Pillantás az ikonosztáz mögé – Kiállítás a tabáni szerb székesegyházról

November 8-án nyitotta meg kapuit a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában a széles körű intézményi együttműködésben megvalósuló „Szerb székesegyház a Tabánban” című kiállítás, mely az 1751-től 1949-ig az egykori Rácváros szívében álló nagyszabású ortodox templom tárgyi emlékeit és emlékezetét mutatja be és egyszersmind a budai szerb közösség történetének reprezentatív áttekintését nyújtja. A február 17-ig nyitva tartó tárlathoz kapcsolódva rendszeresen hirdetnek meg kurátori vezetéseket. Az Újkor.hu a Múzeum november 24-én tartott családi napján járt, melyen Golub Xénia, a kiállítás társkurátora, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa kalauzolta az érdeklődőket.

A „Szerb székesegyház a Tabánban – Az eltűnt Rácváros emlékezete” című tárlat a Budapesti Történeti Múzeum, a szentendrei Szerb Egyházi Múzeum, valamint az újvidéki Matica Srpska Képtára együttműködésében jött létre. A Csáki Tamás kurátor, valamint Golub Xénia, Terdik Szilveszter és Vukovits Koszta társkurátorok által jegyzett tárlat középpontjában az 1949 telén lerombolt, a Szentháromságnak szentelt székesegyház ikonosztáza és liturgikus kincsei állnak. Előbbit 2017-ben restaurálták a Matica Srpska Képtárának munkatársai. A régi fényüket visszanyert templomi tárgyak mellett a kiállítás a budai szerbek és a Tabán történetének számtalan emlékét mutatja be; festményeket, metszeteket és fényképeket, tervrajzokat, valamint a Habsburg Birodalom szerb nemzetiségű lakosságához kapcsolódó könyveket és nyomtatványokat, kéziratokat, visszaemlékezéseket. A kurátorok arra törekedtek, hogy a tárlat a székesegyházat annak tágabb, városi kontextusában mutassa be és felvázolja a budai közösség szerepét a magyarországi szerbek történetében.

A kiállítás első részében a látogató időben visszafelé haladva ismerheti meg a templom lebontásának történetét, a Tabán modernkori átalakulását. A 19. századi természeti katasztrófák nyomán többször újjáépített Tabán szanálására már a század utolsó negyedétől készültek urbanisztikai tervek, azonban a végül 1933-1936 között lebontott városrész helyére vizionált új városnegyedek (lakóövezet, utóbb fürdőváros) nem valósultak meg, a Főváros a székesegyház környékét parkosította. A második világháborúban súlyosan megrongálódott épületet a Tito-Sztálin konfliktus kezdetén, vélhetően politikai okokból, a közigazgatási eljárásrendet figyelmen kívül hagyva rombolták le. A székesegyház berendezését és liturgikus tárgyait Vujicsics Dusán parókus tudta megmenteni – a kiállításon lehetőségünk nyílik megtekinteni és meghallgatni a lelkész visszaemlékezéseit. A tárgyak egy része a szentendrei Szerb Egyházi Múzeumba, illetve magyarországi szerb ortodox templomokba került. A templom telkének hasznosítására több terv is készült, végül 1965-ben az újjáépített Erzsébet híd felhajtója került ide. A székesegyház emlékét őrzi a 2014-ben a Döbrentei téren felavatott, Petrika Kristóf és Rétháti László tervezte harangláb.

