XII. Piusz pápa, az évtizedekkel halála után utólag vitatottá vált egyházfő élete és munkássága

A minden szélsőséges ideológiát megvető XII. Piusz pápa személye, különösen második világháború alatti szerepe napjainkban is viták kereszttüzében áll, szentté avatási eljárásának ideiglenes szüneteltetését is ez okozta. 1958-as halálakor azonban még egyöntetűen pozitívan ítélte meg a közvélemény pápaságát, humanitárius tevékenységét. Életében nem tudták kikezdeni, halála után annál inkább; a negatív kép kialakításáért különösképpen Rolf Hochhut 1963-ban bemutatott „A helytartó” c. színdarabja felelős. Ion Mihai Pacepa volt román kémfőnöknek köszönhetően mára már ismeretes, hogy a KGB a román titkosszolgálat bevonásával igyekezett befeketíteni az életszentség hírében elhunyt egyházfőt, erre jó eszköz volt a vitatott német drámaíró műve is. Mindezek ismeretében érdemes vizsgálnunk és áttekintenünk XII. Piusz pápa életét és munkásságát.

Családi háttér
Eugenio Maria Giuseppe Giovanni Pacelli (Acquapendente e di Sant’Angelo in Vado nemese) 1876. március 2-án az Örök Városban látta meg a napvilágot. Származása, családi háttere már-már előre vetítette, hogy káprázatos vatikáni karrier állhat előtte. Szülei (a ferences harmadrendi Filippo Pacelli és a szintén nemesi származású Virginia Graziosi) harmadik gyermekeként született meg (összesen négyen voltak testvérek).

A család több generációja is szolgálta a pápaságot. A nemesi címeit a Pacelli család IX. Piusztól nyerte el. Apja, de már nagyapja, Marcantonio Pacelli is magas posztokat töltött be a Pápai Állam kormányzatában a 19. század folyamán; nagybátyja, Ernesto Pacelli bankár is több pápának volt pénzügyi tanácsadója.

Nagyapja nevéhez fűződik a máig a Szentszék félhivatalos lapjaként számon tartott L’Osservatore Romano megalapítása is. Testvérei közül fivére, Francesco Pacelli a legismertebb, ő pápai jogtanácsosként volt Pietro Gasparrinak segítségére az 1929-es lateráni egyezmény tető alá hozásában. Családjában sem övé volt az első papi hivatás. Őt magát is nagybátyja, Giuseppe Pacelli részesítette a keresztségben, de a későbbi pápa szintén Giuseppe nevű unokaöccsét is jezsuita novíciusként érte a halál. Távoli rokona volt Prospero Caterini egykori protodiakónus bíboros is.

Tanulmányai és pappá szentelése
1880-tól kezdte meg tanulmányait az Isteni Gondviselés Nővéreinek Kongregációja iskolájában. 1886-tól egy magániskolában tanult, majd 1891-től a Liceo classico Ennio Quirino Viscontiban, Róma legrégibb és legnagyobb presztízsű állami gimnáziumában folytatta tanulmányait, mely a Collegium Romanum egykori épületében működött. Szintén Róma legrégibb szemináriumában, az Almo Collegio Capranicában kezdte meg a papságra való felkészülést 1894-ben. Több egyetemnek párhuzamosan volt hallgatója. 1894-től a Pápai Gergely Egyetemen filozófiai kurzusokat, a Ponteficio Ateneo Romano S. Apollinaréban teológiát, a La Sapienza Egyetemen pedig modern nyelveket és történelmet hallgatott. A második tanévtől azonban otthonról, külső hallgatóként végezte szemináriumi tanulmányait. 1899-ben szerzett teológiai doktorátust. 1899. április 2-án, húsvétvasárnap a családi barát és leendő bíboros, Francesco di Paola Cassetta, a pápa római helynökének vicegerense szentelte pappá a Római Egyházmegye szolgálatára. A szentelést követően kánonjogi posztgraduális képzést folytatott a S. Apollinaréban, káplánként pedig a családja által látogatott Chiesa Nuovában kezdte meg a lelkipásztori szolgálatot. A kánonjogi doktorátust 1904-ben szerezte meg.

