A csehszlovák–szovjet kapcsolatok a rövid huszadik században

A lengyelekkel szemben a csehek a 20. század előtt soha nem ápoltak oroszellenességet, hiszen földrajzilag távol estek egymástól, területi vitáik és katonai konfliktusaik pedig nem voltak egymással. A csehek fő ellenfelei a németek, illetve a Habsburgok voltak, velük szemben kellett megvédeniük, majd a nemzeti ébredés után kivívniuk függetlenségüket. Ebben pedig a 19. század utolsó évtizedeitől egyre inkább számíthattak a cári Oroszországra, amely a Balkán feletti hegemónia kérdésében szembekerült az Osztrák–Magyar Monarchiával, majd Bismarck kancellári posztról való távozása után a Német Császársággal is. A cseh elit körében népszerű volt a pánszlávizmus is, és a szlávok természetes vezetőjének a legtöbb szlávot tömörítő birodalmat, Oroszországot tekintették. Ennek ellenére a 20. században a csehszlovák–szovjet kapcsolatok egy hullámvasútra hasonlítottak, több jelentős mélyponttal.

A Csehszlovákiát létrehozó Tomáš Masaryk nyugati szövetségre kívánta alapozni a cseh nép felszabadítását. 1915-ben emigrált,első propaganda-írása angolul jelent meg Independent Bohemia címen 1915 májusában Londonban. A kézirat készítésekor Szilézia és Magyarország határán állomásoztak az orosz csapatok; esély látszott arra, hogy Bécs és Budapest felé is előtörnek majd. Ezért még Masaryk is azzal számolt, hogy a független „Csehország” (valójában Csehszlovákia) államformája monarchia, uralkodója pedig a Romanov-ház egyik tagja lesz: „A cseh nép, amit még egyszer hangsúlyozni kell, nagymértékben oroszbarát. Egy orosz dinasztia, bármely formában, lenne a legnépszerűbb. (…)  Oroszország kívánságai és tervei döntő befolyásúak lesznek.” A kötet megjelenése idején zajlott a gorlicei áttörés, amely néhány hónapon belül kiűzte az orosz hadsereget Galícia területéről. A kényszerű orosz orientációt ezután teljes egészében nyugati irányzat váltotta fel, demokratikus köztársasági államforma tervével.

Masaryk hazatér a száműzetésből. Forrás: Wikimedia Commons

A hazai cseh ellenállás legjelentősebb alakja, a börtönből 1917-ben kegyelemmel szabaduló Karel Kramář azonban továbbra is egy orosz vezetésű monarchiát támogatott volna – ám ez az orosz forradalmak, különösen a bolsevik hatalomátvétel után egyre valószínűtlenebb lett. Kramář maga is élesen bolsevikellenes nézeteket vallott, az orosz polgárháborúban a fehéreket támogatta. Csehszlovákia megalakulásakor kénytelen volt elfogadni a Masaryk által javasolt alkotmányos berendezkedést.

Az új Csehszlovákia és Szovjet-Oroszország között sokáig nem is létesült diplomáciai kapcsolat, bár Csicserin szovjet külügyi népbiztos 1920-ban követcserét javasolt. Júliusban meg is érkezett Prágába egy Vöröskeresztesnek álcázott szovjet kémcsoport, amelynek sikerült elérnie Csehszlovákia semlegességét a lengyel–szovjetorosz háborúban. Amikor azonban a bolsevikok kémtevékenysége lelepleződött, kiutasították őket. 1922. júniusában is csak arról egyeztek meg a felek, hogy ügyvivői szintű diplomáciai missziót létesítenek. A bolsevikokkal szinte csak az 1921-ben megalakított CSKP (Csehszlovákia Kommunista Pártja) tartott kapcsolatot, amely legálisan működő pártként rendszeresen 10% feletti eredményt ért el a demokratikus választásokon. Ez az eredmény valószínűleg a Szovjetunió népszerűségének korabeli szintjét is beárazta Csehszlovákiában.

