Újratárgyalni Trianont – politikai szimulációs játék

A berlini Planpolitik tizenöt fős csapata 2005-ös alapítása óta az állampolgári ismeretek kompetenciaalapú fejlesztését, valamint a politikai vitakultúra való nevelést tűzte ki foglalkozásaival célul, amelyek az ún. politikai szimulációs játékok köré épülnek. A szimulációs játékok során a résztvevők egy-egy ország döntéshozójának szerepét öltik magukra azzal a céllal, hogy egy kitalált vagy múltbeli nemzetközi politikai vagy jogi kérdést, válságot egy adott konferencián, diplomáciai úton, tárgyalással oldjanak meg. A megegyezés esélyét csökkenti, hogy mindenki az általa képviselt ország politikai magatartását, hozzáállását és céljait szem előtt tartva kell, hogy párbeszédet folytasson a többi állam képviselőjével. Az ily módon életre hívott „konferencia” célja, hogy a különböző korszakok nemzetközi törekvéseiről és az azok mögött meghúzódó egyéni érdekekről a résztvevők „tapasztalati úton” gyűjtsenek ismerteket a történelemkönyvek rongyosra lapozása nélkül. A szimulációs játék a gyakorlatban olyan belső rálátást adhat, amely segít feltárni és megérteni, hogy mely (bonyolult) tényezők játszanak meghatározó szerepet egy-egy válságkezelés sikerében vagy bukásában a valóságban.

A Planpolitik szimulációs játákainak aktuális katalógusa

A válságkezelő szimulációk interaktív módját kínálják az ismeretszerzésének és a kompetenciafejlesztésnek, megteremtve a lehetőségét a háttérben rejtőző politikai mozgatórugók megértésére, átlátására is. A játékban résztvevő küldöttségek részletes országprofilt kapnak kézbe, feladatuk pedig az országuk céljait meggyőzően képviselni a tárgyalóasztalnál a többi delegációval szemben. A „tárgyalás” előrehaladtával a küldöttek eljutnak arra a felismerésre, hogy a célok elérése egyes kérdésekben kompromisszumot igényelnek. A több, mint másfél évtizedes fennállása során a Planpolitik nyolcvannál is több szimulációs játékot dolgozott ki, amelyek a globális vagy európai ügyek, a demokrácia és a társadalom kérdései, területi integráció, háborús válságkezelés, valamint a gazdaság és a környezet viszonyai köré épülnek. (A politikai szimulációs játékok talán egyik legismertebb formája az Egyesült Nemzetek Szervezetének keretében állítja próba elé a résztvevőket.)

1918. november 11.: Németország aláírja a fegyverszüneti feltételeket, s ezzel megnyílik az út a béketárgyalásokhoz

Az 1918. évi első világháborús fegyverszünetek centenáriuma okán a Planpolitik októberben – a Friedrich Ebert Alapítvány jóvoltából, a Közép-európai Egyetem és az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetem közreműködésével – egy, a Nagy Háborúhoz kapcsolódó játékot hozott Budapestre. Az első világégést lezáró béketárgyalás köré épülő szimulációs foglalkozást eredetileg 2014-ben, a berlini Collegium Hungaricum felkérésére állították össze, ennél fogva az a Magyarországgal kötendő békeszerződést helyezte a középpontba. Gyakorlatban a foglalkozás az utókor számára a trianoni békeszerződésként ismert diktátum pontjainak „újratárgyalását” jelenti. A játékban öt békedelegáció küldöttei vesznek részt: a győztes szövetséges hatalmak – Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és az Egyesült Államok –, valamint a vesztes oldalon álló Magyarország. Amíg a szimulációs játék első napján Magyarország „meghívottként” van jelen a konferencián és e kapacitásban küldöttei csupán nyilatkozatot tehetnek a Budapest által elképzelt békerendezésről, addig a második napon, „egyenrangú félként”, Magyarország szavazatára is szükség lesz a béketerv elfogadásához. A valódi békekonferencia az első szimulációs játéknap forgatókönyve alapján, a vesztes országok kizárásával valósította meg a békeszerződések előkészítését. Ezzel szemben a második játéknap szabályai belekényszerítik majd a győztes hatalmakat és Magyarországot a kompromisszumra épülő rendezési tervbe, amely az egyéni törekvések okán – mint az a szimuláció során kiderült – magában hordozta a kudarc lehetőségét.

