Mit mond a mának a Kádár-kori sajtó? – interjú Takács Róberttel
A Kádár-korszakról nehéz objektíven beszélni, hiszen a közelmúltat jelenti, a jelenlegi rendszer közvetlen elődjét. Takács Róbert mégis ezt a korszakot választotta kutatási területnek, ráadásul egy olyan részterületre specializálódott, amely a jelenben is kényes, ez pedig a politikai újságírás és kultúrpolitika. A Politikatörténeti Intézet tudományos munkatársával pályájáról, kutatásairól, terveiről és az 1956-os forradalom Kádár-korszakbeli sajtómegítéléséről beszélgettünk.
Újkor.hu: Középiskolai tanulmányaidat a Szent István Gimnáziumban végezted, méghozzá speciális matematika tagozaton. A legtöbb diák természettudományos pályára megy innen, te mégis történész lettél. Hogy hoztad meg ezt a döntést?
Takács Róbert: Nagyon sokáig nem gondolkoztam humán karrierben. A családunk inkább reál érdeklődésű, hiszen édesapám mérnökember, édesanyám pedig pénzügyi vonalon dolgozik. Általános iskolában magam is a reál tárgyakban voltam erősebb, így kerültem matematika tagozatra. Itt gyorsan világossá vált számomra, hogy ahhoz nem vagyok elég jó, hogy matematikus legyek, a mérnöki pálya pedig egyáltalán nem vonzott. A Közgazdaságtudományi Egyetemen gondolkodtam, ahova a matematika mellett történelemből kellett felvételizni. Ahogy a felvételire készülve elmélyedtem az anyagban, és ahogy a 20. századi irodalomórák (Ady, Illyés) előhozták lappangó humán énemet, úgy hoztam meg a döntést, hogy csak ezen a vonalon menjek tovább.
A történelem szak mellett elkezdted a politológia szakot is. Mi motivált a döntésben?
Ez egy racionális döntés volt, amit sokan meghoztunk ebben az időszakban. A politológusi végzettségben egy piacképes diplomát láttunk, amely nagyon hasznos lehet, ha az ember nem tanárként próbál elhelyezkedni. Ez a szak akkoriban még úgynevezett B szak volt, csak másod- vagy harmadéves korban lehetett rá felvételizni egy másik szak mellett. Akkoriban 160-180 ember volt egy történelem szakos évfolyamon az ELTE-n, ennek nagyjából a negyede elkezdte a politológia szakot is mellette.
Mégis a történelem maradt a fő szakod, azonban egy rendkívül modern korszakkal foglalkozol, amiben a politológia is segítségedre lehet, ez pedig Magyarország története 1945 után. Mi keltette fel az érdeklődésedet ebben a korszakban?
Abban, hogy történelem szakra felvételiztem, komoly szerepet játszott az a vágy, hogy megismerjem önmagamat és az embert általában. Egy ideig gondolkoztam azon, hogy felvételizzek pszichológia szakra is, de végül letettem róla. Úgy gondoltam, hogy a mai világ megértéséhez először a Kádár-korszakot kell megérteni, és persze ez a korszak a meglehetősen hiányos családi emlékezetben is élő volt. A 90-es években egyébként nem éreztem ezt annyira forró korszaknak, mint amilyenné mostanában vált.
Történelem szakon 2002-ben, politológián egy évvel később végeztél. Rögtön ezután a Politikatörténeti Intézetbe kerültél. Hogyan adódott ez a lehetőség számodra?
