Petőfi utolsó nyilvános szereplése Pesten – Népgyűlés a Magyar Nemzeti Múzeum előtt az orosz betörés ellen

A március tizenötödikei nevezetes népgyűlésről, melyen Petőfi naplóbejegyzése szerint a „szakadó eső dacára mintegy tízezer ember” vett részt, sok szó esett az idei ünnep alkalmával is. Pest másnap már ünnepelte az előző, forradalmi napot, számos közintézmény mellett esti kivilágítást kapott a Magyar Nemzeti Múzeum palotája is, amelyről az utolsó építési állványok csak néhány hónappal korábban kerültek le. A pesti nemzetőrség március folyamán tulajdonképpen ezen a helyen, a Múzeum előtt alakult meg és ’48 tavaszán még számtalan kisebb-nagyobb népgyűlést is tartottak itt, amelyről az ujkor.hu olvasói már korábban bővebben olvashattak. A következő írásban a két (?) utolsó, 1849 nyarán megtartott pesti népgyűlésről emlékezünk meg, amelyeket az orosz csapatok támadása miatt hirdettek meg a Múzeum előtti térre.

E cikk keretei nem engedik meg, hogy részletesen leírjuk, hol és milyen megfogalmazásban beszéltek, írtak először az orosz hadsereg támadásának, beavatkozásának lehetőségéről, illetve veszélyéről. Csak arra vállalkozhatunk, hogy témánkat illetően a Nemzeti Múzeum környékénél maradjunk. Az orosz betörésről szóló tévhírek már 1848 márciusában, a forradalom napja után egy héttel megjelentek a Múzeumnál tartott népgyűléseken. Egészen pontosan a március 23-i „roppant” nagy tömeget vonzó gyűlésen került úgy tűnik először szóba, ahogy az Életképek című lap fogalmaz: „egy pár szerepvágyó” azzal ijesztegette a múzeumépület előtt megjelenteket, hogy Metternich itt volt, a muszka jön, és ágyuk vannak felállítva a nép ellen. A gyűlésről tudósító újságíró ezzel kapcsolatosan megjegyzi:

Uraim, uraim, hogy nem átallanak önök oly szent helyen, hol a nép elnököl, ily ámításokat kimondani. Hisz mi szívesen átengedünk önöknek minden szerepet a tett mezején, csak pártokat ne alakítsanak az eddig összetartó nép között.” (Életképek. 1848. márc. 26. 14. sz. 415., Pesti Hirlap. 1848. márc. 25. 9. sz. 257.)

Jó két héttel ezután, április 9-én pedig már nem csupán egy riogató megszólalásról volt szó, hanem egy olyan népgyűlésről, amely az orosz cár fenyegető hangú március 26-i kiáltványa miatt honvédelmi intézkedéseket sürgetett. A gyűlésen részt vettek lengyelek is, akiket lelkes éljenzéssel fogadtak. (Pesti Divatlap. 1848. ápr. 15. 18. sz. 479.) Még április 5-én a bécsi egyetemisták küldöttsége érkezett (egyelőre kisebb létszámú küldöttséggel), búcsúztatásuk alkalmával, a másnap megtartott népgyűlésen Petőfi valóban szavalt (Hetilap. 1848. ápr. 11. 29. sz. 459.), Készülj Hazám! című versét mondta el a népes hallgatóságnak. Előtte a következőket mondta:

A mostani szónokoknak ugy látszik hivatása lett titeket mindenkor nyugtatni, csöndesiteni; betegápolónál, mondhatom, ez gyönyörű erény! Én valójában nem tudom, mit mondjak – de annyit mindenesetre mondhatok, hogy ezen örök nyugtató nyomokat követni nem tudom; mert én, úgy vagyok teremtve, mind az onka [ld. jaguár], amelly, ha vész van kiabál, – mint a förgeteg, melly a hullámokat vihar idején fölkorbácsolja, –…… azért hogy mégis hiába ne léptem előbetek, elszavalom nektek egy versemet!” (Bulyovszki Gyula: Pest, april 8kán. Nemzeti Ujság. 1848. ápr. 9. 675. sz. 1201.)

