Újratárgyalni Trianont – politikai szimulációs játék

A berlini Planpolitik tizenöt fős csapata 2005-ös alapítása óta az állampolgári ismeretek kompetenciaalapú fejlesztését, valamint a politikai vitakultúra való nevelést tűzte ki foglalkozásaival célul, amelyek az ún. politikai szimulációs játékok köré épülnek. A szimulációs játékok során a résztvevők egy-egy ország döntéshozójának szerepét öltik magukra azzal a céllal, hogy egy kitalált vagy múltbeli nemzetközi politikai vagy jogi kérdést, válságot egy adott konferencián, diplomáciai úton, tárgyalással oldjanak meg. A megegyezés esélyét csökkenti, hogy mindenki az általa képviselt ország politikai magatartását, hozzáállását és céljait szem előtt tartva kell, hogy párbeszédet folytasson a többi állam képviselőjével. Az ily módon életre hívott „konferencia” célja, hogy a különböző korszakok nemzetközi törekvéseiről és az azok mögött meghúzódó egyéni érdekekről a résztvevők „tapasztalati úton” gyűjtsenek ismerteket a történelemkönyvek rongyosra lapozása nélkül. A szimulációs játék a gyakorlatban olyan belső rálátást adhat, amely segít feltárni és megérteni, hogy mely (bonyolult) tényezők játszanak meghatározó szerepet egy-egy válságkezelés sikerében vagy bukásában a valóságban.

A válságkezelő szimulációk interaktív módját kínálják az ismeretszerzésének és a kompetenciafejlesztésnek, megteremtve a lehetőségét a háttérben rejtőző politikai mozgatórugók megértésére, átlátására is. A játékban résztvevő küldöttségek részletes országprofilt kapnak kézbe, feladatuk pedig az országuk céljait meggyőzően képviselni a tárgyalóasztalnál a többi delegációval szemben. A „tárgyalás” előrehaladtával a küldöttek eljutnak arra a felismerésre, hogy a célok elérése egyes kérdésekben kompromisszumot igényelnek. A több, mint másfél évtizedes fennállása során a Planpolitik nyolcvannál is több szimulációs játékot dolgozott ki, amelyek a globális vagy európai ügyek, a demokrácia és a társadalom kérdései, területi integráció, háborús válságkezelés, valamint a gazdaság és a környezet viszonyai köré épülnek. (A politikai szimulációs játékok talán egyik legismertebb formája az Egyesült Nemzetek Szervezetének keretében állítja próba elé a résztvevőket.)

Az 1918. évi első világháborús fegyverszünetek centenáriuma okán a Planpolitik októberben – a Friedrich Ebert Alapítvány jóvoltából, a Közép-európai Egyetem és az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetem közreműködésével – egy, a Nagy Háborúhoz kapcsolódó játékot hozott Budapestre. Az első világégést lezáró béketárgyalás köré épülő szimulációs foglalkozást eredetileg 2014-ben, a berlini Collegium Hungaricum felkérésére állították össze, ennél fogva az a Magyarországgal kötendő békeszerződést helyezte a középpontba. Gyakorlatban a foglalkozás az utókor számára a trianoni békeszerződésként ismert diktátum pontjainak „újratárgyalását” jelenti. A játékban öt békedelegáció küldöttei vesznek részt: a győztes szövetséges hatalmak – Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és az Egyesült Államok –, valamint a vesztes oldalon álló Magyarország. Amíg a szimulációs játék első napján Magyarország „meghívottként” van jelen a konferencián és e kapacitásban küldöttei csupán nyilatkozatot tehetnek a Budapest által elképzelt békerendezésről, addig a második napon, „egyenrangú félként”, Magyarország szavazatára is szükség lesz a béketerv elfogadásához. A valódi békekonferencia az első szimulációs játéknap forgatókönyve alapján, a vesztes országok kizárásával valósította meg a békeszerződések előkészítését. Ezzel szemben a második játéknap szabályai belekényszerítik majd a győztes hatalmakat és Magyarországot a kompromisszumra épülő rendezési tervbe, amely az egyéni törekvések okán – mint az a szimuláció során kiderült – magában hordozta a kudarc lehetőségét.

