1492 – A Paradicsom meghódítása

Az 1492. esztendő mérföldkő a spanyol történelemben. Nem véletlenül nevezték Spanyolországban a csodák évének. Ebben az évben a „katolikus királyok”, Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd hadai elfoglalták a mórok utolsó erősségét, Granadát, lezárva a reconquista (visszahódítás) folyamatát. Ugyanebben az évben Antonio de Nebrija spanyol humanista elkészítette Gramática castellana (Spanyol nyelvtan) című munkáját. Végül pedig ez év augusztus 3-án Kolumbusz Kristóf elindult három hajóval az Atlanti-óceánon, hogy eljusson Ázsiába. Ez a tengeri utazás, amely mosolyt fakasztott sok kortárs arcán, örökre megváltoztatta Európát: az óceánon túl új, addig ismeretlen szárazföld nyílt meg az európaiak előtt. 1992-ben, Amerika felfedezésének 500. évfordulóján három film idézte meg Kolumbusz Kristóf emlékét. Jelen írás az 1492 – A Paradicsom meghódítása című filmet elemzi abból a szempontból: hogyan ábrázolja a korabeli Spanyolországot.

(Forrás: imdb.com)

Ahogyan a mi régiónkban Hunyadi Jánosért, a Földközi-tenger táján Kolumbusz Kristófért több nemzet verseng. Talán soha nem derül ki teljes bizonyossággal, hogy az ember, aki Spanyolországban Cristóbal Colónként szólíttatta magát, Cristofo Colombo néven genovai, avagy Cristóvão Colombo néven portugál családba született-e. Se szeri, se száma az elméleteknek, bár napjainkban a genovai születés és az 1451-es születési dátum a hivatalos. Nem volt a Földközi-tengernek olyan népe, a baszktól a katalánon át a görögig, amellyel az idők során kapcsolatba ne hozták volna. Az admirális sem járult hozzá a személyét övező homály oszlatásához, mert leveleiben, naplójában, végrendeletében olyan adatokat csepegtetett, amelyek nem tisztázzák, inkább összekuszálják a képet. Valószínűleg, mint oly sokan a korban, az identitását jobban meghatározta a hely, ahol pillanatnyilag élt, mint származása.

Egy közrendű férfi színre lép a semmiből, és királyokkal, főurakkal tárgyal, éveken át veszekszik, perlekedik, levelezik kora tudósaival, kilincsel egyházi főembereknél és udvari tisztviselőknél, és végül győz, sőt nemességet szerez fiainak! Ha elfogadjuk, hogy egyszerű takács volt az apja, akkor azt mondhatjuk, hogy Kolumbusz az egyik első közember az európai történelemben, aki – szinte a mesék világába illő makacssággal – odaverekszi magát az uralkodók, főurak és egyházfejedelmek mellé. A self-made man egyik első ismert példája. Talán ezért népszerű Kolumbusz személye mindmáig.

Ridolfo del Ghirlandaio – Ritratto di Cristoforo Colombo (1520) (Forrás: wikipedia)

1992-ben a várakozásoknak megfelelően nagy hangsúlyt kapott az 500. évfordulóról való megemlékezés. Az indián népek tüntetőleg a népirtásra emlékeztek (hogy mennyire jogos ennek kezdetét 1492-höz és Kolumbuszhoz kötni, arról a későbbiekben lesz szó). A Kolumbusz életével foglalkozó, amúgy szűkösnek nem mondható filmtermés (az első alkotás 1904-ben készült) újabb művekkel gazdagodott. 1992-ben két életrajzi alkotás idézte meg Kolumbusz pályafutását: a John Glenn által rendezett Kolumbusz Kristóf: A felfedező és írásunk tulajdonképpeni tárgya, a Ridley Scott által rendezett 1492 – A Paradicsom meghódítása. Harmadikként egy gyakran elfelejtett mű, a Folytassa, Kolumbusz című angol paródia emelte az évforduló fényét.

Az 1492 – A Paradicsom meghódítása parádés szereplőgárdát vonultatott fel. Gérard Depardieu játszotta az óceánok admirálisát, míg Armand Assante a főkincstárnok, Gabriel Sánchez, Sigourney Weaver a királyné, Kasztíliai Izabella szerepében nyújtott alakítást, de kisebb szerepekben feltűntek olyan színészek, mint Fernando Rey vagy Michael Wincott. Vangelis zenéje és a szép operatőri munka, a hajósélet realista, sőt naturalista ábrázolása mind hozzájárultak a film sikeréhez.

