás ellenére – ezt követően sem lett vége, sőt új állomáshelyén, Kanizsán alárendeltjeivel egyetemben hódolt vitézi habitusa e megnyilvánulásának.

„Vitéz Túri György jőve ki közinkbe”. Kanizsa élén

Szigetvár eleste után Kanizsa központtal új végvidéki főkapitányságot hoztak létre, amely élére Tahy Ferencet nevezték ki, majd őt Thury követte, aki 1567 szeptemberében már új állomáshelyén tartózkodott. Először a Balaton és a Dráva–Mura közötti végek, majd 1568-tól egészen haláláig kanizsai végvidéki főkapitányaként szolgált.

Kanizsán lévő vitézei számát körülbelül 1000 főre becsülhetjük. A katonaság elsősorban magyar és német haderőből állt, s valószínűleg délszláv származású személyek is akadtak köztük. Különböző jogállású gyalogos, lovas és tüzér szolgált e seregben. Thurynak az oszmán katonaság mellett még egy jól ismert ellenféllel kellett szembenéznie, jelesül az állandó élelem- és pénzhiánnyal. A katonaság ellátásához nem bizonyultak elegendőnek a kanizsai uradalom belső erőforrásai. Több intézkedéssel próbálták meg a hiányt pótolni: például limitálták az élelmiszerek árát és Kanizsán sörfőzdét állítottak fel. A zalavári és kapornaki apátságok jövedelmét is Kanizsához rendelték. Emellett meghagyta az uralkodó, hogy hat vármegye királyi adóját is a kanizsai katonák szedjék be. Thury nem is késlekedett, s 1568 májusában maga a nagyvezír tiltakozott amiatt, hogy a kanizsai kapitány hódoltató levelekkel árasztotta el Pécs és Szigetvár vidékét, fegyverrel fenyegetve az ottani lakosságot, ha nem akarna Kanizsára adózni.

Az intézkedések azonban nem érték el a kívánt célt: a katonák éheztek, sokszor a nyílt szökéstől sem riadtak vissza és nem egyszer a környékbeli települések fosztogatásából próbálták eltartani magukat. Thury ezért az elbocsájtását kérte, amit végül nem engedett meg az uralkodó. A problémák kapcsán érdemes szem előtt tartani, hogy a háttérben nem a közbeszédben gyakran feltűnő bécsi nemtörődömség, a magyar ügyek elhanyagolása, hanem sokkal inkább a lehetőségek hiánya állt.

Kanizsa vára 1566 után nem volt megfelelő állapotban a megváltozott stratégiai helyzetének betöltéséhez, szükségessé vált az alapos kibővítése és modern átépítése. Erre 1568-ban két kipróbált itáliai várépítő mester, Pietro Ferabosco és Sallustio Peruzzi kaptak megbízást. Ők a kor legmodernebb hadászati elképzelései szerint egy ötszög alakú várat kívántak építeni, amelynek a sarkaira egy-egy újolasz típusú bástyát terveztek. Ehhez először a kibővített vár helyén a mocsár lecsapolására volt szükség, amely elvégzését követően a tényleges építkezés 1570-ben vette kezdetét. A munkálatok azonban 1571-re kifulladtak, s a vár még 1600-ra sem készült el.

• Thury György mellszobra a kanizsai vár emlékművénél (Thúry Vitézlő Oskola, Nagykanizsa)

A vár megerősítése önmagában nem lehetett elégséges a határszakasz őrzésére. Szükséges volt a határt úgy lezárni, hogy a török portyázó csapatok a lehető legkisebb mértékben tudjanak eljutni a határ mögötti területekre. A védelmet Kanizsa vára mellett leginkább a kisebb erődítmények, palánkvárak, őrtornyok, kiépítése szolgálta. Mindez a török oldalon is érvényes volt: az oszmán katonai vezetők is e módszerrel próbálták akadályozni a hódoltság területére betörő keresztény katonaságot. Thury aktívan részt vett e hálózat kialakításában, a már meglévő erődök megerősítésében és újak építésében. Mindemellett igyekezett az oszmán építkezéseket is megakadályozni. Nyilvánvalóan az oszmán hódoltsági katonaság sem maradt rest, s így kölcsönös vádaskodások sorozata rajzolódik ki előttünk. Ennek során, ha az egyik fél valahol építkezésbe kezdett, s azt a másik fél nem tudta megakadályozni, akkor az utóbbi ellenpontozásként szintén erődítési munkálatokba fogott.