Szolgálat a római Kúriában
1901-ben lépett a Szentszék szolgálatába a Rendkívüli Egyházi Ügyek Szent Kongregációjában. Pietro Gasparrinak közeli munkatársa lett már ekkor. Szolgálataiért 1904-ben pápai kamarási, 1905-ben prelátusi címet kapott. Diplomáciai szolgálatot is ellátott már ekkoriban is pápai küldöttségekben, pl. az 1908-as londoni Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra Rafael Merry del Val bíboros államtitkár kíséretében érkezett. 1911-ben már a Rendkívüli Egyházi Ügyek Szent Kongregációja altitkára volt, 1914-től titkára. A szerb konkordátum 1914-es aláírásakor szintén az államtitkárral együtt utazott Szerbiába. Miután 1914-ben XV. Benedek lépett Szent Péter örökénbe, ő az új államtitkárnak Gasparrit tette meg, aki pedig helyettesének Pacellit ajánlotta be. Az első világháború idején a Szentszék hadifoglyokkal kapcsolatos ügyintézését mint sostituto ő kezelte, a pápai segélyek folyósítását felügyelte.

Apostoli nunciusként német földön
Pályájában jelentős fordulatnak számított, amikor 1917-ben XV. Benedek pápa bajorországi apostoli nunciussá, egyúttal szárdiszi címzetes érsekké nevezte ki. Püspökké szentelésére május 13-án a Sixtus-kápolnában került sor. Főszentelője maga a pápa volt.

Németországba történő megérkezését követően minden erejével azon munkálkodott, hogy a béke irányába mozdítsa elő a folyamatokat, elérendő a világháború befejezését. Határozottan képviselte XV. Benedek béke iránti törekvéseit, a hadifoglyok érdekében is igyekezett lépéseket tenni.

A háborút követő zűrzavaros időszak során a Bajorországi Tanácsköztársaság részéről a nunciust is érték fenyegetések, szerencsére azonban tényleges inzultus nem. 1920-ban immáron hivatalosan is egész Németország apostoli nunciusa lett, így 1925-től székhelye is Münchenből Berlinbe tevődött át. Németországi munkatársai közül többen is élete végéig mellette maradtak (pl. házvezetőnője Pascalina Lehnert nővér és tanácsadója, titkára Robert Leiber jezsuita). Ő maga nagyra tartotta a német kultúrát, a németek precizitását és szorgalmát. Munkatársaival Pacelli németül kommunikált. Nunciusként a győztes hatalmaknak a legyőzöttekkel szembeni büntetőintézkedéseit helytelenítette. Többek között sikerrel gátolta meg a Saar-vidék egyházi szétválasztását, valamint Danzingba apostoli kormányzó kinevezését támogatta. Szerepe volt a poroszországi konkordátum 1929-es megszületésében. A német nemzetiszocialisták térnyerését aggodalommal szemlélte, nézeteiket már nunciusként is a kereszténységgel össze egyeztethetetlennek tartotta.

A pápa képviseletében tárgyalásokat folytatott a háborút követően a moszkvai vezetéssel, a Szovjetunió és a Szentszék közötti diplomáciai megegyezésen munkálkodott, sikertelenül. Nem tudta elérni, hogy az egyházüldözés abba maradjon, ennek ellenére élelmiszerszállítmányok odaszállítása ügyében zajlottak tárgyalások. Az egyre kevésbé látszó megállapodás ellenére 1927-ig folyamatosan törekedett a szovjetekkel való kapcsolatok normalizálására, míg azt XI. Piusz le nem állította az eredménytelenség miatt.

