Mit mond a mának a Kádár-kori sajtó? – interjú Takács Róberttel

A Kádár-korszakról nehéz objektíven beszélni, hiszen a közelmúltat jelenti, a jelenlegi rendszer közvetlen elődjét. Takács Róbert mégis ezt a korszakot választotta kutatási területnek, ráadásul egy olyan részterületre specializálódott, amely a jelenben is kényes, ez pedig a politikai újságírás és kultúrpolitika. A Politikatörténeti Intézet tudományos munkatársával pályájáról, kutatásairól, terveiről és az 1956-os forradalom Kádár-korszakbeli sajtómegítéléséről beszélgettünk.

Újkor.hu: Középiskolai tanulmányaidat a Szent István Gimnáziumban végezted, méghozzá speciális matematika tagozaton. A legtöbb diák természettudományos pályára megy innen, te mégis történész lettél. Hogy hoztad meg ezt a döntést?

Takács Róbert: Nagyon sokáig nem gondolkoztam humán karrierben. A családunk inkább reál érdeklődésű, hiszen édesapám mérnökember, édesanyám pedig pénzügyi vonalon dolgozik. Általános iskolában magam is a reál tárgyakban voltam erősebb, így kerültem matematika tagozatra. Itt gyorsan világossá vált számomra, hogy ahhoz nem vagyok elég jó, hogy matematikus legyek, a mérnöki pálya pedig egyáltalán nem vonzott. A Közgazdaságtudományi Egyetemen gondolkodtam, ahova a matematika mellett történelemből kellett felvételizni. Ahogy a felvételire készülve elmélyedtem az anyagban, és ahogy a 20. századi irodalomórák (Ady, Illyés) előhozták lappangó humán énemet, úgy hoztam meg a döntést, hogy csak ezen a vonalon menjek tovább.

A történelem szak mellett elkezdted a politológia szakot is. Mi motivált a döntésben?

Ez egy racionális döntés volt, amit sokan meghoztunk ebben az időszakban. A politológusi végzettségben egy piacképes diplomát láttunk, amely nagyon hasznos lehet, ha az ember nem tanárként próbál elhelyezkedni. Ez a szak akkoriban még úgynevezett B szak volt, csak másod- vagy harmadéves korban lehetett rá felvételizni egy másik szak mellett. Akkoriban 160-180 ember volt egy történelem szakos évfolyamon az ELTE-n, ennek nagyjából a negyede elkezdte a politológia szakot is mellette.

Mégis a történelem maradt a fő szakod, azonban egy rendkívül modern korszakkal foglalkozol, amiben a politológia is segítségedre lehet, ez pedig Magyarország története 1945 után. Mi keltette fel az érdeklődésedet ebben a korszakban?

Abban, hogy történelem szakra felvételiztem, komoly szerepet játszott az a vágy, hogy megismerjem önmagamat és az embert általában. Egy ideig gondolkoztam azon, hogy felvételizzek pszichológia szakra is, de végül letettem róla. Úgy gondoltam, hogy a mai világ megértéséhez először a Kádár-korszakot kell megérteni, és persze ez a korszak a meglehetősen hiányos családi emlékezetben is élő volt. A 90-es években egyébként nem éreztem ezt annyira forró korszaknak, mint amilyenné mostanában vált.

Történelem szakon 2002-ben, politológián egy évvel később végeztél. Rögtön ezután a Politikatörténeti Intézetbe kerültél. Hogyan adódott ez a lehetőség számodra?

