Történelemtankönyvek nyomában – interjú Albert B. Gáborral

Általános iskolai tanárként kezdett a tankönyvek történetével foglalkozni, majd tudományos pályára lépve a Horthy-korszak történelemtanítása kapcsán tisztázott számos kérdést. Albert B. Gáborral, a Kaposvári Egyetem Pedagógia-Pszichológia Tanszékének egyetemi docensével Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett.

Újkor.hu: Egyedülálló életpályát tudhatsz magadénak, hiszen általános iskolai tanárból lettél egyetemi docens. Eredetileg történelem-orosz szakos tanárként végeztél. Hogyan kezdtél érdeklődni a történelem iránt, miért választottad ezt az utat?

Albert B. Gábor: Ez a középiskolára vezethető vissza. Bajai születésű vagyok, Jánoshalmán jártam gimnáziumba. Eredetileg nem igazán szerettem a történelmet, mivel zavart, hogy nem látom benne az összefüggéseket. Harmadik osztályban fakultáció választáskor úgy alakult, hogy a matematika és a történelem egy sávba került, így ezek közül kellett kiválasztanom, hogy melyiket tanuljam emelt óraszámban. A választásom a történelemre esett. A fakultációs órákon szerettem meg igazán a történelmet. Kezdtem megérteni az összefüggéseket.  Korábban nem is érthettem őket, mivel nem folyamatosan, nem óráról órára tanultam. Nem is figyeltem oda a kapcsolódási pontokra. A fakultáción elkezdtem azt a módszert használni, hogy folyamatosan, óráról órára készültem, és ha véletlenül ki is maradt egy anyagrész, a hiányzó láncszem, az események közötti összefüggés akkor is előbújt.

Elkezdtem különórákra járni és felkészülni a felvételire. Szegedre, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára mentem tanulni, ahol olyan kiváló tanárok óráit hallgathattam, mint Szegfű László vagy Zombori István. Negyedéves koromban lehetőség adódott, hogy párhuzamos képzésben egyetemi tanulmányokat kezdjek a József Attila Tudományegyetemen. Itt is nagyszerű tanáraim voltak, én még hallgathattam például Kristó Gyula előadásait. Ez már a rendszerváltás környékén volt és olyan újszerű dolgokról értesülhettem, mint a centrum-periféria kérdése, vagy a Szűcs Jenő-féle történelemszemlélet. 1991-ben fejeztem be a főiskolát, utána elkerültem Törökbálintra tanítani.

Eleve tanítani szerettél volna?

Igen. Mindkét szakomat szerettem, és az motivált, hogy ha befejezem a főiskolai tanulmányaimat, mielőbb taníthassak. Mivel a kötelező oroszt eltörölték, egy-két év orosztanítás után csak történelmet tanítottam, gyakorlatilag egyszakos történelemtanár lettem. Pályakezdőként a törökbálinti Zsolnai-iskolába kerültem, ami nem csak általános, de középiskolaként is működött.  Szerettem volna az általános iskolai tanítás után kipróbálni magamat a gimnáziumban is, ezért a megkezdett egyetemi képzést befejeztem 1994-ben. Biztosan mások is voltak így ezzel.

Említetted a Zsolnai-iskolát. Alapítója, Zsolnai József nagyformátumú egyéniség volt. Milyen hatással volt a pályádra?