A pápai Államtitkárság élén
XI. Piusz 1929 végén rendelte vissza Pacelli nunciust Rómába, hogy ezúttal már mint pápai államtitkár – a visszavonuló Gasparri utódaként – a Szentszék második embereként lépjen hivatalba. A presbiter bíborosi kinevezése 1929. december 16-án történt meg, amikor is nunciusi szolgálata is megszűnt. A Basilica dei Santi Giovanni e Paolo lett bíborosi címtemploma, mely a római Mons Caeliuson vértanúhalált halt római patrícius testvérpár házának átépítéséből lett alapjaiban a 4. század végén kialakítva. Pápai államtitkárként 1930. február 9-én vette át az irányítást. 1935-től ő töltötte be a camerlengói, azaz kamarási pozíciót, mely hivatal szerepe különösen széküresedéskor emelkedik meg, ugyanis szemben az államtitkárival, az, az új pápa megválasztásáig sem üresedik meg, s kvázi a Szentszék irányítását felügyeli olyankor, a széküresedés tényét is hivatalosan ő állapítja meg.

XI. Piusz szolgálatában, bíboros államtitkárként, vagyis a Vatikán kvázi miniszterelnökeként és külügymininisztereként több konkordátum megszületésében is szerepe volt. Ezek közül kiemelkedik az 1933-as Reichskonkordat, mely a német állam és a német egyház közötti vitás helyzet rendezésére szolgált volna eredendően. A konkordátum megszületésében nagy szerepe volt a pápa nevében eljáró Pacelli bíborosnak. A dokumentum Adolf Hitler szemében azonban csak látszatlépés volt, szinte a megkötés másnapján a német vezetés megszegte azt.

Hitlerrel kapcsolatos rossz véleményét későbbi források is igazolják, ahogyan osztotta a német püspököknek a nemzetiszocializmust elítélő álláspontját is.

XI. Piusz híres Mit brennender Sorge kezdetű, a németországi fejleményeket elítélő enciklikájának fő szövegezője Pacelli volt. A pápát képviselve nem egyszer járt külföldön.

Nem egy Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson is pápai legátusként jelent meg Pacelli. Említésre méltó az 1938-as 34. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, melynek Budapest adott otthont. Ez alkalommal Pacelli bíboros magyar nyelven is szólt a hívekhez és az ekkor szerzett kedvező benyomásait a magyar katolicizmusról még az 1950-es években is emlegette.

A meg nem jelent enciklika
XI. Piusz 1938-tól egyre növekvő aggodalommal figyelte a zsidóság olaszországi helyzetének fokozatos romlását. A tudtával Pacelli bíboros többeket segített az emigrálásban (pl. Guido Mendes orvost, aki a pápai államtitkár jóbarátja, hajdani iskolai padtársa is volt). Általánosságban munkalehetőséggel is segített többeknek a Vatikán (pl. Roberto Almagià térképésznek). Számos zsidó professzor került pápai egyetemek alkalmazásába, mivel másutt nem taníthattak, tudományos munkát nem folytathattak ekkor már. Az olasz és európai folyamatok hatására döntött úgy a pápa, hogy enciklikát (Humani generis unitas) kíván kiadni, elítélendő a zsidókkal szembeni faji megkülönböztetést és a rasszizmust.

XI. Piusz a téma szakértőjét, John LaFarge amerikai jezsuitát bízta meg a szövegezéssel. 1939. január végén kapta kézhez a piszkozatot a pápa, aki ekkor már súlyos beteg volt, rövidesen elhunyt. Halálakor a dolgozóasztalán találták meg a szöveget, amit eredetileg a halálát követő napon szándékozott kiadni. Pacelli bíboros a halála után értesült az enciklika tervezetről, azt elolvasva diplomataként úgy látta, hogy ha olyan formában kiadnák, felfokozná az antiszemitizmust, s feltüzelné a németeket, rontana a zsidók helyzetén. 1939. február 14-én Pacelli bíboros camerlengo vezetésével helyezték végső nyugalomra az elhunyt egyházfőt. Camerlengói hivatalából adódóan fontos szerepe volt a széküresedés idején.