Amikor 1924-ben több ország is elismerte a Szovjetuniót, Prága nem követte őket. Talán azért sem, mert Prága a fehér emigráció egyik bázisává vált. Közéjük továbbra is sok szovjet ügynök próbált beépülni. A szovjet–csehszlovák kapcsolatok 1933-ig meglehetősen fagyosak maradtak. Edvard Beneš csehszlovák külügyminiszter a masaryki politikai irányt követte, élénk nyugati diplomáciai kapcsolatokkal, míg Moszkvával csak a diplomáciai érintkezés minimumát tartották fenn (ügyvivői szinten). Az ekkoriban kiadott csehszlovák útlevelek is „a Szovjetunió területére nem érvényes” megjegyzéssel voltak ellátva.

Hitler német kancellárrá válása alapvetően változtatta meg Prága nemzetközi helyzetét. A nyugati szövetségesek támogatására egyre kevésbé támaszkodhatott Beneš, ami arra sarkallta Prágát, hogy rendezze viszonyát Moszkvával.  1934 júniusában Beneš és szovjet kollégája, Litvinov külügyi népbiztos aláírta az elismerésről szóló okmányt, a prágai szovjet misszió pedig nagykövetséggé alakult. Kramář súlyosan kritizálta a bolsevikok hivatalos elismerését.

A csehszlovák–szovjet kapcsolatok ettől kezdve gyorsan fejlődtek. Moszkva katonai szövetséget is javasolt, előbb azonban 1935 márciusában kereskedelmi egyezményt kötöttek. 1935. május 16-án végül aláírták a kölcsönös segítségnyújtási egyezményt, melynek értelmében, ha a felek egyikét bármely európai állam részéről nem provokált támadás érné, „haladéktalanul támogatást és segítséget fognak nyújtani egymásnak”. Ennek feltétele azonban az volt, hogy Franciaország is adjon katonai támogatást. Ennek következtében 1938 őszén, a müncheni válság idején, amikor Párizs asszisztált Csehszlovákia megcsonkításához, a szovjet segítség sem érkezett meg. Beneš – akkor már köztársasági elnökként – ugyan Moszkvához fordult, a prágai szovjet nagykövet azonban nem tudott, vagy nem akart gyorsan kapcsolatba lépni kormányával. Amikor mégis hírt hozott, már nem is kérdezték meg tőle annak tartalmát. Az eset alkalmassá vált arra, hogy a CSKP utólag arra hivatkozzon: Moszkva segített volna, ám a burzsoá csehszlovák pártok hazaárulóként megadták magukat Hitlernek.

Chamberlain, Daladier, Hitler, Mussolini és Ciano a Müncheni Szerződés aláírásakor. Forrás: Wikimedia Commons

Csonka-Csehszlovákia kormánya villámgyorsan a szélsőjobboldalra tolódott, így a Szovjetunióval való kapcsolatai is romlottak. A háború kitörését követően a München után az Egyesült Államokba emigrált Beneš visszatért Európába. Londonban emigráns kormányt próbált felállítani, egyelőre azonban sem a britek, sem a szovjetek nem ismerték el. A Molotov–Ribbentrop-paktum következtében Moszkva és így a CSKP is tudomásul vette Hitler hódításait. Változás csak 1941. június 22. után történt, amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót. Július 18-án a Moszkva is elismerte Beneš londoni emigráns kormányát, hozzájárulva ahhoz is, hogy a Szovjetunióban felállhat egy csehszlovák hadsereg

 Beneš minden kelet-közép-európai állam vezetőjénél hamarabb levonta a tanulságot, hogy a háború után a Szovjetuniónak megkerülhetetlen jelentősége lesz a térségben. Az „amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére” elvet alkalmazva önként közeledett Moszkvához. 1943 decemberében Moszkvában Beneš és Sztálin jelenlétében írták alá a szovjet–csehszlovák barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést. Bár továbbra is a nyugati demokratikus berendezkedést támogatta, Benešnek több békát is le kellett nyelnie: el kellett fogadnia, hogy a szerződés nem öt, hanem húsz évre szólt, beleegyezett a CSKP majdani kormányzati szerepébe, hosszabb távon pedig Szlovákia félig-meddig autonóm voltát is tudomásul kellett vennie. Formálisan kimondták a belügyekbe való be nem avatkozás elvét is. Beneš 1945-ben köztársasági elnökként térhetett vissza Prágába, azzal az ambiciózus céllal, hogy Csehszlovákia lesz a Kelet és Nyugat közti összekötő híd.