Népgyűlés a Magyar Nemzeti Múzeum előtt, 1848. április (Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnok)

Nagy nemzeti költőnk számos alkalommal szónokolt a Thallóczy Lajos által a római Forum Romanum után Forum Musealenak (Thallóczy, 1882. 69.) is aposztrofált helyen. Ezeket azonban nem sorolnánk fel, inkább rátérnénk az ominózus két 1849 nyári gyűlésre.

Az orosz fegyveres intervenció – melyet már korábban is számosan előrevetítettek – I. Miklós cár 1849. május 9-én kiadott kiáltványával vált hivatalossá. Ebben az orosz uralkodó úgy fogalmazott, hogy

„… az osztrák császár azon kéréssel járult hozzánk, hogy közös ellenségünk ellen őtet segítenénk. Mi nem tagadtuk meg a kérelmet…” (Részletesebben ld. Hermann, 2009. 340-342.)

I. Ferenc József május 12-én jelentette be ugyancsak kiáltvány formájában az orosz beavatkozást „a közös ellenség legyőzésére” (Hermann, 2009. 342.), majd másnap Grigorij Hrisztoforovics Zassz altábornagy vezetésével Spitkovicénél (Árva megye) betörtek az orosz csapatok Magyarország területére.

A Magyar Nemzeti Múzeum épületénél ezen a napon bomba robbant, pontosabban azon ágyúgolyók egyike csapódott be, melyekkel a Hentzi vezette császári csapatok a budai várból lőtték Pest városát. A főhomlokzat északi felénél, az igazgatói lakás ebédlője előtt felrobbant ágyúgolyó repeszei néhány ablakot kitörtek (Mátray, 1989. 186-187.), de nagyobb kárt nem okoztak. A helyszíni szemle után az ágyúgolyó egy nagyobb darabját be is leltározták a múzeum gyűjteményébe. (MNM Központi Adattár. Érem- és Régiségtár leltárkönyve.) A következő napokban, illetve egy-két hétig a fővárosban még a budai vár ostroma állt a figyelem középpontjában, az orosz betörés nem vált központi témává. A vár bevétele után hat nappal, május 27-én pedig a diadalt a múzeum épületében tartott bankett keretében ünnepelték meg. (Mátray, 1989. 195.) Az ünnepi fogadáson részt vett Petőfi és Jókai is. (Jókai erről a következő kötet bevezetőjében emlékezik meg: PSÖK I, 1892. LXXIV.)

Az orosz csapatok tábora az Alföld peremvidékén, 1849 – August Pettenkofen litográfiája

(MNM Történelmi Képcsarnok)

Napra pontosan egy hónappal ezt követően már senkinek sem az ünneplésen járt az esze. Június 27-én a kormány az orosz intervenció miatt népfelkelést hirdetett. Mátray Gábor, a múzeumi könyvtár vezetője ezen a napon a következőket jegyezte naplójába:

Mondják, hogy minden magyar ember 30 esztendős korig fegyverforgásra fog felszólíttatni. Legközelebb Pesten népgyűlés leend, melyben a férfiak 50 éves korukig az oroszok elleni népfelkelésre fognak felszólíttatni.” (Mátray, 1989. 203.)

A kormány által kiadott kiáltványt hamarosan mindenki megismerhette, falragaszokon, plakátokon is olvashatták a pestiek, hogy pl.:

1. A hazánkba betört muszkák ’s azokat behivó istentelen ausztriai császár ellen az általános keresztes népháború ezennel megkezdetik. 2. A’ keresztes háborúnak megkezdése a’ legközelebbi hétköz és vasárnapon minden templomokban a’ lelkészek által minden község piaczán az előljárók által kihirdetendő ’s harangzugással az egész országnak tudtul adandó.” (Hermann, 2009  380.; Közlöny. 1849. jún. 28. 143. sz. 533.)

