„Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc nem bukástörténet!” – interjú Melkovics Tamással

Oszd meg másokkal is:

Portré

Melkovics Tamás a mindenkori magyar politika csúcsteljesítménynek tartja a reformkori vezető elit munkásságát, amelynek eredményeként létrejöhetett hazánk polgári átalakulása. Első önálló kötetében Felsőbüki Nagy Pál politikai pályáját, a másodikban pedig a főrendi ellenzék reformkori tevékenységét írta meg. E kettő között sem tétlenkedett: kutatási eredményeinek folyamatos közreadása mellett sajtó alá rendezett két kötetet is Szabad György tanulmányaiból, és másodmagával tisztelgőkötetet szerkesztett Erdődy Gábornak. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar egyetemi adjunktusaként dolgozó Melkovics Tamás kutatásaival egyenrangúnak tartja oktatói munkáját is, saját bevallása szerint imád tanítani, de látja a tanárképzés árnyoldalait is. Nagyinterjú.

Melkovics Tamás
Melkovics Tamás

Újkor.hu: Ha ismered az Újkor.hu Portré rovatát, akkor biztosan nem lepődsz meg azon, hogy az első kérdésem visszamegy a pályád legelejére. Hogyan kezdtél érdeklődni a múlt iránt?

Melkovics Tamás: Furcsa, de kisgyermekként nem voltak olyan konkrét álmaim, hogy ha majd felnövök, akkor űrhajós, tűzoltó, katona vagy éppen kamionsofőr leszek. Azonban így visszagondolva voltak azért árulkodó jelek. Egyrészt az Egyszer volt… az ember című rajzfilmsorozat volt a kedvencem: rongyosra néztem a videokazettákat, bizonyos szövegrészek mind a mai napig a fülemben csengenek. Másrészt rajongtam a „magyar Playmobilnak” is becézett Schenk Károly-féle játékkatonákért. Hosszú évekig ostromoltam a kis váramat az időről időre csatatérré alakuló szobámban. Nemrégiben előkerestem a kisfiamnak a még épségben megmaradt darabokat, és őt is beszippantotta a dolog, bár korántsem annyira, mint engem. Mindenesetre elkezdtem az interneten keresgélni, bővíteni a készletet. Meglepő volt számomra, hogy egy egész kis „szubkultúra” épül erre, úgyhogy most felnőtt fejjel cserélgetek harminc-negyven éves fröccsöntött műanyagfigurákat. Kicsit újra is élem a gyermekkoromat.

Nahát, Schenk-katonákkal én is sokat játszottam. Melyik készletek voltak a kedvenceid?

Nagyon széles volt a paletta, az űrhajósoktól kezdve az indiánokig számos figurám volt annak idején. A magyar gyártásnak ugyanakkor az az előnye is megvolt, hogy a magyar történelemből is merítettek, ennélfogva a huszárok mellett a klasszikus figurák nagy része a Hunyadi katonákra és ellentétpárként a török harcosokra épült. A várhoz is ez a tematika passzolt leginkább, bár természetesen gyermekként mindenki csatarendbe állítható volt, aki csak a kezem ügyébe került.

Melkovics Tamás Schenk-vára. (A kép Melkovics Tamás tulajdonában van.)
Melkovics Tamás Schenk-vára. (A kép Melkovics Tamás tulajdonában van.)

A Schenk-katonákon túl milyen más hatásra vagy hatásokra döntöttél úgy, hogy a történelem szakra felvételizel?

Tulajdonképpen még a gimnázium vége felé sem nagyon tudtam, hogy mivel szeretnék majd hosszabb távon foglalkozni. Egy dolog volt biztos, hogy a kedvenc tantárgyam a történelem. Annak ellenére, hogy édesanyám és édesapám is matematika-fizika szakon végzett, az informatika mellett leginkább a história vonzott. Ebben természetesen elévülhetetlen érdemei vannak általános iskolai, és gimnáziumi történelemtanáraimnak is. Vigh Kálmán tanár úr órái a szombathelyi Bolyaiban örök emlékek maradnak. Szóval első helyen végül az ELTE történelem alapszak volt a befutó: éppen akkor vezették be a bolognai rendszert, így nem kellett szakpárban is gondolkodnom. A lista második helyén pedig valamilyen informatikai képzés szerepelt, de még emlékeim szerint közgazdaságtan szakot is bejelöltem.

