Shakespeare és a Tudor-mítosz

A Tudor-mítosz az angol történetírói és irodalmi hagyomány kora újkori terméke, amely a 14. század végétől a 15. század végéig terjedő periódust a hanyatlás és zűrzavar időszakának állította be. A kaotikus állapotokat a mítosz szerint végül a Tudor-dinasztiának sikerült felszámolnia, amely a béke, a rend és a gyarapodás aranykorát hozta el a 16. századi Anglia számára.

A Tudor-hatalom legitimálása érdekében megalkotott mítosz a dinasztialapító Tudor VII. Henriket a gyilkos zsarnok III. Richárd királlyal szemben fellépő, isteni akaratot beteljesítő felszabadítóként és az 1377 óta fokozatosan káoszba süllyedő Anglia megmentőjeként ábrázolja. E mítosz korabeli kiszolgálója volt a kiváló reneszánsz angol drámaíró, William Shakespeare is, aki királydrámái révén – akarva-akaratlanul is – hozzájárult több, a késő középkori Angliához kapcsolódó történelmi mítosz, tévhit kiformálódásához vagy átörökítéséhez.

Tudor Henrik és a Plantagenet-dinasztia

A Tudorok[1] felemelkedése VII. Henrik nagyapja,  a polgári származású walesi Tudor Owen révén kezdődött meg a 14. század első felében. A kalandvágyó feljebbmenő előbb V. Henrik, majd fia, IV. Henrik szolgálatába szegődött, majd V. Henrik felesége, Valois Katalin királyné ruhatárfelelősévé avanzsált, V. Henrik halálát követően pedig feleségül vette a megözvegyült Katalint. Mivel a rózsák háborújában kitartott a Lancaster-ház mellett, ezért a Mortimer’s Cross-i csatát követően a győzedelmeskedő Yorkok lefejeztették. Edmund, Owen fia VI. Henrik királytól kapta meg a Richmond grófja rangot, és később feleségül vette Beaufort Margitot. A házasság VII. Henrik trónigényének és a Lancaster-házhoz való tartozásának alapját képezte, hiszen anyja, Beaufort Margit III. Eduárd ükunokája volt.

Tudor Henrik tehát távoli rokonságban állt a Plantagenet-dinasztiával, anyja francia, apai nagyszülei pedig walesi és francia származásúak voltak, így a rózsák háborúját követően trónra lépő újdonsült király meghatározó arányban volt francia. (Gyakorlatilag ez a Plantagenet-dinasztia többségére igaz, hiszen az uralkodócsalád a francia Anjouk angliai ágát alkotta.)

Shakespeare történelmi drámái

A reneszánszkori Anglia a történelmet oktató, nevelő jellege miatt tartotta fontosnak. A kor események sorozataként értelmezte az életet, s a múlt példáiból kiolvashatónak vélte az emberi sorsot. Shakespeare is ennek a felfogásnak volt a követője, amint az a IV. Henrik drámában is olvasható:

 

WARWICK:

Mindenki éltében van egy tanúság,

A mult idők alakját képező.

Ki arra néz, megjósolhatja az

Hív sejtelemmel a dolgok folyását,

Melyek még nincsenek, de magvaik-

És kezdetökben zárva rejlenek.

(IV. Henrik – Második rész, III:1, Lévay József fordítása)

 

Nem véletlenül jelennek meg drámáiban a trónbitorlás, a felkelés, a háború okozta zűrzavar és következményei, valamint a próféciába bocsátkozó szereplők. A Tudor-mítoszhoz igazodva a zűrzavar az isteni rend megbolygatásából eredeztethető. A korabeli források[2] és az alkotói túlzások keverékeként Shakespeare történelmi drámái a Tudorok előtti időszakot kül- és belföldi háborúkkal, éhínséggel, gazdasági hanyatlással átitatott, politikailag ingatag periódusnak állítják be. A királydrámák két központi, a Tudor-mítoszhoz kapcsolódó alakját IV. Henrik és III. Richárd személye adja. Az isteni elrendelés okán uralkodó II. Richárd trónfosztásával IV. Henrik isteni akaratot sértett, és ennek következményeként csaknem egy évszázados hanyatlás köszöntött Angliára. A zűrzavar a rózsák háborújával és a gonoszság megtestesítőjeként ábrázolt III. Richárd trónra lépésével tetőzött. Ekkor Tudor Henrik (a későbbi VII. Henrik), egy az utolsó, bár oldalági Lancaster leszármazottak közül, nemcsak a királyság dicsőségét állította vissza, de újraegyesítve a Lancaster- és a York-házat az isteni akaraton esett csorbát is orvosolta.