A várak és kisebb erődök mellett a portyázások, betörések, lesvetések szintén fontosak voltak. Bár ekkor már érvényben volt az 1568-ban megkötött drinápolyi béke, ennek ellenére folyamatosak voltak az összecsapások. A kapitány már otthonosan mozgott ebben a világban. A nagyvezír, Szokollu Mehmed jól összefoglalja az oszmánok véleményét:

„Ez a Thúry György nem maradt nyugton, hanem az egész világ tudja, hogy mindig gonoszságban járt és szokása volt valamelyik úton lesbe állva minden szandsákbéget, ki azon vidékre ment, megtámadni.”

A forrásokon végig tekintve azt láthatjuk, hogy a folytonos török panaszok ellenére jellemzően ők indítottak betöréseket, ám ezeket Thury legtöbbször blokkolni tudta, komoly veszteségeket okozva a török helyőrségeknek. Így büszkén mondhatta siratóverse névtelen szerzője, hogy

„Az Kanizsa vizén át nem jöttek,

Vitéz Túri Györgytől oly igen féltek,

De még sőt a nevétől is rettegtek,

Illyen bizván cselekedni nem mertek.”

Kardforgató és kopjatörő tudományának híre az Oszmán Birodalom katonái között is közismert volt. Istvánffy szerint akadt olyan török katona, aki Mezopotámiából jött megvívni vele. A mai napig gyakran feltűnik állítólagos 600 párviadalának említése, azonban ez a szám erős költői túlzásnak tekinthető. A forrásokból jóval kevesebb esetről szerzünk tudomást. Ennek oka is érthető: mivel a viadalok tiltva voltak, ezért a bajvívók próbálták titkolni a részvételüket.

Összességében elmondható, hogy Kanizsa várának bővítése, az őrség létszámának emelése, a kisebb castellumok rendszerének fejlesztése, s legfőképpen a török portyák sikeres visszaverése révén a kanizsai főkapitányság határvonala az 1570-es évek elejére megszilárdult, jobban védhetővé vált. Mindezt igen nehéz körülmények közepette, folyamatos ellátási nehézségek és fizetetlenség mellett is sikeresen vitte véghez Thury. Ez kivételes eredménynek számít, amelyben nagy része lehetett a kapitány tapasztaltságának, kivételes szervezői és hadászati képességeinek, valamint különleges habitusának.

A török katonaság láthatóan nem bírt a kapitánnyal. A szultán megpróbálta diplomáciai úton elérni az elmozdítását: a leváltását követelte, de törekvéseiket nem koronázta siker, ezért az oszmánok drasztikusabb eszközhöz folyamodtak.

Kanizsa vára a 16. század végén (Pazirik Informatikai Kft.)

Orosztony gyászos mezején

A kapitány kiiktatása már régóta az oszmánok fontos célja volt. Ezért egy előre megtervezett cselvetéssel Thuryt és embereinek jó részét 1571-ben csapdába csalták és meggyilkolták. Az április 2-án történteket Istvánffy Miklós írta le a legpontosabban:

„De az ellenségnek leselkedése s családsága által megölettetett Thuryt is elvesztettük, midőn az Szigetből, Pécsről és Segesdről csatára kiment rabló törököknek megtartóztatására Kanizsa véghelyből, melyben kapitány vala, történetből kiragadtatván, nem egyenlő erővel kiment volna. […] Orosztony falunál […] szörnyű harc kezdetik, az ellenség közül sok elvész, […] Malkos, amint rá taníttatott vala, az lesből, melyet egy setétes berkes völgyben vetett vala, hatszáznál több kopjás lovasokkal kinyargala, s a veszedelemben forgó társait alkolmatos időben megsegíti.