Említetted kedves középiskolai történelemtanárod nevét. Az egyetemen kik voltak azok az oktatók, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rád?

Az ELTE-n számos nagyszerű tanárnál volt szerencsém órát felvenni. Kezdetben nagyon érdekelt a középkori magyar történelem, az első komolyabb munkám során pedig a Rákosi Mátyáshoz írt – tragikusan komikus, néhol szinte morbid – magánleveleket dolgoztam fel Varga Zsuzsanna tanárnő közreműködésével. Végül azonban a 19. századi magyar történelemnél, s azon belül is leginkább a reformkornál kötöttem ki. Ebben komoly szerepe volt Gergely Andrásnak, akinél azt a feladatot kaptuk, hogy mindenki dolgozza fel egy vármegye 1832–36-os országgyűlési részvételét a Kossuth-féle Tudósítások alapján. Hozzám Sopron megye került: így jutottam el Felsőbüki Nagy Pál személyéhez. Az ő politikai tevékenységéből készítettem el a szakdolgozatomat, BA-n, s aztán MA-n is. A reformkor tekintetében nagyon sokat tanultam az Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék oktatóitól, Pajkossy Gábortól és Dobszay Tamástól, akik a szakdolgozatomat is bírálták. Nagyon hálás vagyok nekik, és megtiszteltetés, hogy most kollégák lehetünk. Aki pedig úgymond a szárnyai alá vett, az Erdődy Gábor tanár úr volt, nagymértékben neki köszönhetem, hogy végül is történész lettem/lehettem.

Miért éppen a reformkort választottad?

A hosszú 19. század egésze érdekel, de a szívem csücske mégis a reformkoré. Az ilyen mértékű bevonódás persze nem biztos, hogy történészként egészséges, de úgy vélem, írásaimban amennyire csak lehet, sikerült objektívnek maradnom. Ettől függetlenül, engem, akit elsősorban a politikatörténet (különösen a parlamentarizmustörténet), illetve a politika társadalomtörténete érdekel, lenyűgöz a korszak. A vezető elit alaposan végiggondolta az ország helyzetét, a problémákra pedig különböző, de legalább két jól elkülöníthető választ adott. A mindenkori magyar politika csúcsteljesítményének tartom, hogy a hátrányosabb helyzetben lévő liberális reformnemzedék (és itt nemcsak a történelmi emlékezetbe még beférő pár kiemelkedő alakra, hanem az egész generációra gondolok) képes volt arra, hogy a nemzetközi, a birodalmon és az országon belüli kedvező helyzetet kihasználva, majdhogynem két évtized hosszú vitái után levezényelje a magyar történelem legsikeresebb rendszerváltását, alapvetően törvényes keretek között, vér nélkül. Sőt arra is képes volt, hogy az eredmények fegyveres megvédésére egy széles körű társadalmi egységet kovácsoljon össze. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ugyanis nem bukástörténet, hanem még vérbe fojtva és a túlerő által leverve is sikertörténet. Ha az alkotmányos önrendelkezés hosszú időre le is került a napirendről, a rendi Magyarország nem jött többé vissza. A modern, polgári Magyarország végérvényesen megszületett, a jobbágymilliók bekerültek a nemzetbe, a magyarság pedig a nemzetközi térben a szabadság zászlóvivője lett. Hogy ezzel az örökséggel azóta korokról korokra hogyan és miként tudtunk sáfárkodni, az már egy másik kérdés.

A korábban említett Felsőbüki Nagy Pálról nemcsak a szakdolgozataidat írtad, hanem több cikket is szenteltél neki, sőt, könyved is jelent meg róla 2013-ban. Azoknak a kedvéért, akik esetleg kevéssé ismerik a személyét, össze tudnád foglalni röviden a jelentőségét?