A 20. század legrövidebb konklávéja
Az elhunyt XI. Piusz élete alkonyán gyakran utalt már rá, hogy nem lenne ellenére, ha halála után esetleg Pacelli lenne majd utóda. Az 1937-es utolsó konzisztóriumán nyíltan is megemlítette ezt a Bíborosi Kollégium előtt. Ennek ellenére nem volt magától érthetődő, hogy végül ő lesz az új egyházfő. Vezetői és diplomáciai kvalitásait, a kuriális viszonyokban való jártasságát természetesen nem vitatta senki. Gyors konklávé esetén – ami végül a múlt évszázad tekintetében a leggyorsabb volt – jó eséllyel lehetett számítani pápává választására. 1522 óta azonban először merült fel, hogy nem zárható ki, hogy esetleg nem olaszt választanak pápává. A papabilikről szóló latolgatások során pl. Serédi Jusztinián bíborosnak esetleges pápává választásának lehetősége is felmerült, bár ez elhúzódó konklávé esetén volt elképzelhető. Mint korábban Rómában szolgáló pap, külföldinek számított volna ugyan, de kevésbé idegenből jöttnek.

Az 1939. március 1–2. között ülésező pápaválasztó konklávén valamennyi akkor pápaválasztói joggal rendelkező bíboros részt vett (62 fő). Erre utoljára a XIV. Kelement megválasztó 1769-es konklávén volt példa, s 1939-et követően is csak 1978-ban, II. János Pál megválasztásakor volt jelen valamennyi arra jogosult bíboros. Habár a második szavazás alkalmával elegendő szavazattal rendelkezett, hogy az egyház fejévé emelkedhessen, ő további fordulót kért, hogy támogatottsága minél erősebb lehessen. Du. fél 6-kor szállt fel a fehér füst. 63. születésnapján történő megválasztása több szempontból is történelminek mondható. XVI. Gergely 1831-es megválasztása óta ő volt az első kuriális bíboros, akit pápává választottak, ezen kívül XIII. Ince 1721-es megválasztása óta az első római születésű pápa. Egyúttal VII. Sándor és IX. Kelemen pápákat követően ő Rómának a harmadik olyan püspöke, aki korábban bíboros államtitkárként is szolgált. Azóta sem választottak ilyen személyt pápává. Ahogyan camerlengóként is XIII. Leó mellett a második, aki pápasága előtt ebben a pozícióban szolgált.

1939. március 12-én a Szent Péter-bazilika loggiáján koronázták pápává.

Pápaságának szembetűnő sajátosságai és reformjai
Utódává a pápai államtitkárság élére Luigi Maglione bíborost nevezte meg, de ennek ellenére is súlyozottan vett részt továbbra is az Államtitkárság munkájában, az államtitkár 1944-es halálát követően utódot nem is nevezett ki, haláláig ő látta el ezt a feladatkört is. Fő munkatársai továbbra is Domenico Tardini és Giovanni Battista Montini voltak. Pápasága alatt folyamatosan csökkent az olaszok monopol helyzete, közvetlen környezetében is számos német származású személy szolgált tovább.

Egész pápasága alatt csupán két konzisztóriumot hívott össze, így 1958-ra a bíborosok létszáma is igencsak lecsökkent. Öt évszázadot követően az ő pontifikátusa alatt tört meg az olasz túlsúly a Bíborosi Kollégiumban is. A kinevezések során igyekezett általánosságban is az Egyház nemzetköziségét figyelembe venni. Ő kreálta India és Kína első bíborosait is.

Ugyan benne is felmerült már egy esetleges egyetemes zsinat összehívásának gondolata, végül mégsem hozta meg ezt a döntést. Ettől függetlenül bizonyos szintű liturgikus és kánonjogi reformokot már ő is pápaként életbe léptetett. A Bibliakutatás, mint tudományág felerősődése is az ő intézkedéseinek volt eredménye.

