A Tomb Raidertől a brit–magyar diplomácia történetéig – interjú M. Madarász Anitával

A 28. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg M. Madarász Anita Kulturális csatatér. Brit–magyar diplomácia, 1945–1970 című könyve. A kötet a két ország kapcsolatának példáján keresztül képet ad arról, hogy Kelet és Nyugat miként viszonyult egymáshoz a kultúrdiplomácia koordináta-rendszerében, rávilágít arra, hogy a vasfüggöny bizonyos fokig átjárhatóvá vált a kultúra és az oktatás révén. A hidegháborús kulturális reláció szorosan összefonódott a politikával, a propagandapolitikával: lehetővé tette az ellenséges ország feltérképezését, megteremthette a beszivárgás feltételeit. Az 500 oldalas könyv a tárgyalóasztal körüli légkört, a vitákat, a problémás területeket, a politikai manővereket és megoldási lehetőségeket vizsgálja konkrét példákon keresztül. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatójaként és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának főmunkatársaként dolgozó M. Madarász Anitával e könyvről és eddigi pályájáról beszélgettünk.

Újkor.hu: Az Újkor.hu Portré rovatában megszokott módon először a pályakezdésedről szeretnélek kérdezni. Hogyan kezdtél gyerekkorodban érdeklődni a történelem iránt, és milyen út vezetett oda, hogy történelem szakra felvételizz?

M. Madarász Anita: Azt gondoltam, hogy könnyű lesz erre válaszolni, de igazából nem az, mert nem egy dolog vezetett ide. Több irány, számos személy hatására léptem erre az útra. Részben azoknak a táborát erősítem, akik a tanáraik hatására fordultak a történelem irányába. A múlt iránti érdeklődést az általános iskolai történelemtanárom keltette fel bennem, amiért nagyon hálás vagyok neki. Középiskolai tanárom pedig tovább mélyítette a tantárgy iránti szeretetemet, és igazából nem volt kérdés számomra, hogy milyen irányba menjek tovább. Ez volt az egyik inspirációs vonal. A másikat a filmek és a videójátékok jelentették. Azt hiszem, ha azt mondom, hogy Indiana Jones, akkor sokak szíve megdobban. Imádtam, rajongtam a trilógiáért, szinte kívülről tudtam az összes történetet, az elhangzott mondatokat. És ha azt mondom, hogy Tomb Raider és Lara Croft, akkor talán még sokak szeme felcsillan. A videójáték-sorozat egyik része Egyiptomban játszódott, keresztül-kasul be lehetett járni az ókori egyiptomi civilizáció emlékeit, a templomokat, a sírokat… Mindent. Az elveszett frigyláda fosztogatói, valamint ez a játék először arra motivált, hogy az ókori Egyiptommal foglalkozzam. A szüleimtől számos ezzel a témával kapcsolatos könyvet kaptam, és nagyon alap szinten megtanultam a hieroglifákat, és hihetetlenül büszke voltam, amikor egy-egy jelet felismertem. Ahogy telt az idő, rá kellett jönnöm, hogy ez vajmi kevés, majd arra is, hogy a terepmunka, a skorpiók és egyéb veszélyes állatok nem biztos, hogy nekem valóak. Ha Egyiptomot el is kellett, a történelmet nem akartam elengedni. Nem is tudtam volna. Ekkor született meg az igazi elhatározás, hogy ha törik, ha szakad, én bizony egyszer történész leszek. Ez a két vonal, sok kisebb mellett, eredményezte azt, hogy sok-sok évvel ezelőtt az ELTE-re jelentkeztem, történelem szakra.

Ha Egyiptom tanulmányozásától a terepmunka el is rettentett, más ókori területek történetével foglalkozhattál volna továbbra is. Hogyan lett belőled mégis inkább modernkoros történész?