Forrás: F. Ebert Stiftung

Az egyes békedelegációk létszámát az eredeti, 2014-es játékban a Planpolitik öt főben maximalizálta, a résztvevők által megszemélyesített küldöttek pedig olyan történelmi közéleti szereplők közül kerültek kiválasztásra, akik vagy a háború vagy a békerendezés során valóban szerepet játszottak az események alakításában. Bár a szimulációs játékok a történelmi hűségre törekednek, elengedhetetlen, hogy egyes esetekben a szervezők leegyszerűsítsenek vagy figyelmen kívül hagyjanak bizony tényezőket, mellékszálakat. Így történhetett meg, hogy a budapesti játékunkon az 1919. évet írtuk, továbbá Orlando olasz miniszterelnök – a valósággal ellentétben – angol nyelvtudással is bírt. (A teljes foglalkozás, azaz a tárgyalás angol nyelven zajlott.) A küldöttségek létszámát a jelentkezők létszáma miatt csökkenteni kellett, így a budapesti játékon a delegációkat két vagy három személy képviselte. A szereposztások – pontosabban az, hogy ki melyik küldöttségben foglalt helyet – húzás révén dőlt el. A szimulációban résztvevők – többségükben a Közép-európai Egyetem vagy az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetem hallgatói – egyébként a történelem, politikatudomány valamint a nemzetközi kapcsolatok területéről érkeztek, s eltérő előismeretekkel és rálátással rendelkeztek az első világháborúra, valamint a nemzetközi konfliktuskezelésre. (Hozzájuk csatlakozott személyem – a Közép-európai Egyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem egykori hallgatójaként – első világháborús témakörben, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen frissen megszerzett doktori fokozattal.)

Az Egyesült Államok „békeküldöttsége” (Forrás: F. Ebert Stiftung)

A budapesti játékon kiosztott országprofilok összefoglalták az adott állam első világháborús szerepvállalását és céljait, továbbá tisztázták, hogy a békedelegációk tagjainak milyen belpolitikai nyomásnak, kívánságoknak, valamint gazdasági, területi és stratégiai törekvéseknek kellett eleget tenniük a békekonferencia során. A „profilcsomag” országspecifikus dokumentumokat – szerződéseket, nyilatkozatokat és térképeket – is tartalmazott, amelyek nemcsak az adott állam ambícióit segítettek megérteni, de tisztázták a Közép-Európa jövőjével kapcsolatos hozzáállást is. Gyakorlatban az országprofilok három-négy pontban kifejtve összegezték a célokat, majd külön pontokba gyűjtve ismertették a képviselendő álláspontok mellett szóló érveket. (Apróbb tárgyi tévedések ritkán előfordultak az országprofilokban: például Olaszország nem részesült amerikai hadikölcsönben.) A békekonferencia-szimuláció mindkét napja négy tárgyalási körre oszlott, amely olyan kulcskérdések köré épültek mint a háborús felelőség, a háborús kártérítés, a területi rendezés, valamint a katonai korlátozások témája. Egy-egy tárgyalási szakaszt vagy egybehangzó megegyezéssel lehetett lezárni, vagy kompromisszum hiányában a döntés elnapolással  tovább lehetett lépni a következő kérdéskör megvitatására. A tárgyalási körök mellett a szünetekben a küldötteknek – a politika világában jól bevált – informális egyeztetésre is lehetőségük adódott.