Elrendelte, hogy a papképzés során a növendékeknek társadalomtudományi tárgyakat, szociológiát, pszichológiát és szociálpszichológiát is hallgatniuk kell, hogy minél felkészültebben kerüljenek ki a szemináriumok falai közül. A teológiai képzést a leendő papok számára egy évvel meghosszabbította, rendszeres pszichés vizsgálatot rendelt el a képzés alatt, hogy ténylegesen alkalmas férfiak váljanak pappá.

Pápasága alatt 41 enciklikában fogalmazta meg tanítását, közel 1000 beszédben szólalt fel a legkülönfélébb témákban, egyházi, politikai, társadalmi kérdésekben. 1854 óta ő volt első pápa aki közvetlenül alkalmazta a pápai tévedhetetlenséget, mikor kinyilvánította 1950-ben Szűz Mária Mennybevételének dogmáját (a Szent Hagyomány már a 10. század óta vallotta és az Egyház tanította). Az első pápa volt, akinek beszédei, megnyilatkozásai a latin mellett/helyett rendre több alkalommal is más nyelveken is közzé lettek téve. A különféle keleti rítusú keresztények sorsát is mindig szem előtt tartotta, több ízben szólt hozzájuk.

Meggyőződése volt, hogy a vallás és a tudomány jól megférnek egymás mellett, kiegészíti egyik a másikat, mindkettő az isteni igazságot közelíti meg különféle módokon, így lényegét tekintve nincsenek ellentmondásban.

Az olasz politikába direkte nem kívánt beavatkozni a második világháborút követően, az 1946-os államforma kapcsán megtartott népszavazást megelőzően megtartott beszédéből burkoltan, de egyértelműen a II. Umberto király melletti hűségre intetette az olaszokat. Magánvéleménye mindvégig az maradt, hogy a monarchia fenntartása sokkal előnyösebb lett volna Olaszország számára.

A második világháború és a Soá
A pápa sikertelenül intette a világi vezetőket, hogy a háború elkerülhető lehessen. Az Apostoli Szentszék háborúhoz történő hozzá állása során mindvégig a semlegességet követte, hiszen ő mindkét oldalon lévő katolikusoknak az egyházfője volt. A béke mielőbbi helyreállítására hívta fel a figyelmet, a fegyverropogás elhallgatását kívánta elérni.

Mint korábban, úgy továbbra is a nemzetiszocialista ideológiát elítélte, azonban tapasztalt diplomataként patikamérlegen mérte szavait. A kereszténységgel ellentétesnek nevezte az emberek fajok szerinti megkülönböztetését, ezzel burkoltan a zsidókkal szembeni antiszemita német politikát ítélte el. Szándékában volt 1942-ben nyíltan is elítélni a zsidók üldözését, ám miután tudomására jutott, hogy válaszul arra, miután ezt a holland püspökök megtették, 40 ezer konvertitát deportáltak az országból a németek, erről letett. Meggyőződése volt, hogy ha nyíltan tenne bármilyen elítélést, akkor tekintve, hogy nem csak egy püspöki kar, hanem a pápa teszi ezt meg, így az egész európai zsidóságot, de a konvertitákat is beleértve hozná még nehezebb helyzetbe.

Számos, a zsidókkal szembeni visszaélésről, akár arról is, hogy életük is veszélyben van, a nemzetiszocialista brutalitásról érkeztek információk, ismertek voltak a nunciusokon keresztül a pápai Államtitkárságon. A levelezések alapján azonban az állapítható meg, hogy bizonytalan volt a Szentszék, hogy mely információ valóságtartalmának milyen mértékben adhat hitelt. Utasítás volt a nunciusok számára, hogy minél több forrásból igyekezzenek kiszűrni, hogy mi lehet az igaz. A pápától, ill. a Vatikántól segítséget és beavatkozást kérőknek minden alkalommal megírták, hogy diplomatái útján a Szentszék minden tőle telhető és létező módon megtesz mindent, hogy az üldözötteket megsegítse. Számtalan menlevél lett kiállítva, védett házak kialakítva kontinens-szerte.