Mint sok más esetben, itt is véletlenek sorozata játszott közre. Amikor kikristályosodott bennem, hogy szakdolgozatomat a gazdasági témákat érintő politikai karikatúrák elemzéséből szeretném írni, elkezdtem témavezetőt keresni. Két-három a korszakkal foglalkozó oktató jött szóba, de közülük egy volt, aki a kutatás gazdasági aspektusában is jártas volt, mégpedig Földes György. Megkerestem, és mivel tetszett neki a téma, elvállalt. Elkezdtem dolgozni, és a munka során kiütközött a matematikus énem. Rengeteg karikatúrát átnéztem, kategorizáltam. Statisztikákat állítottam fel belőlük, amelyek a szereplőket, helyszíneket, témákat csoportosították, rendezték mátrixba, és ezek alapján vontam le következtetéseket. Az eredmény értelmezhető volt és sokat elárult a kutatott négy évtizedből. Egyébként reál tagozatos gyökereim ma is megmutatkoznak abban, hogy a minőségi tartalomelemzésnél bizonyítóbb erejűnek érzem a mennyiségit, és igyekszem a kettőt együtt használni. Avagy: „egy kísérlet nem kísérlet, két kísérlet páros…” Az öt-hét már rendben lehet. Másrészt ragaszkodom ahhoz, hogy a források és tények minél szélesebb köréből vonjunk le azok megfelelő kritikájával és értelmezésével következtetéseket, és adott esetben merjük elengedni a hipotéziseinket. A szakdolgozatom egyfajta tudományos belépő volt egy olyan kutatói karrierbe, ami úgy tűnt, azonnal megakad, ugyanis a történelem szak elvégzése után sikertelenül próbáltam bejutni az ELTE BTK doktori képzésére. Elmentem egy középiskolába tanítani, de közben kapcsolatban voltam a Politikatörténeti Intézettel több módon is. Egyrészt a politológiai gyakorlatot itt végeztem el Hubai Lászlónál, másrészt volt egy politikai kultúráról szóló kutatás, amelybe egy politikai humort tárgyaló fejezet erejéig bevontak, a tanulmányom meg is jelent. Így már két publikációm volt, bár még outsidernek számítottam. 2003-ban felajánlottak egy tudományos segédmunkatársi állást, amire igent mondtam. Természetesen a kutatói állás motivált abban, hogy újra felvételizzek a doktori képzésre. Első felvételimkor a téma ellen emeltek kifogást, ezért a politikai humort kitágítottam, így a Kádár-korszak politikai újságírása lett belőle. Már egy éve itt dolgoztam, mikor a felvételim sikerült, majd a doktori fokozatot 2011-ben szereztem meg.

Első önálló köteted A származási megkülönböztetés megszüntetése, 1962–1963 címmel még a fokozat megszerzése előtt megjelent 2008-ban. Miért vágtál bele egy másik kutatásba a doktorid írása közben?

Ez a kötet tulajdonképpen egy leágazás az eredeti kutatási területemről. A származási kategorizálás eltörlése a korai Kádár-korszak konszolidációtörténetének egy érdekes fejezete. Fel akartam tárni az ezzel kapcsolatos vitákat, továbbá azt, hogy a sajtónyilvánosság hogyan működött ebben a korszakban. Először egy intézeti műhelyvitán vezettem elő a kérdést. Itt az a közös konklúzió született, hogy a téma többet ér önálló feldolgozásként, mint egy nagyobb léptékű kutatás részfejezeteként. Elkezdtem összegyűjteni a releváns forrásokat, az eredmény ez a kismonográfia lett.

Miről szól ez a munka?

A folyamat alapvetően illeszkedik a Kádár-korszak nagy alkui közé. A régi és az új értelmiség összebékítési kísérleteként is értelmezhető. Ugyanabba a sodorba illeszkedik, ami például a párttisztség nélküli hivatalviselést is lehetővé tette, ami ha nem is vált általánossá, de voltak rá példák. Igyekeztem alaposan összeszedni azokat az érveket, amelyek amellett szóltak, hogy a kádári pártvezetés felismerte, hogy nemcsak a hatalmi politika, de az élet logikája is azt követeli, hogy szüntessék meg a származási kategorizálást. (A Szovjetunióban is megszüntették eredeti formájában az 1930-as években.) Ez – 1953 után viszont – a nemzetközi desztalinizációs hullámba illik bele, hiszen azzal a kérdéssel, hogy mit kezdjünk a régi és mit az új értelmiséggel, minden szovjet blokkbeli államnak szembe kellett néznie. Így bár a döntést az MSZMP VIII. kongresszusa mondta ki 1962-ben, az előzményei majd egy évtizedre nyúlnak vissza.

Második, már szorosan a doktori disszertációdra épülő köteted Politikai újságírás a Kádár-korban. Hatalom és újságírás viszonya, 1956–1988 címmel jött ki 2012-ben. Hogy látod a korszak sajtóéletét?