Forrás: F. Ebert Stiftung

Maga a békekonferencia-szimuláció a küldöttek rövid nyitóbeszédével vette kezdetét, amelyekből már kirajzolódott a résztvevő országok hozzáállása a békerendezéshez. (A konferencia „házigazdájaként”, a francia csapat feladata volt a tárgyalás moderálása.) A háborús felelőség kérdése azonnal komoly vitát váltott ki, ugyanis az Egyesült Államok elutasította és szükségtelennek érezte a bűnbakkeresést, máskülönben az Új Európa az ellenségeskedés talajára épült volna véleményük szerint. Az európai szövetséges hatalmak azonban kitartottak amellett, hogy a háború kitörését a központi hatalmakra hárítsák, és mindennek a békeszerződés bevezetőjében is hangot kívántak adni. Az első kérdés körüli vita elhúzta az időt, s a témát végül nem sikerült lezárni ugyanis a békeszerződés bevezetőjének különböző változatai által sem sikerült mindenki számára elfogadható megfogalmazást találni. Maga a kudarc elősegítette annak a belső vitakultúrának a kialakulását, amely – az első nap „személyeskedő” vádaskodását mellőzve – a második szimulációs játéknapra megteremtette a kompromisszumos megegyezés lehetőségét. (Valóban „aludtunk rá egyet”.)

A patthelyzet miatt többször is „informális” egyeztetésre került sor a továbblépés érdekében

A háborús kártérítés kérdésében a nagyhatalmak mértéktartóan viszonyultak Magyarországhoz: amellett azonban, hogy működőképes, saját talpán megállni képes magyar államot kívántak, a többi Habsburg utódállam gazdasági és politikai stabilitásának megteremtésére is tekintettel kellett lenniük. A legnagyobb töréspontot annak eldöntése okozta, hogy a hadviselő, de a háború végén felbomlott Habsburg Birodalomra rótt kárpótlását mely utódállamok és milyen mértékben hivatottak viselni. A kárpótlás eloszlásának kérdése összekapcsolódott a területi rendezés ügyével is, hiszen a háború utáni, mindenbizonnyal kisebb területtel rendelkező Magyarország nemcsak, kevesebb forrással rendelkezett volna, de logikailag a Habsburg utódállamok lakosainak egykori magyar állampolgárként osztozniuk kellett volna a háborús felelőségben, és így a kirótt jóvátételi összeg kifizetésében is. Tehát például az egyesült délszláv államhoz kerülő, korábban magyar állampolgársággal rendelkező horvát alattvalók – akik az olasz fronton hosszú ideig hűségesen harcoltak a Habsburg Birodalom mellett – is osztozniuk kellett volna a háborús kárpótlás terhében. (A probléma valóban felmerült a párizsi békekonferencián, ugyanis a délszláv egységet szabotáló Olaszország kárpótlást követelt a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságtól a szlovén és horvát háborús „részvétel” miatt.) A kárpótlás kérdése minden fél számára fontos kérdés volt: az Egyesült Államok saját állampolgárainak megtakarításából – kamatozó háborús kötvények révén – finanszírozta a Nagy-Britanniának és Franciaországnak nyújtott hadikölcsönöket; a két nyugat-európai szövetséges ország a kölcsön visszafizetését a vesztes és a háborúért felelőssé tett központi hatalmakra akarta hárítani; az olasz katonai teljesítmény pedig nemcsak kívánni valót hagyott maga után, hanem súlyos terheket is rótt a tűréshatárát elérő olasz társadalomra.

A magyar „békedelegáció”

Amíg a magyar delegáció kezdetben a politikai valóságot mellőzve, az ország teljes integritásásának megtartása mellett érvelt, addig az Egyesült Államok a nemzeti önrendelkezés alkalmazása mellett kardoskodott. Mint az gyorsan kiderült, amíg a nyelvterületek alapján könnyen meghúzható volt Magyarország északi határa, addig Erdély, a Bánság és Bácska – ahol gyakran mozaikszerűen rajzolódtak ki az egymás mellett elterülő szerb, román, magyar vagy német települések – felosztása komoly fejtörést okozott a nemzetiségi elv szószólói számára. A szünetekben lezajló informális egyeztetések végül a szavazati joggal bíró nagyhatalmakat az egymás számára tett engedmények felé terelték, s Magyarország kárára gyorsan átléptek a székelyföldi tömbmagyarság, illetve a vegyes lakosságú Bánság és Bácska kérdése felett, és rendszerint a délszláv vagy a román állam javára ítéltek meg területeket. Bár az első szimulációs napon a résztvevők számára – az informális kommunikációt lehetővé tevő szünetekkel együtt – nyolc óra állt rendelkezésre, a nap egyetértés hiányában mégis eredménytelenül zárult, sőt a delegációk annyira elhúzták a vitaidőt, hogy a katonai rendelkezések megtárgyalására sor sem kerülhetett.