Az 1777-es születésű Nagy Pál, aki öt országgyűlésen is képviselte Sopron vármegyét, kimondottan érdekes figurája a korszaknak. Kossuthnak van egy ideillő idézete: „Csak az képes hatalmasan hatni, ki saját korának embere, míg ellenben ki korát megelőzi, csak halála után él, ki pedig korától elmaradt, élve is halott.” Némi leegyszerűsítéssel élve azt gondolom, rá az idézet mindkét fele helytálló: 1830 előtt azért nem értették meg sokan, mert megelőzte korát, az 1807-es országgyűlésen a jobbágyok érdekében szónokolva egyszerűen belefojtották a szót. 1830 után pedig a liberális reformpolitika térnyerésével szép lassan elmaradt a fiataloktól, sokan meglepődtek, mi történt a korábbi ellenzéki vezérszónokkal. Azt tartom a legfontosabb érdemének, hogy elsőként mondta ki a legfőbb politikai fórumon feketén-fehéren: a társadalom egészét magában foglaló nemzetfogalom előrébb való a rendi, csupán a nemességre kiterjedő nemzetfelfogásnál. Emiatt tartotta őt Széchenyi István, de Kossuth Lajos is politikai tanítómesternek. Utóbbira szónoki tehetsége is nagy hatást gyakorolt. Hogy csak egy példát mondjak, 1841-ben a Pesti Hirlap legelső, beköszönő számában rögtön Nagy Pált idézte. Természetesen a korszak sajátja, hogy a számos fontos és érdekes személyiség miatt lehetetlen mindenkit benntartani a nemzeti emlékezetben. Őt is elfeledtük már, de ha valaki elsétál a Magyar Tudományos Akadémia épülete mellett az Akadémia utca felé, akkor nézzen fel az 1825-ös nagy eseményt megörökítő domborműre, s az asztalnál háttal ülő férfiúra. Ő ugyanis Nagy Pál: Széchenyi mellett a bronzba öntött jelenet másik főszereplője. Szerencsére a büki helyi közösség ápolja emlékét, nemrég felújították a katolikus templomkertben álló síremlékét is. Örülök, hogy emlékezetéhez könyvemmel kicsit én is hozzá tudtam járulni. Egyébként mostanában újra visszatért az életembe, éppen vele kapcsolatban készül egy tanulmányom, s bár még négy év, de azért közeleg a születésének a 250. évfordulója, amit illő lenne tudományos szempontból is méltón „megünnepelni”.

Melkovics Tamás: Felsőbüki Nagy Pál élete, politikai pályafutása és közéleti szerepvállalásának jelentősége. Vasszilvágy, 2013.
Melkovics Tamás: Felsőbüki Nagy Pál élete, politikai pályafutása és közéleti szerepvállalásának jelentősége. Vasszilvágy, 2013.

Van esetleg valamilyen terved is az évforduló megünneplésére? Például a könyv bővített második kiadása, egy konferencia, film vagy más?

Tervem van bőven, de hogy végül mi valósul meg belőle, azt majd meglátjuk. Ami biztos, hogy az elmúlt tíz évben, a könyv megjelenése óta egyrészt sokkal tapasztaltabb lettem, másrészt számos helyen érdemes lehet kiegészíteni, illetve pontosítani a 2013-ban megrajzolt portrét.

Ugorjunk vissza egy kicsit oda, amikor Erdődy Gábor professzor úr hatását említetted. Jól tudom, ugye, hogy ő volt a doktori témavezetőd? Milyen volt együtt dolgozni vele?

Először is kezdjük ott, hogy a doktori témámat is Erdődy Gábornak köszönhetem. Abban mindketten egyetértettünk, hogy Nagy Pál után egy másik kutatásba érdemes belefogni. Én a köznemesi politikai vonalon gondolkoztam tovább, de nem volt igazán jó ötletem, Gábor ugyanakkor megemlítette, hogy neki van egy kedvenc témája, mégpedig a reformkori főrendi ellenzék története, és szeretné, ha én írnám meg. Visszautasíthatatlan ajánlat! Első körben persze kicsit féltem is ettől az új iránytól, hiszen mindaddig az alsótábla politikai világával kerültem közelebbi kapcsolatba, nem pedig a felsőtábláéval, másrészt míg Nagy Pál közéleti pályája az 1839–40-es diétával zárul, a főrendi ellenzéké lényegében ott kezdődik. Mostanra viszont egyértelmű, hogy nagyon hálás vagyok ezért a témáért, ami minden bizonnyal még hosszú évtizedekig fog munkát szolgáltatni számomra mint fő kutatási irány. Gábor egyébként nem az a témavezető, aki előre meghatározza, hogy most ezt meg ezt tessék elvégezni, és utána leellenőrzi. Ettől sokkal nagyobb szabadságom volt, magam jöttem/jöhettem rá kutatási módszerekre, vizsgálati szempontokra, miközben Gábor annyit tett, hogy folyamatosan inspirált, és megfelelő kérdésekkel mindig irányt mutatott. Ezúton is nagyon szépen köszönöm neki a sok-sok segítséget! Amikor 2019 januárjában sikerült megvédenem a disszertációmat, Gábor épp egy betegségből lábadozott. Sokáig kérdéses volt, hogy el tud-e jönni, de végül ott volt. Nagyon sokat jelentett ez nekem, mert nélküle nem lett volna az igazi! Tavalyelőtt nyáron jelent meg a 70. születésnapjára készült tisztelgő tanulmánykötet, aminek társszerkesztője lehettem, s remélem ezzel egy picit viszonozhattam neki mindazt, amit értem tett.