A második kiállítási egységbe lépve a szürke falszín aranyszínűvé válik, ezzel jelképezve az ortodox templom és a szerb közösség 18-19. századi „aranykorát”. A következő kettő, a templom belső terét megidéző, vörös színű termet Arsenije Teodorović újvidéki festő ikonosztázának restaurált képei uralják, de nagy hangsúlyt kap a temesvári Pavel és Ekaterina Georgijević által adományozott aranyozott oltárkereszt is, melyet a tárlatra újítottak fel. Megismerkedhetünk a templom építésének és átépítéseinek történetével, mely egyszersmind kirajzolja a városi környezet változásait is; Buda 1686-os visszafoglalásától és újjáépítésétől, a Tabán tizennyolcadik századi fejlődésén, valamint az 1810-es tűzvészt, majd az 1838-as árvizet követő újjáépítéseken keresztül egészen az Ördög-árok csatornájának 1875-ös beszakadásáig. A tizenhetedik század végi magyarországi szerb betelepülés (a szerb hagyományban „Velika seoba”, azaz Nagy Vándorlás) után újjászervezett ortodox egyházszervezetben a budai egyházközség (opština) kivételes, ún. sztavropég jogállást élvezett, illetve a kora újkori Buda városában adminisztratív és bíráskodási önállósággal is rendelkezett. A városi szerb közösség tekintélyét, az ortodox hitet volt hivatott reprezentálni a korszak népszerű barokk templomépítésze, Mayerhoffer Ádám által, a szerényebb kialakítású és megrongálódott 17. századi épület helyére tervezett templom. A 1742 és 1751 között felépített egyhajós, dupla ablaksoros székesegyház a Karlócai Metropólia legnagyobb templomának számított. Külön említést érdemel a díszes réz toronysisak, mellyel szűk negyedszázaddal később cserélték le az eredeti zsindelyes toronydíszt. A sisak Joseph Leonard Weber által elkészített, 1774-ből származó, hazánkban unikális makettje egykor az egyházközség termét díszítette, most pedig először tekintheti meg kiállításon a nagyközönség. A toronysisak formája, kialakítása visszaköszön számos templomon a Magyar Királyság területén, így a szerémségi Ruma (Árpatarló) ortodox templomán, majd később a bácskai Újvidék székesegyházán is. A tabáni templom és kiállítás középpontjában az üdvtörténetet megjelenítő ikonosztáz (képfal) áll, mely a templom hajóját választotta el a szentélytől. A két rész közti átjárás a papi rend tagjai számára fenntartott királykapun és diakónuskapukon keresztül történt. A Mayerhoffer-féle épület eredeti berendezése az 1810-ben a városrészt porig égető tabáni tűzvészben elpusztult, a kiállított ikonosztázt a bécsi akadémián képzett, az önmagát a „szerb nemzet első festőjeként” Vitkovics parókus figyelmébe ajánló Arsenije Teodorović festette meg 1818 és 1820 között.

A kiállítás következő egysége a 19. század első felének budai szerb művelődését tekinti át, mely időszakban a város (és Pest) a szerb nemzeti kultúra egyik központjává vált. Az egyház, a művészet és tudomány összekapcsolódását szemlélteti az Egerből Budára költöző Vitkovics család. A tabáni székesegyház parókusa, Vitkovics János (Jovan Vitković; 1785-1849) a reformkor tudós ortodox papja, a magyar és szerb kulturális közélet elismert egyénisége volt. Bátyja, Mihály (Mihailo Vitković; 1778-1829) ügyvédi praxisa mellett szerb és magyar íróként, Kazinczy klasszicista triászának tagjaként vett részt a korabeli irodalmi életben. A tárlat két intézmény szerepét hangsúlyozza a budai szerb központ kapcsán. A Várban működő Egyetemi Nyomda 1795-ben cirill betűkészletet és császári monopóliumot szerzett és ezzel bő ötven évre a szerb nyelvű könyvkiadás centrumává vált. Az 1826-ban alapított Matica Srpska tudományos és művészeti társulat 1864-es Újvidékre költözéséig működött Pesten. A kiállítás külön figyelmet szentel a tabáni szerb helyek, így az egyfajta „irodalmi szalonként” működő Szarvas-ház és az egyházközség tulajdonában lévő épületek, s a püspöki rezidenciák történetének is.  

A főváros kollektív emlékezetében él egy kép a századforduló romantikus, bohém Tabánjáról, azonban kevesen ismerik az egykori városrész főterét meghatározó egyik templom történetét. A háromnyelvű (magyar, szerb és angol feliratokkal ellátott) kiállítás megidézi e szakrális épületet, a látogató elé tárja annak rekonstruált kincseit, ugyanakkor bemutatja egykor jelentős gazdasági-politikai befolyással bíró közösségét, a budai szerbeket is. A magyarországi szerb identitás, a reformkori magyar-szerb kapcsolatok, együttműködés hangsúlyozása által a látogató szemléletes képet kap a város etnikai és vallási közösségeinek együttéléséről.

Tömöry Miklós

A kiállításhoz kapcsolódik a BTM Vármúzeumának következő, ingyenes szabadegyetemi előadása, melyet Molnár Antal, az MTA BTK TTI igazgatója tart Szerb világ a hódoltságban: egyház és társadalom” címmel január 23-án, szerdán, 17 órai kezdettel. 

Ezt olvastad?

Buda, Pest, Óbuda és a városegyesítés gondolata

Ha a reformkori előzményekből vagy Szemere Bertalan belügyminiszter 1849. június 24-i rendeletéből indulunk ki, szinte magától értetődőnek tűnik, hogy megvalósult

X