A Kvantung-hadsereg külföldi tevékenysége

Japán már a 19. század második végétől erősen militarizálódott, mely csak jobban felélénkült az Oroszország elleni 1905-ös háborúval, majd az első világháborús győzelmével. Ezek mind-mind előkészítették Japán katonai állammá válását, noha a fordulat az 1930-as évekig váratott magára. Cikkemben azt kívánom bemutatni, hogy miként vált a háborúkat kezdeményező profi Kvantung-hadsereg (Kwantung) a második világháború végére egy mondhatni használhatatlan, csupán fanatikusokból álló alakulattá.

Témánk fő kiinduló állomása számos évszám és esemény lehetne, azonban a legjelentősebb mindenképp 1931, amikoris a miniszterelnök elleni 1930-as (mellékesen sikertelen) merénylet után egy katonai puccs robbant ki. A puccs ugyan sikertelenül zárult, a kezdeményezés azonban így is a Kvantung-hadsereg[1] kezébe került, mely függetlenedni tudott a központi irányítás alatt álló Japán Birodalmi Hadseregtől. 1931 szeptemberében pedig már meg is indult az első jelentősebb magánakciójuk: kirobbant a mukdeni incidens és Mandzsúria bekebelezése.

Japánnak Mandzsúria több szempontból is fontos volt. Egyrészt lehetőséget teremtett a Szovjetunió elleni háború előkészítésére és megtörte a japánellenes kínai erőket. Másrészt a Kvantung-hadsereg kiépíthetett magának egy olyan gazdasági hátteret, amit a politikai céljai szolgálatába állíthatott.

„Ahhoz, hogy felkészüljünk a világkonfliktusra, a japán népnek végül is meg kell szereznie Shansi szenet, Hopei vasát, valamint Honan és Shantung gyapotját” – írta Isivara Kandzsi (Kanji Ishiwara) a Kvantung-hadsereg egyik tábornoka.[2]

Itagaki Szeisiró (Seishiro Itagaki), a Kvantung-hadsereg helyettes vezérkari főnöke a gazdasági tényezők mellett már a japán nép életteréről is beszélt, és úgy gondolta, hogy a túlnépesedett Japánnak Mandzsúria mellett Észak-Kínára is szüksége van. Mandzsúria megszerzése még 1931-ben megtörtént, de Mandzsukuo létrehozása 1932. február 18-ig váratott magára. A bábállam vezetője a kínai excsászár, Pu Ji (Pu Yi) lett. Pu Ji maga is bevallotta, hogy szerepe csak címzetes volt, hisz ahogy írta, „még arra sem volt jogom, hogy saját elhatározásomból rezidenciám kapuján kilépjek”.[3] 

Mandzsúriában a Kvantung-hadsereg harmadáron felvásárolta a kínai parasztok földjeit, és áttelepítették őket kevésbé termékeny területekre, hogy az így megszerzett földeket a Japánból érkező új telepeseknek adhassák. A gyakran erőszakkal elkobzott földek módszere azonban kontraproduktívnak bizonyult, hiszen ezzel a japánok kiváltották a helyiek gyűlöletét, és gyakran megtámadták a szigetországból érkező telepeseket.

A megtorlás eszköze? A 731-es egység

A Kvantung-hadsereg a megszállás után elkezdett kísérleti laborokat felállítani. Isii Siró (Shirō Ishii), a tokiói katonai kórház járványmegelőzési osztályának vezetőjének, aki már ezelőtt is vegyifegyverek előállításán dolgozott, Mandzsúria elfoglalása után lehetősége nyílt arra, hogy immáron embereken végezhesse el kísérleteit, így 1932-ben jelentkezett a hadseregnél, hogy az újonnan elfoglalt területre küldjék kutatási lehetőségeinek bővítésére. Siró végül a Harbintól 100 kilométerre délre található Csong Ma (Zhong Ma) erődben alakította ki kutató laborját. Sirót 1936. augusztus 1-jén kinevezték a Kvantung-hadsereg Járvány-ellenes Vízellátási és Víztisztítási Hivatalának élére, mivel az előző évben nagyjából 6.000 katonát ölt meg egy kolerajárvány, és a hírszerzés szerint kínai, de lehetséges, hogy szovjet szabotázsról volt szó. Mivel néhány fogolynak sikerült megszöknie a Csong Ma erődből, és partizánakciókba kezdtek, kitudódtak a tábor titkai, ezért átköltöztek a sokkal nagyobb területtel rendelkező Ping Fanba. Tehát téves az az elterjedt nézet, miszerint a gyakran emlegetett 731-es egység helyi ellenállás megtörése miatt jött volna létre, és mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy az egész projektet a lehető legnagyobb titokban próbálták tartani.