Shakespeare történelemi drámái két tetralógiára oszthatók, amelyek együtt az 1377-től 1485-ig terjedő időszak eseményeit fedik le. Az első tetralógia (a II. Richárd, a két részes IV. Henrik, az V. Henrik) II. Richárd (1377­-1398), az egykori III. Eduárd unokájának utolsó két évét mutatja be a trónon. A második tetralógia (a három részből álló VI. Henrik, a III. Richárd) a rózsák háborúja néven ismert, az uralkodó Plantagenet-dinasztia két ága, a York- és a Lancaster-ház között dúló nemesi magánháború történetét bontja ki.

Az első tetralógia esetében már kitűnik, hogy Shakespeare csal a dátumokkal, így gyakran kerülnek korban azonos nemzedékbe szereplők (pl. Northumberland  grófja és IV. Henrik), mások pedig felnőtt létükre gyermekként vagy éppen fordítva jelennek meg. A drámaíró esetenként történelmi személyeket kevert össze, apróbb történelmi mozzanatokat cserélt fel időrendben, továbbá bizonyos történelmi eseményekbe olyan szereplőket illesztett be, akik a valóságban nem lehettek jelen.

IV. Henrik, a trónbitorló

Az angol trón várományosa, Eduárd, a pestistúlélő walesi „fekete herceg” 1376-ban, majd III. Eduárd angol király 1377-ban bekövetkező halálával a korona a herceg tizenéves fiára, II. Richárdra szállt. Fiatal kora okán kezdetben a nagybátyja, Genti János, Lancaster hercege vezette befolyásos régenstanács igazgatta az ország ügyeit. Uralma alatt a kontinensen folytatódott a háború Franciaországgal („a száz éves háború”), amely óriási összegeket emésztett fel. A folyamatos adóemelések miatt népszerűtlenné váló király viszonya később a főnemességgel is megromlott. Genti János halála után önkényesen elkobozta a Lancaster-birtokokat, ezután pedig unokatestvére, Bolingbroke-i Henrik (a későbbi IV. Henrik) a nemesség támogatását maga mögött tudva – és a parlament egyetértésével – adandó alkalommal letaszította Richárdot a trónról.

Ezt követően Henriket IV. Henrik (1399-1413) néven királlyá koronázták, ezzel a Planatagenet-dinasztia Lancaster-ága került a hatalomra. Henrik talpraesett, hozzáértő uralkodó volt, aki kezdetben mind a köznép, mind a nemesség körében népszerű volt. (Uralkodását ennek ellenére felkelések sorozata tarkította.) Bár Shakespeare trónbitorlóként formálta meg alakját, aki megölette Richárdot, a valóságban azonban a börtönbe zárt unokatestvért nem gyilkolták meg, hanem – szándékosan vagy véletlenül – halálra éheztették. Henrik édesanyja, Lancasteri Blanka – Richard édesapájához hasonlóan – III. Eduárd gyermeke volt, s mivel a korabeli angol trónöröklési rendszer nem tisztázta a nőági örökösödés lehetőségét vagy annak tiltását, így Henrik legitimitása nézőpont kérdése. Történelmi tény viszont, hogy Henriket a parlament választotta Anglia uralkodójává.

A rózsák háborúja

A rózsák háborúja a korabeli nemesek közötti torzsalkodás és a politikai hatalomjátszmák következménye volt, amelynek VI. Henrik gyengekezűsége, s elhibázott politikája engedett utat. Shakespeare a Tudor-mítosznak megfelelően a csaták kimenetelét isteni elrendelésként jeleníti meg, a háborút azonban a nemesi magánérdekek és vetélkedések alakították. A politikai játszmák, helyezkedések, gyakori árulások és szövetségváltások miatt nehéz egyértelműen York- vagy Lancaster-párti családokról beszélni.