Varga Zsuzsanna – Melkovics Tamás (szerk.): Szabad nemzet szabad hazában. Tanulmányok a polgári átalakulás és a nemzeti modernizáció kérdéseiről Erdődy Gábor 70. születésnapjára. Budapest, 2021.

Milyen tanulmányok kerültek az Erdődy tanár úr előtt tisztelgő kötetbe?

A Szabad nemzet szabad hazában. Tanulmányok a polgári átalakulás és a nemzeti modernizáció kérdéseiről Erdődy Gábor 70. születésnapjára című kötetben 33 tanulmány kapott helyet barátok, kollégák, pályatársak, tanítványok tollából. Nagyon sokszínű a paletta, de a legtöbben igyekeztek kapcsolódni Gábor kutatási témáihoz: néhányan diplomáciatörténeti, mások egyháztörténeti, megint mások eszmetörténeti kérdéseket boncolgattak. Személy szerint én Batthyány Lajossal foglalkoztam, egy olyan esetet próbáltam körbejárni, ami a 2020-ban megjelent kötetemben csupán egy lábjegyzetben szerepelt, de hát ettől is szép ez a szakma, hogy a legapróbb részletet is ki lehet bontani és mélyebb kontextusba helyezni. A pozsonyi Hirnök számol be arról, hogy 1840 farsangjának csúcspontja Batthyány jelmezbálja volt. A tudósításban tesznek pár megjegyzést, hogy ki milyen szerepbe bújt: míg mások francia parasztlakodalmast játszottak el, keleti hadvezérnek, olasz haramiának, vagy éppen középkori lovagnak öltöztek be, addig Batthyány Abd el-Kaderként, egy kortárs algériai muszlim szabadságharcos államférfiként köszöntötte a vendégeket. Úgy vélem, mindez üzenetértékkel bírt, s ez az eset is jól példázza, hogy Batthyány politikai pályakezdete mennyire tudatosan volt felépítve, minden apró részletében megtervezve.     

Ez a 2020-as kötet A reformkori főrendi ellenzék és 183940-es zászlóbontása címmel jelent meg. Mennyiben épül ez a kötet a 2018-ban, A főrendi liberális ellenzék (18251848) címmel megvédett doktori értekezésedre?

A disszertációmat fejlesztettem kötetté. Kicsit változott a cím is, hiszen a doktori képzés elején az időhatárral túl nagy fába vágtam azt a bizonyos fejszét, végül azonban nem sült el rosszul, mert úgy oldottam meg, hogy összefoglalóan bemutattam a teljes történetet, majd ebből egy szakaszt mélyebben, ezt tükrözi a kötet címadása is. Másrészt pedig eltűnt a liberális jelző, mert bár a főrendi ellenzék gerince nemcsak sérelmi kérdések mentén politizált, hanem Batthyány programjának alapvetéseit elfogadva valóban tenni kívánt a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés és a hasonló nagy célok elérésért is, de a csoporthoz sokan mások is csatlakoztak hosszabb-rövidebb ideig, és én az egész ellenzéki körről kívántam értekezni. A címen kívül persze sok minden változott a disszertációhoz képest: elhagytam egy hosszú adattárat, megcseréltem két fő fejezetet, az egész tartalmat átdolgoztam, pontosítottam, kibővítettem. Ebben a munkában a két opponensem, Pajkossy Gábor és Veliky János is nagy segítségemre volt, és szintén hálával tartozom Velkey Ferencnek, aki a kötet szakmai lektorálását végezte el a tőle megszokott aprólékos precizitással.