Az ellenállás letörése

Mandzsúria elfoglalását bármennyire ellenezte a japán kormány, a megszállás után már nem volt visszaút, s elengedhetetlenné vált a szárazföldi haderő nagyobb mértékű fejlesztése, hiszen a mindössze két hadosztályból álló (nagyjából 65.000 fő) Kvantung-hadsereg nem volt képes megvédeni ezt, a Szovjetunióval, a Mongol Népköztársasággal és Kínával, azaz három ellenséges országgal is határos területet. Japán megoldása egy új helyi, azaz mandzsukuoi hadsereg felállítása volt. Kezdetben dezertált kínai katonákból szervezték meg a hadsereget. Később azonban fokozatosan kizárták őket, mivel megbízhatatlannak tartották az elmenekült kínaiakat.

A mandzsúriai incidens után a Kvantung-hadsereg erőteljesebben fordult Kína felé. Az alakulat és a kínaiak között Sanhajkuanban (Shanhaiguan), 1933. január elején újabb harc tört ki, és a japán túlerő miatt a kínaiaknak a Nagy Fal déli oldalára kellett visszavonulniuk. Az esetet ugyan Kína bepanaszolta a Népszövetségnél, a következmények elmaradtak, lévén Japán 1933 márciusának végére bejelentette kilépését a szervezetből.

Májusban megkötötték a Tanggu fegyverszünetet, ami kedvezőtlen volt Kína számára: elvesztették Rehe tartományt és a sanhajkuani kaput, emellett létrehoztak egy demilitarizált övezetet Tiencsintől és Pekingtől északra. A japán előretöréshez hozzájárult, hogy Csang Kaj-sek (Chiang Kai-shek) nagyobb ellenséget látott a kommunistákban, mint a japánokban, és az is, hogy a japánok befogták a kínaiak titkos üzeneteit.

A japán külügyminisztérium ingaként változtatta pozícióit 1933 és 1937 között: egyes pillanatokban úgy tűnt, hajlandóak békélni a kínai kormánnyal, máskor viszont szoros lépést tartottak a Kvantung-hadsereggel, később le is szögezték, hogy Japán nem tűr meg nyugati segítséget Kína számára. A Kvantung-hadsereg sem tétlenkedett, betört Belső-Mongóliába, és létrehoztak egy új bábállamot, Mengkukuot. Kínának tehát 1935-re egyértelművé vált, hogy a japán előrenyomulást az sem akadályozta meg, hogy de facto lemondtak Mandzsúriáról a szigetország javára.

Nincs más hátra, csak előre!

1936-ban a Kvantung-hadsereg vezérkarának fiatal tisztjei egy új tervvel álltak elő, ami többek között további betörésekről rendelkezett Belső-Mongóliába. 1936 őszén a gyakorlatba is átültették a tervet: a Kvantung-hadsereg a kollaboráns, ám rosszul felszerelt mongolokkal együtt bevonult Suiyuan[4] tartományba, azonban a tehetséges helyi hadúr, Jan Hszi-san (Yan Xishan) súlyos vereséget mért a támadókra. Isivara Kandzsi, a Kvantung-hadsereg vezérkari főnöke dühösen reagált, valószínűleg nem is a vereség hatására, sokkal inkább mert az ő tudta nélkül indultak el támadásba. A győzelem híre bejárta Kínát, és bizakodással töltötte el a Kuomintangot, hogy sikeresen visszaverték a hírhedt Kvantung-hadsereget. A becsületvesztést azonban Japán sem engedhette meg magának, s nagyszabású bosszúcsapást kezdett előkészíteni. 1936 végére, 1937 elejére mind a kínaiaknak, mind a japánoknak egyértelművé vált, hogy a háború elkerülhetetlen.

