,,Tiltakozni nem tiltakozhattunk…” – Az 1946-os csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény

,,A csehek és a szlovákok végérvényesen eldöntik és már el is döntötték, hogy a németekkel és a magyarokkal mostani körülmények között egy államban nem tudnak és nem fognak együtt élni. E háború után már nem lesznek az első világháború utáni régi rendszer értelmében való kisebbségi jogok. Minden bűnös megbüntetése után a németek és a magyarok nagy többségének el kell mennie ebből az államból.” (Edvard Benes beszéde, Pravda (Pozsony), 1945. május 12.)

A szülőföldjükről, házaikból elűzött, kitelepített, idegen közegbe áttelepített emberek, szétszakított családok, az új otthonaikban hosszú időn keresztül számtalan nehézséggel szembesülők számára a lakosságcsere csak kivételes esetben jelentett valamilyen színtű megoldást. A háborút a győztesek oldalán befejező Csehország és Szlovákia politikusait az államuk egységének – Kárpátalja nélküli – visszaállítására irányuló szándékok vezették. Csehszlovák részről szorgalmazták a tárgyalások mielőbbi megkezdését. Abból indultak ki, hogy számításaik szerint Magyarországon mintegy 450 000–500 000 szlovák él, és remélve, hogy ezeket sikerül rábeszélniük a hazatelepülésre, egy lakosságcsere keresztülvitelével sikerül felszámolni a 700 000-es lélekszámú szlovákiai magyarság jelentős részét. A magyar kormány ezzel szemben a békeszerződés aláírásáig nem kívánt belebocsátkozni ilyen cserébe, hiszen ez a magyarok által lakott területek visszacsatolásával kapcsolatos reményeiket tehette teljesen illuzórikussá, mégis a szlovákiai magyarság üldözésének leállítását, helyzetük konszolidálását remélve, hosszabb tárgyalás után elfogadta azt.

Magyarok kitelepítése Galántáról (1947). Forrás: Fortepan

A Magyarország és Csehszlovákia között 1946. február 27-én, Budapesten aláírt lakosságcsere-egyezmény alapján 73 ezer magyarországi szlovák települt át Csehszlovákiába és 100 ezer felvidéki magyart telepítettek át Magyarországra.

,,Tizenegy évig éltek ebben a Tolna megyei kis faluban nagyszüleim és édesapám, de gyökeret verni nem tudtak. Az itteni táj, az itteni emberek mindvégig idegenek maradtak számukra. Hiába töltöttek el itt több évtizedet, ezt a környezetet egy percig sem tudták otthonuknak érezni. Ezért 1959-ben szülőföldjükhöz legközelebb eső magyar városba, Komáromba költöztek, és azóta itt laknak. A kitelepítés puszta tényével, történelmi hátterével, írók, történészek tudományos alapossággal foglalkoznak. A történelmi tények, számadatok mögött családok ezreinek tragédiája rejli. A borzalmas élmények kitörölhetetlen emlékként élnek a »jelenkori népvándorlást« átélt emberek lelkében.” (Forrás: Győri Árpád, Komárom. Molnár–Szarka: Otthontalan emlékezet, 163.)

Sorsukat politikai szempontok határozták meg, az egyezmény az újonnan konstituált csehszlovák állam nemzetállami törekvéseinek kontextusába, egy nagyobb léptékű diszkriminatív intézkedéssorozatba illeszkedett.

Az 1945. április 5-én megalakult a Csehszlovák Köztársaság ún. kassai kormány programja az állam területén élő nem szláv nemzeti közösségeket; a németeket és a magyarokat tette felelőssé a müncheni egyezményért, az első bécsi döntésért, a német megszállásért, a köztársaság felbomlásáért és felszámolásáért. A csehszlovák kormány mindent elkövetett annak érdekében, hogy a győztes nagyhatalmaktól szabad kezet kapjon a csehszlovákiai németek és magyarok kitelepítéséhez. Mivel ezt a magyarok esetében a fegyverszüneti egyezményben nem sikerült elérni, a szudétanémetek elűzéséhez hasonló eljárást mérlegeltek a hatóságok. A két kisebbség minél nagyobb arányú kitelepítése érdekében Vladimír Clementis külügyi államtitkár 1945. július 3-án a prágai külképviseletek útján jegyzékben fordult a nagyhatalmak kormányaihoz, melyben 2-2,5 millió német és 400 ezer magyar „transzferét”, azaz egyoldalú kitelepítésének engedélyezését kérte. A Clementis-jegyzék szerint

„a csehszlovák kormány képviselője a budapesti Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal konzultálhatna arról a kérdésről, hogy a szlovákiai magyarok nagyobbik részének kitelepítése lakosságcsere formájában történhetne, amennyiben 345 ezer szlovák áttelepül a helyükre Magyarországról.”