Ha az ókort nézzük, akkor Egyiptomon kívül – gyerekként – nem akartam mással foglalkozni. Érdekeltek más területek is, de közel sem olyan mélységben. Az pedig, hogy egyiptológus szerettem volna lenni, inkább csak egy gyerekkori vágyálom volt. Ahogy teltek az évek, ahogy a realitás talajára léptem, más korszakok is bekerültek az érdeklődési körömbe. Évről évre formálódtam, és szerintem ebben ez a szép, hogy tulajdonképpen egy utazásként is fel lehet fogni: honnan hova jutottam el a történelem korszakai, területei iránti érdeklődésben. Nem hiszem, hogy azt tudnám mondani, egyetem végére megérkeztem az utazásom végpontjára, mert az érdeklődési körök továbbra is alakulnak és bővülnek. Ha maradunk az utazásos hasonlatomnál, akkor a jelenlegi fő érdeklődési területem már az érettségi környékén megfogalmazódott bennem. Akkor már leginkább az újkor érdekelt, ott is az egyetemes történeti vonatkozás, a diplomácia világa, de legfőképpen a brit történelem – minden mennyiségben. Elvarázsolt, és mind a mai napig lenyűgöz a szigetország világa. Sok regényt olvastam a 19. századi történetükre vonatkozóan, és teljesen beszippantott: a mindennapok világa, annak mesés, virágzó és sötét közege, a társadalmi problémák, a politikai kultúra és még sorolhatnám – nincs olyan terület, ami itt ne érdekelne. A brit történelem iránti szeretetemet idővel kibővítettem a másik nagy érdeklődési körömmel, a diplomáciával. Így született meg az elgondolás, hogy nemcsak az időszak, hanem a kutatási téma szempontjából is lépjek egy nagyot: egy kisebb kitérőnek, kirándulásnak indult ez a kutatás, de aztán sokkal több lett annál. Nagyon sokat köszönhetek annak, hogy elkezdtem foglalkozni a 20. századi, még ennél is pontosabban az 1945 utáni a brit–magyar diplomáciatörténettel. Egy teljesen új fejezet kezdődött ezzel az életemben. 

És mi volt ez a kirándulás, ami elindított a brit–magyar diplomáciatörténet kutatásának az útján?

A disszertációm. Azt kell, hogy mondjam, nem volt egy egyszerű kirándulás. Amikor felvetődött, hogy az 1945 utáni brit–magyar kulturális kapcsolatokról írjak, egy nagy fehér vásznat láttam magam előtt. Sokkal több kérdésem volt, mint válaszom. Először megrettentem a témától, és megfordult a fejemben, hogy visszakozzak: nagyon távol állt tőlem mind a korszak, mind a kutatási terület. Levéltárba jártam, bújtam a könyveket, de nem állt össze. Nem éreztem magaménak a témát, nem találtam fogást rajta, és visszatérve a vászonra, nem tudtam megtenni egy ecsetvonást sem. De ahogy egyre mélyebbre ástam magam a témában, megtaláltam, amit kerestem. Rájöttem, hogy nekem nem a kulturális kapcsolatokkal kell foglalkozni, hanem a kultúrdiplomáciával. Nem arról akartam írni, hogy milyen kulturális események zajlottak a két ország együttműködésében, vagy milyen kiállítások, színházi estek, könyvek és filmek születtek. Nem. Mélyebbre akartam menni, meg akartam érteni a folyamatokat, hogy mi miért történt, hogy mik voltak a mozgatórugók. A tárgyalóasztal érdekelt, és ami ott zajlott: a stratégia, a diplomáciai párbeszéd és lépések, a kultúrát intenzíven felhasználó propagandapolitika varázsolt el. És ahogy megtaláltam az irányt, megtanultam, hogy miként elevenedhet meg ez a történet: hogyan festhetem meg, amire kíváncsi voltam. Egyre több és több olyan részinformáció, újabb és kisebb kutatási terület, újabb intézmény, újabb összekötő elem került elő, amelyek összerakták bennem a képet. Megszerettem a témámat, és rengeteget tanultam belőle. Büszke vagyok rá, hogy nem adtam fel, és hogy megtaláltam a saját utamat az 1945 utáni korszak történelmében.