Sztálinnak viszont esze ágában sem volt tiszteletben tartani Csehszlovákia belpolitikai függetlenségét. Igaz, a győztesnek számító Csehszlovákiában a Vörös Hadsereg kevés atrocitást követett el, valamint 1945 végén ki is vonult az ország területétől, valamint Moszkva teljes mértékben támogatta a németek és a magyarok kitelepítését, ami Benešnek is legfőbb célja volt. De a csehszlovák elnöknek újabb békát kellett lenyelnie: Sztálin annektálta Kárpátalját, holott Beneš célja a teljes „revízió”, Csehszlovákia München előtti határainak helyreállítása volt.

Azonban hamarosan kiderült, hogy az ország nem lehet a Keletet és Nyugatot összekötő híd, sőt még csak demokrácia sem. Amikor Csehszlovákia összpárti egyetértéssel elfogadta, hogy igényt tart a Marshall-segélyre, Sztálin Moszkvába rendelte Klement Gottwald kommunista miniszterelnököt és néhány minisztertársát. Nyíltan közölte, hogy azonnal vissza kell vonni erre irányuló szándékukat. „Független ország külügyminisztereként érkeztem Moszkvába és Sztálin lakájaként távoztam onnan” – kommentálta keserűen Jan Masaryk, az államalapító elnök fia az eseményeket. A kiéleződő hidegháború következtében Andrej Zsdanov hamarosan arra is felszólította a CSKP vezetőit, hogy gyorsítsák fel a szovjetizálás ütemét. 1948 februárjában a kommunisták túlkapásai miatt kirobbant kormányválságot kihasználva a CSKP lényegében önpuccsot végrehajtva kisajátította a hatalmat. Nem világos, hogy az akcióban mi volt a szovjetek szerepe, de feltehetően részt vettek benne – csakúgy, mint Jan Masaryk „öngyilkosságában”. Oroszország a mai napig a dokumentumok titkosítására hivatkozva nem ad ki erre vonatkozó forrásokat.

Kommunistapárti tüntetés Csehszlovákiában. Forrás: Wikimedia Commons

Az 1948 és 1989 közötti korszakban a Szovjetunió és Csehszlovákia úr-szolga jellegű kapcsolatot tartott fenn. Ezt jól kifejezi a CSKP egyik legfontosabb szlogenje is: „a Szovjetunióval örök időkre és soha máshogy”. A győztes Csehszlovákia azt kapta jutalmul a szovjetektől, amit Magyarország büntetésül: gyarmati jellegű alávetettségbe került, tökéletesen ki kellett szolgálnia Moszkva minden igényét. Az ország gazdasági kizsákmányolásának legszemléletesebb példája az Érchegységben (Krušné hory) zajló uránbányászat története: óriási környezeti károkat okozva a terület teljes kirablása zajlott, csehszlovák gulággá változtatva a térséget. A bányászok politikai elítéltek, illetve internáltak voltak, akik embertelen körülmények között dolgoztak, s a kitermelés csak szovjet érdekeket szolgált.

A Szovjetunió nyomására indultak el a CSKP-n belüli önfelszámoló perek is. Az évtizedekig parlamentáris keretek között működő csehszlovák kommunisták mintha maguk is „megfertőződtek” volna a demokráciával, így nem nagyon reagáltak a szomszédos országokból érkező feljelentésekre. Miután szinte alig történt valami akció, a szovjet állambiztonsági „szakembereknek” kellett a tettek mezejére lépni. 1949 őszén érkeztek az első szovjet „tanácsadók”, hogy segítsenek tapasztalataikkal. A Rajk-pert is felügyelő Fjodor Bjelkin két „vérebének” egyike, Mihail Lihacsov így nyilatkozott erről:

„Nem azért jöttem, hogy vitatkozzam, hanem azért, hogy fejek hulljanak. Inkább kitekerek százötven nyakat, minthogy az enyémet tekerjék ki.”