Melkovics Tamás: A reformkori főrendi ellenzék és 1839–40-es zászlóbontása. Budapest, 2020.

Már ebből is látszik, hogy milyen összetetten vizsgáltad a főrendi ellenzékiség kérdését a könyvben. Nagyon gonosz vagyok, ha megkérdezem, hogy te melyik megállapításaidat tartod a legfontosabbaknak?

Dehogy, de ezzel eléred, hogy egy hosszú monológ következzen, mert nem tudok röviden válaszolni. A kötet elején három fő vizsgálati irányt határoztam meg. Az egyik parlamentarizmustörténeti volt. Ezen a téren azt tartom a legfontosabbnak, hogy sikerült rekonstruálni az utolsó hat rendi országgyűlés főrendi résztvevőinek valós körét. Most már diétáról diétára pontosan látjuk az egyes létszámokat, név szerint ismerjük a szereplőket, és jól kirajzolódnak a politikai erőviszonyok is. Ez azért is lényeges, mert a kutatások fő fókusza mindeddig döntően az alsótáblára irányult, másrészt pedig a felsőtábláról úgy mondtunk véleményt, hogy a névjegyzékekben és egyéb hivatalos forrásokban szereplők teljes köréről beszéltünk, miközben csupán töredékük vett részt ténylegesen aktívan és értékelhető módon a tanácskozásokban.

A másik fő vizsgálati irány Batthyány Lajosra és arra a csoportra fókuszált, amelynek az élén belépett a politikába. Batthyány közéleti pályáját szerencsére már behatóan ismerjük (bár komoly szívfájdalmam, hogy mindez szinte egyáltalán nem szivárgott át a köztudatba…), de az alapvonásokon kívül semmit nem tudtunk arról a politikai csoportról, amit vezetett, és ami felkészítette arra, hogy az összellenzék vezetője, majd az ország miniszterelnöke legyen. A kötetben reményeim szerint sikerült alaposan megrajzolni a főrendi ellenzék önszerveződését, valamint működését, hiszen a magyar történelem első, már modern értelemben is pártszerű körülmények között működő formációjáról van szó. Ami pedig a fontosabb szereplőket illeti: az ellenzéki mágnások tekintélyükkel, befolyásukkal, kapcsolati hálójukkal és nem mellesleg anyagi lehetőségeikkel aktív részesei, nélkülözhetetlen és meghatározó szereplői, néhány tagjuk esetében pedig közvetlen irányítói és alakítói lettek a magyar polgári reformfolyamatnak. 

Melkovics Tamás
Melkovics Tamás

A harmadik fő kérdéskör a reformkori főnemesség egészére irányult. A történelemtudományban is hosszú időnek kellett eltelnie, hogy a főnemességet ne a reformok hátráltatóiként bélyegezzük meg. Ma már persze sokkal árnyaltabb ez a kép, amit talán kicsit sikerült tovább élesíteni. Ezen a ponton természetesen még csak óvatosan fogalmazhatok. Az kétségtelen tény, hogy a felsőtábla azon szerkezeti egységében, ahol nem a hivatal vagy tisztség alapján megjelenő főpapok, országnagyok, valamint a főispánok vettek részt, hanem a hivatalt nem viselő, csupán személyi jogon meghívott főnemesek, ott minden egyes diétán az ellenzéki oldal volt többségben, miközben a főpapság tagjainak csupán töredéke, a főispánoknak pedig nagyjából kétharmada került ki a főnemesek közöl. A kutatással azonban még korántsem vagyok kész, egy újabb kötetben szeretném az 1843–44-es és az 1847–48-as országgyűlést is mélyebben körüljárni a főrendi ellenzék szemszögéből.

Hirtelen ennyi. Igyekeztem magam visszafogni, bár nehéz röviden megnyilvánulni minderről. Egyébként az egyetemi oktatás során is tapasztalom, hogy a hallgatóknak a saját konkrét témáját tudja legnehezebben átadni az ember, legalábbis személy szerint én így vagyok ezzel. Egész egyszerűen azért, mert ott sokkal nehezebb egyszerűsíteni, kiszűrni a lényeget, redukálni a mondandót, hiszen az ember mindent el akar mondani és kismillió apróság jut eszébe menet közben is.