Mint sok más esetben, itt is véletlenek sorozata játszott közre. Amikor kikristályosodott bennem, hogy szakdolgozatomat a gazdasági témákat érintő politikai karikatúrák elemzéséből szeretném írni, elkezdtem témavezetőt keresni. Két-három a korszakkal foglalkozó oktató jött szóba, de közülük egy volt, aki a kutatás gazdasági aspektusában is jártas volt, mégpedig Földes György. Megkerestem, és mivel tetszett neki a téma, elvállalt. Elkezdtem dolgozni, és a munka során kiütközött a matematikus énem. Rengeteg karikatúrát átnéztem, kategorizáltam. Statisztikákat állítottam fel belőlük, amelyek a szereplőket, helyszíneket, témákat csoportosították, rendezték mátrixba, és ezek alapján vontam le következtetéseket. Az eredmény értelmezhető volt és sokat elárult a kutatott négy évtizedből. Egyébként reál tagozatos gyökereim ma is megmutatkoznak abban, hogy a minőségi tartalomelemzésnél bizonyítóbb erejűnek érzem a mennyiségit, és igyekszem a kettőt együtt használni. Avagy: „egy kísérlet nem kísérlet, két kísérlet páros…” Az öt-hét már rendben lehet. Másrészt ragaszkodom ahhoz, hogy a források és tények minél szélesebb köréből vonjunk le azok megfelelő kritikájával és értelmezésével következtetéseket, és adott esetben merjük elengedni a hipotéziseinket. A szakdolgozatom egyfajta tudományos belépő volt egy olyan kutatói karrierbe, ami úgy tűnt, azonnal megakad, ugyanis a történelem szak elvégzése után sikertelenül próbáltam bejutni az ELTE BTK doktori képzésére. Elmentem egy középiskolába tanítani, de közben kapcsolatban voltam a Politikatörténeti Intézettel több módon is. Egyrészt a politológiai gyakorlatot itt végeztem el Hubai Lászlónál, másrészt volt egy politikai kultúráról szóló kutatás, amelybe egy politikai humort tárgyaló fejezet erejéig bevontak, a tanulmányom meg is jelent. Így már két publikációm volt, bár még outsidernek számítottam. 2003-ban felajánlottak egy tudományos segédmunkatársi állást, amire igent mondtam. Természetesen a kutatói állás motivált abban, hogy újra felvételizzek a doktori képzésre. Első felvételimkor a téma ellen emeltek kifogást, ezért a politikai humort kitágítottam, így a Kádár-korszak politikai újságírása lett belőle. Már egy éve itt dolgoztam, mikor a felvételim sikerült, majd a doktori fokozatot 2011-ben szereztem meg.
Első önálló köteted A származási megkülönböztetés megszüntetése, 1962–1963 címmel még a fokozat megszerzése előtt megjelent 2008-ban. Miért vágtál bele egy másik kutatásba a doktorid írása közben?
Ez a kötet tulajdonképpen egy leágazás az eredeti kutatási területemről. A származási kategorizálás eltörlése a korai Kádár-korszak konszolidációtörténetének egy érdekes fejezete. Fel akartam tárni az ezzel kapcsolatos vitákat, továbbá azt, hogy a sajtónyilvánosság hogyan működött ebben a korszakban. Először egy intézeti műhelyvitán vezettem elő a kérdést. Itt az a közös konklúzió született, hogy a téma többet ér önálló feldolgozásként, mint egy nagyobb léptékű kutatás részfejezeteként. Elkezdtem összegyűjteni a releváns forrásokat, az eredmény ez a kismonográfia lett.
Miről szól ez a munka?
A folyamat alapvetően illeszkedik a Kádár-korszak nagy alkui közé. A régi és az új értelmiség összebékítési kísérleteként is értelmezhető. Ugyanabba a sodorba illeszkedik, ami például a párttisztség nélküli hivatalviselést is lehetővé tette, ami ha nem is vált általánossá, de voltak rá példák. Igyekeztem alaposan összeszedni azokat az érveket, amelyek amellett szóltak, hogy a kádári pártvezetés felismerte, hogy nemcsak a hatalmi politika, de az élet logikája is azt követeli, hogy szüntessék meg a származási kategorizálást. (A Szovjetunióban is megszüntették eredeti formájában az 1930-as években.) Ez – 1953 után viszont – a nemzetközi desztalinizációs hullámba illik bele, hiszen azzal a kérdéssel, hogy mit kezdjünk a régi és mit az új értelmiséggel, minden szovjet blokkbeli államnak szembe kellett néznie. Így bár a döntést az MSZMP VIII. kongresszusa mondta ki 1962-ben, az előzményei majd egy évtizedre nyúlnak vissza.
