A IV. keresztes hadjárat és Konstantinápoly bevétele

A IV. keresztes hadjáratot III. Ince pápa hirdette meg 1201-ben, miután a VI. Henrik német-római császár által vezetett hadjárat (1189–1192) ugyan nem fulladt kudarcba, de a császár halálának okán nem is ért el kiemelkedő sikereket. Az elért lendületet kamatoztatni akaró pápa ezért szerette volna minél előbb kihasználni a kínálkozó alkalmat és megtörni a muszlimok ellenállását. Jelen cikkben e hadjáratot és következményeit tekintjük át.

A keresztes hadsereg tengeri úton szándékozott a Szentföldre jutni, ugyanis a szárazföldi út minden eddigi hadjáratban hosszabbnak, drágábbnak, veszélyesebbnek és nehezebbnek bizonyult, mint a tengeren való átkelés. A Szentföld felé tartó keresztesek már a keresztény királyságokban fosztogatni kényszerültek, a Bizánci Birodalom területén pedig szinte idegen hódítókként, a helyi lakosság által folyamatosan zaklatva, összecsapások közepette vonultak át.

A hadjárat célja Egyiptom volt, mivel ennek elfoglalásával felszabadult volna a levantei és kis-ázsiai keresztes államokra nehezedő nyomás, valamint hozzájárulhatott volna újabb hadjáratok indításához és a helyi keresztes pozíciók megerősödéséhez. Ebből kifolyólag 1201 áprilisában a Velencei Köztársaság és a keresztes had vezérei megállapodtak 30 000 ember és 4500 ló szállításában 85 000 márka ezüst ellenében. Ezen felül Velence 15 000 embert és 50 felfegyverzett hadigályát ígért a hadjárat támogatására.

1202-re hozzávetőlegesen 11 000 keresztes – akik főleg Franciaországból és Németországból jöttek, ezért Keleten gyakran latinoknak, illetve frankoknak nevezték őket – érkezett Velencébe. Októberre nyilvánvaló lett, hogy nem fog összegyűlni a megígért 85 000 márka, ugyanis a hadjárat többi résztvevője inkább más itáliai kikötőkön keresztül hagyta el Európát. Velence kezdett szorult helyzetbe kerülni. A súlyos költségek árán felszerelt hajók a kikötőben vesztegeltek, a frankok egyre nyugtalanabbak lettek a semmittevéstől és a várakozástól. A helyzetet egy merész húzással a velencei dózse, a kilencvenéves Enrico Dandolo oldotta meg: vállalta a hadsereg elszállítását az addig összegyűjtött 34 000 márka ellenében, amennyiben a keresztesek hajlandóak lettek volna elfoglalni számára a dalmáciai Zára (Zadar) városát. Zára a Magyar Királyság része volt, katolikus lakossággal, azonban egyben Velence egyik legnagyobb kereskedelmi riválisa is kedvező tengeri fekvésének és virágzó kereskedelmének köszönhetően.

A sereg vezetői szorult helyzetükben elfogadták az ajánlatot. Azonban tengerre szállva és alaposabban átgondolva a helyzetet már visszakozni kezdtek, hiszen a pápa kiátkozással fenyegette az összes keresztest és Velence városát is. Azonban eddigre már késő volt, és más megoldást nem látva, belekényszerülve egy menthetetlen helyzetbe, a frankok és a velenceiek 1202. november 12-én bevették a várost, noha az kitűzte a keresztet a városfalra és a magyar király, I. Imre is felvette a keresztet. Ez a cselekmény véglegesen megszüntette a hadjárat vallási mivoltát és új, üzleti jelentést adott neki. A várost pápai nyomásra Velence végül egy év múlva adta vissza a Magyar Királyságnak, addigra teljesen kifosztva és lerabolva.