A harc helyén két hegy közt nem igen széles vala a völgy, mely mind egyébkor is mindenkor sárral teljesen sikamló […]. Thurynak a lova […] nyakra leesik, ő maga eszében vévén a veszedelmet, lábaira felállván s sisakját levetvén, hogy hajadonfővel a halálhoz s sebekhez készebb lehetne, az ellenséget megtágítja, s magát erős vitézi módon oltalmazza […], kopjákkal, puskákkal, szablyákkal s egyéb fegyverekkel mindenfelől körülfogatván, végtére az övéitől s az szerencsétől elhagyatván, nagy erős kardcsapással egy Memitől megsebesíttetvén leroskad és elvész. […] Ily szomorú kimenetele lőn az hozzá hasonlíthatatlan férfinak, kinek veszedelme inkább Magyarország, hogysem maga szerencsétlenségének tulajdonítható.”

Az események híre gyorsan elterjedt. A budai pasa csalárdul csak annyit válaszolt, hogy

„Thury úrnak semmiféle tette se tartozik rá, s az méltán bűnhődött, mert a béke pactumai ellenére cselekedett.”

A budai pasa emellett képmutatóan megjegyezte:

„Istennek dicsősége, hogy a tyrannus és a béke megsértője és megzavarója meghalt.”

• A Magyar Éremgyűjtő Egyesület Nagykanizsai Csoportjának emlékérme, 1980 (Thúry György Múzeum, Nagykanizsa)

A bécsi Udvar nem hagyta annyiban hős kapitánya elvesztését, a Portánál panasszal élt. A nagyvezír Miksa császárnak írt levelében igyekezett kimagyarázni a történteket:

„[…] Szigetvár, Pécs és Koppán szandsákok bégjei seregesen Thúry György ellen mentek. Ámde ez a dolog nem úgy van, amint királyi Felségednek előterjesztették. Ez a Thúry György nem maradt nyugton, hanem az egész világ tudja, hogy mindig gonoszságban járt és szokása volt valamelyik úton lesbe állva minden szandsákbéget, ki azon vidékre ment, megtámadni. Mikor mostanában a szigetvári bég változott és oda utazott, az említett Thúry György gonoszat forralt ellene. Az említett bég csak a gonoszság elhárítása végett cselekedett, ő pedig szokása szerint a béget megtámadta, ezért jött fejére a baj. Erről az oldalról a bégek nem mentek oda és a túlsó oldal határain belül nem voltak, ez olyan világos, mint a nap.”

Thury levágott fejét Konstantinápolyba vitték, erről Carolus Rym, I. Miksa konstantinápolyi követének jelentésében olvashatunk:

„[…] őfelsége boldog emlékezetű kanizsai kapitányának, Thury György úrnak a fejét igen sok csapástól megcsonkítva és szétdarabolva, majd összevarrva a közös diván elé hozták 9 másik fejjel együtt, valamint 14 fogollyal, 3 zászlóval és 2 kézidobbal. A pasa Thury fejét kézbe vette, gondosan megtekintette, szakállát megsimogatta, majd meghagyta, hogy Thury György fejét vigyék ki a bűnös foglyokkal együtt a háromevezősoros hajókhoz és tisztességgel temessék el.”

Nem sokkal ezután kiderült, hogy a szultán is magához rendelte a fejet, Rymék pedig hasztalan kérték, hogy visszavihessék a hazájába.

