„Újra megtanulni az életet” – A Gulagról hazaérkezett foglyok története a családi emlékezetben

70 éve, 1953. november 25-én érkezett haza a Gulag-lágerekből szabadon bocsátott rabok első csoportja – ez a nap a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja. 1955-ben a foglyok újabb transzportjával a becslések szerint összesen 2500 politikai elítélt tért haza Magyarországra. A 7-11 éves fogság után az egykori rabokra itthon is nehéz sors várt.

A Gulagról hazaérkezett foglyoknak a társadalom megbélyegzett tagjaiként, a lágerélet során szerzett lelki és fizikai sérülésekkel, betegségekkel kellett újrakezdeniük az életet. A hazaérkezés körülményeiről, életük újrakezdésének keserveiről személyes visszaemlékezésekből és a memoárirodalomból tudhatunk, valamint a családtagok elbeszéléseiből. Az elmúlt években 23 Gulag-túlélő családjával készítettünk interjút az ország különböző településein. A most hatvanas és hetvenes éveikben járó leszármazottakat arról kérdeztük, hogyan él tovább a szülők sorsa a családi emlékezetben. Jelen írásunkban ezen interjúk részleteit használjuk fel.

Magyar politikai elítéltek a Gulagon

A szovjetek a II. világháború végétől 1948-ig Magyarországról több százezer polgári lakost hurcoltak el Gulag- és Gupvi-lágerekbe. Az Urálon túli, ázsiai területeken lévő Gulag-lágerekbe az úgynevezett politikai foglyokat vitték, bírósági ítélettel koholt vádak alapján. A kémkedés vagy a Szovjetunió elleni terrorcselekmények hamis vádjával büntetett férfiak és nők a társadalom különböző rétegéből kerültek ki, voltak köztük leventék, katonatisztek, munkások és értelmiségiek egyaránt. Itt általában 7-11 évet töltöttek a magyar rabok. Gupvira bírósági ítélet nélkül, tömegesen vitték el az embereket „jóvátételi munkára”: több ezer civil etnikai tisztogatás (németként való internálás), vagy hadifogoly-létszám kiegészítés következtében került szovjet lágerekbe. Ez utóbbi kényszermunkatábort nevezik a köznyelvben málenkij robotnak, itt a fogság többnyire 2-3 évig tartott.

Mintegy 700 ezer fő volt a Szovjetunióba kényszermunkára hurcoltak létszáma csak a mai Magyarország területét tekintve, írja Bognár Zalán történész. Ezen belül a „politikai” elítéltek, tehát a Gulagra elvittek esetében is csak megközelítő adatok állnak rendelkezésre. Menczer Gusztáv, egykori Gulag-rab, a SZORAKÉSZ (Szovjetunióban volt magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete) alapítója 40 129 ezer főről ír. Ettől eltérő Varga Éva Mária adata, aki szerint az egykori szovjet források alapján 14 ezerre tehetjük az 1949-ben Gulag büntetőtáboraiban lévő magyarok számát – ehhez hozzá kell tennünk, hogy 1944 végétől vittek el a szovjet hatóságok civileket, tehát ebben a számban nincsenek benne a halottak.

Hazaérkezés – fenyegetés a határon

A hazatért rabok egy részét (Menczer Gusztáv adatai szerint 271 főt) a magyar hatóságok még több hónapig börtönben tartották (Jászberényben vagy a Nyíregyháza melletti Sóstón), majd mint „hadifoglyokat” bocsátották el őket. „Ezen személyek politikai szempontból veszélyesek”, ez áll az 1953. november 12-én született belügyminisztérium-helyettesi utasításban. A „Szovjetunióból hazatért amnesztiásokkal kapcsolatos feladatok” rendelkezik a személyek szabadon bocsájtásáról és ezzel egyidejűleg nyilvántartásba vételükről. A kommunista pártvezetésnek a hazatértekkel szembeni teljes bizalmatlanságát mutatja a rendelet következő szakasza: „Az Országos Rendőrkapitányság, a Belső reakció elhárító, a Közlekedési szabotázs elhárító osztályok, valamint a Budapesti és megyei Főosztályok vezetői mindent tegyenek meg annak érdekében a saját vonalukon, hogy a hazatért személyek esetleges aknamunkáját megakadályozzák.” Mindennek érdekében megszervezték állandó ellenőrzésüket, figyelemmel kísérték, hogy elhelyezkedtek-e és miből tartják fenn magukat. (MNL OL XIX-B-1-az-10-0877/1953) A volt foglyoknak rendszeresen jelentkezniük kellett a rendőrségen. Simon Endre visszaemlékezésében erről így ír:

„Bükre hazatérve rendőri felügyelet alá helyeztek és az ezidőtájt bevezetett hadmentességi adót is kivetették rám.” (forrás: Fodorné Simon Veronika)

Sokak operatív kartonját a nyolcvanas évek végéig vezették.