Második, már szorosan a doktori disszertációdra épülő köteted Politikai újságírás a Kádár-korban. Hatalom és újságírás viszonya, 1956–1988 címmel jött ki 2012-ben. Hogy látod a korszak sajtóéletét?
A működésében rendkívül erős fékek voltak, mivel az összes olyan eszköz – példának okáért az anyagiak –, ami a sajtó működéséhez szükséges, központosítva volt. Az előzetes politikai kontroll és az utólagos felelősségre vonás lehetőségei végig fennálltak, a kádereket nyilvántartották, a fontosabb kinevezésekhez – de még a napilapok árának megemeléséhez is – központi jóváhagyásra volt szükség. A sajtó kapcsán először legtöbben a cenzúrára gondolnak, noha klasszikus értelemben vett cenzori hivatal Magyarországon még Rákosi idejében sem működött, a legfőbb szűrőt a főszerkesztő jelentette. Lengyelországban, az 1970-es évek végéig Romániában volt ilyen hivatal, a közléshatárok nem annak meglététől vagy hiányától függtek. A 20. század közepe óta tudományos közhely, hogy a sajtó viszonyai az adott társadalom működését, berendezkedését tükrözik, és az is, hogy a klasszikus sajtószabadság intézményei még nem garantálják, hogy a sajtó valóban hozzásegítse a közösség tagjait, hogy felelős közéleti döntéseket hozhassanak. A Kádár-kor desztalinizált sajtója már elismerte az olvasóközönség információs igényét, ahogy a pártban, úgy a sajtóban is megjelentek belső törésvonalak, érdekcsoportok (érdemes megnézni, milyen ellentétes írások jelentek meg az 1970-es évek első felében a Népszabadságban az új gazdasági mechanizmus kérdésében), ki lehetett lobbizni a hatalomnál új lapok indítását. Sokan dolgoztak úgy a „falak tágításán”, hogy közben a rendszer egészével nem kívántak szembefordulni. Az 1970-es évekre mind a szakma, mind a sajtóirányítás egyre professzionálisabb képet mutatott.
Milyen volt ennek a kötetnek a fogadtatása?
Nemcsak a történész-, de az újságírószakmából is kaptam visszajelzéseket. Általában azok is, akik dolgoztak a korszakban, mértéktartónak, árnyaltnak, reálisnak ítélték meg. A hivatkozási arányai is jók, de inkább a médiatörténetbe épült be, mint az általános történelembe. Erős a szerkezetfeltáró része, és másodlagos a politikai folyamatok tárgyalása.
2013-ban a te szerkesztőségeddel jelent meg a Kérdések és válaszok a Kádár-korról című kötet. Milyen szándékkal született ez a munka?
Ez egy tudománynépszerűsítő könyv, alapvetően kézikönyvnek tartom. Nemcsak szerkesztettem, de számos szócikkét én írtam. Valódi műhelymunka eredménye, igyekeztünk egy mindenki számára fogyasztható, a közoktatásban is használható, könnyed stílusban megírt kötetet lerakni az asztalra.
Október 23-a előtt egy nappal különösen aktuális kérdés, hogy a Kádár-korszakban hogy ítélte meg a sajtó az 1956-os eseményeket?