Az egyes békedelegációk létszámát az eredeti, 2014-es játékban a Planpolitik öt főben maximalizálta, a résztvevők által megszemélyesített küldöttek pedig olyan történelmi közéleti szereplők közül kerültek kiválasztásra, akik vagy a háború vagy a békerendezés során valóban szerepet játszottak az események alakításában. Bár a szimulációs játékok a történelmi hűségre törekednek, elengedhetetlen, hogy egyes esetekben a szervezők leegyszerűsítsenek vagy figyelmen kívül hagyjanak bizony tényezőket, mellékszálakat. Így történhetett meg, hogy a budapesti játékunkon az 1919. évet írtuk, továbbá Orlando olasz miniszterelnök – a valósággal ellentétben – angol nyelvtudással is bírt. (A teljes foglalkozás, azaz a tárgyalás angol nyelven zajlott.) A küldöttségek létszámát a jelentkezők létszáma miatt csökkenteni kellett, így a budapesti játékon a delegációkat két vagy három személy képviselte. A szereposztások – pontosabban az, hogy ki melyik küldöttségben foglalt helyet – húzás révén dőltek el. A szimulációban résztvevők – többségükben a Közép-európai Egyetem vagy az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetem hallgatói – egyébként a történelem, politikatudomány valamint a nemzetközi kapcsolatok területéről érkeztek, s eltérő előismeretekkel és rálátással rendelkeztek az első világháborúra, valamint a nemzetközi konfliktuskezelésre. (Hozzájuk csatlakozott személyem – a Közép-európai Egyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem egykori hallgatójaként – első világháborús témakörben, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen frissen megszerzett doktori fokozattal.)

A budapesti játékon kiosztott országprofilok összefoglalták az adott állam első világháborús szerepvállalását és céljait, továbbá tisztázták, hogy a békedelegációk tagjainak milyen belpolitikai nyomásnak, kívánságoknak, valamint gazdasági, területi és stratégiai törekvéseknek kellett eleget tenniük a békekonferencia során. A „profilcsomag” országspecifikus dokumentumokat – szerződéseket, nyilatkozatokat és térképeket – is tartalmazott, amelyek nemcsak az adott állam ambícióit segítettek megérteni, de tisztázták a Közép-Európa jövőjével kapcsolatos hozzáállást is. Gyakorlatban az országprofilok három-négy pontban kifejtve összegezték a célokat, majd külön pontokba gyűjtve ismertették a képviselendő álláspontok mellett szóló érveket. (Apróbb tárgyi tévedések ritkán előfordultak az országprofilokban: például Olaszország nem részesült amerikai hadikölcsönben.) A békekonferencia-szimuláció mindkét napja négy tárgyalási körre oszlott, amely olyan kulcskérdések köré épültek mint a háborús felelőség, a háborús kártérítés, a területi rendezés, valamint a katonai korlátozások témája. Egy-egy tárgyalási szakaszt vagy egybehangzó megegyezéssel lehetett lezárni, vagy kompromisszum hiányában a döntés elnapolással  tovább lehetett lépni a következő kérdéskör megvitatására. A tárgyalási körök mellett a szünetekben a küldötteknek – a politika világában jól bevált – informális egyeztetésre is lehetőségük adódott.

Maga a békekonferencia-szimuláció a küldöttek rövid nyitóbeszédével vette kezdetét, amelyekből már kirajzolódott a résztvevő országok hozzáállása a békerendezéshez. (A konferencia „házigazdájaként”, a francia csapat feladata volt a tárgyalás moderálása.) A háborús felelőség kérdése azonnal komoly vitát váltott ki, ugyanis az Egyesült Államok elutasította és szükségtelennek érezte a bűnbakkeresést, máskülönben az Új Európa az ellenségeskedés talajára épült volna véleményük szerint. Az európai szövetséges hatalmak azonban kitartottak amellett, hogy a háború kitörését a központi hatalmakra hárítsák, és mindennek a békeszerződés bevezetőjében is hangot kívántak adni. Az első kérdés körüli vita elhúzta az időt, s a témát végül nem sikerült lezárni ugyanis a békeszerződés bevezetőjének különböző változatai által sem sikerült mindenki számára elfogadható megfogalmazást találni. Maga a kudarc elősegítette annak a belső vitakultúrának a kialakulását, amely – az első nap „személyeskedő” vádaskodását mellőzve – a második szimulációs játéknapra megteremtette a kompromisszumos megegyezés lehetőségét. (Valóban „aludtunk rá egyet”.)