A kiáltványban az is szerepelt, hogy mindenhol az országban e célból népgyűléseket kell tartani. Ennek nyomán aztán Pest város június 28-án tartott rendkívüli közgyűlése meg is hirdetett egy népgyűlést, amint az ezt meghirdető plakáton olvasható „az Oroszok elleni népfelkelés tárgyában”. A közgyűlési jegyzőkönyvből minderről a következőket idézhetjük:

A közgyűlésen a jelen volt tiszt- és képviselők egyhangúlag kijelentették, mikép férfias elszántsággal kívánnak fellépni és eljárni e kormányrendelet sikeresítésében, annak eszközlése végett a közgyűlés folyó hó 29-én délután 6 órára a Múzeum terére népgyűlést hirdetett, azt azonnal nyomtatandó falragaszok által városszerte a nemzetőrségi századosok által különösen illető kerületeikben, nemzetőri dobosok kíséretében, a nyomtatott hirdetményeknek meghordozása által köztudomásra juttatván. A népgyűlésen a lakosságot e kormány rendeletéről értesítéssel, buzdítással, a hatóság részéről elnök-főbíró Graeffl Józsefet, Horváth Károly főjegyzőt, Ney Ferenc, Aul József képviselőket és Gyurkovics Mátyás urat megbízza, s általában azokat, kik tehetséggel bírnak a népre, lelkesítőleg hatni, szónoklásra felhívják.” (Wildner, 1928. 220.)

Az orosz betörés miatt összehívott népgyűlés plakátja, 1849 (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, R32 No. 3037.)

Az „oroszok elleni népfelkelésre buzdítás végetti népgyűlés” szónokai végül a következők voltak: Gräfl József városi főbíró, Horváth Károly volt főjegyző, Gyurkovics Máté szűcsmester, Tóth Gáspár szabómester, Besze János országgyűlési képviselő, valamint Aul József cipészmester és halott-bemondó. Utóbbi németül tartotta beszédét. Mátray megjegyzi:

Nép tömérdek volt. A szónokok nemzetiszínű zászlóval (melyen veres kereszt, Pest város és Magyarország címere) és török zenével jöttek.” (Mátray, 1989. 204-205.; ld. még Pesti Hírlap. 1849. júl. 1. 329. sz. 205., Figyelmező. 2. évf. 1849. júl. 20. 55.)

A szónokok közül Tóth Gáspár pesti polgár, magyar szabó Petőfi első verseskötetének kiadását is támogatta Vörösmarty, illetve a Nemzeti Kör felhívása nyomán. Később, amint Vahot Imre visszaemlékezésében megírta: őt megbízva

szépen felöltöztettük Petőfit magyar divatlapi szerkesztősegéddé, magyar népköltővé…” (Vahot, 1883. 238-239., ld. bővebben: Kiss, 1989. 252-253.).

A városházi jelölteken kívül mások is szóhoz jutottak tehát, illetve a kijelölt szónokok közül végül az egyik, Ney Ferenc lemondott a szereplésről, visszaemlékezéseiben le is írja, hogy mi volt ennek az oka:

Nyárelő június 27-én tüzes beszédet mondék a városházán – mint képviselő, s ennek nyomán szónokul neveztettem ki a múzeum terén 29-én azaz Péter-Pál napján tartandó népgyűlésre. Ez ünnepen zeneszóval és lobogóval jártuk be a várost; de a szónoklattól eltiltott engem a roppant szél, mely ellen korlátolt hangom hiába küzdött volna.” (Neÿ, 1943. 46.)

Akinek hangját azonban a szél sem vette el, az Esztergom nevezetes országgyűlési követe, Besze János volt, akinek – mint Pálffy János írja róla – »minden ereje és tehetsége „érc hangjában”« mutatkozott meg (Szabó T., 1939. 84.).

Spira György nagy monográfiájában azt írja, hogy Kossuth e Nemzeti Múzeumnál megtartott népgyűlés után – mivel nem volt azzal megelégedve – hívta össze Petőfiéket, azaz a fővárosban tartózkodó nevesebb költőket, írókat, színészeket, hogy felkérje őket egy nagy népgyűlés megszervezésére (Spira, 1998. 606.). Köztük volt Arany János is, akinek Petőfi hozzá írt utolsó levelére (Mezőberény, 1849. júl. 11.) jegyzett visszaemlékezésében (1858-ban) erről többek közt ezeket olvashatjuk:

Pesten laktomban egy nap hozzám jő Petőfi, hogy hivat Kossúth. Petőfi, én, Egressi [Gábor], Vas Gereben s mások megjelentek. (Akkor láttam Kossuthot először, legalább oly közelről, hogy kényelmesen vizsgálhattam vonásait.) K. egy mondókát tartott, hogy a haza veszélyben van, a népet fanatisálni kell keresztes hadra etc. Mi eljöttünk, de nem vettem észre, hogy valamelyünk valami nagy dolgot tett volna és én már utban voltam családomhoz, talán másnap indultam is.” (AJÖM XV. Levelezés I., 1975. 261.)