Forrás: F. Ebert Stiftung

A második tárgyalási napon Magyarország immáron szavazati joggal rendelkezett, így sorsáról a beleszólása s egyetértése nélkül nem dönthettek a győztes hatalmak. Az első nap tapasztalatai alapján a delegációk előtt ismert volt a partnerek viszonyulása a témakörökhöz, s az idő nyomása alatt nyitottabbnak bizonyultak a kölcsönös engedmények megtételére. Miután egy semlegesebb megfogalmazással álltak elő a felek a háborús felelőség kérdésében a magyar békeszerződés bevezetőjének tervezetében – Magyarországot csak részleges felelősség terhelte a háborúért –, az Egyesült Államok hajlott a szöveg elfogadására. Magyarország szavazati joga révén a második nap legérdekesebb kérdését a háborút követő területi rendezés adta: a magyar küldöttség számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a királyság teljes területi integritásának megőrzése illúzió, ezért arra törekedettek, hogy az új országhatárok közé minél több magyar ajkú lakos kerüljön. Amíg Bácskát a Ferenc-csatornánál megfelezték a felek, addig a Bánságban három zónát jelöltek ki, ahol egyenként népszavazást kívántak tartani a területek hovatartozást illetően. A székelyföldi tömbmagyarság ügyét végül Erdély északi és déli felosztásával orvosolták volna, azonban mindkét területen, Észak- és Dél-Erdélyben is népszavazással erősítették volna meg a terület Romániához vagy Magyarországhoz tartozását. A népszavazásra épülő rendezési elv ennél fogva olyan kölcsönösen elfogadott megoldássá lépett elő, amellyel a vegyes lakosságú területek sorsáról is döntés születhetett. (A népszavazás lebonyolításának és ellenőrzésének módja is rögzítésre került.) Noha ez a megoldás sem volt tökéletes, hiszen magyarok, szerbek és románok maradhattak leválasztva a saját anyaországuktól, de mivel kompromisszumként fogalmazódott meg, így politikai legitimitással is rendelkezett, s csökkentette annak az esélyét, hogy a tárgyalóasztalnál ülő felek a jövőben megkérdőjelezzék az eredményeit. Noha a politikai szimulációs játék célja nem a sérelmek felemlegetése volt, hanem, hogy a múlt hibáit felismerve a résztvevők politikai vitakultúráját fejlessze, érdekes tapasztalat volt, hogy mivel a játékban Ausztria és Németország képviselői nem voltak jelen, ezért a jelenlévő küldöttségeket több esetben e két ország kárára valósították meg a kompromisszumot.

Egyezkedés a Banság sorsáról (Forrás: F. Ebert Stiftung)

A másfél napos politikai szimulációs játék a résztvevők tapasztalatainak összegzésével, továbbá az „új” és „eredeti” trianoni békeszerződés összehasonlításával zárult. Az ellentétes célok, merev hozzáállások révén a budapesti „kis” békekonferenciánk tizenkét küldöttel is több alkalommal zsákutcába jutott hasonlóan a majdnem száz évvel korábbi, valódi békekonferenciához. Az „újratárgyalt” trianoni békeszerződés révén elméletben egy stabilabb és legitimebb békerendezés valósulhatott volna meg száz évvel korábban. A szimuláció első és második napjának szabályai, amelyek meghatározták, hogy a vesztes oldalon álló Magyarország beleszólhat-e a jövőjének alakulásába olyan helyzetet teremtett a második tárgyalási napra, amely belekényszerítette a küldöttségeket a kölcsönös engedményekbe. Minderre azonban párizsi békekonferencián nem került sor, így olyan a győztes nagyhatalmak érdekeit kiszolgáló szelektív békeszerződések születtek, amelyek magukban hordozták egy újabb háború lehetőségét.

Személyem, Robert Lansing amerikai külügyminiszter szerepében

Szeghő Patrik

Ezt olvastad?

Horst Teltschik, Helmut Kohl egykori tanácsadójának könyve huszonnégy év után végre magyar fordításban is megjelent. A 329 sorsfordító nap címet