A háborús kártérítés kérdésében a nagyhatalmak mértéktartóan viszonyultak Magyarországhoz: amellett azonban, hogy működőképes, saját talpán megállni képes magyar államot kívántak, a többi Habsburg utódállam gazdasági és politikai stabilitásának megteremtésére is tekintettel kellett lenniük. A legnagyobb töréspontot annak eldöntése okozta, hogy a hadviselő, de a háború végén felbomlott Habsburg Birodalomra rótt kárpótlását mely utódállamok és milyen mértékben hivatottak viselni. A kárpótlás eloszlásának kérdése összekapcsolódott a területi rendezés ügyével is, hiszen a háború utáni, mindenbizonnyal kisebb területtel rendelkező Magyarország nemcsak, kevesebb forrással rendelkezett volna, de logikailag a Habsburg utódállamok lakosainak egykori magyar állampolgárként osztozniuk kellett volna a háborús felelőségben, és így a kirótt jóvátételi összeg kifizetésében is. Tehát például az egyesült délszláv államhoz kerülő, korábban magyar állampolgársággal rendelkező horvát alattvalók – akik az olasz fronton hosszú ideig hűségesen harcoltak a Habsburg Birodalom mellett – is osztozniuk kellett volna a háborús kárpótlás terhében. (A probléma valóban felmerült a párizsi békekonferencián, ugyanis a délszláv egységet szabotáló Olaszország kárpótlást követelt a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságtól a szlovén és horvát háborús „részvétel” miatt.) A kárpótlás kérdése minden fél számára fontos kérdés volt: az Egyesült Államok saját állampolgárainak megtakarításából – kamatozó háborús kötvények révén – finanszírozta a Nagy-Britanniának és Franciaországnak nyújtott hadikölcsönöket; a két nyugat-európai szövetséges ország a kölcsön visszafizetését a vesztes és a háborúért felelőssé tett központi hatalmakra akarta hárítani; az olasz katonai teljesítmény pedig nemcsak kívánni valót hagyott maga után, hanem súlyos terheket is rótt a tűréshatárát elérő olasz társadalomra.

Amíg a magyar delegáció kezdetben a politikai valóságot mellőzve, az ország teljes integritásásának megtartása mellett érvelt, addig az Egyesült Államok a nemzeti önrendelkezés alkalmazása mellett kardoskodott. Mint az gyorsan kiderült, amíg a nyelvterületek alapján könnyen meghúzható volt Magyarország északi határa, addig Erdély, a Bánság és Bácska – ahol gyakran mozaikszerűen rajzolódtak ki az egymás mellett elterülő szerb, román, magyar vagy német települések – felosztása komoly fejtörést okozott a nemzetiségi elv szószólói számára. A szünetekben lezajló informális egyeztetések végül a szavazati joggal bíró nagyhatalmakat az egymás számára tett engedmények felé terelték, s Magyarország kárára gyorsan átléptek a székelyföldi tömbmagyarság, illetve a vegyes lakosságú Bánság és Bácska kérdése felett, és rendszerint a délszláv vagy a román állam javára ítéltek meg területeket. Bár az első szimulációs napon a résztvevők számára – az informális kommunikációt lehetővé tevő szünetekkel együtt – nyolc óra állt rendelkezésre, a nap egyetértés hiányában mégis eredménytelenül zárult, sőt a delegációk annyira elhúzták a vitaidőt, hogy a katonai rendelkezések megtárgyalására sor sem kerülhetett.

