A második búr háború, avagy hadviselés egy új korszak határán

A 19. század második felében, az afrikai kontinens területeinek gyarmatosításáért zajló nagyhatalmi „versenyfutás” egyik utolsó felvonását jelentette az 1899. október 11-én kirobbanó második angol–búr háború. A konfliktus fő mozgatórugója az ásványkincsekben gazdag dél-afrikai régió feletti fennhatóság kérdése volt, közvetlen kiváltó okát pedig a Brit Birodalom, és a tőle részben független búr köztársaságok érdekütközése jelentette. A Viktoriánus-kor utolsó háborújaként is a történelmi emlékezetbe vésődött konfliktus a brit hadsereg gyors győzelme helyett egy több mint két és fél évig elhúzódó, rendkívül kegyetlen és erőszakos eseménysorozatot eredményezett, mely a korszak technikai vívmányait is felvonultatva már előrevetítette a 20. század totális háborúinak rémképét, a háború során felállított koncentrációs táborok pedig a konfliktus szomorú örökségeként épültek be a köztudatba.

Előzmények

Az európaiak dél-afrikai jelenlétének gyökerei egészen a 15. század végéig vezetnek vissza, de a hollandok (pontosabban a Holland Kelet-Indiai Társaság) voltak az elsők, akik állandó telepeket létesítettek a térségben, az elsőt 1652-ben az Asztal-öböl partján. A mai Fokváros az elkövetkező években fejlődésnek indult és jelentős számú telepes érkezett a kolóniára, többségében Németalföldről (hollandok, flamandok, frízek), de németek és Franciaországból emigrált hugenották is megtalálhatóak voltak köztük. Ők tették ki a 19. századtól búroknak (hollandul boer, a szó maga magyarul parasztot jelent) nevezett népcsoport magvát, akik főként mezőgazdasággal, állattenyésztéssel és bortermeléssel foglalkoztak, számuk folyamatos növekedésével pedig a Fokváros körül elterülő, kedvező, mediterrán éghajlatú területek termővé tételét követően hamarosan Fokföld határait átlépve, Afrika belső területei felé is terjeszkedni kezdtek. Mindezek elkerülhetetlenné tették a köztük és az őslakó törzsek közötti konfliktusok kirobbanását, a velük való kereskedés mellett pedig erőszakos úton igyekeztek kisajátítani földjeiket, és magukévá téve a kálvinista „civilizáció-terjesztő” eszmeiséget, igyekeztek a velük ellenséges törzseket visszaszorítani, illetve alávetett státuszba lökni őket.

Egy búr család a 19. század második felében (forrás: commons.wikimedia.org)

A napóleoni háborúk következményeként 1795-ben előbb ideiglenesen, majd 1802-től állandó jelleggel a Brit Birodalom fennhatósága alá került Fokföld, amely egyben azt is jelentette, hogy az addig szórványos angol jelenlét a terület kormányzásában fokozatosan megerősödött. Az új brit kormányzat a maga intézkedéseivel (pl. az angol hivatalos államnyelvvé emelésével) csakhamar szembekerült a búrokkal, akik számára még az olyan előremutató intézkedések, mint a rabszolgaság 1833-as eltörlése is inkább a kulturális és gazdasági létük aláásását jelentette (a rabszolgatartóknak járó kötelező kárpótlás összegének töredékét kapták csak kézhez). Mindezek arra sarkallták őket, hogy 1836–1837-től tömegével kezdjék meg a Fokföldről való elvándorlást, amit a szakirodalom csak a „Nagy vándorlásként” aposztrofál – az elkövetkező tíz évben körülbelül tizennégyezer búr férfi és nő indult el szekereiken, szolgáikkal és állataikkal együtt észak felé, hogy a brit függéstől való megszabadulástól hajtva és a zulu törzsekkel vívott véres harcok árán letelepedhessenek. Nemsokára közösségeik több államalakulatot is létrehoztak, amelyek közül a legfontosabbak Natal, Oranje, és Transvaal (más néven Dél-afrikai Köztársaság) voltak.

A Brit Birodalom a térség stabilitásának fenntartásában volt érdekelt, hiszen a Jóreménység foka kiemelt stratégiai helyzettel bírt a világkereskedelemben. Emiatt a brit gyarmati kormányzatnak komoly gondot okozott, hogy a búrok az elvándorlásukat a koronától való függés felszámolásának szándékával hajtották végre, és az afrikai törzsekkel folytatott fegyveres összetűzéseik az őslakos-telepes viszonyt tovább rontva, komolyan veszélyeztették a brit érdekeket a régióban. Nagy-Britannia célja ebből következően az volt, hogy megakadályozza az egyes helyi konfliktusok kiszélesedését, és hogy a lehető leghatékonyabb ellenőrzés alatt tartsa a búr csoportokat, valamint megakadályozzon minden szövetséget közöttük és fenntartsa ezeknek a közösségeknek a politikai széttagoltságát. A britek így részben támogatták a búr köztársaságokat, ha érdekeik éppen így diktálták, részben azonban a fokozottabb befolyás alá vonásuk volt a cél, mint például a zulukkal vívott háborújukban meggyengült Transvaal 1877-es annektálása. Ez utóbbi azonban teljes mértékben sikertelen döntésnek bizonyult, az 1880-ban kitört transvaali felkelés (vagy más néven az első búr háború) következtében a brit kormányzat egy költséges, elhúzódó háborút elkerülendő 1881-ben visszaállította Transvaal korlátozott szuverenitását, de a háborús győzelem ténye a későbbiekben a búr avagy afrikáner nacionalizmus előretörésének egyik előmozdítója lett, melynek talán legfontosabb hirdetője ekkor Transvaal új elnöke, Paul Kruger volt.