Valamennyi interjúalanyunk megerősítette, hogy a hazaérkezett rabokat a magyar határ átlépése után megfenyegették, hogy mindarról, ami velük történt, nem beszélhetnek. Két Gulag-túlélő gyermekétől idézünk. Pintér Zoltán, akinek édesapja közel 9 évet töltött a Gulagon így fogalmaz:

„Az értésükre lett adva, hogy erről nagyon nem kellene beszélni, mert nagyon könnyen vissza lehet oda kerülni. Mondom, ez ki volt adva, ezt határozottan említette az anyu is, hogy beszélni nem lehetett. Ráadásul az oroszok meg ott laktak a szomszédunkban.”

Lippert Ferenc édesapját 1945 márciusában tartóztatták le és 1953. december végén érkezett haza:

„Mikor átlépték a határt rögtön meg lettek fenyegetve, hogy ha bármit elmondanak abból, ami történt, akkor mennek vissza oda, ahonnan jöttek, de nem csak ők, hanem a családjuk is. Innentől kezdve csak, amikor kicsit ivott apám, meg a többiek is, akkor szoktak úgy elmondani dolgokat.”

„Nem akarták megismerni” – akiket vártak, és akiket nem vártak otthon

A szovjet lágerekből hazatérve a túlélőknek újra kellett kezdeniük az életüket. A fiatalságukból elvesztett évek miatt a házasságkötés és családalapítás is nehézséget okozott, valamint az életkörülmények és az anyagi biztonság megteremtésében is komoly kihívásokkal kellett megküzdeniük. Aki szerencsés volt, megvárta a menyasszonya, mint Koós Ottót, aki mellett 12 évnyi távollétben is kitartott a jegyese.

„De volt nekem valakim, akit 1944. június 8-án jegyeztem el, akit azután 1956. november 17-én vettem feleségül. Az életemben kevés sikerem volt, de azt állíthatom, hogy a házasságom, az jól sikerült. (…)

Hajni néni:

– Számtalan kérőm volt, amíg a fogsága tartott, de vártam rá, mert nagyon szerettem, és tudtam, hogy jó házasság lesz a miénk.” (BOGÁR 2016: 15.)

Nem mindenki tartott ki ilyen türelmesen a kedvese mellett. Vidi József túlélő mesélte arról a lányról, akinek elhurcolása előtt udvarolt:

„Akkor még egypárszor találkoztunk. Keszthelyiek, én is keszthelyi vagyok. Sajtüzemben dolgozott. Miután hazajöttem, mondták, hogy a sajtmester kezelgeti. Mondom, ha más kezelgeti, akkor nekem nem kell. (…) Máshoz ment férjhez.” 

Volt, aki férjhez ment, miközben gyermekének apja a lágerben volt. A következő történetet Csikósné Marton Ernesztinától hallottuk.

„Most mondom mindjárt ezt a szomorú történetet. Az egyiket. Egy Szombathelyi Tibor nevezetű, akkor 40 év körüli férfi, szintén a férjem egyik sorstársa volt. Újpesten laktak mielőtt elvitték, és a bőrgyárban dolgozott. A feleség várta, várta, várta. Volt egy újszülött gyerekük, mikor elvitték, és a feleség nem győzte kivárni őt. Semmi hír, semmi, és férjhez ment közben. És hogy ő mit csináljon most. Mert hazajött a férje.”

A szülők sok esetben nem adták fel a reményt, kitartóan várták haza gyermeküket. Az alábbi interjúból az derül ki, hogy a fiú elhurcolása idején állított karácsonyfát a hazaérkezéséig, 7 évig nem szedték le.