A VI. Henrik három része a VI. Henrik (1422-1461, 1470-1471) uralma idején kibontakozó rózsák háborúját mutatja be. A középkori angol történelem egyik fordulópontjának számító 1453. évben – Calais kivételével – az utolsó kontinensbeli angol terület, Gascony is francia kézre került. Az évszázadokig tartó angol dicsőség leáldozásával a Lancasterekbe vetett bizalom megingott, az uralkodócsalád megítélésén pedig a király időleges elmebaja tovább rontott. Ekkor lépett színre Richárd, York hercege, aki a királyság érdekében váratlanul igényt formált a koronára a York-ház nevében. A későbbi III. Richárd király alakja Gloucester hercegeként (a magyar fordításokban Glosterként szerepel) először a VI. Henrik dráma harmadik részében jelenik meg, amikor apját, a yorki herceget trónbitorlásra ösztönözi:

 

RIKHÁRD:

Fegyverre hát! S csak fontold meg, atyám,

Mily szép, mily édes koronát viselni,

Én nem nyughatom,

Míg nem piros lesz rózsám hószine

Henrik szivének langyos véritől.

(VI. Henrik – Harmadik rész, I:2, Lőrinczy Zsigmond fordítása)

 

A feudális magánháború kezdetén Richárd alig lépte át tizedik életévét, így a Shakespeare által szájába adott súlyos szavak minden bizonnyal kitaláltak, és III. Richárd karakterének felépítését szolgálták. A konfliktus kibontakozásakor a Yorkok bebörtönözték Henriket, majd IV. Eduárd (1461-1470, 1471-1483) néven a yorki herceg legidősebb fiát ültették a trónra. A börtönben sínylődő Henrik ekkor találkozott a kisgyermek Tudor Henrikkel, akihez a következő jövőbe látó szavakat intézte:

 

(VI.) HENRIK KIRÁLY:

Mylord Somerset, ki ez a fiú,

Kit oly gyöngéden látszol érzeni?

SOMERSET:

Az ifju Henrik, Richmond grófja, felség.

(VI.) HENRIK KIRÁLY:

Jer, Anglia reménye! (Kezét fejére teszi.)

Ha titkos hatalmak

Igazat sugalnak jósló ihletemnek,

Hazánknak üdve lesz e szép fiú.

Szeme szelíd fölséggel van tele;

Fejét koronára alkotá az ég,

Kezét királyi botra, őt magát

Királyi széknek áldásául egykor.

Hódoljatok! ő helyrehozza bőven,

Mi általam van mostan elveszőben!

(VI. Henrik – Harmadik rész, IV:6, Lőrinczy Zsigmond fordítása)

 

Mintha isteni sugallatra szólt volna Henrik, a „Richmond jóslat” elve elrendeli Tudor Henrik, Richmond grófjának történelmi sorsát.

III. Richárd, az elvetemült gonosz

Eduárd első uralkodásának végül a Henrik felesége, Anjou Margit köré felsorakozó nemesi hadak vetettek véget. Margit királyné – Shakespeare drámáinak első gonosz női karaktere – a történelmi valóságban és a drámában is papírkoronával koronázta meg a legyőzött yorki herceget, mielőtt azt lefejezték. A dráma szerint a kivégzés előtt a királyné gúnyolódva szólt oda a lázadó Yorkhoz, utalást téve fiának, Richárdnak „közismert” torz jegyére:

 

MARGIT KIRÁLYNÉ:

Hogy megsegítsen, hol van falka kölyked?

A búja Edvárd, a jó kedvü György?

És hol a hős, pupos istencsoda,

Dicky gyerek, ki dörmögő szavával

Lovalni szokta pártos öregét?

(VI. Henrik – Harmadik rész, I:4. Lőrinczy Zsigmond fordítása)

 

Margit királyné a trónfosztást követően sokáig Franciaországban tartózkodott, s a drámákkal ellentétben a különböző csatahelyszíneken nem volt jelen. A III. Richárd dráma első felvonásában az egykori királyné éles szóváltásba keveredik Richárddal, a valóságban ekkor Margit már nem élt. Férje, a bebörtönzött VI. Henrik – Tudor Henrikkel ellentétben – Richárdnak dicstelen jövőt jósolt:

 

(VI.) HENRIK KIRÁLY:

Első gőgödben ha téged megölnek,

Nem élsz te most, hogy fiamat megöld.

Azt jóslom én, sok ezeren, a kik,

Engem mi borzaszt, még nem is gyanítják,

És özvegyek sohaja, aggoké,

Árvák könyüktől áradó szeme,

Atyáik fiaik, nők férjeik miatt,

S árvák szülőik kora holtaért,

Megkeserűlik születési órád’.

