Itáliai mesterek, mint a középkor informatikusai – A firenzei reneszánsz emlékei a magyar történelemtanításban

Magyarországon nincs ember, akinek ne lenne kedvező viszonyulása Olaszországhoz, avagy, ahogyan hangulatfestésként sokan szívesebben mondják: Itáliához. A sokrétű kulturális kapcsolatok, az antikvitás, a katolicizmus, a reneszánsz, az ellenreformáció és a barokk emlékei, a magyar reformkor és az olasz Risorgimento párhuzama, Kossuth és Cavour meg Mazzini, Garibaldi és Türr István meg Tüköry Lajos kapcsolatrendszere, a toszkán konyha, az olasz ruhák, autók hírneve, a mediterrán táj és emberek barátságossága mind-mind táplálói a vonzalomnak. De ha más nem, a legpopulárisabban egész biztosan minden magyar el tudja helyezni magát tengerpart, pizza és Bud Spencer háromszögben.

2024. március 25-30 között részt vettem a Reneszánsz művészet fölfedezése Firenzében című kurzuson, az Erasmus programja keretében. A kurzus, a kiírásnak megfelelően, megismertette a részt vevő tanárokat a firenzei reneszánsz művészet megszületésének széles körű politikai, társadalmi, gazdasági és egyháztörténeti körülményeivel, és segített eligazodni a firenzei reneszánsz művészet emlékei között. Ez a komplex látásmód, amely egységben látja és láttatja a politikát, társadalmat és kultúrát, valamint a kultúra egyes területeit, illeszkedik az iskolám, a Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakgimnázium által nyújtani kívánt holisztikus szemléletmódhoz, amely nélkülözhetetlen a művészképzésben. Ebben a rövid írásban arra kívánok példát mutatni, hogyan lehetne alkalmazni a firenzei reneszánsz művészetről megtanultakat a magyar történelemórán.

Firenze fénykora és hanyatlása

Először érdemes bemutatni röviden Firenze történetét. Az Arno-parti város már az etruszkok idején lakott volt. A hagyomány Julius Caesarhoz köti a római város megalapítását, az igazi virágzás azonban a középkorban következett be. Firenze, illetve tágabban a város környéke adott Itáliának és a világnak – a teljesség igénye nélkül – művészeket, mint Cimabue, azaz Cenni di Peppo, Giotto di Bondone, Filippo Brunelleschi, Lorenzio di Ghiberti, a Fra Angelico néven elhíresült Guido di Pietro és Masaccio, azaz Tommaso Cassai, Sandro Botticelli, Leonardo da Vinci, Raffaelo Santi, Michelangelo Buonaroti, Giorgio Vasari, írókat, mint Francesco Petrarca, Giovanni Boccaccio, Dante Alighieri, politikai gondolkodókat, mint Giovanni Pico della Mirandola, Niccolo Macchiavelli, Francesco Guicciardini, és a kevésbé ismert, de szintén jelentős Coluccio Salutati és Leonardo Bruni, valamint bankárokat, mint a Peruzzi, Bardi, Strozzi és Medici famíliák. Itt alkotott a halálbüntetés eltörlésének élharcosa, Cesare Beccaria jogász is, akinek hatására I. Lipót toszkán nagyherceg (a mi későbbi II. Lipót királyunk és osztrák császár) eltörölte a halálos ítéleteket.

Firenzét, mint minden várost a középkorban, számos csapás sújtott. A 12. században a város kiszabadult Toszkánai Mathild hűbérúri uralma alól. A következő évszázadban a pápapárti guelfek és a császárpárti ghibellinek küzdelme, valamint a német és francia királyok hadjáratai állandó hadszíntérré változtatták Észak-Itáliát. Ezeknek a zivataros éveknek egyetlen pozitívuma Firenze szempontjából, hogy a különböző hatalmi aspirációk ütközőpontjába került város gazdasági jelentősége fölértékelődött. Az észak-itáliai városok biztosították az összeköttetést a fekete- és földközi-tengeri Levante és a transzalpin kereskedelmi útvonal között, közvetítve a Kelet és Itália luxuscikkeit a délnémet területek, valamint Közép-Európa piacai felé. Firenze a posztókészítés, majd a bankszektor központja lett a középkorban. A városi nemességnek osztoznia kellett a jómódú polgársággal a hatalomban. 1293-ban hivatalosan kimondták, hogy nemesember nem lehet a Signoria (a Nagytanács) tagja, ezzel a városi nemesség kiszorult a város vezetéséből. A gazdagodó polgárság követte a nemesség értékrendjét Itáliában. Firenze  e téren a legszerencsésebbek egyikének mondható, ezért a legtöbbet költhette építkezésekre, melyeket a dóm, a Santa Croce templom vagy a Battistero (keresztelőkápolna) dicsér. A polgárság gazdasági erejét mutatja, hogy a gyapjúcéh bízta meg Brunelleschit a Santa Maria del Fiore székesegyház kupolájának megépítésével.