A német megszállás alatt álló Rómában a pápa tudtával és hozzájárulásával titkos zsidómentő hálózat működött Hugh O’Flaherty ír prelátus által összefogva. Utóbbi szervezete titkos kapcsolatot tartott fenn a gettó zsidó vezetőivel. Munkájukról rendszeresen kapott értesítést XII. Piusz – és Luigi Maglione bíboros államtitkár – a helyzet függvényében ő is utasításokat adott, intézkedett a védett épületek körének minél szélesebb körű bővítéséről. Céljuk volt, hogy fenntartsák a külső szemlélő számára a Vatikán semlegességének látszatát, elkerülendő annak német megszállását, hogy életeket menthessenek.

A titkos szervezet beköltözött a Vatikánba, és a Rómában maradt diplomatákkal is folyamatos kapcsolatot tartott fenn. A második világháború idején a német megszállás alatt álló Rómában feltételes lemondásáról is intézkedett a pápa, arra az esetre ha a németek elhurcolnák, mondván akkor „csak” egy bíboros kerül fogságba.

1943 végén Cesare Orsenigo berlini nuncius a pápa megbízásából az üldözöttek érdekében felkereste a Führert, aki azonban a találkozó jórészében figyelemre sem méltatta a vatikáni diplomatát. Magyarország esetében Angelo Rotta nuncius is több ízben igyekezett fellépni a kormánynál a pápa megbízásából a zsidóság érdekében. Végül XII. Piusz közvetlen beavatkozásának lett eredménye, hogy a budapesti zsidóság többsége végül megmenekült, a vidékiek sajnos nem voltak ilyen szerencsések.

A kétkulacsos politikát követő, Rómában szolgáló Alois Hudal osztrák püspökről is szót kell ejteni. A római Santa Maria dell’Anima Német Kollégium rektora korábban a nemzetiszocializmussal is rokonszenvezett, igyekezett megfelelni mind a megszálló németeknek, mind a pápának. Részt vett a zsidók mentésének támogatásában, de mivel O’Flaherty és a pápa is számított rá, hogy a németekkel való megbeszélései, illetve a Vatikán képviseletében való egyeztetései során „elszólhatja” magát, igazán bizalmas ügyekbe nem vonták be. A háború után végképp el is veszítette a pápa bizalmát, amikor lelepleződött, hogy volt nemzetiszocialistákat segített vatikáni papírokkal Európából elmenekülni. Ezzel szemben viszont 1946-ban több a nemzetiszocializmus ellen korábban keményen fellépő, hangját bátran hallató püspököt kreált bíborossá a pápa, mint pl. „Münster oroszlánját”, Clemens August von Galen grófot, vagy éppen Mindszenty József esztergomi érseket.

A szocializmus és a pápa
A második világháborút követően Európa szovjet megszállás alatt álló államaiban fokozatosan az egypárti kommunista diktatúra bontakozott ki. Az erősen antikommunista pápa ugyan több ízben elítélte a különféle társadalmi csoportoknak a szélsőbaloldali rendszer általi üldözését és helytállásra bíztatta a szintén üldözött helyi egyházakat, a párbeszéd lehetőségét azonban ő sem vetette el teljesen, noha azt a körülmények miatt nehézkesnek ítélte. Számos püspök, pap, szerzetes és szerzetesnő valamint laikus hívő szenvedett az egyházüldözés következtében.

A pápai diplomácia a különböző szocialista államokban különféle mértékben tudta hallatni hangját. Pl. Magyarország esetében Rotta 1945-ös kiutasítását követően a hivatalos diplomáciai kapcsolat megszakadt, a magyar ügyeket – amennyire lehetséges volt – a bécsi (inter)nunciatúra igyekezett figyelemmel kísérni; Jugoszlávia esetében Alojzije Stepinac 1953-as bíborosi kinevezését követően szakadt meg a diplomáciai kapcsolat.