„Nagyanyám 1946 karácsonyán állított karácsonyfájához, amelyen még lógtak a díszek, szaloncukrok, és a csontvázzá csupaszodott fenyő. Addig le nem szedték a fát, nem volt szabad leszedni, amíg apu haza nem jött.  (….) Az egyik teadélutánon, amikor nagymamám és anyám elment Pregitzerékhez, akkor nagyanyám hopp, lekapott egy szaloncukrot a fáról, majd kitört a foga. Ő még akkor nem tudta, mint a jövendő nászasszony, hogy miért áll ott a fa. „Hagyd békén, az az Ernőkéjé!”, süvítette nagyanyám. Hát ott várta haza.” (BOGÁR 2016:147-148.)

Erdődi Levente emlékezetében erős képként maradt meg édesapja hazavárása:

„Terített asztal egy fővel többre. És arra emlékszem, hogy sürgés-forgás, süteménysütés, készülődés valami nagydologra, és karácsonyfa, amire eddig nem emlékeztem, hogy ilyen létezik. Mi ez? A fogalmat se ismertem és anyám úgy terített, hogy egyel több terítéket tett föl, hátha karácsonyra hazaengedik az apámat. Én azt kérdeztem, miről van itt szó. Már most így utólag (…)  ha én filmrendező lennék meg tudnám mutatni, hogy milyen volt a terítő, akkora sokk volt bennem. Karácsony meg egy plusz teríték.”

Volt azonban olyan, akit nem szívesen látott a családja, miután hazatért a Gulagról. Nagy Lászlóné Ibolya édesapja hazaérkezését, aki közel 9 évet töltött lágerben, így beszélte el:

„Menekült otthonról az én apám a szüleitől. Volt neki két testvére, és valahogy ez a 9 év arra volt jó, hogy már majdnem el is felejtették. (…) Meglepődtek, amikor megállt az ajtóban. Azt hitték már, hogy elveszett, meg eltűnt. Azt se tudták, hogy hol van. (…) Addigra már a többiek mind hazaérkeztek, akik jöttek vele együtt. Másik csoportban, de a lényeg az, hogy ők már itthon voltak 1-2 órával előtte már. És mikor jött hazafelé egyedül, azt mondja, hogy kocsma előtt, ismét kinyitott az a kis kocsma itt lenn a faluban. Ott álltak kint, aztán köszönt nekik, hogy sziasztok csetényiek, és nem akarták megismerni, mert olyan nagyon le volt fogyva. Hát örültek ott egymásnak, de ő már megy is hazafelé, mielőtt még besötétedik. Hogy találkozzon az anyukájával, meg az apjával. Otthon is megállt az ajtóban, hát mindenki el volt hűlve, hogy úr isten, megjött a Lajos. De mindig úgy érezte, hogy mint aki nem nagyon hiányzott. (…) Úgy gondolták, hogy most ennyivel több szájat kell betömni. (…) Mikor megházasodott semmivel engedték el otthonról. Semmivel. Semmit a világon nem kapott. (…) Ők tudták, hogy nem volt bűnös. Ilyen értelemben nem vádolták, csak volt egy idősebb testvérbátyja, meg hát a nővére, de mindig a Miska volt az atya úr isten, mert a Miska volt otthon, a Miska volt az, aki esetleg a házimunkánál a tehenek körül besegített, meg a földmunkákat segítette elvégezni, hát ugye az apukám meg addig nem tudott segíteni semmit. És így nem volt arra érdemes, hogy segítsenek rajta.”

Hasonló nehéz fogadtatásról beszélt másik interjúalanyunk is, Lippert Ferenc:

„Az akkori pap, a katolikus pap, ő valahonnan megtudta, hogy jönnek haza a brigádosok és akkor fogadott egy buszt, elment Palotára és a busszal hozta őket haza. (…) Hazajött apám is ugye házhoz és akkor bement és néztek rá, mint egy szellemre. Már nem volt ruhája, minden ruháját elhasználták, 9 évig nem tudtak róla. Azt hitték, hogy meghalt, nem ér haza és akkor minden ruháját elhasználtak a testvérei, az öccse és hát a szülei nagyon nem jól fogadták. Tehát, azt mondták, hogy nem dolgozott meg abban a 9 évben semmiért, neki nem jár semmi. Idegen lett a 9 év alatt. Ennyi. Ezt nem hiszem, hogy sok emberrel történt így meg, de vele sajnos így történt. (…) Nagyon nehéz volt az indulás, hát nulláról. Mínuszról indultak tulajdonképpen.”