A 14. században csapás csapás után jött, melyből, Boccaccio Dekameronja révén is, az 1348-49-es nagy pestisjárvány a legismertebb, de ekkor ment csődbe a Bardi- és Peruzzi-bankház, és 1378-ban kirobbant a gyapjúfestő munkások, a ciompók felkelése. Bár a köztársasági államforma hivatalosan megmaradt, a 14-15. századi Itáliában mindenütt ún. „álcázott udvarok” alakultak ki. Az uralkodók jót tettek a kultúrának, hiszen két terület volt, ahol jelentőset lehetett alkotni: a mecenatúra és a hadvezetés. Itália urai mindkét tevékenységi körben buzgón gyakorolták magukat. 1434-től uralkodott, előbb csak kimondatlanul, majd hivatalosan is, a Medici-család. A Medici-család uralmának kulturális csúcspontja Lorenzo de’ Medici, az Il Magnifico (a Tündöklő) uralma (1469-1492). Firenze a 16. században elveszítette jelentőségét politikai és kulturális értelemben. Művészileg Róma mindinkább átvette Firenze helyét (a Mediciek három pápát adtak, az elsőt a nem túl jó emlékű Giovanni Medici, azaz X. Leó személyében). Ekkor már hivatalosan is leáldozott a respublikának, és egyúttal Firenze önállóságának. Az új kor új hatalomgyakorlást kívánt: Toszkána Nagyhercegséggé alakult, és 1737-ig uralkodtak a Mediciek nagyhercegként, de az utolsó másfél évszázadban a város már árnyéka volt önmagának.

A magyar-firenzei / toszkán művészeti kapcsolatok tanítása

A magyar közoktatásban az itáliai művészetet a reneszánsszal szokás azonosítani. A reneszánsz művészetről a négy évfolyamos gimnáziumok és szakgimnáziumok diákjai a 9. évfolyamon tanulnak. A reneszánsz magyarországi hatása négy helyen megemlíthető: a 14. században, azaz az Anjou-korban, Hunyadi Mátyás uralkodásánál, a Jagelló-kor említésénél, és, a sajátos közép-európai fáziseltolódás következtében, az Erdélyi Fejedelemség történeténél, ami viszont már egy 10. évfolyamon tanult lecke. Erdélyben, és általában Magyarországon a reneszánsz tovább megőrződött, ám kizárólag a 9. évfolyamra szűkítem a figyelmemet.

Már az Anjou-kor kapcsán utalhatunk Firenze hatására, két szempontból: egyrészt a Nápolyból érkezett I. Károly vagy Károly Róbert (1308-1342) bevezette értékálló pénznemként az aranyforintot, amelyet 1252-től vertek Firenzében. Másrészt ki lehet emelni, hogy a háborúk is szoros kapcsolatot teremthetnek régiók, országok között: a tanórán utalhatunk Nagy Lajos két nápolyi hadjáratára (1347-1348, 1350-1350,) és arra, hogy bár a hadjáratokkal Nagy Lajos király a közvetlen célját nem érte el, de az itáliai kultúrával való megismerkedés mégis kamatozott: a magyar nemesség találkozott a kifinomult itáliai életvitellel, ami fogékonnyá tette a magyar elitet az itáliai kultúra befogadására. Luxemburgi Zsigmond császárrá koronázásakor (1433) magyar nemesek is elkísérték a magyar királyt Itáliába, köztük a fiatal Hunyadi János, aki valószínűleg megismerkedett a művészettel is, nemcsak a méltán dicsért itáliai hadművészettel. Hunyadi Mátyás uralkodása magától értetődően jó lehetőség a reneszánsz kultúra magyarországi hatásának kifejtésére. Bár általában Mátyás korát szokás a reneszánsszal azonosítani, valójában a reneszánsz stílus a Jagelló-korban teljesedett ki. Egyébként az építészetben a késő gótika és a reneszánsz elemek sokáig együtt éltek. Mátyás éppúgy ötvözte a reneszánsz és késő gótika elemeit, ahogyan hadseregében is keveredtek a különböző (itáliai mintájú zsoldos, huszita mintájú cseh, magyar, könnyűlovas kun, székely) hadikultúrák.