Komoly hatással volt rá, de nem ő volt az egyetlen. A család mellett (mert akkori barátnőm, aki ma már a feleségem, segített a legtöbbet) elsőként a jánoshalmai kollégium nevelőtanárát kell megemlítenem. Papp Ferencnéről (Marika néniről) van szó, aki rendre, fegyelemre, tanulásra szoktatott, és akinek kicsit „poroszos” szemléletmódja kiindulási alapot jelentett a későbbiekre. Zsolnai József többször nyújtott nekem segítő kezet életem során. Először akkor, amikor pályakezdőként alkalmazott Törökbálinton. Így gyakorlatilag Magyarország legnagyobb iskolakísérletében vehettem részt. A ’90-es évek első felében a Zsolnai-féle alternatív pedagógia még rendkívül népszerű volt, és nekem megadatott, hogy közvetlenül a mestertől tanulhattam. Másodszor akkor segített Zsolnai tanár úr, amikor arra biztatott, hogy kezdjem el a PhD-képzést. Ennek az volt az előzménye, hogy a törökbálinti intézmény átkerült a minisztérium fenntartásából az Eötvös Loránd Tudományegyetemébe, és az egyébként is sokfunkciójú iskola – ahol volt kísérleti program, tankönyvíró műhely, innováció, de ellátta az alapvető körzeti iskolai feladatokat is – gyakorlóiskolává vált. Vezetőtanárként egyetemi hallgatókat fogadtam és fokozatosan kapcsolatba kerültem az egyetem világával. Zsolnai tanár úr inspirálására felvételiztem az akkor még újnak számító PhD-képzésre és fel is vettek az ELTE BTK XIX-XX. századi Magyar Történeti Doktori  Iskolába.  Egyre inkább a kutatások irányába mozdultam el. Harmadjára pedig a doktori fokozatom megszerzése után kaptam segítséget Zsolnai tanár úrtól: a Pannon Egyetem Nyelvtudományi és Neveléstudományi Doktori Iskola Neveléstudományi Alprogramjába hívott külsős oktatónak. Annak ellenére, hogy korábban óraadóként, tananyagfejlesztőként több felsőoktatási intézményben dolgoztam, összességében elmondhatom, hogy előbb találkoztam a tudománnyal, mint a rendszeres, aktív felsőoktatási munkával. Zsolnai József megkövetelte a munkatársaitól a tudományos gondolkodást, a tudománymetriában való eligazodást is. A tanár úr tehát háromszor segített nekem: pályakezdőként, kutatóvá való indíttatásom jelentkezésekor, majd amikor PhD-fokozatot szereztem.

Másik nagy mesterem Nagy Géza professzor úr volt, aki már nyugdíjasként foglalkozott velem nagyon sokat. Az első, kísérleti tankönyvem megírásakor rendszeresen jártam hozzá saját otthonába. Történetfilozófiáról, tudományelméletről beszélgettünk. Ezek az alkalmak mély hatást tettek rám. Sajnos két mesterem közül már egyik sincs közöttünk.

Milyen témából írtad a doktori disszertációdat?

Zsolnai tanár úr javaslatára elkezdtem a tankönyvek történetét vizsgálni, amit összekötöttünk egy másik témával, a polgárosodás témakörével.  Szabolcs Ottó lett a témavezetőm. Sajnos ő sincsen már közöttünk. A polgárosodás útjait, buktatóit vizsgáltam a két világháború közötti történelemtankönyvekben. 2003-ban védtem meg a doktori értekezésemet. Disszertációm 2006-ban megjelent könyv formájában is. Egy nagyobb kutatás erejéig a szocializmus időszakának tankönyveit is megvizsgáltam, ennek eredménye egy önálló, opponensi véleményeket tartalmazó tanulmánykötet.

Kik foglalkoznak még ezzel a kérdéssel Magyarországon? Inkább pedagógiai vagy inkább történettudományi kutatási területnek számít?

Tankönyvtörténettel, tankönyvi történetírással elsőként Unger Mátyás professzor úr foglalkozott még az 1970-es években. Személyesen nem ismertem, de érdekes módon ő is több tekintetben hatással van a kutatásaimra. 1976-ban jelent meg a több korszakot átölelő, nagy tankönyvtörténeti szintézise. Ő és az utána jövő tantárgytörténészek nagy része vagy az egykori tankönyvszerzők interpretációi alapján vizsgálják a tankönyveket, vagy egy-egy témát elemeznek a tankönyveken keresztül. Például most, az első világháború évfordulója kapcsán sorra jelennek meg azok a cikkek, tanulmányok, amelyek egy-egy résztéma, vagy a kötődő személyek tankönyvekbeli megjelenését vizsgálják. Viszonylag szűk a szakma, bár érdekes módon a tankönyvtörténeti kutatások a doktori iskolák kedvelt területének számítanak.