Ami elsőre feltűnik a filmben, hogy szemben a korábbi alkotásokkal, Aragóniai Ferdinánd alig jelenik meg, és szövege nincs a filmben. Ugyanakkor Ridley Scott sem állta meg, hogy hasonlóan sok kollégájához, ne kerítsen kis melodrámát Kolumbusz és Izabella királynő köré. Mindvégig érezhető az emberi vonzódás a két karakter között. Izabella valóban jobban rokonszenvezett a felfedezővel, mint Ferdinánd, de ennek aligha emberi oka volt, ez utóbbit Izabella mély katolikus vallásosságán kívül az is kizárta, hogy férjét a források szerint őszintén szerette. Sokkal inkább az a magyarázat az eltérő viszonyulásra, hogy Aragóniát hagyományos politikai érdekei a Földközi-tenger medencéjéhez és a levantei kereskedelemhez fűzték, és kevésbé volt érdekelt az óceánon túli vállalkozásban. Annál inkább a Nápolyi Királyság fölötti aragón uralom megerősítésében, hiszen éppen Kolumbusz útjainak idejére esett a Nápoly körüli aragón–francia rivalizálás Itáliában! Egészen más volt Kasztília esete, amely fekvésénél fogva érdekelt volt az atlanti kereskedelemben.

(Forrás: imdb.com)

A nézők szeretik, ha a történelmi szereplők között plátói szerelem – esetleg korántsem plátói gyűlölet – vibrál. Emberi dráma nélkül nincs jó film, erről azok a történészek, akik kritizálják a történelmi filmet, mint műfajt, olykor megfeledkeznek. Ezért a Kolumbusz–Izabella vonzalmat nem róhatjuk fel a filmnek negatívumként. Különösen azért, mert a rendező inkább sejtet, mintsem nyíltan kimondaná a vonzalom létét. Nem válik a film e része történelmietlenné egy percig sem, de érezhető a két ember lélektani drámája.

Kolumbusz vetélytársa az udvarnál Gabriel Sánchez, a kincstárnok. Sánchez gyakran veti Kolumbusz szemére közrendű származását. Ugyanakkor Sánchez maga is közrendű, és bizonyos értelemben Kolumbusznál is ingatagabb helyzetű a spanyol monarchiában: egy converso, azaz kikeresztelkedett zsidó, Pedro Sánchez fia, és mint ilyen, az inkvizíció gyanúval szemlélte tevékenységét, de Izabella kegye megvédte ellenségeitől. Sánchez túlságosan követelőzőnek, becsvágyónak tartja Kolumbuszt, és igyekszik megértetni vele, hogy nem törhet babérokra az udvarnál. Kárörvendően nézi, amint az udvari bálon Kolumbusz az etikettel nem törődve megfogja Izabella királynő kezét, jól tudva, hogy ezzel megsérti a királyt és a nemességet. Mégis, Sánchez elég intelligens, hogy a film végén elismerje Kolumbusz emberi nagyságát: „ha valaha emlékezni fognak a nevünkre, azt neki köszönhetjük.” Hogy valójában nem lehetett rossz a viszony kettejük között, azt jelzi, hogy Kolumbusz jelentését az újonnan felfedezett szigetekről először Sánchezhez küldte el.

Egy másik converso, Luis de Santángel üzletember, a királyi pár hitelezője Kolumbusz pártját fogja, és bejuttatja a királyné fogadószobájába. Santángel és Kolumbusz tanúi lesznek Granada bevételének. Amikor belovagolnak a városba, a katonák ledöntenek egy félholdat egy minaretről. Santángel itt mondja keserűen, hogy minden változás pusztulással jár. Itt megjegyzendő, hogy a filmet érte kritika, miszerint az ún. „fekete legenda” több elemét beépíti a cselekménybe. „Fekete legendának” nevezik a humanisták és protestáns szerzők által kialakított propagandát a 16. századi Spanyolországról, miszerint ez egy vallási fanatikus, öncélúan kegyetlen, az inkvizíciót kiszolgáló állam lett volna. A film egy jelenetében megégetnek néhány eretneket. A dominikánus szerzeteseket, akik megítélik Kolumbusz tervét, szűklátókörű és kicsinyes alakokként ábrázolják. Valójában az összkép kedvezőbb volt. 1492-ben Kasztília és Aragónia nem égetett több eretneket, mint bármely más állam, Ferdinánd és Izabella az egyház érdekeit alárendelték az állam érdekének. A spanyol monarchia ekkor inkább toleranciájával tűnt ki, hiszen a „katolikus királyok” engedélyezték a Granadában maradt móroknak a muszlim hit gyakorlását (bár a zsidókat ez évben kiűzték), s a conversók az országban maradhattak, megtarthatták vagyonukat. Ferdinánd és Izabella ekkor még ügyes diplomáciával vissza tudták fogni az inkvizíciót.