Az itáliai-magyar kulturális, művészeti kapcsolatok révén a diákokban előmozdíthatjuk a képességet, hogy ne elszigetelten szemléljék a korabeli országokat, régiókat. Fölfedeztethetjük velük, hogy a „globalizáció”, mint kulturális javak, életmódok és fogyasztási szokások cseréje nem a 20. század fejleménye, hanem jelen volt már a középkor végén (miként más, korábbi korszakokban is). Utalhatunk arra, hogy magától értetődő volt a külföldi uralkodók részéről az itáliai (vagy Itáliában tanult) szakemberek meghívása. Itália akkoriban olyan volt a művészetben, mint manapság India az IT-szektorban – ahogyan ma „agyelszívás” révén az amerikai és európai egyetemek és cégek versenyeznek az indiai informatikusokért, úgy a pápa, a nápolyi, a francia, a lengyel és a magyar király versengtek azért, hogy mind több művészt csábítsanak udvarukba. Mátyás, aki bizonyos szempontból konzervatív ízlésű volt (például leírások szerint nem tetszett neki Hess András nyomdája, csak propagandaszempontból méltányolta, és nem jósolt nagy jövőt a könyvnyomtatásnak), meghívta udvarába a firenzei születésű Chimenti Camicia építészt, a dalmát származású, Rómát megjárt Giovanni Dalmata szobrászt és a bolognai Aristotele Fioravanti építészt. Camicia reneszánsz stílusban építtette át a budai palotát. A palota délkeleti sarkán álló, vörösmárványból épült kút, a kis Herkulessel, amint a lernéi hüdrán lovagol, éppúgy, mint a diósgyőri Madonna-szobor, annak a Giovanni Dalmatának a kezét dicséri, akinek Mátyás hálából nemesi rangot adományozott. Érdemes fölhívni a diákok figyelmét arra, hogy a reneszánsz és a késő gótika hosszú ideig együtt élt, vagyis nem arról van szó (ahogyan sokszor leegyszerűsítve gondoljuk), hogy egyik irányzat kiszorítja a másikat. Magyarországon egy szimbiózisról beszélhetünk.

A Jagelló-korszakot ma már sokkal pozitívabban látja a történetírás, mint korábban. A művészet terén kimutatható a folytonosság: II. Ulászló megtartotta a Mátyás által kialakított budai művészműhelyt, amivel demonstrálható egyrészt az, hogy a Jagelló-korban semmivel nem szántak kevesebb figyelmet a kulturális innovációra, másrészt pedig hangsúlyozhatjuk, hogy II. Ulászló e téren követte elődje politikáját, a legkorszerűbb művészeti stílust hordozó művészek foglalkoztatásával ugyanis a király emelte az udvara fényét. A reneszánsz központok gyarapodtak a Mátyás-korhoz képest. Ennek bizonyítéka, hogy az 1506-07-ben építtetett Bakócz-kápolnát Brunelleschi tanítványa, Andrea Ferucci építtette, fehér márványból. A Jagelló-dinasztia révén utalhatunk a művészeti stílusok terjedésére: az itáliai hatások magyar közvetítéssel és magyar exportcikkekkel (gerecsei vörös márvány vagy piszkei márvány, ami ekkor megannyi építkezés alapanyaga) eljutnak a cseh és lengyel udvarba.