Kik voltak azok az oktatók, akik leginkább a segítségedre voltak a tanulási folyamatban, amit felvázoltál?

Sokan inspiráltak a tanulmányaim során. Voltak olyanok, akik az előadásmódjukkal, mások a munkamódszerükkel, a kitartásukkal, netán a kreativitásukkal vagy éppen az íráskészségükkel tanítottak engem. Említhetnék olyan oktatókat, akik közvetlenül hatottak rám, és megtiszteltetésnek tartom, hogy találkozhattam velük, hallhattam, ahogyan elmesélnek egy történetet, akár olyat is, amit mástól hallva nagyon száraznak tűnt volna, de általuk nem volt az, és így megelevenedtek az események. Csodálatos érzés! Felsorolhatnám azon történészeknek a neveit, akiknek a munkáját a kezembe vettem, olvastam és elemeztem, de nem adatott meg, hogy személyesen is beszélhessek velük. A lista nagyon-nagyon hosszú lenne, de ha csak egyetlen oktatót lehet kiemelni, akkor Majoros István professzor urat kell megemlítenem. Az egyetem kezdetétől nagyon inspirált, érdekes történeteket, anekdotákat szőtt bele a mondanivalójába, jóindulattal fordult a hallgatókhoz, útmutatást nyújtott a szakdolgozat megírásában, és tulajdonképpen bármivel hozzá lehetett fordulni, igyekezett segíteni. Hálás vagyok azért, hogy megismerhettem és lehetőséget kaptam, hogy nála tanulhassak. Azonban hangsúlyoznom kell, hogy számosan vannak még olyanok, akik révén formálódtam, fejlődtem, és akiknek hálával tartozom.

Szerzőként most jelent meg az első könyved, de társszerkesztőként már öt kötetnél jársz, és az első kettőn ezek közül több kolléga mellett éppen Majoros István professzor úrral dolgoztál együtt. Mesélnél ezekről a kötetekről?

Szerkesztőként részt venni tanulmány- vagy konferenciakötetek megszületésében megtisztelő feladat. Majoros István professzor mellett kezdtem el szerkesztőként tevékenykedni az Öt Kontinens folyóirat révén. Nagyon szerteágazó tevékenység a szerkesztés, rengeteg tényezőre kell odafigyelni, és a témák nagyon sokrétűek az egyes kötetekben. Nem egyszerű egységes köntösbe öltöztetni az adott könyvet, de annál izgalmasabb, és nagyon sok új ismeretet lehet elsajátítani a szöveggondozás során. Mind a mai napig tanulok ezekből a munkákból, illetve remélem, hogy szerkesztőként is egyre nagyobb tapasztalattal rendelkezem, és egyre több mindent látok meg a munkafolyamat során. Ez nagyon hosszú tanulási folyamat, de abszolút kifizetődő. Az egyes kötetekről külön nem beszélnék, mindegyik esetében nagyszerű társszerkesztőkkel, nagyszerű alkalmak apropóján hoztunk létre terjedelmes munkákat. Mindegyik felkérés megtiszteltetés volt a számomra. Az első általam is szerkesztett tanulmánykötet a 2012-ben megjelent Háborúk, békék, terroristák. Székely Gábor 70 éves című kötet volt, amit a 2014-es a Hindu istenek, sziámi tigrisek: Balogh András 70 éves című könyv követett. Mindkét munkában nagy öröm volt részt venni. De említhetném még a Sorsok, frontok, eszmék. Tanulmányok az első világháború 100. évfordulójára címmel megjelent kötetet is, amely különösen fontos a számomra, mivel egy többnapos konferencia során megtartott előadások szerkesztett változataiból született munkáról beszélünk, és már annak megszervezésében és lebonyolításában is aktív szerepet vállaltam. Kötődik a szívemhez nagyon. Ugyanúgy fontosak nekem a Nemzeti Emlékezet Bizottsága gondozásában megjelent külügyi tanulmánykötetek is, amelyek szintén izgalmas utazásra invitáltak engem a szerkesztések során.