Sánchez (Forrás: Armand Assante Fan Club facebook oldal)

Ami a Kolumbusz tervét ért kifogásokat illeti: a dominikánus atyák tudományos érveket sorakoztattak fel a terv ellen, és igazuk volt abban, hogy a Föld területe legalább egynegyedével nagyobb volt annál, mint ahogyan Kolumbusz gondolta, ezért az expedíció valóban hosszabb ideig tartott az általa vártnál. A legtöbb filmhez hasonlóan Scott filmje nem ezekre a tudományos megfontolásokra vezeti vissza az udvar vonakodását, hanem egyrészt emberi tényezőkre (a Kolumbusszal szembeni kicsinyes intrika és irigység), másrészt Kolumbusz mértéktelen követelőzésére. De, mint fent mondtuk, nincs jó film drámaiság nélkül, és így az egyház makacsságának ábrázolása nem áll ellentétben a film logikájával.

A Kolumbusz-párti csoport, amelynek Sánchezen és Santángelen kívül Martin Pinzón kapitány és hajótulajdonos, valamint a ferences atyák is tagjai voltak, végül eléri, hogy a „katolikus királyok” támogassák az expedíciót nyugat felé. Mint említettük, Kasztília az Atlanti-óceán felé néző fekvésével hátrányosabb helyzetben volt, mint Aragónia, ezért a kasztíliai kereskedő polgárok és üzletemberek érdekeltebbek voltak az atlanti kereskedelmi út kialakításában és a Portugáliával való rivalizálásban, mint aragón társaik.

Ridley Scott filmje realista igénnyel mutatja be a hajós életet, és idillinek láttatja az Antillák szigeteinek, köztük Haiti-nek, azaz – mint Kolumbusz nevezte – Hispaniolának a feltérképezését, az arawak őslakosokkal való érintkezést (s horrorisztikus elemekkel az arawakokhoz képest harciasnak ábrázolt karibokkal való találkozást). Kolumbuszt sok esetben csak határozott fellépése menti meg a kudarctól. A film felidézi a jelenetet, amikor a Kolumbuszból, a hajósból kibukik váratlanul a rétor, és lendületes szónoklatot tart a zendülésre készülő matrózoknak. Utolsó szavainál a szél belekap a vitorlákba, és a legénység ezt isteni jelnek véli. Más alkalommal csak szerencsével sikerül levernie egy lázadást Hispaniola szigetén, amely megtörtént eseményen alapul.

(Forrás: imdb.com)

De miért tört ki lázadás Kolumbusz, a szigetek kinevezett kormányzója és alkirálya ellen? Míg harmadik útját követően Kolumbusz Spanyolországban tartózkodott, Bartholomeo nevű öccsére bízta Hispaniola szigetének kormányzását. Bartholomeo nem bírt a gyarmatosokkal, különösen a hidalgókkal, azaz spanyol kisnemesekkel, akik remélt aranyért, dicsőségért vagy kalandvágyból csapódtak az expedícióhoz. Ezek a kardforgatáshoz értő, de a szigeten tétlenségre kárhoztatott nemesek sérelmezték, hogy egy közrendű embernek engedelmeskedjenek. Az őslakosokat megvetették. Mint amikor egy maroknyi általános iskolás kerül az óvodások közé, ezek az emberek, kikerülve a hazai kontroll, az erős királyi hatalom fegyelmezése alól, terrort alkalmaztak a szigetlakókkal szemben.

A hidalgók között akadtak olyanok, akik lázadáson törték a fejüket. Ezek a nyugtalan elemek Francisco Roldán bíró körül tömörültek, aki folyamatosan kritizálta Bartholomeót. 1497-ben aztán kitört a Roldán-lázadás, Amerika földjén az első fehér emberek között vívott „mini polgárháború”. Roldán uralma alá vonta a sziget egy részét. Hogy bizonyítsa rátermettségét a „gyenge” Colón fivérekkel szemben, kiszolgáltatta az indiánokat a gyarmatosok kényére-kedvére. Roldán szövetséget kötött egy másik lázadóval, Adrián de Moxicával. Hallatlan önbizalommal remélték, hogy rákényszeríthetik a monarchiát saját uralmuk elismerésére.

A visszatérő Kolumbusz kegyetlen rendszabályokat léptetett életbe. Elfogatta Moxicát, és ledobatta egy szikláról. A filmben ezt úgy ábrázolják, hogy Moxica maga ugrik le, amikor nem lát más megoldást, hogy elkerülje a halálbüntetést. Kolumbusz másokat akasztással vagy megfojtással büntetett, de legerősebb ellenségével, Roldánnal kénytelen volt kiegyezni. Az egyezség az indiánok rovására köttetett: Kolumbusz megerősítette a nemesek uralmát az őslakosok felett (Roldán sem kerülte el a sorsát: 1502-ben egy hurrikán megsemmisítette a flottát, amelyen hazafelé tartott Kolumbusz másik ellenségével, Francisco Bobadillával együtt. A sors iróniája, hogy a hajó, amely Kolumbusz javait szállította hazafelé, viszont sértetlen maradt).