GLOSTER (a későbbi III. Richárd):

Elég, próféta! Halj meg, míg beszélsz! (Átszúrja.)

A többi közt ím sorsom erre hítt!

(VI.) HENRIK KIRÁLY:

Igen, erre s más sok gyilkolásra! Isten,

Büneim’ bocsásd meg! irgalmazz neki! (Meghal.)

(VI. Henrik – Harmadik rész, V:6, Lőrinczy Zsigmond fordítása)

 

A VI. Henrik dráma harmadik része ezzel a jelenettel zárul, a valóságban azonban Richárd túl fiatal volt ahhoz, hogy VI. Henrik meggyilkolásában részt vállalhasson. Hasonlóképpen a király gyermekként ábrázolt fiaival sem végezhetett, mivel azok felnőttként és csatában lelték halálukat. IV. Eduárd idősebb öccse, György, Clarance hercege valódi cselszövő volt. Több ízben próbált összeesküvést szőni bátyja ellen, aki végül egy hordó borban megfojtatta. Shakespeare ábrázolásával ellentétben fiatalabb öccse, Gloucester hercege, a későbbi III. Richárd hűsége mindvégig töretlen maradt bátyjához. Eduárd halálát követően – az uralkodó akarata szerint – Richárd régensként uralkodott elhunyt bátyja fiainak nevében.

A korábbi uralkodók törvénytelenségére és a rend helyreállítására hivatkozva – elsősorban gyakorlati megfontolásból, nem hatalomvágytól vezérelve – Richárd végül átvette a királyi hatalmat (1483-1485). A tragédiában fiatalabb bátyját, Györgyöt, valamint 11 és 13 éves unokaöccseit orgyilkosokkal ölette meg. A két gyermek erőszakos halálában játszott szerepére nincs történelmi bizonyíték, és a feltételezésekkel ellentétben nem mérgeztette meg feleségét, Neville Annát sem. Felesége, akit unokaöccse (V. Eduárd) özvegyeként vett nőül, és akit gyermekkoruk óta ismert, betegségben lelte halálát, bár Shakespeare azt sugallta, hogy Richárd tulajdon unokahúgát, York Erzsébetet (Tudor Henrik későbbi feleségét) kívánta elvenni.

Tudor Henrik, az isteni rend visszaállítója

A rózsák háborújának utolsó felvonásában a York- és a Lancaster-hívek a Leicester melletti Bosworth-mezőn ütköztek meg egymással 1485. augusztus 22-án. A csata a Lancester-ági Tudor Henrik győzelmével és III. Richárd király bukásával végződött. A III. Richárd dráma – és egyben a kettős tetralógia – utolsó színében a győzedelmeskedő Tudor Henrik (Richmond hercege) szó szerint betoppan, és kinyilvánítja az isteni rend visszaállítását:

 

RICHMOND (Tudor Henrik):

Hirdessetek kegyelmet a futóknak,

Kik hódolattal hozzánk visszatérnek;

S aztán, mire a szentséget felvevők,

A fehér s a piros rózsát egyesítjük:

Az ég mosolygjon e kedves kötésen,

Miként haragvék a hosszú viszályért! –

Van áruló, ki nem mond erre áment?

Angolhon őrült volt, tépé magát,

Fivér fivérét gyilkolá mohón,

Az apa levágta gyorsan önfiát,

S a fiú megölni apját kényszerült:

Mindezt York s Lancaster osztotta szét,

Gyász osztozásban két felé oszolva. –

Oh! Richmond s Erzsébet, a két királyi

Ház jogszerű utódi, mostan Isten

Szent végzetéből íme egyesülnek!

S örököseik (ha Isten úgy akarja)

Szelid békében a jövőt megáldják

Vidám tenyészettel s boldog napokkal!

Az áruló vasát törd el, nagy Isten,

Ki visszahozná e vérnapokat,

Hogy vérözönt sirjon szegény hazánk!

Ne hadd sem élni, sem e föld javával,

Ki sebzi a hont pártütő csatával!

Most bel sebünk bekötve, béke van lent:

Soká hogy éljen, Isten, mondj te áment!