A szerkesztői tapasztalatnak minden bizonnyal hasznát vetted abban a folyamatban is, amelynek során a doktori értekezésedet könyvvé dolgoztad át. Mennyiben tér el a most megjelent kötet a korábban megvédett disszertációdtól? Persze az évkör bővülése mellett, hiszen azonnal szemet szúr, hogy az értekezés – a cím alapján – 1956 és 1970 között tárgyalta a brit–magyar kapcsolatokat, jelen kötet viszont 1945 és 1970 között.

Az elmúlt években minden munkám hozzátett valamit a kötet megszületéséhez: bővültek az ismereteim, nagyobb tapasztalatot szereztem, és változott a stílusom. Nemcsak a szerkesztések, hanem az oktatási tevékenységek, a konferencia-szereplések, a tanulmányírások is mind-mind formáltak engem, és általam a könyvemet is, hiszen az valahol én vagyok. A most megjelent kötetem sokkal árnyaltabb, jobban rávilágít az összefüggésekre, részletesebb, adatgazdagabb, mint az évekkel korábban megírt disszertáció. A bázis azonban ugyanaz: a folyamatokat akartam megvilágítani, hogy mi miért történt, hogy milyen kontextusba, rendszerbe helyezhetjük az adott témát. Az évkör lényegét tekintve nem változott: a disszertációmban is, annak ellenére, hogy a fő hangsúly az 1956 és 1970 közötti időszakon volt, az 1945 és 1956 közötti éveket is vizsgáltam. Nem lehetett volna elhagyni, mert ezek nélkül nem érthető meg, hogy miként jutottunk el 1956-hoz és az azt követő esztendőkhöz.

Biztosan nem lesz könnyű megválaszolnod a következő kérdést, hiszen éveket töltöttél a téma kutatásával, mégis felteszem: miket tartasz a most publikált anyag legfontosabb tudományos eredményeinek?

Valóban nem egyszerű a kérdés, de azt gondolom, hogy nehezen is tudnék kiragadni részeket a munkámból, mivel tulajdonképpen mind a témában, mind az időkeret tekintetében, mind pedig a megközelítésben új elemeket vittem be az eddigi kutatásokba, és ez így egy egészet alkot. A kulturális diplomácia témaköre egyelőre nem a legjobban kutatott terület, pedig rengeteg potenciál van benne. Számos aspektusból lehet vizsgálni, és ami a leglényegesebb, rendkívül fontos és bizonyos szempontból megkerülhetetlen kutatási irány, ha két ország hidegháborús bilaterális kapcsolatáról beszélünk. Tegyük fel akkor a kérdést, hogy miért fontos? Ahogy a könyvemben is írtam, évtizedekig élt a köztudatban az a felfogás, hogy a hidegháború élesen, átjárhatóság nélkül emelt falat a világ nyugati és keleti része közé. Mára már – a két tábor szemszögéből nézve – a szembenállás, az ellenségeskedés kizárólagos elmélete elavulttá, meghaladottá vált, hiszen voltak olyan kapcsolódási pontok, amelyek révén ezen az egyrészt képzeletbeli, másrészt nagyon is valóságos falon repedések keletkeztek: lehetőség nyílt az átjárhatóságra. E lehetőség egyik gyakorlati megvalósulása a kultúra és az oktatás révén született meg. A kultúra képes volt arra, hogy hidat képezzen két ellentétes berendezkedésű állam között, miközben azt is lehetővé tehette, hogy a szembenálló felek különböző kulturális, nem kis részben propagandacélokat szolgáló eszközök és intézmények segítségével feltérképezzék, és ha kell, befolyásolják a másik ország polgárainak gondolkodását. A kultúra, a kultúrdiplomácia és a propaganda így szerves egységet alkotnak. Ennek a háromszögnek a központba helyezésével – úgy gondolom – új megvilágításba helyeztem a brit–magyar kultúrdiplomácia történetét.

Mit értesz a kultúra, a kultúrdiplomácia és a propaganda összefonódásán esetünkben?