A fentiek ellenére a Szovjetunió a csehszlovák társadalom szemében elfogadott fél volt, nem övezte olyan gyűlölet, mint Lengyelországban, vagy Magyarországban. A hagyományos oroszbarátság, a szovjet csapatok távozása 1945-ben, valamint a Nyugattal szemben München miatt kialakult bizalmatlanság hosszabb időn át elfedte a két ország közötti kapcsolatok egyenlőtlen voltát. 1956-ban ugyan megrendült a rendszerbe vetett hit: Hruscsov „titkos” beszéde az SZKP XX. kongresszusán itt is megrázkódtatást okozott, de ez csak átmenetinek bizonyult, a társadalmat némi propagandával, például azzal, hogy a magyar antikommunista forradalmárok egyik célja Szlovákia visszafoglalása, sikerült „a Szovjetunióval örök időkre” jelszó érvényességéről meggyőzni.

A hivatalos csehszlovák–szovjet kapcsolatok kisebb válságára a hatvanas évek elején, az újabb desztalinizáció idején került sor. A CSKP vezetése nyakig sáros volt az évtizeddel korábbi perek lebonyolításában, így most csak vonakodva követte a szovjet példát, szembekerülve saját addigi jelszavával is. A párttagok újabb (gyakran a Szovjetunióban tanult) generációja azonban idővel sikerre tudta vinni a reformok bevezetését.

A prágai tavasz reformjai 1968-ban újabb próbának tették ki az örök barátságot a két ország között. Noha a reformok egyáltalán nem irányultak a Szovjetunió ellen, azok egyre inkább a kiváltották Brezsnyev szovjet pártfőtitkár gyanakvását. Moszkva attól tartott, hogy a reformok túlcsordulnak az országhatáron, többek között a volt csehszlovák területre, Kárpátaljára is. Aggódtak a nyugati határok megnyitása miatt. Legfőképp pedig azért, mert a korábbi években csehszlovák területre telepített atomfegyverek biztonságát látták veszélyben.

A KGB ezúttal sem habozott beavatkozni a csehszlovák belpolitikába. „Bizonyítékokat” igyekeztek fabrikálni arról, hogy a nyugatiak által támogatott fegyveres felkelés előkészületei zajlanak az országban. Ennek érdekében második világháborús fegyvereket ástak el Sokolov környékén, amit aztán nagy csinnadratta mellett „megtaláltak”. A csehszlovák belügyminisztérium vizsgálata igazolta, hogy szovjet provokációról volt szó. A KGB emellett „nyugati” röplapokat is terjesztett, valamint nyugati turistának álcázott ügynökeivel igyekezett ellenforradalmi akciókra rávenni a csehszlovák polgárokat.

Dubček (balról a második) és a prágai tavasz többi vezetője. Forrás: Wikimedia Commons

A kapcsolatokat leginkább megterhelő lépés természetesen a fegyveres intervenció volt, amiben lengyel, magyar és bolgár egységek is részt vettek, de a katonák zöme szovjet volt. A csehszlovák lakosság nem fordult fegyverrel a megszállók ellen, de igyekeztek meggyőzni a katonákat, hogy a szocializmus ügyét nem fenyegeti veszély. Hiába. A szovjet csapatok a KGB és a csehszlovák állambiztonság munkatársaival együtt letartóztatták és fizikailag bántalmazták, majd Moszkvába hurcolták Alexander Dubček első titkárt és reformer társait. Az addig alapvetően szovjetbarát csehszlovák polgárok hangulata teljesen megfordult, általános szovjetellenesség alakult ki. Az össztársadalmi ellenállás meggátolta egy ellenkormány felállítását, rákényszerítette Moszkvát Dubček és társai visszahelyezésére.

A régi-új prágai vezetést viszont elvtelen kompromisszumokra kényszerítették. Ezek közé tartozott a szovjet csapatok csehszlovák területen való „ideiglenes” állomásozásáról szóló szerződés aláírása. A szovjet vezetés több alkalommal avatkozott be újra a csehszlovák belpolitikába, és ez még hónapokon keresztül folytatódott. A kapcsolatok mélypontra kerültek. Brezsnyev viszont utólag hivatalos doktrínává emelte, hogy a szovjeteknek joga van beavatkozni, ha a szocializmus ügye valahol veszélybe kerül.