A végzetes háború

Isivara Kandzsi június 27-én jelezte a hadügyminisztériumnak, hogy sürgősen hívják fel a terület parancsnokainak figyelmét arra, hogy Tokió ellenez minden provokatív akciót.  Okamoto Kijotami (Kiyotami Okamoto) ezredest ki is küldték Észak-Kínába ellenőrizni a helyzetet, de biztosította a kormányt, hogy minden rendben van. Okamoto azonban valószínűleg nem tudott a titkos üzenetről, melyet Tódzsó Hideki (Hideki Tojo) (itt még, mint Szugijama [Sugiyama] hadügyminiszter-helyettese) írt, miszerint amennyiben a Szovjetuniót meg szeretnék támadni, először a nankingi kormánnyal kell leszámolniuk, hogy biztosítva legyen a hátuk. 1937. július 7-én a Peking közelében található Marco Polo-hídnál a japán csapatok hadgyakorlatot tartottak, ami alapvetően megszokottnak számított, hiszen Japán rendelkezett a joggal, hogy Észak-Kínában katonai akciókat hajtson végre, azonban miután egyik katonájuk eltűnt, követelték, hogy beléphessenek a kínai területre megkeresni bajtársukat, viszont ezt a kínaiak megtagadták tőlük, így fegyveres összecsapásra került sor.

Az incidens után a nankingi és a tokiói kormány is reagált: hiába egyeztek meg a felek a tűzszünetről, Japán számára jelzésértékű volt, amikor Csang Kaj-sek bejelentette, hogy csapatokat vezényel északra, mire Fumimaro Konoe szintúgy elrendelte Mandzsúriából és Koreából katonák átcsoportosítását a kínai határra.

„Az észak-kínai incidens békés rendezése érdekében tett kemény erőfeszítéseink minden jel szerint kudarcot vallottak” – Fumimaro Konoe 1937. július 17-i kijelentése.[5]

A japánok a mozgósítás után, július 28-án lendültek valódi támadásba északon, augusztus 4-én pedig már Pekinget is elfoglalták. A kínaiak a támadásra válaszul, július 28–29-én Tongcsuban (Tungchow) lemészároltak nagyjából 250 japán polgárt. Ennek hatására Japánban csak erősödött a bosszúvágy, a tábornokok ezt követően már Kína „teljes szétzúzásáról” beszéltek. Északon, augusztus 15-én Itagaki Szeisiró (Seishiro Itagaki), a Kvantung-hadsereg altábornagya nagyjából 3.000 fős hadseregével támadást indított a Nankov-hágó ellen, azonban a kínai ellenállás túl erősnek bizonyult, így segítséget kért: hamarosan 15.000 japán katona érkezett számára. Eközben megkezdődött Csahar (Chahar) ostroma is Tódzsó Hideki vezetésével, ami eredményeként augusztus 27-ére elfoglalták Kalgant. A régióban Japán bevetette a Kvantung-hadsereg 90.000 katonáját, illetve hozzátársult az ugyan rosszul felszerelt és kiképzetlen, de 60.000 tagot számláló Demcsugdongrub mongol serege is.

A szélesen ismert (főleg kínaiak által hangoztatott) álláspont szerint az akció azonban előre meg volt tervezve, ráadásul minderről a felsővezetésnek is tudnia kellett. Ezzel szemben Herbert P. Bix Pulitzer-díjas művében fejtette ki, miszerint Hirohito és köre biztosan nem tudott a Marco Polo-hídi támadás előkészületeiről, mivel tisztában voltak azzal, hogy az újonnan meghódított területeknek békére van szükségük a fejlődéshez, ami elengedhetetlen, ha Japán profitálni akar belőlük, ezért egy újabb támadás elindítása minden eddigi megszerzett területet veszélybe sodorna. Emellett le kellett volna még számolniuk az észak-kínai és mandzsúriai felbújtókkal, amit többek szerint az elmenekült Csang Hszüe-liang (Chang Hsueh-liang) tábornok szított. Frank Dorn történész a két véleményt erősíti meg: a japánok előre megszervezték a támadást, hiszen napokon belül hatalmas embertömeget mozgattak meg, és ilyen gyors logisztikai teljesítményre csak úgy lehettek képesek, ha előre megtervezett akcióról volt szó, Dorn azonban a politikai vezetés tájékozottságára nem tér ki.