Érvelési feladat

A tanórán megkérhetjük a diákokat arra, hogy gyűjtsék össze azokat a tényezőket, amelyek a reneszánsz művészet kibontakozásához rendelkezésre álltak Itáliában, és hiányoztak Magyarországon (pl. a független városállamok politikai hagyománya, a pénzügyileg erős polgárság, bankok és egyetemek léte stb.). A tanár fölhívhatja a figyelmet a kormányzat és a kultúratámogatás összefüggéseire. Hunyadi Mátyás a példa arra, hogy egy uralkodó képes lehet lökést adni helyben egy kulturális váltásnak. Mátyás második felesége, Aragóniai Beatrix hatására törekedett Budán az udvari kultúra csiszolására, a magyar művészet fölfrissítésére az akkor legkorszerűbbnek számító nyugati (itáliai) hatásokkal. A király nemcsak a budai palota reneszánsz átépítésével, hanem a budai művészkolónia fönntartásával, finanszírozásával, a Bibliotheca Corviniana alapításával, valamint a pozsonyi egyetem 1467-es megalapítására tett erőfeszítéseivel hozzájárult az ország kulturális fényének emeléséhez. Mátyás példája mutatja, hogy egy kulturális korszak kibontakozásához egy államférfi képes lehet katalizátor szerepet játszani. Mátyás központi szerepet játszott, mint Lorenzo de’ Medici, és mind a politikai hatalom szilárdsága, mind a mecénási tevékenység révén a két uralkodó párhuzamba állítható. II. Ulászlót dicséri, hogy Mátyás kulturális mecenatúra-tevékenysége nem maradt folytatás nélkül, és így valódi szerves fejlődés bontakozott ki.

Föl lehet hívni a diákok figyelmét arra is, hogy a történelemórán általában pozitívan említett erős királyi hatalom is működhetett ellenerőként a reneszánsz kultúra alulról történő megszerveződésével szemben. Itáliában a városállamok függetlenül élték életüket, helyi fejedelmek uralma alatt, vagy éppen köztársasági államformában. A városállamok féltékenyen védték érdekeiket minden olyan politikai hatalommal szemben (legyen az a császár, a pápa, vagy a francia vagy spanyol király), amely kiterjesztette volna fennhatóságát a félsziget egészére vagy jelentős területeire. A birodalmi méretű  szervezőerő híján a városi polgárság maga intézte belső ügyeit. Az itáliai városállamokban idővel a nemesség háttérbe szorult. Firenzében 1293-ban megtiltották, hogy a városi tanácsban a nemesség helyet kapjon. Ez viszont arra ösztönözte a polgárságot, hogy maga törekedjen a kultúraszervező szerepre. A diákokat megkérhetjük, hogy a táblára írják föl a fenti tényezőket, különválasztva a reneszánsz kibontakozását hátráltató és előmozdító tényezőket.

Anekdoták

A tanulók szeretik az anekdotákat, színes történeteket, amelyek oldják a tanórai anyag előadását, és lehetőséget adnak kicsit a „pihenésre”. Megkérhetjük a diákokat, hogy nézzenek utána a „Kolumbusz tojása” eredetének. Ennek magyarázata az, hogy Kolumbusz, első útjáról hazatérve, az asztalnál azt hallgatta, hogy a nemesek azt mondták: a szárazföldet bárki meg tudta volna találni. Kolumbusz megkérte őket, hogy állítsanak élére egy főtt tojást. Senki nem tudta élére állítani, mire végül az admirális megfogta, és kicsit odaütötte a tojást az asztal lapjához. Megkérhetjük a diákokat, hogy keressék meg, melyik firenzei mesterhez fűződik hasonló anekdota, ami időben jó 73 esztendővel korábbi, mint Kolumbusz nevezetes ebédje (s valószínű, hogy az anekdota még a 15. századnál is korábbi gyökerekkel rendelkezik, legalábbis máskor és máshol is megtörténhetett, tehát egy vándormotívummal van dolgunk). Némi kutakodás után a diákok megtalálhatják, hogy a „Kolumbusz-tojás” említése egy firenzei mester kapcsán Filippo Brunelleschi nevéhez kötődik.  