„Előttem van az a kép” – első találkozás a szülővel

Az elhurcoltak között családos emberek is voltak, akik nem csak házastársukat, hanem kisgyereküket sem láthatták reménytelenül hosszú ideig. Az apa hazatérésére így emlékezik vissza Nagy Bernát:

„Bent laktunk a kórházban, a gondnoki lakásban – arra már emlékszem, amikor megjelent az ajtóban. Az a szürke pufajkája, amiben jött, az mai napig is megvan. Így van varrva, ilyen hurkásra van varrva. Igazi orosz pufajka. Az még mai napig is megvan. Előttem van az a kép. Abban láttam először apámat, amire emlékszem. (…) Anyám mindig hitt benne, hogy él. Ő mindenkinek azt mondta, hogy Berci él, haza fog jönni. Nagyapám mindig mondta, mikor hozzá mentek a kérők. A kérő apóshoz megy, mert az asszony elkerült a háztól. Hagyjátok békén, mert ez várja haza a fiamat. Nem fog férjhez menni. Nem is ment férjhez. Megvárta az öreget.”

Erdődi Levente kisfiúként találkozott a szovjet lágerből majdnem 9 után hazatért apjával.

„Előttem van a kép, egy élményszerű kép, ahogy mondták, hogy menj be azon az ajtón és ott mutatkozz be annak a bácsinak. Na most eleve már a helyzet az, hogy az apám születése 1902, tehát kvázi én egy késői gyerek voltam, 42 éves volt, amikor születtem. Na most 54 éves korában bemutatkoztam egy olyan embernek, akiről semmit nem tudok. Mondták, vagy azt sugallták, hogy ennek örülnöm kell. Ilyen kifejezést használok, hogy sugallták. És ott áll előttem egy ember, akiről annyit tudtam, hogy hát volt valahol, valamiért. És az nem volt jó, hogy ott volt. Ezek 10 év éhezés után 40 éves biológiai roncsok voltak. Jó Isten vigyázott rájuk, hogy túléljék. Nincs rá magyarázat ki miért élte túl.”

A közösség szerepe

A család mellett sokat számított, ha a falu közössége segítette a hazatértet. Balikó Mihály édesapját „horthysta” katona múltja miatt tartóztatták le. Mikor 1956 szeptemberében hazaérkezett, a falu segítette élete újraindításában.

„Édesapám imádta a faluját. Nagyon nagy hálával emlegette a faluját. Többek között azért, hogy mikor megtudta a faluja, hogy visszakerült Magyarországra ’55-ben, és a jászberényi börtönben tartották őket 250 valahány magával együtt még fogságban, mondván, hogy nem tudják még mit csináljanak velük a továbbiakban. A falu közössége megtudta, és összeadták a burgonyát. Mire ő hazakerült, ez a nagy telek tele volt burgonyával. Rabruhában jött haza, orosz csizmában, pufajkában, de abból el tudott indítani egy apró kis életet. Két kis malackával. Nagyon hálás volt a közegének. Mindig mondta nekem, nagyon sokkal tartozol az ittenieknek.”

„Újra megtanulni az életet”

A hosszan tartó fogság után nehéz volt a mindennapi életet újrakezdeni. Farkas Károly mindkét szülője megjárta a Gulagot, a vorkutai munkatáborban ismerték meg egymást, és hazafelé, a hetekig tartó vonatúton adta össze őket egy szintén akkor szabadult pap. Életük végéig együtt éltek.

„Az volt a legnagyobb probléma a szüleimnek, mikor hazakerültek, egyszerűen megszokták azt, vagy hozzászoktak ahhoz, hogy mindent megmondanak nekik. Tehát bizonyos fokig elvették az önállóságukat. El lehet képzelni, valaki egy szigorú dressz alatt van folyamatosan, évekig, amikor kikerül a szabadságba meg kell neki tanulni újra szabadon élni. És nem volt egyetlenegy olyan rokon, vagy barát, vagy ismerős, aki megfogta a kezed, azt mondta volna, hogy ezt így kell, vagy úgy kell, vagy amúgy kell. Hogy visszavezette volna őket az életbe. Nekik kellett újra megtanulni az életet.”