Történelemtankönyv-kutatással, történelemtanítás-történettel főleg tantárgypedagógusok foglalkoznak. Ők előszeretettel vizsgálnak történelemtankönyveket. Például Katona András tanár úr, vagy a fiatalabb történészek közül Dévényi Anna foglalkoznak történelemtankönyv-történeti kutatásokkal.

A tankönyvkutatás pedig inkább a neveléstudományhoz kapcsolódik. Bár sokan foglalkoznak tankönyvkutatással (például Kaposi József, Kojanitz László), a hazai tankönyvkutatás elindítójaként leginkább Dárdai Ágnest kell megemlítenünk. A tankönyvkutatás alapjai című munkáját rengetegen hivatkozzák. Az inkább neveléstudós tankönyvkutatók a tankönyvet elsősorban mint pedagógiai eszközt vizsgálják. Én a tankönyvet mint történeti forrást és mint kordokumentumot elemzem és örömmel tapasztalom, hogy egyre több történész ismeri fel a történelemtankönyvek forrásértékét.

Ha már említetted az első világháborút, mint aktuális témát, magad is foglalkoztál ezzel a kérdéssel. Össze tudnád foglalni röviden, hogy az utóbbi száz évben hogyan változott a tankönyvi megítélése?

Inkább csak felvillantás szintjén nézzünk bele két időszak, a Horthy-korszak és az 1950-es évek tankönyveibe! A Horthy-korszak történelemtankönyveiben az erősen nemzeti nézőpont érvényesült. A tankönyvek az első világháborút a központi hatalmaknak – benne a magyarságnak – az egész világ elleni, hősi védekező küzdelmeként igyekezték interpretálni. A limanovai csata például kiemelt hangsúlyt kapott a tankönyvíróknál. A tankönyvek romantikus megvilágításba helyezték a magyar huszárokat, akik kézitusában állították meg a túlerőben lévő orosz hadsereget. Ez a csata vezetett például a gorlicei áttöréshez és a cári Orosz Birodalom végső meggyengüléséhez. A tankönyvek – főleg az 1920-as évek elején – igyekeztek a „legyőzetlenség és legyőzhetetlenség” látszatát kelteni. Az ellenségképet egyrészt a cári Oroszországban, másrészt Szerbiában és Romániában jelölték ki. Volt olyan tankönyv, amely például a „gyilkos Szerbia” kifejezést használta.

Gyökeres fordulatot látunk a szocializmus kezdetén, az 1950-es évek tankönyveiben. Az első világháború imperialista háborúként, a háborút lezáró békerendszer pedig imperialista békeként jelenik meg. A proletariátus legfőbb célja pedig az volt, hogy szovjet mintára a háborút mindenhol proletárforradalommá változtassa át. Az új ellenség az imperialisták, az imperialista nagyhatalmak lettek.

Jelenleg milyen kutatásokat végzel?

Az elmúlt években főleg tankönyvpiaci, tankönyvhasználati és iskolatörténeti kutatásokat végeztem. Amennyiben ugyanis csak a tankönyvszerzők interpretációs módjai alapján vizsgáljuk a tankönyveket, akarva-akaratlanul felállítunk egy sorrendet a tankönyvek és a tankönyvszerzők között. Ha jónak ítélünk meg egy tankönyvet, fennáll annak a veszélye, hogy azt gondoljuk: az adott tankönyv keresett is volt a tankönyvpiacon. Kíváncsi voltam, hogy ezek az állítások helytállóak maradnak-e, ha másik oldalról, mégpedig a tankönyvpiac oldaláról vizsgáljuk meg a tankönyveket. A klebelsbergi korszak fiú-középiskoláinak tankönyveit már tüzetesen átnéztem és a használatukra vonatkozóan – részben az iskolai értesítőkre, részben levéltári forrásokra támaszkodva – sikerült értékelhető adatokat találnom. A tankönyvpiaci vizsgálatok több helyen felülírták Unger Mátyás korábbi állításait.