Ez itt azt jelenti, hogy a kulturális relációhoz hozzáemeltem a hidegháborús propagandapolitika brit aspektusát az Information Research Department (IRD) 1940-es és 1950-es évekbeli szerepének központba helyezésével. Itt megint feltehetnénk a kérdést, hogy miért? Egyrészt az Egyesült Királyság számára az 1940-es évek végén induló új propagandapolitika jelentette a legfőbb és legeredményesebb eszközt a szovjet kommunista rendszer gyengítésére, másrészt ennek a hivatalnak az ismertetése nélkül nem érthető meg teljesen a brit keleti politikai gondolkodás és szerepvállalás. Itthon az IRD-ről még sehol nem olvastam, rendkívül érdekesnek találom a történetét, és hihetetlenül fontosnak látom a szerepét. Az IRD-t és a vele együttműködő brit szervezeteket (pl. British Council, BBC, CRD vagy EEC) együtt kell vizsgálni, hiszen szoros munkakapcsolatuk ismerete nélkül nem tanulmányozható érdemben az 1945 utáni brit–magyar kulturális diplomácia. Újdonságnak tartom a megközelítésmódot: korábban nem nagyon írtak még az 1956 utáni brit–magyar kulturális relációkról, a folyamatról, a megbeszélésekről, a tárgyalásokról, a vitás kérdésekről. Ezt a kapcsolatot egy furcsa, ám a hidegháború kontextusában egyáltalán nem meglepő képzeletbeli előre-hátra lépegető koreográfiaként, egy táncként is le lehet írni: a politikai atmoszféra folyamatos változása hatással volt a kulturális viszonyrendszerre is, s mint az ellentétes oldalon álló szereplőknek, taktikázni kellett: hol visszalépni, hol előre, hol pedig kitérni az esetleges kellemetlenségek és „támadások” elől. Ha becsukjuk a szemünket, tánclépéseket láthatunk magunk előtt. Nem véletlen, hogy ez alapján építettem fel a fő fejezetcímeimet.

És miért pont ezt az időkeretet vizsgáltad?

A kutatás első és legfontosabb szempontja az volt, hogy kitöltsem azt az űrt, amely egyelőre a brit–magyar kulturális diplomáciának leginkább az 1950-es évek második felére és az 1960-as évekre eső történetében tátong. A brit–magyar kulturális reláció 1956 utáni történetével eddig nem foglalkoztak behatóan. A vizsgálatok leginkább az 1956-ot megelőző időszak eseményeit ismertették forrásgyűjtemények, disszertációk, tanulmányok vagy tanulmánykötetek formájában, amelyek hol részletesen, hol azonban csak érintőlegesen mutatták be a két ország ilyen irányú kapcsolatát. Remélem valamelyest hozzájárultam ahhoz, hogy pontosabb képet kapjunk az Egyesült Királyság és Magyarország kultúrdiplomáciájának történetéről.

Mik a további kutatási terveid? Folytatod a brit–magyar kapcsolatok kutatását más évkörben? Vagy valamelyik e könyvben tárgyalt témában mélyedsz el még jobban? Vagy esetleg teljesen új vizekre evezel?

Egyelőre nem tervezem, hogy a brit–magyar kulturális diplomácia történetét az 1970-es és 1980-as időszakokra tovább vigyem. Más tervek motoszkálnak bennem, ezeket szeretném realizálni. Az egyik elgondolás a könyvem területét érinti, az egyik kisebb témát szeretném jobban kibontani és főszereplővé tenni: a propagandapolitikát. Nagyon megszerettem a témakört, és rengeteg lehetőség van még benne. A másik nagy tervem egy teljesen más kérdést és területet vizsgálna, egy teljesen más századból. De ezekről egyelőre nem szeretnék többet mondani. Jelenleg emigrációtörténettel foglalkozom, és talán nem árulok el újdonságot, hogy brit–magyar vonatkozásban. Hihetetlenül érdekes és egyben fontos kérdésnek tartom, hogy a szuezi válság árnyékában miként alakult a magyar emigráció sorsa az Egyesült Királyságban 1956-ban. Ebben a történetben is a folyamatok, a mozgatórugók, a motivációk érdekelnek elsősorban, és hogy Szuez miként válik itt központi elemmé, miként befolyásolja a politikát, a közvéleményt.