1956 a tabusított témák közé számított. Jelen esetben ez a fogalom azt jelenti, hogy bizonyos vélemények estek ebbe a kategóriába. Az is megfigyelhető, hogy nem kellett mindenáron, minden sajtócikkben ellenforradalomként leírni. Ki lehetett ezt kerülni már az 50-es évek végén is más megfogalmazással, de nem volt szabad szembe menni a hivatalos értékeléssel. Az emlékezés súlypontja ellenben nem október 23-a, hanem november 4-e volt. A megemlékezés tartalma pedig nem a forradalom, hanem a kommunista mártírológiába illeszkedő módon ’56 kommunista halottai. Nagyon sok éven át úgy került szóba ’56, hogy az akkor elmenekülőknek és nyugatra távozóknak a nyugatélményeit írták le. Volt demonstratív sajtótájékoztató olyan résztvevőkkel, akik nyugatról tértek haza, volt szívhez szóló riport olyan családtagokról, akik elszakadtak egymástól ’56-ban, persze úgy állítva be, hogy nem a magyar állam a felelős, hogy ezek a családok nem találhatnak újra egymásra.
Képregény a Magyar Ifjúság 1957. január 19-ei számában. Takács Róbert gyűjteményéből.
Ahogy teltek az évek, változott a helyzet?
A nagy áttörések mindig évfordulókkor voltak. Mire elérkeztek a 80-as évek, már érezhető volt a rendszer általános elöregedése. A sajtóban is ekkor voltak változások. Egyrészt a rendteremtési igény miatt, ami összefüggött egy új generáció megjelenésével, amellyel párhuzamosan a régi elöregedett. Akikkel megköttetett az alku ’56 után, azoknak az alapvető szocializációs élményük a Horthy-korszak volt, ami egyértelműen negatív az ő esetükben. A Rákosi-korszak a másik, ami szintén, és a kettős tagadás alapján létrejöhetett ez az alku – az újságíró szakmával is. Ez a generáció ekkor 60 év körül járt. Helyettük egy új generáció jött volna, akik viszont 1945 után nőttek fel, mások voltak a szocializációs élményeik. Nagy részük már a Kádár-korszakban vált felnőtté, összehasonlítási alapja így legalább részben a kortárs Nyugat volt. Van olyan újságírói attitűd-vizsgálat a 80-as évek elejéről, ami világosan megmutatja, hogy itt két újságírói szerepértelmezés került szembe egymással: egy kritikusabb és egy állagőrzőbb jellegű. Ez a generációs probléma nemcsak ott jött elő, hanem a társadalmi emlékezetben is. Akkor érezte úgy a pártvezetés, hogy meg kell erősíteni ’56 értelmezését. Ekkor születtek a tévés rádiós és sajtó történelmi sorozatok ’56-ról, mivel ekkor már bőven beszéltek róla. Az érződik, hogy a megfogalmazások és az értékelések megmaradtak a hivatalos mederben, de árnyaltabbá is váltak. Úgymond a közönség számára is elfogadhatóbb, de az ideológiai saroktételeket is biztosító narratívára volt igénye a pártvezetésnek és ezt közvetítette a média is. Aztán ’88-89-ben „elszabadult a nyilvánosság.”
A Politikatörténeti Intézet egy kurrens projektje a Hadszíntér és Hátország honlap. Mi ennek a lapnak a célja és mi a te szereped ebben?
Tucatnyi munkatárs vesz ebben részt, ír blogot, szervez filmklubot. Az egész projekt a tudományosság és a publikum összekötésére szolgál. Ebben én is ugyanúgy részt veszek, mint azok a munkatársaim, akiknek a kutatási területe kötődik a háborúhoz vagy a korszakhoz, mint például Kaba Eszter, Konok Péter vagy Egry Gábor. A médiától itt sem kerültem távol, egyrészt a Borsszem Jankóból szemezgetek a korabeli humort bemutatva, másrészt a sporthírekből, harmadrészt Az Est híreiből. A projekt egyébként egy EU-s programba illeszkedik be, ami 2017-ig tart. Remélhetőleg sikerülni fog 2018-ig kitolni a határát. Fontos megjegyeznem, hogy ez nem szakkutatás, ez egy széles közönségnek szóló népszerűsítő oldal.