Ebben a témakörben nyújtottad be a habilitációdat is?

Igen, és szeretném is ezt egy kismonográfia formájában megjelentetni, mivel sok munka van mögötte. Jártam a piarista, a bencés és más egyházi levéltárakban, az Országos Levéltárban, az MTA Könyvtára Kézirattárában. Rengeteg még érintetlen anyagot találtam, akár a tankönyvszerzőkre vonatkozóan is. Például áttekintettem Domanovszky Sándor iratanyagait. Domanovszky, a XX. század egyik legnagyobb művelődéstörténésze igényes tankönyveket is írt. A tankönyvelemzéseknél – Unger Mátyást követve – nagyon sokat citálják a neves történész-tankönyvírót, mintha a kultusztárca által leginkább támogatott sorozat viszonyítási pont lenne.  És mégsem ez volt a legkeresettebb iskoláskönyv a hazai tankönyvpiacon. A vidéki állami fiú-középiskolák tankönyvpiacán csak a harmadik legkeresettebb tankönyv volt Domanovszkyé.  Nem gondoltam volna, hogy a két világháború között a kultusztárca által leginkább támogatott Domanovszky-kiadványok kevésbé voltak keresettek az iskolákban. Kerestem az okokat. Átnéztem a Domanovszky tankönyveiről készített bírálati jelentéseket. Sok kritika érte tankönyveit a maximalizmusuk, a nehezen tanulhatóságuk miatt. Mindez egy újabb kérdést vetett fel. A könnyedebb hangvételű tankönyveket keresték inkább a tömegesedő középiskolák? Tömegesedtek-e egyáltalán a középiskolák, vagy, ahogyan több kutatás kimutatja, a középiskola még ebben az időszakban is inkább az elitképző jellegéhez ragaszkodott? Ez is mutatja, hogy érdekes területről van szó, számos olyan részkérdéssel, amit tovább kell gondolni.

Ha már a továbbgondolást említed, milyen hosszú távú kutatási terveid vannak?

Egy történész is egyre inkább „rákényszerül” arra, hogy a kutatásaiban különböző szociológiai és történeti statisztikai módszereket alkalmazzon. Szeretnék készíteni egy két világháború közötti tankönyvszerzői adatbázist, amelyhez egy komoly prozopográfiai kutatásra lesz szükség. Ezen kívül nagyon érdekel a két világháború közötti tankönyvrevíziós mozgalom története. Az első világháború után számos tanügyi szervezet foglalkozott azzal, hogy kiszűrjék a tankönyvekből a más népekre irányuló, tudatlanságból eredő vagy szándékos félremagyarázásokat, nacionalista felhangokat. Nagyon érdekel, hogy a különböző országokban mit írtak Magyarországról a két háború közötti időszakban, milyen volt a külföldi tankönyvek magyarságképe. Bár ebben a témában már számos tanulmányom megjelent, tovább szeretném folytatni a tankönyvrevíziós kutatásaimat. Ehhez összehasonlító tankönyvkutatásokat kell folytatnom. Az is érdekel, hogy egy adott országban ma megjelenő tankönyv ugyanazokat a kliséket használja-e, mint mondjuk egy hetven évvel ezelőtti? Ez elvezet minket a tankönyv-diplomácia kérdéséhez, ami a két világháború között igen jelentős volt. A két háború közötti hazai tankönyvrevíziós mozgalom legaktívabb képviselője éppen Domanovszky Sándor volt.  A történészkonferenciák keretében Klebelsberg delegáltjaként fogta össze a hazai tankönyvügyet.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

2020. február 1-jén rendezte információs konferenciáját a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozata (MTT TT) és a Református Tananyagfejlesztő Csoport az
Támogasson minket