Beszéltünk előbb az Erdődy professzor úr tiszteletére szerkesztett kötetről, viszont nem ez volt az egyetlen könyvszerkesztési munkád. 2019-ben két olyan kötet is megjelent, amelyben Szabad György írásait rendezted sajtó alá. Az agrárvilág vonzásában című kötetbe gazdaság- és társadalomtörténeti munkákat, A katedrától a pulpitusig címűbe pedig politikatörténeti írásokat válogattál. Honnan jött az ötlet, hogy ezzel foglalkozz?

Legjobb tudomásom szerint Hermann Róberttől származott az alapötlet, hogy Szabad György történetírói munkásságáról három kötetben emlékezzünk meg fontosabb írásaiból válogatva. Hozzám, ahogy említetted, a gazdaság- és társadalomtörténeti, valamint a politika- és elsősorban parlamentarizmustörténeti kötet sajtó alá rendezése került. Mindkettő nagyon komoly feladat elé állított, legnehezebb az eltérő időben és helyen megjelent tanulmányok hivatkozási rendszereinek egységesítése bizonyult. Az utóbbi kötet esetében az írásokat is én válogattam össze, és egy bevezető tanulmányt is készítettem, ami Szabad politikatörténeti modelljét igyekezett bemutatni. Összességében nagyon hálás vagyok ezen munkákért, mivel kimondottan sokat tanultam belőlük. Az egyetemen én már nem találkozhattam Szabad tanár úrral, de nemcsak az emlékeztetett rá, hogy én örököltem meg kanapéját, ami most is az én kis egyetemi szobámban van, hanem az, hogy tanáraim/kollégáim lépten-nyomon felemlegették őt és iskolateremtő tevékenységét. Erdődy Gábornak is ő volt a mentora, így rajta keresztül valahol én is Szabad-tanítvány vagyok. Ezek a munkák pedig segítettek valóban közelebb kerülni a 19. század egyik legmélyebb és legkomplexebb ismerőjéhez, aki történetíróként és politikusként is egész életében (1990 előtt, alatt és után is) egy az 1848–49-es hagyományokra építő, önálló állami garanciákkal felvértezett, demokratikus önkormányzatisággal bíró, felelős parlamenti kormányrendszerrel rendelkező alkotmányos ország narratíváját közvetítette.

A Melkovics Tamás szerkesztette két Szabad György-kötet borítója

Egyetemi oktatóként szükségképpen tanítasz is a kutatás mellett. Mit tartasz a legfontosabbnak az ismeretek átadása során? Van olyan elved, amit „ars poetica”-nak nevezhetünk ezen a téren? 

Most mondhatnék valami nagyon nagyívű és magasztos gondolatot, de igazándiból nekem csak annyi a célom, hogy ne elvegyem a hallgatók kedvét a korszak mélyebb megismerésétől, hanem pont ellenkezőleg, igyekszem felkelteni iránta az érdeklődésüket. Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember – lehetőségeihez mérten – ne csak a tanulmányait írogassa, hanem próbálja meg a tudását, történelemszemléletét és a történeti kutatás iránti lelkesedését minél hatékonyabban átadni alap- és mesterszakosoknak és leendő történelemtanároknak egyaránt. A tanárszakos hallgatók megfelelő képzése szerintem különösen fontos, hiszen mégiscsak egy olyan tantárgy oktatása vár rájuk a jövőben, amivel a leginkább meg lehet a gyerekeket tanítani a kritikus gondolkodásra, a szubjektum helyett/mellett az objektivitás keresésére, a saját személyes helyzettől való elvonatkoztatásra, egy másik ember/embercsoport megértésére, úgy általában az állampolgári nevelésre. Az igazat megvallva én imádok tanítani. Nagyon sokat jelent, amikor egy nem kötelezően elvégzendő órámat is felveszik a hallgatók, mert már ismernek és van kedvük hozzá; vagy félév végén kapok egy e-mailt, hogy köszönik a munkámat; vagy csak valahonnan jön egy megjegyzés, hogy most már értem a korszak lényegét; vagy nálam szeretnének szakdolgozatot, esetleg TDK értekezést írni; vagy egész egyszerűen csak nevetnek az egyik órán egy poénomon…