Az ezidőtájt belügyminiszteri fogalmazóként dolgozó Arany miután megkapta főnöke engedélyét július elsején valóban elindult haza, Szalontára (Voinovich, 2019. 153.).

Arany János, a nagy népköltő nem lett népszónok – Barabás Miklós litográfiája, 1848 (MNM Történelmi Képcsarnok)

Valószínűleg nem is nagyon hitt abban, hogy lenne e népgyűléseknek hatása, hiszen a népfelkelés céljából kiadott kormányfelhívás után a következőket írta feleségének:

A magyar nemzetre a legnagyobb vész napjai közelgenek. Az orosz gyorsan halad előre s nincs ellene elegendő erőnk öszpontositva. Most mindenfelé népfölkelés rendeztetik. Vajha a magyar nép képes lenne életre-halálra küzdeni. De kétlem.” (AJÖM XV. Levelezés I. Bp., 1975 .260.)

Arany e levele június 27-én kelt, melyben hivatkozik a népfelkelés meghirdetésére vonatkozó kormányrendeletre, mely a másnapi Közlönyben jelenik meg, E fennmaradt levéltöredékben azt is írja, hogy

Én a kormányzó saját szájából hallottam, hogyan állunk.”

Ez esetben viszont akkor Kossuth még június 26-án vagy 27-én összehívta őket, de akkor nem érvényes az a Spira Györgytől származó megállapítás, hogy a 29-i gyűléssel való elégedetlenség előzte volna meg a 30-án másnapra meghirdetett népgyűlést. A korábbi időpontban történt megbeszélést erősíti az is, hogy Arany azt írja még e levelében feleségének, hogy ne jöjjön egyelőre Pestre, majd hozzáteszi: inkább ő fogja majd rövid idő múlva meglátogatni családját. Az események azonban felgyorsulhattak és a 29-i népgyűlés és az előállt hadi helyzet után már aligha lehetett nagy motivációja Pesten maradni Aranynak. (Nagyjából az is eldőlt, hogy a Közlöny mellé tervezett hetente kétszer megjelenő melléklap, a Népszabadság – melynek szerkesztésével megbízták – nem indulhat el. Érdekesség, hogy 1956 és 2016 között kiadott nevezetes napilapunk innen vette a címét.)

A Nemzeti Múzeum előtti népgyűlések egyik gyakori szónoka: Petőfi Sándor – Barabás Miklós litográfiája, 1848 (MNM Történelmi Képcsarnok)

A tervezett népgyűlés tehát így festett Arany szemszögéből. – De hogy nézett ki Petőfi részéről ugyanez? Erre vonatkozóan Petőfi már említett, július 11-i leveléből tájékozódhatunk:

„… az napon, mellyen hirdettük a népgyülést, a melyre föllovalt volt bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a főváros környékén vivandó véres, elhatárzó, utósó lehelletünkig tartó csatára, hol Kossuth is jelen lesz, s ha kell meghal Pest romjai alatt sat. mint ő maga mondá: ugyanaz napon adta tudtára a kormány a fővárosi népnek – hegedüszóban perse [azaz burkoltan] – hogy esze ágában sincs Pest környékén harczolni még kevésbé ott hagyni becses fogát… én ezen komiszságra teljes erőm és tehetségem szerint dühbe jövén, …. kaptam magamat, fölszedtem sátorfámat s más nap családommal együtt ide e békési magányba bujdokoltam…” (PSÖM VII. 214-215.)

A tervezett népgyűlést június 30-án hirdették meg másnap este 6 órára a Múzeum udvarára. A Márczius Tizenötödike c. lap hozta is a hirdetést (Márczius Tizenötödike 1849. jún. 30. 62. sz. 248.), amelyből megtudhatta az olvasó, hogy a gyűlés tárgya „az orosz betörés” lesz. A hirdetés aláírói Petőfi Sándor, Egressy Gábor, Arany János és Fáncsy Lajos voltak. (Két költő és két színész.) Ők lehettek kiszemelve szónokként, de Arany legkésőbb ezen a napon kérhette az engedélyt az elutazásához. Habitusa egyébként is elég messze állt a népszónokságtól, valószínűleg csak barátja kérésére állt kötélnek eredetileg is. De a kormánydöntés, illetve a 29-i gyűlés megtörténte, mi több: a menekülés a népszónoki szereptől eredményezhette azt, hogy Arany legkésőbb július elsején szülőföldje felé vette az irányt. – És itt jön a nagy kérdés, hogy nélküle megtartották-e a meghirdetett népgyűlést?