A Csang Kaj-sek által megbízott Tang Enbo tábornoknak Jan Hszi-san segítségével sem sikerült megvédenie a területet, és visszavonultak, viszont mindkét fél súlyos emberveszteségeket szenvedett.  Ezzel egyidőben azonban Japánnak be kellett látnia, hogy az észak-kínai front megfagyott, és csapatokat kell átvezényelnie. 1938 tavaszának végén a Birodalmi Főparancsnokságnak már igénybe kellett vennie a Kvantung-hadsereg szovjetellenes tartalékait is, így Mandzsúriában csupán hat hadosztály maradt (plusz egy Koreában), a szovjetek húsz hadosztályával szemben, mely a határon állomásozott.

És a medve?

A Szovjetunióban 1936–1937-ben elkezdődött tisztogatások azt a látszatot keltették a japán vezetésben, hogy a Vörös Hadsereg hamarosan szét fog esni. Ennek hatására 1937. június 30-án az Amur-folyónál kitört egy határincidens, és a japánok három szovjet csónakot süllyesztettek el, bár a mai napig nem tisztázott, ki is lőtt először, feltehetően a Kvantung-hadsereg volt a kezdeményező. Az esemény azonban pontos előrejelzése volt a romló japán–szovjet kapcsolatoknak.

Eközben a sztálini tisztogatások olyan nagy mértéket öltöttek, hogy 1938. július elejére a Távol-keleti hadseregben a parancsnokok és tábornokok több mint felét eltávolították. A Kvantung-hadsereg erre felbátorodva indította el támadását a Csangkufeng-magaslatért. A japánok kezdetben fölényben voltak, és további csapatokkal erősítették meg a magaslatot, azonban a szovjet légierő visszavonulásra kényszerítette a japán repülőgépeket, ezt követően pedig – a bombázások hatására – a támadók a majdnem egy hónapig tartó csatát követően inkább visszavonultak.

A következő nagyobb összecsapás a mongol–mandzsu határon lévő, Nomonhan falu közelében tört ki. A harcok hamar eldurvultak, és nagyszámú emberanyag, tüzérség, harckocsi és repülőgép vett részt benne, s bár a szovjetek állítása szerint a japánok még biológiai fegyvereket is bevetettek, erre azonban nincs kézzel fogható bizonyíték. A Kvantung-hadsereg katonái hiába voltak elszántak és rendelkeztek erős harciszellemmel, amikor egy jobban felfegyverzett ellenséggel találták szemben magukat, a lelkesedésükkel együtt vezetőikbe vetett bizalmuk is elillant. Ez történt 1939 májusától a Halhín-goli csatában, többek között a fiatal katonákból álló 23. gyalogos hadosztállyal is, amely minimum 70%-os veszteséget szenvedett, az áldozatok számát pedig 18.000 és 23.000 közé teszik, a mandzsu kollaboránsokat nem számítva. A szovjetek vesztesége nagyobb volt, 25.000 fő, azonban kétségtelen, hogy a Vörös Hadsereg óriási győzelmet aratott a Kvantung-hadsereg felett.  A harcoknak a szeptember 15-én Vjacseszlav Molotov és Tógó Sigenori (Shigenori Tōgō) között megkötött fegyverszünet vetett véget.

1941 júliusára a Kvantung-hadsereg 16 hadosztályból állt, azaz nagyjából 700.000 katona tartozott a kötelékébe, de komolyabb magánakciót a későbbiekben már nem folytattak. 1945 augusztusában pedig a szovjet offenzíva hatására néhány nap alatt teljesen megsemmisültek. A kijelentéshez, mely szerint a Kvantung-hadsereg valóban egy profi hadseregcsoport lett volna, több szempontot is figyelembe kell vennünk: egyfelől az ellenség felkészültségét, aki ellen bevetették, másfelől a stratégia és taktika alkalmazásának sikerességét. Ebből kiindulva kijelenthető, hogy a Kvantung-hadsereg nem volt több, mint fanatikus japán tisztek tömörülése, akik fittyet hányva a központi kormányzat döntésére, magánakciók kirobbantásában sikeresen szerepeltek, az elhúzódó csatákat azonban a központi erősítés nélkül mind elvesztették volna.  A Kvantung-hadsereg prófétaként viselkedett, önmagát mindig is úgy definiálta mint a Japán Birodalom érdekeit védő haderő, a japán császárra pedig mint Ázsia legideálisabb uralkodójára hivatkoztak. Mandzsúria megszállását is többek között azzal magyarázták, hogy ez Ázsia egészének jobb jövőjét jelenti. Az ideológiát mi sem tudná jobban bemutatni, mint Muto Nobujosi (Nobuyoshi Muto) levele. Nobujosi a Kvantung-hadsereg egyik tábornoka, illetve Mandzsukuo nagykövete is volt, s így fogalmazott 1932 augusztusában: „Mi több, a Királyi Út, a koncepció, amelyet egész Mandzsukuóban el kellene terjeszteni, birodalmunk egyedülálló útjának kiterjesztése, ezért [Mandzsukuo felépítése – N.B.] egy nagyszerű munka […]”.[6]