És akkor itt most sajnos kikívánkozik belőlem egy nagy DE! Mélységesen elszomorít ugyanis mindaz, ami ma (s lényegét tekintve már évtizedek óta) a közoktatásban zajlik. Nemcsak azért, mert a saját bőrömön is érzem, hogy ebben az elmúlt öt-hat évben, amióta egyetemen tanítok, drámaian zuhan a tanárszakos hallgatók száma, hanem mert tragikusnak tartom, hogy volt diákjaimtól egyre-másra kapom a visszajelzéseket, hogy kényszerűségből ott kellett hagyniuk a tanári pályát. Ráadásul a legtöbbjük olyan, aki nemrég még óriási kedvvel és lelkesedéssel vetette bele magát a tanárságba, hiszen erre született, „gyárilag” arra lett kódolva, hogy pedagógus legyen, gyerekeket neveljen. És ezek a sorsok nem csupán személyes tragédiák, összeadódva mindez az össztársadalmunk tragédiája, csak egyelőre, úgy tűnik, nem akarjuk tudomásul venni…

Mit gondolsz, egyetemi oktatóként mit tudsz tenni ebben a helyzetben? 

Azt gondolom, hogy a legrosszabb, ami a jelenlegi helyzetben történhet, az az apátiába süllyedés, a beletörődés, a helyzet változtathatatlanságának az elfogadása. (És itt most még véletlenül sem csak a siralmas fizetésekre gondolok.) A „remény” fenntartásában minden bizonnyal komoly felelőssége van egy egyetemi oktatónak is, főleg ha az egyik legnagyobb tanárképző intézményben tevékenykedik, de természetesen a lehetőségek számunkra korlátozottak. Meggyőződésem, hogy a közoktatásban csak belülről lehet változást elérni: a pedagógusok már értelmezhető méretű szeletét adják a társadalomnak, ha ez a réteg, vagy a réteg nagyobb része egyszerre mozdul, támogatva a diákok széles köre által, annak van ereje, kell hogy legyen! (Szemben például az egyetemi szférával, ami az elmúlt évek átalakításai miatt amúgy is nagyon heterogén terep lett.) Persze ezt így kimondani könnyű, megvalósítani borzalmasan nehéz, viszont úgy látom, más út egész egyszerűen nincs.

Melkovics Tamás gyermekeivel
Melkovics Tamás gyermekeivel

Ez akár jó végszó is lehetne, de Columbo felügyelői énem még egy kérdést szeretne feltenni. A kutatói és oktatói munka mellett biztosan nincs sok szabadidőd. Ha mégis akad, akkor olyankor mivel foglalkozol? Hogyan töltődsz fel a dolgos hétköznapokra?

Két gyerkőc (négy és két éves) mellett leginkább arról tudok beszámolni, hogy mi az, amit nem csinálok, mivel szintén történész feleségemmel leginkább magunkat próbáljuk utolérni, ugyanakkor ez egy csodálatos és semmihez sem hasonlítható életszakasz: megmutatni a világot a gyerekeidnek. De egyébként: ha mozgás, akkor nagyon szeretek pingpongozni, illetve régen tizenegy évig társastáncoltam még Szombathelyen, és már régóta tervben van, hogy ha a kisebbik gyerkőc is ovis lesz, akkor a feleségemmel legalább heti egyszer eljárunk majd egy próbaterembe. Ha szellemi sport/hobbi, akkor pedig imádok sakkozni, amatőr szinten persze. Ezen túlmenően a videojátékokat kell még megemlítenem. Ma már szerencsére nagyon minőségi darabok is születnek, amik akár a történelem oktatására is használhatóak. Volt szerencsém már szakdolgozati témavezetéseket is ellátni ebben a vonatkozásban. A legintenzívebb, legmélyebb audiovizuális élményem is egy játékhoz kötődik: ez a The Last of Us I-II., aminek az első részéből éppen most készítettek filmsorozatot. Úgy tűnik, ebben a formában is megállja a helyét, bár számomra teljesen más élmény így, hogy nem az én kezemben van az irányítás.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Március 14-én került a mozikba az 1848. március 15-i eseményeket feldolgozó történelmi kalandfilm a Most vagy soha! Fontos a filmet
Támogasson minket