Brunelleschi elnyerte a Santa Maria del Fiore kupolájának megépítésére kiírt pályázatot. A római építészetet alaposan ismerő Brunelleschi minden ellenérvvel szemben kitartott amellett, hogy a kupolát fa, föld és pillérek alkalmazása, valamint állványozás nélkül föl lehet építeni. A nagy hatalmú gyapjúcéh mesterei bolondnak nézték Brunelleschit. Gyűlést hívtak össze, ahol a polgárok követelték, hogy Brunelleschi fejtse ki elgondolását. Az építész azonban visszautasította őket, és azt javasolta: az építse meg a kupolát, aki képes megállítani egy tojást a sík márványlapon. Adjuk át a szót Giorgio Vasarinak, a nagy művészek életrajzírójának: „Tehát kerítettek egy tojást, és valamennyi mester meg próbálta felállítani, de egyiküknek sem sikerült. Filippo, amikor felszólították, hogy állítsa fel, ügyesen megfogta, erősen odaütötte alját a márványlaphoz, s így fel is állította a tojást. A művészek erre morogni kezdtek, hogy ezt ők is meg tudták volna csinálni, de Filippo az arcukba nevetett, és azt felelte, hogy a kupolát is fel tudnák építeni, ha megmutatná nekik a modellt vagy a tervrajzot. Tehát megszületett a döntés, hogy a Brunelleschit bízzák meg a szóban forgó munkával, de meghagyták neki, hogy részletesebben tájékoztassa terveiről a céhmestereket és építészeket.” (Giorgio Vasari: A legkiválóbb festők, szobrászok, építészek élete. Bp., 1973, Helikon Kiadó. 215.)

Az anekdota azért alkalmas a tanórai ismertetésre, mert általa be lehet mutatni a művész-egyéniség kultuszát, ami a reneszánsznak köszönhető. A művészek mindinkább tudatában voltak fontosságuknak, és ezt éreztették mind a polgársággal, vagy akár a fejedelmekkel is. Sok, ekkoriban kialakult művész-anekdota alapja lett a későbbi korokon átívelő művész-toposzoknak (a szórakozott, a bogaras, a szélsőségesen individualista művész). A művész még varázslatos, mitikus figurának számított a nép szemében. Donatello és Brunelleschi például rendszeresen járták Róma utcáit, kiásták a félig földbe temetett római kori szobrokat, épületrészeket, és lerajzolták őket. A római lakosok „kincskeresőknek” nézték a hanyag öltözetű párost, mert azt hitték, kincs után kutatnak, és varázslóknak nézték őket. Ez az eset rávilágít az eltérő látásmódra: az egyszerű nép nem feltétlenül méltányolta a láthatóan laikus (nem egyházi) művészek Róma-kutatását, antik pogány emlékek iránti érdeklődését, és titokzatosnak tűnő, elmélyült tevékenységüket a saját tudásuk szerint próbálták értelmezni, beillesztve azt a népi gondolkodás sémáiba.

Összegzés

A firenzei reneszánsz, általában a reneszánsz tanítása számos előnnyel jár. Egyrészt kiemelhetjük a kulturális kapcsolatot a késő középkorban Itália és Magyarország között. Felfedeztethetjük a tanulókkal, hogy az itáliai széttagoltság kedvezett az önálló városállamok kialakulásának, míg egy erősen központosított országban az éppen adott művészeti innováció erősen függött egy kezdeményező személytől, az uralkodótól. Az erről folytatott diskurzus révén gyakoroltathatjuk a diákok érvelési, együttműködési kompetenciáit is. Az anekdoták révén arcot adhatunk a művészeknek, és elérhetjük, hogy a diákjaink ne csak papírmasé-figurákat, vagy épületek arctalan alkotóit lássák bennük. Végül megértethetjük velük azt, hogy a kulturális javak cseréje, vagy éppen a bizonyos divatos területen dolgozó szakemberek mozgékonysága nemcsak manapság általános jelenség, hanem a középkorban is az volt.

Paár Ádám

Ezt olvastad?

A Pótól a Dunáig – Konferencia az Este-udvar és Magyarország kapcsolatáról

2021. május 7-én és 8-án zajlott A Pótól a Dunáig (Dal Po al Danubio) – Az Este-udvar és Magyarország kapcsolatának

X