Napnál világosabbá vált a csehszlovák társadalom szovjetellenessége 1969 tavaszán. A stockholmi jégkorong-világbajnokságon kétszer is játszott a csehszlovák és a szovjet csapat. Utóbbi a világ legjobbja volt ekkor, de a csehszlovákok mindkét meccsen győztek. A győzelmek után utcára tódultak az emberek Csehországban, és örömünnepet tartottak: szovjetellenes jelszavakat skandáltak, majd a második meccs után az események zavargássá fajultak. A prágai Vencel téren például macskakövekkel bezúzták az Aeroflot szovjet légitársaság irodájának kirakatát. A szovjet vezetés a zavargások hatására újból beavatkozott: kikényszerítette Dubček leváltását. Az új vezetés Gustáv Husák vezetésével teljes mértékben kiszolgálta a szovjet igényeket.

A következő húsz évben az ötvenes évekhez hasonlóan a propaganda az örök barátságot harsogta a két nép között. A különbség az, hogy az ötvenes években ennek még volt igazságtartalma, ezt követően viszont nem. A szovjet beavatkozás fokozatosan csökkent, de már nem is volt rá szükség.

Gustáv Husák (középen) az NDK vezetőivel. Forrás: Wikimedia Commons

Gorbacsov reformjai ismét törést hoztak. Husák teljesen elzárkózott a reformoktól, főleg mivel azok emlékeztették is 1968-ra. Az SZKP hivatalos lapját, a Pravdát levették a csehszlovák újságosstandok polcairól. 1987-ben Gorbacsov prágai látogatásán viszont nyilvánvalóvá tette, hogy Moszkva ezúttal nem avatkozik be a csehszlovák belügyekbe. Leszögezte, hogy 1968 megítélésének ügye a csehszlovák népet illeti. Az ellenzék, elsősorban a Václav Havel által vezetett Charta’77 viszont visszatérően követelte a szovjet csapatok kivonását és 1968 átértékelését. Erre végül csak az 1989 novemberi bársonyos forradalom győzelme után került sor. 1990 februárjában alá is írták a csapatkivonási egyezményt, és a következő másfél évben 135.000 szovjet állampolgár hagyta el az országot (köztük 44.000 civil). A szovjet laktanyák és egyéb katonai objektumok súlyos környezeti károkkal kerültek vissza a csehszlovák állam tulajdonába.

A Szovjetunió, majd Csehszlovákia szétesése új kezdet lehetőségét hozta magával. Borisz Jelcin és Václav Havel elnöksége idején a kapcsolatok szívélyesnek voltak mondhatók. A két elnök 1993-ban írta alá a baráti viszonyról és együttműködésről szóló szerződést. Oroszország átadott néhány levéltári dokumentumot is – azonban sok másikat visszatartott. A kapcsolatok 1999-től váltak kissé feszültté. Oroszország sérelmezte, hogy egykori befolyási övezetének legfejlettebb államai, Csehország, Lengyelország és Magyarország, a NATO tagjává váltak. A feszültség azonban ekkor inkább a NATO és Oroszország között állt fenn, nem a két állam között. A Havel utáni két köztársasági elnök, Václav Klaus, és főleg Miloš Zeman, viszont kifejezetten oroszbarát irányvonalat képviselt, illetve képvisel. A cseh kormányok többnyire nem osztották ezt a szimpátiát, így a Krím annektálása és a Kelet-Ukrajnában kirobbant konfliktus egyszerre okozott államközi és belpolitikai feszültséget.

Miloš Zeman (balra) és Vlagyimir Putyin. Forrás: Wikimedia Commons

Az orosz dezinformáció és az ügynökök tevékenysége Csehországban is súlyos fenyegetést jelent a nemzetbiztonságra. Az idén kirobbant konfliktus is az orosz titkosszolgálat tevékenységéhez kapcsolódik. Hosszas vizsgálat után 2021-ben a prágai kormány bejelentette, hogy a csaknem hét évvel korábbi dél-morvaországi robbantások felelősének tekinti az orosz ügynököket, ezért tizennyolc orosz diplomatát kiutasított az országból.

Bencsik Péter

Ezt olvastad?

Az 1920-as évek Kelet-Közép-Európájában egy fiatal, tizenhat éves lány és egy huszonnyolc éves férfi megismerkedik egymással egy demonstráción, ahol azonnal
Támogasson minket