Beszédeiben a pápa több alkalommal is megemlékezett az üldözött főpapok, mint Stefan Wyszyński és Mindszenty helytállásáról, példaként állítva őket az egyetemes Egyház elé. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc idején több alkalommal is felszólalt a magyarországi események kapcsán, bízott benne, hogy békés átrendeződés következhet.

XII. Piuszt rendkívüli aggodalommal töltötte el, hogy a szocializmus Nyugaton is esetleg tért hódíthat, a nyugati világ kommunistái megerősödhetnek. Saját hazája esetében is aggasztotta a kommunisták befolyáshoz jutása 1952-ben. Félelemmel töltötte el a pápát, hogy abban az esetben, ha Róma a kommunisták hatalomra jutásával elesik, az dominóhatást idézhet elő Európa nyugati felében.

Betegsége, halála és temetése, úton a szentté avatás felé
1954 végén elhúzódó betegsége miatt felmerült benne a lemondás gondolata, ugyan végül ténylegesen mégsem lépte meg ezt. Az orvosi kezelések mellékhatásaként időnként hallucinációk keserítették meg a pápa mindennapjait. Egészségi állapota fokozatosan romlott élete utolsó esztendeiben. Egész életében rendkívül feszített munkatempót követelt meg magától, nagy munkabírás jellemezte, de mindez kihatott egészsége alakulására is. Utolsó éveiben is igyekezett ugyanazt a munkamódszert elvárni magától, mint ahogyan azt fiatal prelátusként tette.

1958. október 6-án agyvérzés érte a pápát, feladták neki betegek szentségét. Az amúgy is betegeskedő egyházfő október 8-án újabb agyvérzést kapott. Délután az orvosok megállapították, hogy nincs már sok ideje hátra. Tüdőgyulladást is diagnosztizáltak ekkor már, csupán enyhíteni tudták fájdalmait. Castel Gandolfóban 1958. október 9-én hajnali 3:52 perckor adta vissza lelkét Teremtőjének a 20. század egyik legjelentősebb katolikus egyházfője. Másfél milliós tömeg búcsúztatta a temetési menet alkalmával az elhunyt egyházfőt, Rómában emberemlékezet óta nem vettek részt ennyien egy pápa temetésén.

A rómaiak hősként tekintettek rá, aki a háború idején sem hagyta el őket, helyén maradt és igyekezett enyhíteni a szenvedők sorsán. Utóbb már tudjuk, hogy pápaságával egy korszak zárult le, utóda XXIII. János egy merőben más szemléletű Egyház kibontakozását hozta majd el. A szemlátomást az „arisztokratikus modernitás” ideáját követő pápa temetése azonban sajnálatosan méltatlan volt pontifikátusához. Bebalzsamozása olyannyira félresiklott egy kuruzslónak köszönhetően, hogy a felravatalozott pápa orra még a temetés előtt leesett, teste befeketedett, a koporsóba helyezést követően pedig darabjaira hullott.

Halálakor számos zsidó szervezet és zsidó személyiség méltatta az elhunytat. Kiemelkedő ezek közül Golda Meir izraeli külügyminiszternek ENSZ-ben tett felszólalása, melyben a néhai katolikus egyházfőről, úgy emlékezett meg, mint aki a vészkorszak idején hallatta hangját az üldözöttek érdekében.

VI. Pál pápa 1965-ben a II. Vatikáni Zsinaton jelentette be néhai elődje szentté avatási ügyének megindítását. XVI. Benedek pápa 2009-ben nyilvánította tiszteletreméltóvá elődjét, mellyel a boldoggá avatás „előszobájába” lépett az egykori egyházfő.