Petőfi előbb idézett soraiból leginkább a július 2-án való elutazás következik, erre vagy a következő napra teszi ezt a szakirodalom is (PSÖM VII. 486.; Dienes, 1962. 186.). Dienes András (Dienes, 1962. 184.) és Spira György is azt írja (Spira, 1998. 606.), hogy ezt a népgyűlést végül lemondták. Konkrét forrást ugyan nem hoznak, de abból indul(hat)tak ki, hogy a korabeli források nem írnak az eseményről. Igaz, hogy a lapok egy része elseje után már nem jelent meg vagy néhány napig szünetelt a kiadásuk és ezért nem is nagyon lehetett hírlapi nyoma az ominózus népgyűlésnek, de ami fontosabb, hogy nem írt róla sem Mátray Gábor naplójában, de Bártfay László és Kehrer József sem, akik viszont szintén megemlékeznek a 29-i gyűlésről (Bártfay II. 1849-1851., 1969. 25.; Die Erreignisse von 14 und 15ten März 1848 in der Stadt Pest, und die nachheringen Begebenheiten von Joseph Kehrer Chronologisch notirt als Augenzeugen 1848-1849. 3. köt. OSZK Kézirattár, Quart. Germ. 713. 34b. fol.). Mindezek alapján teljes bizonyossággal kijelenthetnénk, hogy Petőfi utolsó (tervezett) pesti közéleti szereplése meghiúsult.

Az 1849. július elsejére meghirdetett népgyűlés hirdetése (Márczius Tizenötödike. 1849.

jún. 30. 62. sz. 248.)

Csakhogy Jókai viszonylag részletesen írt e népgyűlésről Petőfi összes költeményeinek 1892-ben megjelent kiadása előszavában:

Az orosz invázió után mindnyájan tudtuk, hogy Magyarország el van veszve. Két hatalmasság gyakorlott seregei ellen a mi haderőnk nem diadalmaskodhatik. (…) Zürzavar volt minden ponton. Ekkor jutott eszébe a magyar kormánynak Petőfi. Itt van a forradalom költője: most álljon elő és tegyen csodát! Állítsa talpra az egész nemzetet a végső kétségbeesett csatára. Petőfi el is vállalta a megbizást, a népgyülést megtartottuk a muzeum terén. A szónokok közt voltak Petőfi, Egressy, Fáncsy. Mulatságos előadás volt: de ebben nem a színészek voltak a legérdekesebbek, mint inkább a két hirhedett népszónok: Goldmark, a bécsi néptribün és Besze János. Goldmark német szónoklatot tartott: azt még legjobban értette az akkori pesti közönség. Tüzetesen és élczesen beszélt. A muszkát kegyetlenül lehordta. De túl tett rajta Besze. Nehány klasszikus szépségü mondatára ma is emlékezem: »Uraim! Mi az az ágyú? Az ágyú nem egyéb, mint egy nagy puska: ha kilőtték: döglött állat; de a szeges buzogány, melyet mi forgatunk, mindig meg van töltve s soha sem ád csütörtököt!« Azzal bemutatta a szeges buzogányt, a mivel az orosz hadakat le fogjuk verni. – Aztán folytatá: »az orosz katona csupán szecskával [ti. apróra vagdalt zab- és árpaszalmából vagy más szálastakarmányból kevert takarmánykeverékkel] él; hát mi vitéz magyarok, akik sonkával, kolbászszal élünk, a szecskafalóktól ijednénk-e vissza?« – Két fogoly muszkát mutogattak is a népnek: akik elég véznák voltak, hogy kinézésükkel az oroszok iránti félelmet alászállítsák. E szónoklatok után – senki sem maradt ott, a népfölkelés zömét képezni.” (PSÖK I, 1892. LXXVI-LXXVII.)