(Forrás: imdb.com)

Ridley Scott filmje kedvez Kolumbusznak és támogatóinak. Mindez persze nem meglepő, hiszen egy életrajzi filmről van szó, amelyben szükségszerű, hogy az eseményeket a főszereplő nézőpontjából látjuk. Sablonos megoldásként a rendező az öltözékek színével jelzi a Kolumbusz-párti és Kolumbusz-ellenes táborokat. A Kolumbusz fivérek, azaz Cristóbal, Bartholomeo és Diego leggyakrabban fehér ingben láthatók, mi több, elég ésszerűtlen módon még egy karib falu megtámadására is fehér ingben indulnak. Kolumbusz ellensége, Moxica sötét ruhát visel, és inkább hajaz egy death metal zenészre, mint egy spanyol úrra. Kegyetlenségét azzal érzékeltetik, hogy levágja egy indián kezét, aki képtelen beszolgáltatni elegendő aranyat. Ő a spanyol „fekete legenda” sötét lovagja, a konkvisztádorok előképe, akivel szemben Kolumbusz a felvilágosodott humanistát jeleníti meg, elég sematikus ellentétpárt alkotva.

A Roldán-lázadás emlékezete miatt a filmek előszeretettel élezik ki Kolumbusz viszonyát a gyarmatosokkal, egészen odáig menve, hogy olykor indiánbarátnak ábrázolják. Amerikában viszont egészen más emberként él az emlékezete. Az őslakos népek és polgárjogi mozgalmaik körében visszatérő téma, hogy Kolumbusz óhatatlanul megnyitotta az utat az őslakosság pusztulása előtt. Volt, amikor indiánok nyilvánosan és jelképesen „kivégezték” az „óceánok nagy admirálisát” mint népirtót, és manapság ledöntik a szobrait több országban.

(Forrás: filmhet.hu)

Természetesen, ha lehántjuk az érzelmi réteget (amely az őslakosok utódai részéről érthető), történelmietlen, hogy Kolumbusz felelős lett volna egyetlen személyben az általa indiánnak nevezett haiti és kubai őslakosság tragédiájáért. Kolumbusz nem volt sem emberségesebb, sem embertelenebb, mint kortársai. Az európaiak által behurcolt betegségek, az őslakosok számára szokatlan és érthetetlen encomienda rendszer (amelynek értelmében minden gyarmatos spanyol jogot szerzett földterületre és azon bizonyos számú indián szolgálóra) a vele járó nehéz fizikai munkákkal, a gyarmatosok egyéni, Bartholomé de Las Casas által dokumentált kegyetlenségei, no meg a visszatérő lázadások leverései együtt vezettek ahhoz, hogy a Karib-tenger szigeteinek őslakossága szinte eltűnt a 16. század végére. 1512-ben az ún. burgosi törvények a korona védelmében részesítették az őslakosokat, de már későn érkeztek.

Nem kisebb túlzás az is, amit a legtöbb Kolumbuszról szóló játékfilm állít: hogy Kolumbusz úgymond emberségesebb lett volna, mint gyarmatosító társai, és csak kényszerből büntetett. Ezt még Scott sem állítja. Ezért megrázó, amikor indián szolgája a viharban elhagyja, és amikor Kolumbusz kéri, hogy beszéljen hozzá, az indián legény azt mondja a felfedezőnek: „Te sem akartad megtanulni az én nyelvemet.”

(Forrás: imdb.com)

Összességében Ridley Scott filmje egy tisztes életrajzi film, amely elsősorban az emberre, annak belső és külső vívódásaira összpontosít. A spanyol szereplők (és persze az indiánok is) aszerint tartoznak az alkotók által konstruált jó vagy sötét táborba, hogy milyen viszonyban állnak Kolumbusszal. Óhatatlan, hogy az életrajzi alkotásban a külvilág és az egyén konfliktusa legyen a fő szál. Így a spanyol társadalom kissé sötétebb ábrázolást kapott, mint amilyen a valóságban volt, vagy lehetett, de Kolumbusz konfliktusai fényében a Scott-féle ábrázolás logikus volt. Az 1492 – A Paradicsom meghódítása jó tanulságul szolgálhat a magyar történelmi filmek alkotóinak, hogy emberi dráma nélkül nincs jó történelmi életrajzi film.

Paár Ádám

Ezt olvastad?

A Vestigia Kutatócsoport 2022. szeptember 9-én Esztergomban rendezte meg Vestigia nostra címmel a XIV–XVI. századi magyar történelmi és irodalmi források