Forrás: F. Ebert Stiftung

A második tárgyalási napon Magyarország immáron szavazati joggal rendelkezett, így sorsáról a beleszólása s egyetértése nélkül nem dönthettek a győztes hatalmak. Az első nap tapasztalatai alapján a delegációk előtt ismert volt a partnerek viszonyulása a témakörökhöz, s az idő nyomása alatt nyitottabbnak bizonyultak a kölcsönös engedmények megtételére. Miután egy semlegesebb megfogalmazással álltak elő a felek a háborús felelőség kérdésében a magyar békeszerződés bevezetőjének tervezetében – Magyarországot csak részleges felelősség terhelte a háborúért –, az Egyesült Államok hajlott a szöveg elfogadására. Magyarország szavazati joga révén a második nap legérdekesebb kérdését a háborút követő területi rendezés adta: a magyar küldöttség számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a királyság teljes területi integritásának megőrzése illúzió, ezért arra törekedettek, hogy az új országhatárok közé minél több magyar ajkú lakos kerüljön. Amíg Bácskát a Ferenc-csatornánál megfelezték a felek, addig a Bánságban három zónát jelöltek ki, ahol egyenként népszavazást kívántak tartani a területek hovatartozást illetően. A székelyföldi tömbmagyarság ügyét végül Erdély északi és déli felosztásával orvosolták volna, azonban mindkét területen, Észak- és Dél-Erdélyben is népszavazással erősítették volna meg a terület Romániához vagy Magyarországhoz tartozását. A népszavazásra épülő rendezési elv ennél fogva olyan kölcsönösen elfogadott megoldássá lépett elő, amellyel a vegyes lakosságú területek sorsáról is döntés születhetett. (A népszavazás lebonyolításának és ellenőrzésének módja is rögzítésre került.) Noha ez a megoldás sem volt tökéletes, hiszen magyarok, szerbek és románok maradhattak leválasztva a saját anyaországuktól, de mivel kompromisszumként fogalmazódott meg, így politikai legitimitással is rendelkezett, s csökkentette annak az esélyét, hogy a tárgyalóasztalnál ülő felek a jövőben megkérdőjelezzék az eredményeit. Noha a politikai szimulációs játék célja nem a sérelmek felemlegetése volt, hanem, hogy a múlt hibáit felismerve a résztvevők politikai vitakultúráját fejlessze, érdekes tapasztalat volt, hogy mivel a játékban Ausztria és Németország képviselői nem voltak jelen, ezért a jelenlévő küldöttségeket több esetben e két ország kárára valósították meg a kompromisszumot.

A másfél napos politikai szimulációs játék a résztvevők tapasztalatainak összegzésével, továbbá az „új” és „eredeti” trianoni békeszerződés összehasonlításával zárult. Az ellentétes célok, merev hozzáállások révén a budapesti „kis” békekonferenciánk tizenkét küldöttel is több alkalommal zsákutcába jutott hasonlóan a majdnem száz évvel korábbi, valódi békekonferenciához. Az „újratárgyalt” trianoni békeszerződés révén elméletben egy stabilabb és legitimebb békerendezés valósulhatott volna meg száz évvel korábban. A szimuláció első és második napjának szabályai, amelyek meghatározták, hogy a vesztes oldalon álló Magyarország beleszólhat-e a jövőjének alakulásába olyan helyzetet teremtett a második tárgyalási napra, amely belekényszerítette a küldöttségeket a kölcsönös engedményekbe. Minderre azonban párizsi békekonferencián nem került sor, így olyan a győztes nagyhatalmak érdekeit kiszolgáló szelektív békeszerződések születtek, amelyek magukban hordozták egy újabb háború lehetőségét.

Személyem, Robert Lansing amerikai külügyminiszter szerepében

Szeghő Patrik

Ezt olvastad?

A magyarországi német kisebbség 1944/45-ös kálváriája – interjú Márkus Beátával

„1945 januárjában több tízezer civilt, nőket és férfiakat szállítottak fűtetlen, zárt marhavagonokban a Kárpát-medencéből kelet felé. A szerelvények a szovjet

X