Sági György

A szerző a HUN-REN PPKE-PTE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport tudományos segédmunkatársa, tudományos titkára. A cikk az Újkor.hu és az HUN-REN PPKE–PTE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

Bibliográfia

Blet, Pierre SJ: XII. Piusz és a második világháború. Budapest, 2004.

Fejérdy András: „A Szentszék mindenkor készséges a moszkvai kormánnyal kapcsolatba lépni” – XII. Piusz „passzív” keleti politikája. HUN-REN BTK, 2023. április 4.

Gergely Jenő: A pápaság története. Budapest, Kossuth, 1982.

Gooch, Niall: Critics are wrong to accuse Pope Pius XII of inactivity during Holocaust. Catholic Herald, 2023. szeptember 20.

O’Malley, John William SJ: A pápák története – Pétertől napjainkig. Budapest, Jezsuita Kiadó, 2020.

Maxwell-Stuart, P. G.: Pápák krónikája. Budapest, 2007.

mk: Szovjet titkosszolgálati program volt XII. Piusz befeketítése? Magyar Kurír, 2012. augusztus 23.

Hamerli Petra: A „kiengesztelődés”: Mussolini, az Apostoli Szentszék és a lateráni szerződések. Újkor.hu, 2019. február 10.

Hesemann, Michael: A pápa, aki szembeszállt Hitlerrel. XII. Piuszról – ferdítések nélkül. Budapest, 2013.

Ickx, Johan: XII. Piusz és a zsidók – Pacelli listája: 2800 üldözött segélykérő levele alapján. Budapest, 2021.

Kent, Peter C.: A Tale of Two Popes: Pius XI, Pius XII and the Rome-Berlin Axis. Journal of Contemporary History 23 (1988) 4. 589–608.

Lehnert, M. Pascalina: XII. Piusz közelében. Budapest, 2019.

Pápai Lajos: XII. Piusz és a zsidók (David Dalin könyve alapján). Budapest, 2018.

Sági György: XI. Piusz, a két világháború közti időszak pápája. Újkor.hu, 2022. február 12.

Thomas, Gordon: XII. Piusz és a zsidók. A Vatikán titkos zsidómentési terve a náci időkben. Szeged, 2017.

Tornielli, Andrea: Pio XII. Eugenio Pacelli. Un uomo sul trono di Pietro, Milano, 2009.

Török József: Századunk pápái – XI. Piusz pápa. Újvidék, 1991.

Török József: Századunk pápái – XII. Piusz pápa. Újvidék, 1991.

Török József: Századunk pápái – XV. Benedek pápa. Újvidék, 1991.

Viczián János: Lateráni egyezmény. In Diós István, Viczián János (szerk.): Magyar Katolikus Lexikon VII. Budapest, 2002.

Viczián János: Mit brennender Sorge. In Diós István, Viczián János (szerk.): Magyar Katolikus Lexikon IX. Budapest, 2004.

Pio XII, in Dizionario di storia, Istituto dell’Enciclopedia Italiana, 2010.

Papa Pio XII, in Enciclopedia Britannica, Encyclopædia Britannica

(…): Balzsamozás a Vatikánban. Múlt-kor.hu, 2012. december 19.

Források
– ASRS AA.EE.SS. Pio XII, Parte I (1939–1948), Serie Ungheria, Posizione 100: Rasszizmus, az Apostoli Szentszék tevékenysége a magyarországi zsidóság érdekében, ill. egyéb diplomáciai lépések, levelezések a pápai Államtitkársággal, ff. 2–433
– AAV, Carte Pio XII Discorsi

Videók
Filmhiradók: Eugenio Pacelli – XII. Piusz

Egyéb
Adatlapja a Vatikán honlapján

Ezt olvastad?

In memoriam Lukács László (1950–2023)

Professzor dr. Lukács László néprajzkutató, egyetemi tanár az óesztendő végén, 2023. december 29-én befejezte alkotó földi életét. Sok szenvedés utáni,

X