A csatatéren maradt testét Zrínyi György Kanizsára vitette, s ott Istvánffy szerint „mint atyjokat s jótevőjöket igaz könnyhullatásokkal siratván az halottat Kanizsán tisztességesen eltemettette vala”. E mondatok óta sokan keresték a végső nyughelyét. Nagy valószínűséggel a 15. században alapított Szent Miklós-kápolnában helyezték örök nyugalomra. Sírját a vár elfoglalása után a törökök nem rombolták le, s még 1664-ben is feltűnt az ábrázolásokon. A kápolna pontos hollétét máig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni, feltételezhetjük, hogy a mai Inkey-kápolna helyén állhatott, azonban csak egy régészeti feltárás tudná mindezt kétséget kizáróan igazolni.

Halálát követően néhány hónapra Majthényi Lászlót bízták meg Kanizsa igazgatásával, akit Bánffy Bálint főkapitány követett. Az orosztonyi események komoly hatással voltak a régió életére, ugyanis több falu meghódolt a töröknek. Így igazat kell adnunk a siratóéneknek:

„Kár lőn vitéz most itt neked meghalnod,

Mert Szalaság azt bizonnyal megbánod,

Vagy az, hogy a földet te pusztán hagyod,

Vagy az, hogy az adót nekik megadod.”

Mindezek ellenére az elhunyt kapitány időszaka alatt sikeresen kiépült és megszilárdult a kanizsai végvidék, és a vár át tudta venni Szigetvár helyét, s egészen 1600-ig sikeresen védte Zala megyét és a mögötte lévő tartományokat.

Thury György orosztonyi emlékműve.

„Hozzáfogható nincs Magyarországba”

Láttuk, hogy I. Miksa mennyire sokra tartotta vitéz kapitányát. Nem hiába adja a siratóének névtelen szerzője a király szájába a következő szavakat:

„Nincs énnekem több Turi György tenáladnál,

Szükségemben sok helyeken forgottal

És mindenütt jó szerencsével jártál,

Mint hű szolga énnekem úgy szolgáltál”

Lelki alkatáról, felekezeti hovatartozásával kapcsolatban csupán egy forrás áll a rendelkezésünkre: a híres jezsuita, Szántó (Arator) István egy Báthory Istvánnak írt levelében amellett, hogy az oszmánellenes harcok hősei közé helyezi Thuryt, megemlíti, hogy a többiekkel együtt ő is katolikus volt. Sokat elárul Forgách Ferenc, amikor kora alakjait oly negatívan ábrázoló történetíró így írt a vitézről:

„Szerény családból származott, úgy is halt meg, de tisztes katonaként és egész életében becsületes emberként, úgyhogy méltán mondhatjuk kiváló férfinak.”

Borsos Miklós Thury-szobra Nagykanizsán (Hohl Zoltán felvétele, Thúry György Múzeum, Nagykanizsa)

Kinézetéről Stephan Gerlach leírása ad jó jellemzést, amely szerint

„[Thury] erős, szőrös, bárdolatlan ember volt, olyan mint a medve. Pompával nem törődött, csak az istállóban feküdt a lovak között. A törökök mértéken fölül félték. Amikor rabolni indultak, így imádkoztak: Isten hatalmától meneküljenek és Thury György kezétől, aki számtalan sok törököt megölt.”

Valóban, Thury emlékét az oszmán katonaság is nagyra becsülhette. Ennek tudhatjuk be, hogy nem rombolták le a sírját, sőt halálának helyszínét a kapitányról nevezték el: egy az 1601. évi eseményeket elmesélő oszmán krónika szerint Gianfrancesco Aldobrandinit is

„egy Thúri Györgyről elnevezett pokolbéli völgyben temették el”.

A 17. században is tovább élt Thury emléke. Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelem megírásakor fontosnak tartotta Thury palotai tevékenységét bemutatni. Valószínűleg követendő mintát látott benne, a Vitéz Hadnagyban ugyanis a következőket írta:

„És Thuri György is meghaladta volna sok magyar vitéz hadnagyoknak becsületét és jó hírét, nevét.”