A működésében rendkívül erős fékek voltak, mivel az összes olyan eszköz – példának okáért az anyagiak –, ami a sajtó működéséhez szükséges, központosítva volt. Az előzetes politikai kontroll és az utólagos felelősségre vonás lehetőségei végig fennálltak, a kádereket nyilvántartották, a fontosabb kinevezésekhez – de még a napilapok árának megemeléséhez is – központi jóváhagyásra volt szükség. A sajtó kapcsán először legtöbben a cenzúrára gondolnak, noha klasszikus értelemben vett cenzori hivatal Magyarországon még Rákosi idejében sem működött, a legfőbb szűrőt a főszerkesztő jelentette. Lengyelországban, az 1970-es évek végéig Romániában volt ilyen hivatal, a közléshatárok nem annak meglététől vagy hiányától függtek. A 20. század közepe óta tudományos közhely, hogy a sajtó viszonyai az adott társadalom működését, berendezkedését tükrözik, és az is, hogy a klasszikus sajtószabadság intézményei még nem garantálják, hogy a sajtó valóban hozzásegítse a közösség tagjait, hogy felelős közéleti döntéseket hozhassanak. A Kádár-kor desztalinizált sajtója már elismerte az olvasóközönség információs igényét, ahogy a pártban, úgy a sajtóban is megjelentek belső törésvonalak, érdekcsoportok (érdemes megnézni, milyen ellentétes írások jelentek meg az 1970-es évek első felében a Népszabadságban az új gazdasági mechanizmus kérdésében), ki lehetett lobbizni a hatalomnál új lapok indítását. Sokan dolgoztak úgy a „falak tágításán”, hogy közben a rendszer egészével nem kívántak szembefordulni. Az 1970-es évekre mind a szakma, mind a sajtóirányítás egyre professzionálisabb képet mutatott.

Milyen volt ennek a kötetnek a fogadtatása?

Nemcsak a történész-, de az újságírószakmából is kaptam visszajelzéseket. Általában azok is, akik dolgoztak a korszakban, mértéktartónak, árnyaltnak, reálisnak ítélték meg. A hivatkozási arányai is jók, de inkább a médiatörténetbe épült be, mint az általános történelembe. Erős a szerkezetfeltáró része, és másodlagos a politikai folyamatok tárgyalása.

2013-ban a te szerkesztőségeddel jelent meg a Kérdések és válaszok a Kádár-korról című kötet. Milyen szándékkal született ez a munka?

Ez egy tudománynépszerűsítő könyv, alapvetően kézikönyvnek tartom. Nemcsak szerkesztettem, de számos szócikkét én írtam. Valódi műhelymunka eredménye, igyekeztünk egy mindenki számára fogyasztható, a közoktatásban is használható, könnyed stílusban megírt kötetet lerakni az asztalra.

Október 23-a előtt egy nappal különösen aktuális kérdés, hogy a Kádár-korszakban hogy ítélte meg a sajtó az 1956-os eseményeket?

1956 a tabusított témák közé számított. Jelen esetben ez a fogalom azt jelenti, hogy bizonyos vélemények estek ebbe a kategóriába. Az is megfigyelhető, hogy nem kellett mindenáron, minden sajtócikkben ellenforradalomként leírni. Ki lehetett ezt kerülni már az 50-es évek végén is más megfogalmazással, de nem volt szabad szembe menni a hivatalos értékeléssel. Az emlékezés súlypontja ellenben nem október 23-a, hanem november 4-e volt. A megemlékezés tartalma pedig nem a forradalom, hanem a kommunista mártírológiába illeszkedő módon ’56 kommunista halottai. Nagyon sok éven át úgy került szóba ’56, hogy az akkor elmenekülőknek és nyugatra távozóknak a nyugatélményeit írták le. Volt demonstratív sajtótájékoztató olyan résztvevőkkel, akik nyugatról tértek haza, volt szívhez szóló riport olyan családtagokról, akik elszakadtak egymástól ’56-ban, persze úgy állítva be, hogy nem a magyar állam a felelős, hogy ezek a családok nem találhatnak újra egymásra.


Képregény a Magyar Ifjúság 1957. január 19-ei számában. Takács Róbert gyűjteményéből.

Ahogy teltek az évek, változott a helyzet?