Nagy Botond

Felhasznált irodalom:

Conrad Totman: Japán története. Ford. Antóni Csaba. Bp. 2006.

Eri Hotta: Pan-Asianism and Japan’s War 1931–1945. New York 2007.

Frank Dorn: The Sino-Japanese War, 1937-41. From Marco Polo Bridge to Pearl Harbor. New York. 1974.

G. William Whitehurst: The China Incident: Igniting the Second Sino-Japanese War. McFarland. 2021.

Hal Gold: Unit 731 Testimony. Singapore. 2004.

Sheldon H. Harris: Factories of Death. Japanese biological warfare 1932–45, and the American cover-up. London. 1994.

Herbert P. Bix: Hirohito and the Making of Modern Japan. New York. 2000.

Hsu Long-hsuen, Chang Ming-kai: History of The Sino-Japanese War (1937- 1945). Taipei. 1971.

James Boyd: The Army that Never Was: the Unrealistic 1936 Kwantung Army plan for an Inner Mongolian Army. Japanese Studies, 33. (2)

Mario Martin Merino: Unit 731. Japan’s Angels of Death. (https://www.researchgate.net/publication/354132043 – a hozzáférés dátuma: 2023.06.09.)

Mark Peattie, Edward Drea, Hans van de Ven: The Battle for China. Essays on the Military History of the Sino-Japanese War of 1937-1945. Stanford. 2011.

Mayumi Itoh: Japanese War Orphans in Manchuria. Forgotten Victims of World War II. New York. 2010.

Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Ford. Bojtár Péter, Csillag Gábor, Varga Zsuzsanna. Bp. 1992.

Philip Jowett: Rays of the Rising Sun. Armed Forces of Japan’s Asian Allies 1931–45. Solihull. 2004.

Pu Ji: Az utolsó kínai császár voltam.² Ford. Józsa Sándor. Bp. 1972.

Rana Mitter: China’s War with Japan, 1937-45. The Struggle for Survive. London. 2013.

Stuart D. Goldman: Nomonhan, 1939. Annapolis. 2012.

Szerdahelyi G. István: Japán. In: 20. századi egyetemes történet. II. Európán kívüli országok. Szerk. Németh István. Bp. 2006.

Ting Guo: Surviving in Violent Conflicts. Chinese Interpreters in the Second Sino-Japanese War 1931–1945. London. 2016.

[1] A Kvantung-hadsereget az orosz-japán háború után hozták létre. Eredetileg területvédelmi erőként, az 1919-es átszervezés után azonban fokozatosan önálló hadsereggé fejlődött. Az 1930-as évekre a Kvantung-hadsereg már komoly politikai befolyással rendelkezett és annak alakítójává vált. A határkonfliktusok és a második kínai-japán háború kirobbantásában kulcsfontosságú szerepet töltött be.

[2] G. William Whitehurst: The China Incident: Igniting the Second Sino-Japanese War. McFarland. 2021. 113.

[3] Pu Ji: Az utolsó kínai császár voltam. Ford. Józsa Sándor. Bp. 1972. 303.

[4] Ma már nem létező tartomány. Belső-Mongolia Autónom Terület része.

[5] Hsu Long-hsuen, Chang Ming-kai: History of The Sino-Japanese War (1937- 1945). Taipei. 1971. 175.

[6] Eri Hotta: Pan-Asianism and Japan’s War 1931–1945. New York 2007. 121.

Ezt olvastad?

Garanciától a szövetségig – Lengyelország és a nyugati hatalmak diplomáciai kapcsolatai a második világháború előtt

Európában 1939 tavaszán egy minden korábbinál súlyosabb krízis kavarta fel a diplomáciai élet „München utáni” nyugvó homokját. Az elmúlt év

X