A frankok serege az előző keresztes hadjáratokkal ellentétben nem a királyok, hanem elsősorban a nemesek vállalkozása volt. Ezek a nemesek vagy szegények voltak vagy másodszülött fiúk, esetleg mindkettő. Ennek köszönhetően a kaland, a vagyon- és birtokszerzés sarkallta őket hódító hadjáratra. Vezérük, Montferrati Bonifác őrgróf a zárai ostrom idején unokatestvére, Sváb Fülöp német király udvarában tartózkodott. Itt találkozott Angelosz Alexiosszal, akinek apja Fülöp sógora, a trónról letaszított bizánci császár, II. Izsák volt. II. Izsákot saját öccse taszította le a trónról, majd pedig megvakíttatta és börtönbe záratta fiával együtt. Innen csak a fiú tudott megszökni, aki azonnal próbált segítséget kérni külföldön. Fülöp Bonifáccal a pápához küldte, azonban a pápa nem akart segítséget nyújtani számára, és megtiltotta Bonifácnak a keresztények elleni hadakozást.

Ekkor Alexiosz a velenceiekkel kezdett alkudozni. Velence számára kapóra jött a trónkövetelő, hiszen Bizánc régi riválisa volt a tengeren és nem utolsósorban bosszúra vágyott egy korábbi sérelme megtorlásaképpen. 1182-ben Konstantinápoly népe forrongásokba kezdett, amely abban csúcsosodott ki, hogy legyilkolták és felégették a konstantinápolyi latin negyedet, melyben rengeteg velencei kalmár lakott családjával. A lehetőség a bosszúra húsz év után adódott, amikor a velenceiek kezében volt egy felszerelt hadiflotta, egy trónkövetelő és 11 000 elszánt, hódításra éhes idegen harcos – az itáliai köztársaság velencei vér kiontása nélkül kaphatott elégtételt és gazdagodhatott meg.

Alexiosz mindent megígért. A frankoknak a keresztes háború támogatását emberrel, felszereléssel és pénzzel, a velenceieknek kincseket, a pápának pedig megígérte, hogy egyesítik a keleti és a nyugati egyházat. Ezzel eldőlt a kérdés, 1203 tavaszán a hajóhad vitorlát bontott, és megindult Bizánc felé. Májusban Korfu szigetén aláírtak egy megállapodást, amely megerősítette a három fél egyezségét és megváltoztatta a hadjárat eredeti célját.

Ezek után a sereg Konstantinápoly városának falai alá hajózott. A Boszporuszról az Aranyszarv-öbölbe való bejutást egy lánc akadályozta meg, amely a Galata nevű erődhöz volt erősítve. Mivel a bizánci hadiflotta nem tudta megvédeni, a frankok rohammal bevették az erősséget és leengedték a láncot. A velencei flotta ezután akadálytalanul behajózhatott az öbölbe. A megegyezés alapján a velenceiek vízen, a frankok pedig szárazföldön, hét zászlóaljba szerveződve a várost északkeleti irányból támadták meg.

Konstantinápoly ostroma

A keresztesek megerősített tábort hoztak létre. A görögök minden nap többször is kitörtek a várból, azonban nem tudtak komolyan gyengíteni az ostromlókat. A keresztesek helytálltak, többször ellentámadásba lendültek és komoly veszteségeket okoztak a görögöknek. Egy ízben a falakat is megtámadták, azonban Konstantinápoly 15 000 védője közül mintegy ötezer fő varég zsoldos volt; ezek az elit katonák vissza tudták verni a falakra hágó latin lovagokat.

A velenceiek eközben a tengeri falat ostromolták, mely a védőfal gyenge szakaszaként volt szamon tartva. Elbeszélések szerint egy alkalommal maga az idős dózse vezette a támadást, kezében Szent Márk lobogójával, amelynek hatására a velenceiek fellelkesülve megmászták a falakat és bevettek 25-öt a várost védő 106 toronyból. A görögök ugyan megpróbálkoztak egy ellentámadással, de ez kudarcba fulladt; a velenceiek meggyújtották a város előttük elterülő részét, és a tűz megakadályozott mindenfajta ellentámadást.

Július 17-én III. Alexiosz, a bizánci császár teljes hadseregét összegyűjtötte és kivonult a keresztesek tábora elé csatát vívni, azonban nem akarta megrohanni a megerősített tábort, a keresztesek pedig nem akartak a túlerővel szemben nyílt összecsapásba bocsátkozni. A helyzetet a velenceiek oldották meg, amikor otthagyták az általuk elfoglalt falszakaszt és partra szálltak szövetségeseik védelmében. Ekkor a császár visszavonult a falak mögé, majd aznap éjszaka magához vett annyi kincset, amennyit csak bírt, és megszökött a városból. A hírre Konstantinápoly népe előhozatta II. Izsákot a börtönből, visszaültette trónjára és követeket küldött a keresztes hadsereghez. Azok az új császár elé terjesztették követeléseiket és felültették védencüket, Angelosz Alexioszt apja mellé a trónra társuralkodónak IV. Alexiosz néven. Ígéretekkel elhalmozva Galataban vertek tábort, hogy elkerüljék az összetűzéseket a lakossággal.