Jókai ehhez még a következő megjegyzést fűzte:

Tréfának nagyon szomorú volt ez a népgyülés s komoly dolognak nagyon tréfás. De ránk nézve, akik megbuktunk vele, valósággal halálos volt.” (Uo.)

Jókai tehát emlékezett az eseményre, amiről úgy írt, mint szemtanú. Negyvenhárom év távlatából idézte vissza a történteket beszédrészletekkel együtt. Mondhatnánk viszont erre azt is, hogy lehet, hogy Besze 29-i múzeum előtti beszéde került az emlékezetében későbbre és Goldmark eredetileg más szónok lehetett, mondjuk Aul József. (Jókai mindenesetre a népgyűlésre vonatkozóan nem írt időpontot.) – Petőfi, Egressy és Fáncsy azonban valóban szerepelt a Márczius Tizenötödike c. lapban fennmaradt hirdetésben. És Arany – akiről írtuk, hogy elsején (valószínűleg reggel) elhagyta Pestet – nem szerepel köztük. Ez hitelesítő momentum is lehetne. Ugyanakkor egyik másik visszaemlékezéséből, amelyben Pestről való távozásáról írt, azt tudhatjuk meg, hogy Jókai július elsején személyesen kereste fel a Pesti Hírlap tulajdonosát, Heckenast Gusztávot, hogy bejelentse elutazását (ezután napokig nem jelent meg az újság). Félhavi (felelős) szerkesztői díját megkapva hazarohant és elbúcsúzott feleségétől, Laborfalvi Rózától, majd vonatra szállt.

Délre megérkezett a vonat Monorra. Tele volt menekülőkkel.” – írta. (Jókai, 1912. 124.)

Ez esetben azonban nem lehetett ott este a népgyűlésen, hacsak nem 2-án délelőtt utazott el a fővárosból.

Jókai nem egy esetben emlékezett később máshogyan az egykori történésekre, erre vonatkozóan Hermann Róbert és legutóbb Szilágyi Márton is alapos elemzéseket publikáltak (Hermann, 2017; Szilágyi, 2021.). Nagy regényírónk néha utólag kiszínezte a valós történéseket és regényes életrajzi elbeszéléseibe bizony egy-két alkalommal belekerült fiktív részlet is. E népgyűlésre való visszaemlékezése tehát egy újabb példája lehet ennek, mert mint említettük egyik korabeli kéziratos forrás sem emlékezett meg e (tervbe vett) népgyűlésről, mely, ha Jókai fentebb idézett sorait tekintetbe vesszük, akkor még érthetetlenebbé válik, hiszen Petőfi hosszú idő után újra szónokolt a Múzeum előtt és néhány szót, de legalábbis egy megjegyzést érdemelhetett volna azoktól, akik mindnyájan megemlékeztek a 29-i népgyűlésről. De Mátray, Ney, Kehrer, Bártfay egy sort sem írt, és tegyük hozzá Petőfi Aranyhoz intézett utolsó levelében sem szerepel erről semmi. És, ha nem lenne elég e hosszú felsorolás: hozzátesszük még Petőfi barátjának, ez esetben potenciális szónoktársának, Egressy Gábornak fia által írt emlékiratait. Ebben többek közt arról olvashatunk, hogy a neves színész Petőfit Pestről való elutazása előtt búcsúvacsorára látta vendégül más barátaival és családtagjaival együtt. Egressy Ákos megjegyezte, hogy

Petőfi másnap elutazott Pestről, egyelőre – mint mondá – a beteg Damjanics látogatására…” (Egressy, 1893. 126.)

A visszaemlékezésben még említés szintjén sem jelenik meg a július elsejei népgyűlés, pedig ha megtartották volna, akkor az említett vacsorára e közéleti szereplés helyszínéről közvetlenül kellett volna mennie Egressynek és Petőfinek. Minden bizonnyal említette volna az ifjabb Egressy, ha megtartják a népgyűlést, mert pl. említette azt a 1848. márciusi Múzeum előtti gyűlést (talán a március 29-i lehet ez), melyen édesapja Petőfivel és Vasvárival együtt szónokolt (Egressy, 1893. 6.).