Clementis a kitelepítés indokaként arra hivatkozott, hogy

„a németek és magyarok transzfer útján való eltávolítása nélkül nem lehet biztosítani államunk rendes és nyugodt fejlődését, sem a közép-európai tartós békét és stabilitást”, továbbá, hogy ez ügyben a késlekedés „az összes csehet és szlovákot komolyan nyugtalanítaná”.

A potsdami „nagy hármas” tagjaihoz, az Amerikai Egyesült Államokhoz, Nagy-Britanniához és a Szovjetunióhoz eljuttatott csehszlovák kérést feltétel nélkül csak a szovjet kormány támogatta. A britek több ellenvetéssel éltek, az amerikaiak pedig kezdettől fogva ellenezték a kollektív bűnösség elvének a németeken kívül más népcsoportokra történő kiterjesztését. A potsdami konferencia jegyzőkönyvének XII. pontjában rögzített döntés végül csupán a lengyelországi, csehszlovákiai és magyarországi németek Németországba való „rendezett és humánus kitelepítését” engedélyezte, leállítva ugyanakkor a németek „további elüldözését” szülőföldjükről. A prágai, s vele együtt a szlovákiai kormány (ez utóbbi hivatalos neve: megbízotti testület volt) a potsdami konferenciát követően kénytelen volt tudomásul venni, hogy a csehszlovákiai németektől eltérően a magyarok egyoldalú kitelepítésére nem kapta meg a győztes nagyhatalmak beleegyezését.

Felvidéki magyarok kitelepítése (1947). Forrás: Fortepan

Ezt követően a csehszlovák kormány változatos diplomáciai, külpolitikai és diszkriminatív kisebbségpolitikai eszközökkel élt, melyek részeként a lakosságcsere-egyezményt is kikényszerítette. A szerződést a két fél kezdettől fogva eltérően értelmezte. Míg Prága és Pozsony számára az egyezmény „a magyar kérdés megoldásának legészszerűbb formáját”, a magyar kisebbségnek „nemzetközi határozat alapján megvalósuló megbüntetését”, a kérdés „átgondolt rendezését” jelentette, a magyar fél számára a csehországi deportálásokkal Magyarországra kényszerített egyenlőtlen megállapodás maradt. Ezzel együtt az egyezmény aláírásával Magyarországnak sikerült lassítania a magyar kisebbség vagyonának elkobzását, a csehszlovákiai magyarok jogfosztását, a belső széttelepítés alternatívájának megvalósulását. A lakosságcserére kijelölt magyarok számára biztosította ingóvagyonuk megőrzését, illetve a rendezett körülmények közötti magyarországi áttelepülés lehetőségét. A magyar kérdés egyoldalú transzferrel, elűzéssel való megoldásának elmaradt potsdami engedélyezése miatt Csehszlovákia vezető politikusai 1945 őszétől kezdve a lakosságcserét egyértelműen a kitelepítés eszközének tekintették.

A csehszlovák hatóságok 1946-ban sajátos módszerrel 450 ezer szlovák nemzetiségű, illetve származású személyt írtak össze Magyarországon. A túlzó adatokkal az áttelepülésre toborzó csehszlovák különbizottságnak is szembesülnie kellett. Az 1946. március 4. és május 27. között a lakosságcsere-egyezmény által biztosított toborzó akció eredményeként 90 090 személy jelentkezett a csehszlovákiai áttelepülésre. Ez a szám utólag további 7 520 jelentkezővel egészült ki. Ezzel megegyező időben, amennyiben a magyar fél elzárkózik a tárgyalásoktól, úgy a csehországi deportálások és a folytatódó lefoglalások, jogfosztások alkalmazásával valósul meg a kérdés megoldása. Mindezek mellett a kikényszerített 1946. február 27-i csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény Magyarország szempontjából kétségkívül rendkívül előnytelen megállapodást jelentett. A csehszlovák állam biztosította a maga számára a jogot a magyarországi szlovákok toborzására Magyarország területén. Ugyanakkor szabad kezet kapott azoknak a csehszlovákiai magyaroknak a kijelölésére, akiknek a lakosságcsere keretében Magyarországra kellett távozniuk. A csehszlovák hatóságok 1946 augusztusának közepére készültek el a kitelepítésre kijelölt csehszlovákiai magyarok névjegyzékével. Az egyezmény V. cikkelye a számításba vehető 105 047, az úgynevezett háborús bűnösként az egyezmény VIII. cikke alapján áttelepítendőkkel együtt pedig 181 512 személy nevét tartalmazta.