Igen, az 1956-os szuezi válság és a magyarországi forradalmi események kapcsolata biztosan sokakat érdekelhet. Vannak már erre vonatkozó eredményeid?

Egy emigrációtörténeti konferencián voltam nemrég, és sokat gondolkoztam azon, hogy milyen irányból közelítsem meg a választott témát. Kérdések merültek fel bennem, és a legtöbb kérdésem a miért szóval kezdődött. Tudjuk, hogy a magyar emigrációt örömmel és nagylelkűen, jóindulattal fogadták a szigetország lakói, de ez nem tartott hosszú ideig – pár hónap leforgása alatt ellenséges hangulat váltotta fel ezt. Miért? Ami a legfontosabb, hogy ezt a kezdeti brit attitűdöt, magatartást a szuezi válság árnyékából kell szemlélni és értelmezni. Számos kérdést feltehetünk. Mi motiválta a brit politikát, amikor nagylelkűen beengedte országába a magyar menekülteket? Miért lépett fel támogatólag oly sok brit állampolgár a magyar emberek irányában? Miért éreztek bűntudatot a magyar eseményekkel kapcsolatban? Mindegyik kérdés válaszában egy közös pont van: Szuez. Ezt járom most körbe, és erről írok éppen egy tanulmányt.

A brit történelemben sok más témával is foglalkoztál már. Hogyan választod ki ezeket?

Az Egyesült Királyság története, úgy vélem, végtelenül izgalmas. Számos lehetőség rejlik benne, több módon lehet feldolgozni és vizsgálni az egyes időszakokat. Amire nagy hangsúlyt fektettem az oktatói tevékenységem során, az az, hogy realizáljam a hallgatókban, hogy hogyan nézett ki a 19. században az ország valójában. Általában az a kép alakul ki, hogy egy fényes 19. századi történetről beszélünk, amikor létrejön a világbirodalom, az ipari forradalom révén hatalmas fejlődés indul el, és viszonylagos béke van az országban. Ez vitathatatlan, de én az árnyoldalát is meg kívánom mutatni: hogy az ipari forradalom milyen negatív következményekkel járt, mekkora és milyen mértékű volt a szegénység, mekkora volt a kontraszt a társadalmi rétegek között; vagy beszélni kell a bűnözésről, a rendőrség megszületéséről, a gyerekmunkáról, a vallási problémákról és még sorolhatnám. A két oldal együtt építi fel a 19. századi brit történelmet és így kapunk egy teljes képet róla. A 20. század vonatkozásában nagyon újat mondani nem tudok az eddigiekhez képest: olyan területeket igyekszem felkutatni, amelyek kisebb megvilágítást kaptak eddig (lásd: propagandapolitika), vagy pedig jól dokumentált és kutatott témákat próbálok kicsit új szemszögből bemutatni.   

A doktori tanulmányaid után főállású kutatóként helyezkedtél el a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalában. Milyen feladataid vannak itt?

2014-ben egy igazán nagy lehetőséget kaptam a Nemzeti Emlékezet Bizottságától, és máig hálás vagyok, hogy egyengették, illetve egyengetik az utamat. Nagy öröm számomra, hogy olyan területen dolgozhatok, olyan témákat kutathatok, amelyek közel állnak a szívemhez. Aki ismer, tudja, hogy a 19. és 20. századi diplomáciatörténet az, amelyben a leginkább igyekszem elmerülni, és itt, ezen a munkahelyen az 1945 utáni külpolitikai eseményekkel foglalkozhatok. Az évek alatt lehetőséget kaptam arra, hogy elmélyedjek a kutatási témámban, hogy eljussak Londonba, a levéltárba, és számos, számomra addig ismeretlen feladatban és projektben próbálhattam ki magam, amelyek révén sokat tanultam és fejlődtem. Részt vettem kiállítás megszületésében, társasjáték létrehozásában, több konferencián jártam, szerepeltem rádióműsorban, tartottam rendhagyó történelemórát általános- és középiskolásoknak, többször előadhattam pedagógus-továbbképzésen és most podcast-műsorokat készítünk. Mind a mai napig azon vagyunk kollégámmal, Andreides Gáborral, hogy újabb és újabb projekteket indítsunk el, és kipróbáljuk, hogy miként működnek a gyakorlatban. Szeretnénk közelebb hozni a múlt eseményeit. Ehhez igyekszünk megtalálni a legjobb fórumokat és platformokat.

