Romsics Ignác új kötete a Trianon-évfordulóra
Június 6-án mutatták be Romsics Ignác Erdély elvesztése 1918-1947 című legújabb könyvét a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében. A szerzővel Ablonczy Balázs történész, az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa beszélgetett a Margó Irodalmi Fesztiválon.
„Államjogi értelemben Magyarország számára Erdély 1920-ban ideiglenesen, 1945 után véglegesen elveszett. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Erdélyt, mint szülőföldet, és mint hazát fel kellene adni az ott élő magyaroknak, mert még mindig 1,2 millióan vannak és Erdély lakosságának 18%-át teszik ki.” – jegyezte meg Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész, az egri Eszterházy Károly Egyetem oktatója, az MTA rendes tagja, majd könyvéből egy 1934-es Kós Károly idézetet olvasott fel: „A Tündérkert ugyanis mindig azoké a népeké volt, akik ezt a földet, ezt a sorsot és ezt a pszichét vállalták, és azoké lesz a jövőben is, akik ezt a jövőben is vállalni fogják.” – utalva arra, hogy a magyar államnak van és kell is, hogy köze legyen Erdélyhez.
Az elcsatolt területek közül Erdélynek különleges jelentősége volt. Erdély testesítette meg évszázadokon át a magyar államiságot, itt foglalták először törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadságot, a magyar kultúra és tudomány nagyjai közül sokan innen származtak. Az itt élő népszokásait leginkább őrző magyar népcsoport mellett jelentős volt az erdélyi só- és nemesfém-bányászat is.
A történész szerző Erdély elvesztéséről alkotott véleményét az elmúlt száz év demográfiai változásaival támasztotta alá. Mint mondta, az 1910-1920-as magyar statisztika szerint a trianoni Erdély területének 32%-a volt magyar, a 30-as román népszámlálás szerint 25%-a, míg a 2011-2012-es népszámlálás szerint 18%-a. „Ez egy olyan tendencia, amely visszafordíthatatlan.” – jegyezte meg Romsics Ignác.
A beszélgetés során kifejtette, hogy Trianont a magyar társadalom nem fogadta el végleges rendezésként, és a korabeli Európában a revízió legitim törekvés volt, és nem csak Magyarország esetében.
„Nem lehetett tudni, hogy mi lesz a második világháború után, mert az amerikai, brit és francia dokumentumok is bizonyítják, hogy mindhárom nagyhatalom részéről létezett egy olyan törekvés, hogy a trianoni igazságtalanságokat korrigálják. Nem úgy, hogy a Székelyföldet áttolják a Tiszántúlra, vagy a történelmi Magyarországot helyreállítják, hanem úgy, hogy a határ menti többségi magyar területeket visszaadják Magyarországnak, hogy alternatív javaslatként Erdélyből független államot csináljanak.” – fejtette ki.
Mindez 1944-ig nyitott kérdés volt, és az, hogy végül nem valósult meg sem a Partium visszacsatolása, sem Székelyföld autonómiája, sem a független Erdély megteremtése, a román politika ügyességén túl a Szovjetunión múlott.
Romsics megjegyezte, hogy 1920-ban a politikai konstelláció vonatkozását figyelembe véve még nem voltak véglegesek a határok, szemben az 1947-ben meghúzottakéval. A történész kifejtette, hogy ma a nemzetközi környezet sem olyan, mely egy területi revíziót támogatna, szemben a két világháború közötti időszakkal.
Ablonczy Balázs kérdésére, hogy a Szovjetuniónak miért volt érdeke, hogy egy pár ezer négyzetkilométernyi határ menti terület Magyarországhoz tartozik-e vagy Romániához, a szerző Besszarábia példáját említette meg.
„A román nemzeti törekvések 1920-ban a maxiumot érték el. Nem csak Erdélyt szerezték meg, hanem Besszarábiát is. Besszarábia az Antant hatalmakhoz tartozott, Erdély pedig a központi hatalmakhoz és hogy úgy politizáljanak, hogy végül mindkettőt megszerezzék, ez egy nagy teljesítmény volt. A Szovjetunió az első világháború után arra törekedett, hogy destabilizálja a térséget, és ennek érdekében a kommunista mozgalmakat arra biztatta, hogy Erdélynek autonómiát követeljenek, később ugyan változtatott a politikáján, de céljai között – akár a cári politika céljai között, akár a Ribbentrop-Molotov paktum között, akár amikor Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal tárgyaltak – mindig a Szovjetunió nyugati határa menti sáv visszakerülése volt a kiemelt cél, ami magába foglalta a Baltikumot és Besszarábiát is.” – fejtette ki.
Moszkva már a román kormánynak 1944. április 12-én elküldött fegyverszüneti egyezményben igazságtalannak nevezte az 1940. augusztus 30-i bécsi döntést, majd az 1944. szeptember 12-ről 13-ára virradóan aláírt fegyverszüneti megállapodás 19. cikkelye semmissé nyilvánította a bécsi döntőbíráskodást és rámutatott arra, hogy Erdélyt – a Németország legyőzéséhez nyújtott jelentős segítségért cserébe – visszaszolgáltatja Romániának, ennek fejében azonban le kell mondani Besszarábiáról.
„Ha a szovjeteken múlott volna, ebbe az egyezménybe csak az kerül, hogy Románia megkapja Erdélyt, csak az angolszászok nem akarták ezt elfogadni, és ezért került bele az, hogy Erdély nagyobb része a békekonferencia döntésétől függően, tehát ez még akkor is egy nyitott kérdés volt. Az, hogy végül a szovjetek álláspontja nyert, az csak 1945-1946-ban dőlt el, amiben az is közrejátszott, hogy 1945 márciusában Romániában Petru Groza vezetésével egy kommunista többségű kormány alakult.” – mutatott rá Romsics Ignác.
Az erdélyi magyarok azonban többet reméltek a békekonferenciától, mint amire valóban számíthattak: 75% gondolta azt, hogy a partiumi sáv biztosan visszakerül, több mint 50% Kolozsvár, csaknem 50% Székelyföld és Marosvásárhely visszacsatolását remélte.
A Trianon-évfordulóra készült mű bemutatója végén – Ablonczy Balázs kérdésére – gondolatait azzal zárta Romsics Ignác, hogy újonnan megjelent kötetével senkinek sem akar üzenni, csak a saját maga kíváncsiságát szeretné kielégíteni és tudását gyarapítani.
Csarnai Márk
Ezt olvastad?