Felvidéki magyarok kitelepítése (1947). Forrás: Fortepan

Az egyezmény jogilag mégiscsak biztosított a magyar fél számára bizonyos hatásköröket és beavatkozási lehetőséget. E tekintetben az egyezmény keretében Magyarországra települők sorsa kedvezőbb volt az egyoldalú intézkedéssel távozásra kényszerítettek helyzeténél.

,,A legelkeserítőbb az volt, nem tudtuk, hová visznek bennünket, és mi okból kell elhagyni otthonunkat. Csak azt mondták, hogy háborús bűnösök vagyunk, és mindezt büntetésként érdemeljük, holott semmiféle politikai vagy egyéb vétségünk nem volt.” (Kubovics-család, Taksony / Malá Cernost. Molnár–Szarka: Otthontalan emlékezet,147.)

A Szlovák Belügyi Megbízotti Hivatal által 1946. június 17-én meghirdetett úgynevezett reszlovakizációt, valamint az otthonaikból elűzött és földjeiktől megfosztott magyarok helyére történő szlovák betelepítést tekintették a magyarkérdés végleges megoldásához szükséges megfelelő belpolitikai eszköznek. A szlovákiai magyarok legnagyobb tömegeit érintő akció során több mint négyszázezer ember nevében adtak be reszlovakizációs kérvényt, amelyet akkor lehetett benyújtani, ha az illető vállalta a szlovák állampolgárságot identitásának megtagadása mellett. Eredetileg a reszlovakizációt a Slovenská liga és a szlovák tartományi kormányt alkotó megbízotti testület szakértői jóval szűkebb keretek közt tervezték, s elsősorban a kettős, illetve bizonytalan és váltakozó identitású népesség megnyerésének eszközét látták benne. Az 1946. június 17. és július 1. között kijelölt kéthetes reszlovakizációs időszakban 108 387 család, összesen 352 038 személy kérte szlovákká nyilvánítását. Az 1948-ban lezárult akció végén a 410 820 kérelemből hivatalosan 282 594 személy szlovák nemzetiségűvé nyilvánítását engedélyezték.

Bár az egyezmény jóváhagyására már 1946 elején sor került, a lebonyolítás csak 1947 áprilisában kezdődött el a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok cseréjével. A magyar fél kezdettől fogva nagy súlyt helyezett a magyar szempontból előnytelen szerződés végrehajtása során a személyi és vagyoni paritás betartására, így kívánva megelőzni azt a csehszlovák szándékot, hogy különböző eszközökkel a lakosságcserét a szlovákiai magyarság elűzésére használja fel. A magyar tiltakozások ellenére a kölcsönösséget nem sikerült betartani: a lakosságcsere keretében szülőföldjét elhagyni kényszerülő 76 616 szlovákiai magyar kitelepített után összesen 16 ezer hold termőföld és 15 700 lakóház, a 60 257 szlovák áttelepülő után Magyarországon viszont mindössze 15 ezer hold föld és 4 400 lakóház maradt.

,,Otthagytuk szüleink élete munkáját. A sok állatot: lovakat, teheneket, sertéseket, bátyám kedvenc nyulait, a tengernyi baromfit. Szüleink köztiszteletben álló, dolgos, szorgalmas emberek voltak, édesapám előimádkozó volt a templomban. Magára maradt a házunk a bútorokkal, összes emlékünkkel. Ott kellett hagynom kedvenc babámat, ami engem akkor, tizenhárom évesen fájdalmasan érintett. Mégis a legfájóbb az volt, amikor elbúcsúztunk a falu pici temetőjében nyugvó halottainktól, megrendülve emlékeztünk rájuk imáinkban. Még a fának is fáj elszakadni gyökereitől…” (Forrás: Kreft Ferencné Szovics Gabriella, Rohonice, Komárom. Molnár–Szarka: Otthontalan emlékezet, 146.)