Az itteni munka mellett évek óta adsz órákat az ELTE-n, majd oktatói státuszba is kerültél. Mit jelent számodra az egyetemi tanítás, és miként éled meg a mindennapokat a mai magyar felsőoktatásban?

Igen, a NEB Hivatalában történő elhelyezkedésemmel párhuzamosan, 2014-től Majoros István professzor úrnak hála egy másik úton is elindulhattam. Ettől az évtől kezdve szinte minden félévben egy-egy szemináriumot tarthattam, és ez hihetetlen kaland volt akkor a számomra. Az asztal túlsó felén ülhettem, és én meséltem, én kérdeztem, én vizsgáztattam és lettek szakdolgozóim. Egyetemi éveim alatt nem is álmodtam arról, hogy majd egyszer oktatóként tevékenykedhetek. Nagyjából két évvel ezelőtt egy új projektbe fogtunk: a NEB és az ELTE együttműködésének keretében doktoranduszoknak tartunk órát a kollégáimmal. Ez is nagyon izgalmas, beszélgetünk a hallgatókkal, a véleményükre vagyunk kíváncsiak, hogyan látják az adott témát, időszakot, problémát és kérdést. Idén, 2023-ban pedig egy olyan lehetőség adódott, amellyel mindenképpen élni szerettem volna, ezért megpályáztam egy oktatói állást az ELTE Angol-Amerikai Intézet, Amerikanisztika Tanszékére. Nagyon nagy örömömre engem választottak, és ismét egy új út nyílt meg előttem. Szeptember óta tanítok a tanszék oktatójaként, és hihetetlen élmény itt lenni. Hogy mit jelent számomra az egyetemi oktatás? Nehéz szavakba önteni: az előadások és a szemináriumok alkalmával egy sokrétű, izgalmasabbnál izgalmasabb és fontosabbnál fontosabb témákkal foglalkozó kirándulásra invitálom a hallgatókat. Nagyszerű érzés, amikor azt látom, hogy amit mondok, az érdekli őket, kíváncsiak, kérdeznek, ötletelnek – tehát velem tartanak ezen az úton. Történész vagyok, történelmi témájú kurzusokat tartok alapvetően, de próbálom az óráimat úgy összeállítani, hogy ne az évszámokban és adott kisebb eseményekben merüljünk el. Bár ezek is fontosak, látnunk kell a folyamatokat, hogy mi miért történt, értenünk kell a párhuzamokat, az okokat és a következményeket. Így lehet jól megérteni a történelmet. Ez az első félévem, kísérletezem, hogy mi működik és mi nem – ez nekem is egy tanulási folyamat.

Oktatóként miként próbálsz hatni a diákjaidra? Hogyan látod, mi az, amiben leginkább kell a támogatás, a segítség?

Leginkább a hallgatók önbizalmát szeretném növelni, hogy merjenek megszólalni, hogy bátran mondják el a véleményeiket, érveljenek, vitázzanak, ha kell. Nem lehet rosszat mondani, lehet valakinek más a véleménye, csak mondja el. Nagyon fontosnak tartom, hogy a hallgatók ne vesszenek el az évszámok, a nevek rengetegében, hanem értsék meg a történelmi folyamatokat, mi miért történt, hogy kontextusban lássák az egyes eseményeket.

A kutatói és oktatói feladatok minden bizonnyal nagyon sok energiádat lekötik. Nehéz a munkáidat összehangolni, és a magánéletben is helytállni?