A fogság és a büntetett előélet stigmája lehetetlenné tette a szakmai karrier építését. Fekete Iván, aki 8 és fél évet raboskodott a Gulag-szigetvilágon, így foglalja össze az elhelyezkedés nehézségeit:

„Fölöttünk lakott a Mélyépítő Vállalatnak a főmérnöke, apámnak jó barátja, és ő protekcióval betett az anyagosztályra tedd ide tedd oda munkára. (…) Szóval mindenhol csak protekcióval, ismeretséggel tudtam elhelyezkedni egészen 1989-ig.” (BOGÁR 2016: 34.)

Nagy Lajos közel 9 év rabság után tért haza a szülőfalujába, ahol nem válogathatott a munkalehetőségek között.

„A bánya, meg a tsz. Ez a két lehetőség volt. Máshol mi munkát nem kaptunk. Hiába volt szakmája, hiába volt iskolája valakinek. Mert olyan is volt, mert voltak köztünk idősebbek is, de itten más munkahelyet nem lehetett kapni. Aztán én is úgy voltam, hogy a bányáról jót sohase mondtak, aztán a tsz-be mentem én is dolgozni. Ott dolgoztam 6 évet. De ott kevés volt a fizetés, inkább elmegyek én a bányába, aztán akkor mentem el a bányába. Ott dolgoztam még majdnem 13-14 évet.”

Rehabilitáció

A politikai elítélteket 1963-ban rehabilitálták: a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága az ítéletet ügyükben hatályon kívül helyezte, és erről értesítették a magyar Belügyminisztérium III. főcsoportfőnökségét, eljuttatva hozzájuk a rehabilitáltak névsorát is.

Farkas Károly visszaemlékezése szerint jó pár évvel a rehabilitáció után pénz érkezett a szüleinek a Szovjetunióból.

„És milyen megalázás, a ’70-es években jött ide anyámnak egy pénzküldemény 600 valahány forintról. Nem vették át, mert a Szovjetunióból érkezett. Nem vették át. Visszaküldték. Jött a szovjet banktól munkabér megtakarítás. Hát az anyámnak a 7 évéért, amit ott töltött 600 valahány forintot küldtek neki. (…) Nem vették át.”

A Gulag-túlélők gyermekeinek emlékezetében úgy él, hogy a Kádár-rendszerben a szülő múltja miatt „más”, hátrányosan megkülönböztetett család volt az övék, amin a rehabilitáció lényegében nem változtatott.

A túlélők visszaemlékezéseiből és a családtagokkal készített interjúkból egyértelműen kitűnik,  hogy a Gulagról hazatért foglyoknak számos nehézséggel kellett megküzdeniük a beilleszkedésük során. A magyar hatóságok a rendszerre veszélyes állampolgárokként tartották nyilván őket, sokukat éveken keresztül megfigyelés alatt tartották; a fiatalságukból elveszett évek miatt volt, akinek a házasságkötés is problémát jelentett; büntetett előéletűként munkalehetőségük korlátozott volt.

Mivel a magyar határ átlépése után megfenyegették őket: kapcsolatot egymással nem tarthatnak, és senkinek sem beszélhetnek arról hol voltak, mit éltek át, ezért a túlélőknek évtizedekre magukba kellett fojtaniuk összes sérelmüket, fizikai és lelki szenvedésüket. A fenyegetettség és félelem évtizedekre meghatározta a Gulag-túlélők családjának kommunikációját: az egykori foglyok egy emberöltőn át nem, vagy csak alig beszéltek családtagjaiknak a lágerben átéltekről.

Murai András –Németh Brigitta

Felhasznált források és irodalom

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár (MNL OL)

XIX-B-1-az-10-0877/1953

BOGÁR Ildikó 2016: Nyolcszázezer: elhallgatott történelem. Budapest, Kairosz Kiadó

BOGNÁR Zalán 2017: Gulag, Gupvi, „malenkij robot”. Magyarok a szovjet lágerbirodalomban. Budapest, Magyar Napló Kiadó

MENCZER Gusztáv 2016: A Gulág rabtelepei. Budapest, Századvég Kiadó

VARGA Éva Mária 2010: Magyarok szovjet hadifogságban (1941-1956). Az oroszországi levéltári források tükrében. Budapest, Russica Pannonicana

Ezt olvastad?

Világkörüli útra indul a Kodály-módszer: Két nemzetközi konferencia a kádári Magyarországon

Hatvan évvel ezelőtt két Magyarországon megrendezett nemzetközi konferencia hozott széleskörű elismerést a magyar zeneoktatás számára és indította világkörüli diadalútjára a

X