A lakosságcsere 1947 áprilisától 1949 nyaráig tartott, igaz, 1948. december 22-e után már csak az egzisztenciálisan fenyegetett magyar családok, a családegyesítést kérvényezők, illetve a lakosságcsere lebonyolításában önként segédkezők áttelepülésére került sor. A lakosságcsere során kialakult vagyoni különbözetet 1949. július 25-én a csorbatói jegyzőkönyv rendezte, ahol a lakosságcseréből származó magyar követelést a csehszlovák kormány követeléseit a két fél azonos mértékűnek tekintette és kölcsönösen lemondott azok kiegyenlítéséről.

A szlovákiai magyar közösség túlélését a magyar szempontból eredetileg negatív lakosságcsere egyezmény megkötése valamilyen szinten mégis segítette. Mindemellett a nyugati demokráciák ellenzése, illetve a magyar kisebbség teljes felszámolását célzó csehszlovák követelések elutasítása is eredményezte megmaradásukat. A magyar kormány a lakosságcsere-egyezmény megkötésével látszólag szabad utat engedett a kitelepítéseknek. Az egyezmény kínálta diplomáciai lehetőségeket azonban sikerült maximális mértékben arra felhasználnia, hogy a cserekvóta minimális keretei között és rendezett anyagi feltételek mellett menjen végbe a lakosságcsere.

Kitelepített magyarok útban Csehszlovákiából (1947). Forrás: Fortepan / Csorba Dániel

Összességében elmondható, hogy egyik fél sem kapta meg a lakosságcserétől azt, amit remélt, kérdését pedig a mai napig nem rendezte Szlovákia és Magyarország diplomáciája. Az érintetteknek a kitelepítés tragédiáján túl az eljárás visszásságait is el kellett szenvedniük. Legtöbbjük abban a hitben indultak útnak, hogy az ,,új hazában” kártérítést kapnak az ígért jogok mellett. Ez azonban nem valósult meg. A Magyarországra érkezőket gazdasági okokból nem tudták állami szintű kártérítésben részesíteni, ráadásul a Szlovákiába indulók lakhelyeire telepítették le őket – sokkal szerényebb körülmények közé ahhoz képest, amit hátrahagytak. A szlovák oldalon pedig egyértelműen a propaganda játszott meghatározó szerepet az áttelepítésben.

Papp Anna Fanni

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Tájékoztató irodalom:

Balogh Sándor–Földesi Margit (szerk.): A magyar jóvátétel és ami mögötte van… Válogatott dokumentumok 1945–1948. Budapest, Napvilág,1998.

Bobák, Ján: Maďarská otázka v Èesko-Slovensku 1944–1948. Martin, Matica slovenská,1996.

Churaň, Milan: Postupim a Československo. Mýtus a skutečnost. Praha, Libri, 2001.

Kaplan, Karel: Csehszlovákia igazi arca 1945–1948. Pozsony, Kalligram, 1993.

Molnár Imre–Szarka László: Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák–magyar lakosságcsere 60. évfordulójára. Komárom, MTA Kisebbségkutató Intézet–Kecskés László Társaság, 2007. (Letölthető innen.)

Popély Árpád: A (cseh)szlovákiai magyarok történeti kronológiája. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2006. (Letölthető innen.)

Szabó Károly: A csehszlovák–magyar lakosságcsere dióhéjban. (Új Mindenes Gyűjtemény 10) Pozsony, 1993.

Szarka László (szerk.): Jogfosztó jogszabályok Csehszlovákiában 1944–1949. Elnöki dekrétumok, törvények, rendeletek, szerződések. Komárom, MTA Kisebbségkutató Intézet–Kecskés László Társaság, 2005. (Letölthető innen.)

Szarka László: A csehszlovák–magyar lakosságcsere helye a magyar kisebbség tervezett felszámolásában 1945–1948 között. Kisebbségkutatás 16. (2007) (Letölthető innen.)

Vadkerty Katalin: A belső telepítések és a lakosságcsere. Pozsony, Kalligram, 1999.

Ezt olvastad?

A náci Németország bukását a kortársak jelentős része egy új, békés korszak kezdetének tekintette. A második világháború alatti jaltai megállapodás