Ha már itt tartunk, milyen szakkutatásokat végzel jelenleg, és milyen terveid vannak?
Egy OTKA-projekt keretében a kelet-nyugati kulturális érintkezéseket és transzfereket vizsgálom. Az időhatárok 1953 és 1975, utóbbi Helsinki miatt, mert feltettem, hogy ezután változik a kulturális érintkezések feltételrendszere. Ez a kutatás 2016-ig fog tartani, remélhetőleg 2017-re a monográfia is elkészül belőle. Látok ebben egy még hosszabb távú lehetőséget. Sajnos nem juthat energia minden egyes tudományra vagy kulturális területre, meg kell ragadni a legfontosabbakat néhány központi területen, mint például irodalom, film, humán tudományok, tömegkultúra, de érdemes lenne a másik irányát is megvizsgálni a transzfereknek, a szovjet és a szocialista országok egymás közötti kulturális érintkezéseit, mert ez egy még kevésbé kutatott terület, mint amivel most foglalkozom. Lehet, hogy még meglepőbb eredményekre jut az ember azzal kapcsolatban, hogyan változtak meg a szovjet transzferek ennek a negyven évnek a során? Mennyiben változtattak bármit a transzferek a rendszeren? Ha feltételezzük, hogy ami nyugatról jött, az rendszergyengítőnek számított, akkor miért igyekeztek megszelídített formában mégis beengedni nyugati kultúrtermékeket, például a jazzt vagy bizonyos „kényes” darabokat? Mindig vannak a transzferekben aktorok. Releváns kérdés, hogy ezek közül hányan voltak érdekeltek a nyugati kultúra transzferében és hányan a szovjetében, vagy valamely szocialista ország kultúrájának közvetítésében? Ez a régió sosem volt nyitott a közvetlen szomszédjai iránt. Milyen szegmenseit vették át egymás kultúráinak? Például szovjet vonatkozásban a ’60-as évek elején azonnal megjelentek nálunk is a Szolzsenyicin-novellák, Jevtusenko-versek, ami azt sejteti, hogy a transzfereknek volt célzatosságuk. Ennek az utóbbi vizsgálatnak az elvégzése azonban egyelőre csak távlati terv.
Szőts Zoltán Oszkár
Ezt olvastad?
További cikkek
„Olvassanak el mindent, hallgassanak meg minden véleményt, amit csak lehet!” – Interjú Vonyó József történésszel. 2. rész
Két héttel ezelőtt közöltük Vonyó Józseffel készített interjúnk első részét, amelyben főként az oktatás és a pályaválasztás motivációja, körülményei kerültek a középpontba. Most folytatjuk a kutatómunkával, politikai szerepvállalással, településtörténet-írással kapcsolatos […]
Zubovits Fedor, az igazmondó Háry János – interjú Kazareczki Noémivel
Hogyan lehet egy Háry Jánoshoz hasonlított ember mégis igazmondó? Krúdy Gyula minden bizonnyal tudta volna a választ, hiszen ő volt az, aki Zubovits Fedort ezzel a kifejezéssel írta le. A […]
„Egy szavamat se higgyék!” – Interjú Vonyó József történésszel. 1. rész
Vonyó József történész, nyugalmazott egyetemi oktató, az MTA doktora. Fő kutatási területei a 20. századi magyar politika- és társadalomtörténet, illetve a helytörténetírás módszertana. A Pécsi Tudományegyetem professzoraként számos hallgató útját […]
Előző cikk
Négyzetrácsos papíron a rövid élet titka – Koczka József naplója
„18-ára őfelségének szül.-napi ajándékul szánjuk Belgrádot.” Idén minden 1914-ről szól. Az első világháború centenáriumán kiváló folyóiratszámok, játék- és dokumentumfilmek, különkiadványok, albumok, kézikönyvek bukkannak fel. A tudományos vérkeringésbe így került be […]