A nagy áttörések mindig évfordulókkor voltak. Mire elérkeztek a 80-as évek, már érezhető volt a rendszer általános elöregedése. A sajtóban is ekkor voltak változások. Egyrészt a rendteremtési igény miatt, ami összefüggött egy új generáció megjelenésével, amellyel párhuzamosan a régi elöregedett. Akikkel megköttetett az alku ’56 után, azoknak az alapvető szocializációs élményük a Horthy-korszak volt, ami egyértelműen negatív az ő esetükben. A Rákosi-korszak a másik, ami szintén, és a kettős tagadás alapján létrejöhetett ez az alku – az újságíró szakmával is. Ez a generáció ekkor 60 év körül járt. Helyettük egy új generáció jött volna, akik viszont 1945 után nőttek fel, mások voltak a szocializációs élményeik. Nagy részük már a Kádár-korszakban vált felnőtté, összehasonlítási alapja így legalább részben a kortárs Nyugat volt. Van olyan újságírói attitűd-vizsgálat a 80-as évek elejéről, ami világosan megmutatja, hogy itt két újságírói szerepértelmezés került szembe egymással: egy kritikusabb és egy állagőrzőbb jellegű. Ez a generációs probléma nemcsak ott jött elő, hanem a társadalmi emlékezetben is. Akkor érezte úgy a pártvezetés, hogy meg kell erősíteni ’56 értelmezését. Ekkor születtek a tévés rádiós és sajtó történelmi sorozatok ’56-ról, mivel ekkor már bőven beszéltek róla. Az érződik, hogy a megfogalmazások és az értékelések megmaradtak a hivatalos mederben, de árnyaltabbá is váltak. Úgymond a közönség számára is elfogadhatóbb, de az ideológiai saroktételeket is biztosító narratívára volt igénye a pártvezetésnek és ezt közvetítette a média is. Aztán ’88-89-ben „elszabadult a nyilvánosság.”

A Politikatörténeti Intézet egy kurrens projektje a Hadszíntér és Hátország honlap. Mi ennek a lapnak a célja és mi a te szereped ebben?

Tucatnyi munkatárs vesz ebben részt, ír blogot, szervez filmklubot. Az egész projekt a tudományosság és a publikum összekötésére szolgál. Ebben én is ugyanúgy részt veszek, mint azok a munkatársaim, akiknek a kutatási területe kötődik a háborúhoz vagy a korszakhoz, mint például Kaba Eszter, Konok Péter vagy Egry Gábor. A médiától itt sem kerültem távol, egyrészt a Borsszem Jankóból szemezgetek a korabeli humort bemutatva, másrészt a sporthírekből, harmadrészt Az Est híreiből. A projekt egyébként egy EU-s programba illeszkedik be, ami 2017-ig tart. Remélhetőleg sikerülni fog 2018-ig kitolni a határát. Fontos megjegyeznem, hogy ez nem szakkutatás, ez egy széles közönségnek szóló népszerűsítő oldal.

Ha már itt tartunk, milyen szakkutatásokat végzel jelenleg, és milyen terveid vannak?

Egy OTKA-projekt keretében a kelet-nyugati kulturális érintkezéseket és transzfereket vizsgálom. Az időhatárok 1953 és 1975, utóbbi Helsinki miatt, mert feltettem, hogy ezután változik a kulturális érintkezések feltételrendszere. Ez a kutatás 2016-ig fog tartani, remélhetőleg 2017-re a monográfia is elkészül belőle. Látok ebben egy még hosszabb távú lehetőséget. Sajnos nem juthat energia minden egyes tudományra vagy kulturális területre, meg kell ragadni a legfontosabbakat néhány központi területen, mint például irodalom, film, humán tudományok, tömegkultúra, de érdemes lenne a másik irányát is megvizsgálni a transzfereknek, a szovjet és a szocialista országok egymás közötti kulturális érintkezéseit, mert ez egy még kevésbé kutatott terület, mint amivel most foglalkozom. Lehet, hogy még meglepőbb eredményekre jut az ember azzal kapcsolatban, hogyan változtak meg a szovjet transzferek ennek a negyven évnek a során? Mennyiben változtattak bármit a transzferek a rendszeren? Ha feltételezzük, hogy ami nyugatról jött, az rendszergyengítőnek számított, akkor miért igyekeztek megszelídített formában mégis beengedni nyugati kultúrtermékeket, például a jazzt vagy bizonyos „kényes” darabokat? Mindig vannak a transzferekben aktorok. Releváns kérdés, hogy ezek közül hányan voltak érdekeltek a nyugati kultúra transzferében és hányan a szovjetében, vagy valamely szocialista ország kultúrájának közvetítésében? Ez a régió sosem volt nyitott a közvetlen szomszédjai iránt. Milyen szegmenseit vették át egymás kultúráinak? Például szovjet vonatkozásban a ’60-as évek elején azonnal megjelentek nálunk is a Szolzsenyicin-novellák, Jevtusenko-versek, ami azt sejteti, hogy a transzfereknek volt célzatosságuk. Ennek az utóbbi vizsgálatnak az elvégzése azonban egyelőre csak távlati terv.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Az 1956. december 8-án lezajlott 46 áldozatot számláló sortüzet tekinthetjük fordulópontnak Salgótarján, illetve Nógrád megye forradalmának történetében. A véres leszámolással