A következő évszázadban is példaképként szolgált, a kőszegi jezsuita gimnáziumban iskolai színdarab főhőse lett, majd Ihász Imre írt színdarabot róla, amely a pesti színházban bemutatásra is került. Az igazán nagy népszerűséget azonban Takáts Sándor munkássága hozta el. Ő állította újra az oszmánellenes harcok legkiválóbb vitézei, Zrínyi, Dobó és Szondi mellé Thury Györgyöt, akiben a hazáját és hitét védő magyar katona kiváló példáját látta és láttatta. Takáts után az irodalomban és a képzőművészetben többeket megihletett Thury élete, így napjainkig gyakran feltűnik versekben, regényekben és dalokban, helyet kap különböző köztéri alkotásokon. Hogy mennyire élő az emlékezete, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Balatoni Korona egyik címletén is szerepel, Kanizsán sört neveztek el róla, s évente portyát rendeznek emlékére a halála napján.

Kanász Viktor

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Tájékoztató irodalom:

Bagi Zoltán Péter: Az 1566. év elfeledett dunántúli háborúja. Palota sikeres védelme, valamint Veszprém és Tata visszafoglalása. In: Mozgó frontvonalak. Háború és diplomácia a várháborúk időszakában 1552–1568. szerk. Bujdosné Pap Györgyi – Fejér Ingrid – H. Szilasi Ágota, Eger, 2017. (Studia Agriensia 35.) 67–88.

Eperjesi István: Névtelen szerző éneke „Az vitéz Thury György haláláról”. In: Nagykanizsai Thury György Múzeum jubileumi emlékkönyve. szerk. H. Kerecsényi Edit, Nagykanizsa, 1972. 85–102.

Forgách Ferenc: Emlékirat Magyarország állapotáról Ferdinánd, János, Miksa királysága és II. János erdélyi fejedelemsége alatt. (Ford. Borzsák István) In: Humanista történetírók. szerk. Kulcsár Péter, Budapest, 1977. (Magyar remekírók) 567–1039.

Huszár Pál: Thury György szerepe a dunántúli végvári harcokban. 1554–1566. Várpalota, 1974.

Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája. Tállyai Pál XVII. századi fordításában. I/1–3. s.a.r. Benits Péter, Budapest, 2001., 2003., 2009. (Történelmi Források 1.)

Kanász Viktor: Thury György és Nagykanizsa. Nagykanizsa, 2021. (Thúry György Múzeum Kiskönyvtára 2.) [megjelenés alatt]

Kenyeres István: Uradalmak és végvárak. A kamarai birtokok és a törökellenes határvédelem a 16. századi Magyar Királyságban. Budapest, 2008.

Kovács S. Tibor: Thúry György kanizsai kapitány pallosa. In: Folia historica 26. szerk. Szvitek Róbert József, Budapest, 2010. 77–84.

Müller Veronika: Thury György kanizsai kapitánysága. [h. n.], 1972.

Pálffy Géza: A veszprémi végvár fő- és vicekapitányainak életrajzi adattára (16–17. század). In: Veszprém a török korban. szerk. Tóth G. Péter, 1998. 91–174.

Sz. Simon Éva: A hódoltságon kívüli „hódoltság”. Oszmán terjeszkedés a Délnyugat-Dunántúlon a 16. század második felében. Budapest, 2014. (Magyar történelmi emlékek. Értekezések)

Szíj Rezső: Várpalota. Budapest, 1960.

Takáts Sándor: Régi magyar kapitányok és generálisok. Budapest, 1928.

Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig. In: Nagykanizsa városi monográfia. 1. szerk. Béli József – Rózsa Miklós – Rózsáné Lendvai Anna, Nagykanizsa, 1994. 215–424.

Ezt olvastad?

1531. május 31-én az esti sötétségben az amszterdami Szent Hely kápolna udvarán titokzatos személyek betemették a Törvényhozó Tanács buzgó igenlésével