Igen, jól látod, csakugyan nem könnyű. Ugyan egy is elég belőlem, néha mégis azt érzem, hogy osztódnom kellene, mivel semmire nincs nagyon idő, és csak rohanok a teendőim után. Őszintén szólva ezt nem feltétlenül bánom: olyan személyiség vagyok, hogy szeretem, ha zajlanak körülöttem a dolgok, ha intézkedni és szervezni kell, ha feladataim vannak. Nehéz azonban az egyensúlyt megtartani, hogy mindenkire és mindenre tényleges minőségi időt tudjak fordítani. Van egy gyönyörű kis családom, két kis gyermekem, akik még abban az életkorban vannak, hogy igénylik a szülők aktív részvételét az életükben, és ez így is van jól: az egyik kikapcsolódás számunkra az, mikor elmegyünk kirándulni velük, bejárjuk az országot keresztül-kasul, és ami a legjobb, élvezik, hogy mehetünk ide-oda. A férjem, Melkovics Tamás igazán remek abban, hogy megszervezze a programjainkat, mindent gondosan kitalál, felépíti az utazást.

Esetetekben két történész házasságáról beszélhetünk, akik két különböző korszakkal, teljesen más témával foglalkoznak – mégis hatnak egymásra. Mesélnél erről?

Sosem jutott eszembe az, hogy ennek az összetételnek bármilyen hátrányos következménye lenne és az élet engem igazolt: valóban jó hatással vagyunk egymásra, sőt azt mondanám, hogy kiegészítjük és mindenben támogatjuk egymást. Beavatjuk egymást a munkafolyamatokba, kikérdezzük egymás véleményét, ellenőrizzük egymást – sosem adunk le úgy munkát, hogy azt a másik ne nézte volna meg. Másrészt, mivel mindketten történészek vagyunk, megértjük, hogy nagyon más a munkabeosztásunk, este is sokszor dolgozni kell, sőt hétvégén is. Ehhez rugalmasan tudunk hozzáállni, mert tudjuk, hogy mit jelent, és miért van szükség erre, emiatt pedig nagyon igyekszünk megfelelő logisztikát kitalálni a mindennapjainkhoz.

Mivel töltöd szívesen az idődet, amikor nem dolgozol? Hogyan tudsz kikapcsolódni?

Amikor éppen van egy kis időm, akkor leginkább regényeket szeretek olvasni: elrepítenek egy teljesen másik világba, korba, élettörténetek elevenednek meg előttem olykor vicces, humoros, néha igazán drámai köntösben. Nagyon szeretem, amikor elmerülhetek egy könyvben: ez kikapcsol, ellazít és megnyugtat. A filmek és a sorozatok is ebbe a csoportba tartoznak, de ez az időtöltés most már egyre inkább háttérbe szorul: egy könyvet egyszerűbb nekem letenni, mint hogy megnézem a film egyik felét, a másikat meg nem. A harmadik kedves időtöltés számomra a PC- és a videójátékok világa. Férjemmel közösen szoktunk játszani: és ha már történészek vagyunk, akkor valahol adja magát, hogy többek között történelmi tematikájú játékokkal is játszunk – leginkább a gondolkodtató, nyomozós, kincskeresős kalandjátékokat szeretem, ahol különböző rejtvényeken keresztül jutunk el a céljainkhoz: ezekben lubickolok. Emellett a birodalomépítős stratégiai játékok is közel állnak hozzám. Említhetnék még sok apró kis kikapcsolódási lehetőséget az életemben, de igazából bármit is teszek „pihenés” címszó alatt, a lényeg, hogy egyensúlyban és harmóniában legyek önmagammal. Tudom, ezek nagy szavak, de ez mindennek a kulcsa, és néha felér egy „nehézszintű” kincskeresős feladattal.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

A második Szidra-öböl feletti incidens

1989. január 4-en két amerikai F-14 Tomcat vadászrepülőgép lelőtt két líbiai MiG-23 Flogger vadászrepülőgépet. Az esemény diplomáciai és sajtóbotrányt kavart,

X