(III. Richárd, V:4, Szigligeti Ede fordítása)

 

A valóságban az angliai belpolitikai helyzet VII. Henrik trónra lépésével nem változott azonnal jelentősen. Henriknek számolnia kellett a legitimitását kétségbevonó, trónkövetelő családokkal, ennek kiváló eszközeként szolgált a Tudor-mítosz kiépítése és propagálása, amelynek szerves részét képezte III. Richárd alakjának befeketítése. Irodalmi népszerűségének köszönhetően William Shakespeare kétségbevonhatatlan drámaírói zsenialitása a Tudor-mítoszból gyökerező történelmi tragédiái révén hosszú távon meghatározó hatással volt az angolszász világ történelmi emlékezetére is. A második tetralógiával Shakespeare maga is hozzájárult ahhoz, hogy a Tudor-korszakban kialakított Richárd-kép révén a York-király az angol történelem legalávalóbb gyilkosaként, cselszövőjeként és trónbitorlójaként maradjon meg a történelmi köztudatban. A Bosworth-mezei ütközet kimenetele isteni döntéssé, a korona pedig jogos Tudor-örökséggé avanzsált a drámákban, de Tudor Henrik és York Erzsébet házassága, a két rivális uralkodóág egyesülése is az isteni akarat megtestesülését volt hivatott jelképezni. (Ezt az elrendelt felsőbb egységet szimbolizálta a yorki és lancesteri rózsa összevonásával létrehozott új dinasztikus címer is.)[3] A királydrámák propagálták és egyben igazolták is a Tudorokkal azonosított kora újkori aranykornak kikiálltott időszakot nemcsak a kortársak, de a későbbi századok számára is. 

 

   

 

Szeghő Patrik

Külső hivatkozások:

Oxford Illustrated Encyclopedia: World History from Earliest Times to 1800. Ed. Harry Judge. Oxford: Oxford U P, 1933.

http://mek.oszk.hu/04600/04611/html/1/magyar.htm

http://www.stjohns-chs.org/english/shakespeare/warroses/wr.html

http://internetshakespeare.uvic.ca

http://www.shakespeare-online.com/sources/henryviiisources.html

http://www.bbc.com/news/education-18240901

http://theshakespeareblog.com/2011/11/facts-fiction-and-shakespeares-view-of-history/

http://henrytudorsociety.com/2014/11/28/guest-article-tudor-myths-by-terry-breverton/

http://www.royalhistorygeeks.com/was-the-war-of-the-roses-really-just-a-tudor-myth/

http://www.history.com/news/9-things-you-should-know-about-the-wars-of-the-roses

 


[1] A dinasztia a „York- és Lancaster-ház” megnevezést használta magára, a „Tudor” megnevezést későbbi koroktól kapták, ez utóbbi a 16. században egyáltalán nem volt használatban, sőt – walesi származásukat megalázónak tartva – a Tudorok tudatosan kerülték annak használatát. A korabeli angol nyelvű írott forrásokban mindössze egyszer fordul elő a „Tudor” név (a walesiekben gyakori volt), az is csupán egy olyan versben, amely I. Stuart Jakab trónra lépésének okán íródott – ebben az esetben a „Tudor” név a dinasztiaváltás tényét volt hivatott tudatosítani.

[2] Polydore Vergil (VII. Henry udvari történésze) Anglica Historia, Thomas More (VIII. Henrik Lord Kancellárja és kezdeti bizalmasa) History of King Richard III, Edward Hall Union of the Noble and Illustre Families of Lancaster and York, valamint Raphael Holinshed The Chronicles of England, Scotland and Wales című munkái álltak Shakespeare rendelkezésére.

[3] A királykép rehabilitálásáért küzdő III. Richárd Társaság (Richard III Society) szerepe a király igazságügyi reformjait (bírói rendszer javítása, védőügyvéd biztosítása a szegényebbek számára a Korona költségére), haladó és újító szellemét bemutatva próbál változtatni a York uralkodó megítélésén. III. Richárd volt az első szigetországbeli uralkodó, aki előtt angol nyelven tettek hűbéresküt, de a király támogatta a könyvnyomtatást is. Richárd király személye máig megosztó maradt, a szigetországban nem fogadta mindenki kitörő lelkesedéssel a „pszichopata”, „gyilkos”, „alattomos bűnöző” király 2015-ben nemzeti hősöknek kijáró pompával és tisztelettel megrendezett újratemetését.

Ezt olvastad?

Stróbl Erzsébet a Károli Gáspár Református Egyetem Anglisztika Intézetének docense, kutatási területe az angol reneszánsz kultúrtörténet, I. Erzsébet királynő kultusza,
Támogasson minket