Az új császár azonban nem volt népszerű. A görögök gyűlölték, hiszen idegen fegyverek segítségével jutott hatalomra, a keresztesek pedig várták fizetségüket, 200 000 márka ezüstöt. IV. Alexiosz azonban késlekedett. Meghosszabbíttatta szerződését a keresztesekkel 1204 márciusáig, és útra kelt a birodalmában, hogy megszilárdítsa hatalmát. Távollétében azonban zavargás robbant ki Konstantinápolyban: a latin negyedet ismét megtámadta a görög lakosság, a kialakult káoszban pedig a város jelentős része leégett. Nemsokára 15 000 latin menekült érkezett a keresztesek galatai táborába. Miután IV. Alexiosz visszatért a fővárosba, az elégedetlenkedő arisztokrácia összeesküvést szőtt ellene, lefizette a varég gárdát, börtönbe záratta a két császárt és egy Murtzephalosz nevű görög nemest ültetett a trónra V. Alexiosz néven. Az új császár azonnal lecsapott a frankokra: égő hajókat küldött a galatai kikötőbe, azt remélve, hogy felgyújthatja a latin hajóhadat. A terv csakis a velenceiek gyors közbelépésének köszönhetően hiúsult meg, akik csáklyákkal és kampókkal ellökték az égő hajókat a sajátjaiktól.

Ez már nyílt hadüzenet volt. A keresztesek eddig lépten-nyomon megosztottak voltak, sokan folytatni akarták útjukat a Szentföldre, de ez a cselekedet mindannyiuk szemében hatalmas árulás volt, ezért összezártak, és úgy döntöttek, elfoglalják Konstantinápolyt. 1204 márciusában felosztották egymás közt a Bizánci Birodalmat és harcba indultak.

Április 9-én megindult a támadás a tengeri falak ellen. Noha több helyen is támadtak, a görögök keményen harcoltak és kitartottak, ezért a kereszteseknek vissza kellett vonulniuk a megerősített falak alól. Április 12-én azonban újabb támadást indítottak a tenger felől. Ezúttal két összekötözött hajóval támadtak egy bástyát, így a védőknek hirtelen sokkal nehezebb dolga lett, hiszen amíg egy hajó jutott egy bástyára, addig könnyen vissza tudták verni a támadásokat. Eközben egy csapatnak sikerült csákányokkal rést nyitni a falban; a lyukon át bemászó frank lovagok addig tartották a rést, amíg meg nem érkezett az erősítés. Eközben a falakon kívül táborozó császár, aki a keresztesek zaklatása céljából volt kint, visszasietett a városba, azonban a varég gárda, amelyet nem fizettek ki és éhezett, otthagyta a csatát és a várost.

A keresztes sereg egy része letáborozott a falakon belül, egy másik része pedig a falakon kívül, az elhagyott görög táborban éjszakázott. A falakon belül lévők tüzeket gyújtottak, hogy időben észrevegyenek egy esetleges görög támadást, de a szél felkapta és elterjesztette a tüzet, így kevesebb mint két év alatt a város harmadszorra borult lángba. A városba visszatérő V. Alexiosz, miután tudomásul kellett vennie, hogy ellentámadást nem tud vezetni, összeszedte embereit és vagyonát, majd elhagyta a Városok Királynőjét. Másnap reggel a keresztesek, látván, hogy nincs ellenállás, féktelenül elkezdték fosztogatni a várost. A nem leégett részeket kifosztották és rengeteg embert legyilkoltak. A gyilkolás, fosztogatás és erőszak három napig tartott, melynek során rengeteg kincset összeraboltak, számos épületet, könyvet és műalkotást megrongáltak, elloptak és elpusztítottak. A második Róma, amely kibírta a bolgárok, avarok, szeldzsukok és hunok ostromát, immár elesett. Odaveszett páratlan alkotásai a mai napig pótolhatatlanok.