Orosz tisztek bejegyzései a Magyar Nemzeti Múzeum vendégkönyvében, 1849. júl. 22. (MNM Központi Adattár. Múzeumtörténeti Gyűjtemény) Mátray Gábor ezt írta naplójába: „…a Museumot 7 orosz tiszt ma meg is látogatta, kik igen illedelmes viseletűek voltak, minden (kivált a képek és azok mestereik) érdeklé őket és a szolgákat jól megajándékozták. Érdy úr és én voltunk vezetőik.” (Mátray, 1989. 226.)

Mindezek figyelembe vételével nagyon úgy tűnik, hogy a tervezett népgyűlésre valóban nem került sor. Pedig egy nagyon rövid ideig volt esélye, hogy a két jóbarát, Arany és Petőfi együtt léphessenek fel a történelem színpadán, azaz a múzeumlépcső oldalfalának párkányzatán a főváros népét az orosz betörés miatt népfelkelésre buzdítva. Tanulmányunk címében megfogalmazottak szerint viszont – ha Jókai idézett visszaemlékezése mégis hiteles – ez volt Petőfi Sándor utolsó nyilvános szereplése. A fentiek alapján azonban sokkal valószínűbbnek tartjuk, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum épülete előtti 1849. július elsejei népgyűlés végül csak egy füstbe ment terv lett.

Debreczeni-Droppán Béla

(Köszönöm Hermann Róbert és Szilágyi Márton jelen tanulmányhoz nyújtott észrevételeit és útmutatásait.)

Felhasznált irodalom  és források:

Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) Központi Adattár. Érem- és Régiségtár leltárkönyve.

Die Erreignisse von 14 und 15ten März 1848 in der Stadt Pest, und die nachheringen Begebenheiten von Joseph Kehrer Chronologisch notirt als Augenzeugen 1848-1849. 3. köt. Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK) Kézirattár, Quart. Germ. 713. 34b. fol.

Életképek, Pesti Hirlap, Pesti Divatlap, Hetilap, Nemzeti Ujság, Közlöny, Figyelmező

Arany János Összes Művei. [AJÖM] Bp. 1975.

Bártfay László naplója II. 1849-1851. Bp., 1969.

Egressy Ákos: Emlékeim az 1848-49-dik évi szabadságharc idejéből. Bp., 1893.

Jókai Mór hátrahagyott művei. 5. köt. Bp., 1912.

Magyarországi és erdélyi urak. Pálffy János emlékezései 1. köt. Sajtó alá rend.: Szabó T. Attila. Kolozsvár, 1939.

Petőfi Sándor Összes Költeményei. [PSÖK] I. Bp., 1892.

Petőfi Sándor Összes Művei [PSÖM] VII. Petőfi Sándor levelezése. Bp., 1964.

Vahot Imre Emlékiratai. 2. kiad. Bp., 1883.

1848-1849. A forradalom képes története. Szerk. Hermann Róbert. [Debrecen, 2009.]

Dienes András: Az utolsó év. Bp., 1962.

Hermann Róbert: Az eltűnt levél és az eltűnt menlevél – avagy miért bujdosott Jókai 1849-ben. Aetas. 2017/2. 17-36.

Kiss József: Tóth Gáspár, Petőfi „mecénása”. Tanulmányok Budapest múltjából. XXII. k. (1989) 241-286.

Mátray Gábor: Töredék jegyzemények Magyarország történetéből 1848/49-ben. Bp., 1989.

Neÿ Klára Mária: Neÿ Ferenc élete és munkássága. Bp., 1943. 46.

Spira György: A pestiek Petőfi és Haynau között Bp., 1998.

Szilágyi Márton: Jókai Petőfi halálának dilemmáiról. In: Uő: A magyar romantika ikercsillagai. Jókai Mór és Petőfi Sándor. Bp. 2021. 367-372.

Thallóczy Lajos: Vasvári Pál s pesti egyetemi ifjuság 1844-1848/9. Budapest, 1882.

Voinovich Géza: Arany János életrajza. Bp., 2019. [Első kiadása: 1929.]

Wildner Ödön: Pest és Buda közigazgatásának története az 1848-1849-i szabadságharc alatt. Bp., 1928.

Ezt olvastad?

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc a magyar történelem egyik legszebb és legmeghatározóbb eseménye. Mint a nagy horderejű eseményeknek általában, forradalmunknak