Utóhatások

A gazdátlanul maradt Bizánci Birodalmat a keresztesek felosztották egymás között. 1204 május 16-án létrehozták a Latin Császárságot (Romania), amelynek császára VIII. Balduin flandriai őrgróf lett. Montferati Bonifác a Thesszaloniki Királyság uralkodója lett, az ő családja ugyanis sok bizánci és keleti kapcsolattal rendelkezett, ezért a velenceiek veszélyesnek ítélték. Mellette létrejött az Akháj Fejedelemség és az Athéni Hercegség is, amelyek mind a Latin Császárság által irányított országok voltak. Görög utódállamok is létrejöttek, például az Epiruszi Despotátus, Anatóliban pedig a Nikaiai és Trapezunti Császárságok. Egyikőjük sem volt azonban stabil állam, és nem tudtak hatékonyan szembeszállni a hódítókkal. A bolgárokkal vívott álladó harcokban felmorzsolódtak, és a török hódítással szemben nem volt erős, egységes állam.

Az alkuból Velence jött ki a legjobban. Megszabadult a Genovával szövetséges Bizánctól, a zsákmányolt kincsek nagy része pedig a Serenissima[1] kincstárába vándorolt.

Konstantinápoly 1261-ben került újra görög kézre, amikor a trapezunti császár, Palailogosz Johannész visszafoglalta és megkoronáztatta magát VIII. Mikhaél néven. Az állandó háborúk felemésztették a birodalom kincsestárát és katonai erejét. A Bizánci Birodalom, amely ezer éven át hordozta az ősi Róma hagyatékát, soha többé nem nyerte vissza régi tündöklését. A pénzéhség és a megosztottság, valamint az emberi rövidlátás meghozta az eredményét: kétszáz év múlva a várost elfoglalták az oszmán-törökök, és azóta nincs kereszt az Hagia Sophia tornyán.

Hegedűs István

Források:

Historia Cronologia http://historia-cronologia.lapunk.hu/ – Keresztes Háborúk. 5. IV Keresztes hadjárat, vagy latin háború 1202-1204. 2022.09.15

De Villehardouin, Geoffroy : Bizánc megvétele. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985. Online elérhetőség: https://mandadb.hu/dokumentum/438537/Geoffroy_de_Villehardouin_Bizanc_megvetele.pdf Hozzáférés: 2022.09.15

Juhász, István : Keresztes hadjáratok és pénzügyek- A hadjáratok (2.rész) 2021.05.14 https://ado.hu/ado/keresztes-hadjaratok-es-penzugyek-a-hadjaratok-2-resz/ Hozzáférés: 2022.09.15

Marczali, Henrik: Nagy képes világtörténet, V Kötet II rész, XIV Fejezet: A görög császárság a XII században. A negyedik keresztes hadjárat. Elérhetőség: https://mek.oszk.hu/01200/01267/html/05kotet/05r02f14.htm  Hozzáférés: 2022.09.15

Tarján, M. Tamás: A keresztesek hadjáratban elfoglalják Konstantinápolyt Rubicon Online, Elérhetőség: https://rubicon.hu/kalendarium/1204-aprilis-13-a-iv-keresztes-hadjaratban-elfoglaljak-konstantinapolyt?gc_id=14734383555&h_ad_id=547570060264&gclid=Cj0KCQjwmouZBhDSARIsALYcourHtAd7q4tGhgw-wlyeLbvok-yjHtcW89V3QwBwjBDFFse02haDrvEaAudNEALw_wcB Hozzáférés: 2022.09.15

Ostrogorsky, Georg: A bizánci állam története. Osiris Kiadó,Budapest, 2003.

F. Madden, Thomas: The Venetian Version of the Fourth Crusade: Memory and the Conquest of Constantinople in Medieval Venice. Speculum, 87. évf. 2. sz, 2012.

[1] A Legfenségesebb. A Velencei Köztársaság hivatalos olasz neve Serenissima Repubblica di Venezia, amelyre gyakran egyszerűen csak Serenissima-ként hivatkoztak a kortársak.

Ezt olvastad?

Konstantinápoly ostroma és bukása 1453-ban

Mint előző cikkünkből kiderült, hosszas előkészületek után II. Mehmed csapatai április elején érkeztek meg Konstantinápoly falai alá, ezzel kezdetét vette

X