Térkép a dél-afrikai brit gyarmatokról, és a két búr köztársaság, Oranje Szabadállam és Transvaal Köztársaság területéről (forrás: warmuseum.ca)

Az 1886-ban Witwatersrand területén felfedezett hatalmas aranymező döntő változásokat hozott nem csak Transvaal, hanem a térség hatalmi és gazdasági viszonyai között is. A megkezdődő bányászat alapvetően brit tőkéből indult meg, és az addig szegény és rurális búr köztársaság potenciális befektetők első számú célpontjává vált, infrastrukturális beruházások indultak meg, és több ezer munkás, szerencsevadász, kalandor érkezett a régióba – mindez erőteljesen megnövelte Transvaal gazdasági erejét és jelentőségét, ugyanakkor az egyre több külföldi, vagy ahogyan a búrok nevezték: uitlander beáramlása megváltoztatta az addigi birtokviszonyokat és etnikai arányokat. Rövid idő alatt az uitlanderek magas adói adták Transvaal állami bevételeinek közel négyötödét, a beáramló vállalkozók és munkások pedig megközelítették a búr népesség lélekszámát. A britek erősödő pozícióitól való félelem nem volt alaptalan. Az 1890-ben Fokföld miniszterelnökévé választott, befolyásos mágnás, Cecil Rhodes a brit imperializmus lelkes híveként Dél-Afrika brit zászló alatt való egyesítését tűzte ki célul. Elképzelése szerint a brit nemzet arra választatott ki, hogy az ismert világ lehető legnagyobb részét uralma alá vonja, így olyan hatalom összpontosulna a birodalom kezében, amely véget vetne a háborúknak.

Cecil Rhodes és Paul Kruger, Transvaal elnöke (forrás: commons.wikipedia.org)

Transvaal elnöke, Paul Kruger európai szemmel nézve műveletlen államférfi volt (és a korabeli brit döntéshozók személyét emiatt alaposan lenézték), de a búrok közt kivívott tekintélye, vezetői ösztönei és makacssággal párosuló ultra-konzervatív attitűdje, mely a búrok függetlenségéhez kötődő vallásos buzgalommal társult ádáz ellenfélévé tette őt a brit törekvéseknek. Mikor Kruger javaslatára az uitlanderek választójogát önkényesen korlátozták (az egy éves ott tartózkodás követelményét felemelték tizennégy évre), feltehetően Rhodes utasítására fokföldi rendőrök egy csoportja betört Transvaalba, hogy a bevándorló munkások elégedetlenségét meglovagolva megdöntsék a búr kormányzatot. Az ún. Jameson Raid azonban teljes kudarccal végződött, az eseményeket elítélte a világsajtó (II. Vilmos német császár például táviratban gratulált Krugernek), és Transvaal mellé állította a mérsékeltebb és részben brit barát oranjei és fokföldi búrokat is. A brit kormány főmegbízottjával, Alfred Milnerrel való tárgyalások során a búrok igyekeztek engedményeket tenni a briteknek, de mindkét fél számára egyre egyértelműbbé vált a háború elkerülhetetlensége, a búrok pedig a brit csapaterősítések behajózását megelőzendő (ultimátumuk elutasítását követően) 1899. október 12-én megkezdték a hadműveleteiket. Ezzel kitört a (második) angol–búr háború.

A háború korai szakasza

A két búr köztársaság a brit fenyegetettség hatására 1899 őszén általános mozgósítást hirdetett és minden tizenhat és hatvan év közötti férfit fegyverbe szólított. A búrok nem rendelkeztek békeidőben állandóan fennálló, reguláris hadsereggel (a tüzérség kivételével, amely fegyvernem saját, a Császári és Királyi Hadseregére hajazó egyenruhával is rendelkezett), így a kijelölt körzetekben felálló katonai egységek (commando) tagjai saját lovaikon érkező és saját fegyvereikkel felszerelkezett civilekből álltak, tisztjeik pedig részben a helyi elöljárók közül kerültek ki, részben maguk közül választották. A formális katonai kiképzés hiányát azonban a búroknak az életmódjukból fakadó tapasztalatai nagyban ellensúlyozni tudták, amely kifejezetten a lőfegyverek használatában való jártasságukban mutatkozott meg (mindez egyfajta presztízsértékkel is bírt közöttük, amit a gyakori lövészversenyeik is bizonyítottak), továbbá a háború kitörését megelőzően jelentős mennyiségű modern lőfegyverhez (Mauser, Martini Henry puskák) és tüzérségi eszközhöz is hozzájutottak – mindez a háború első szakaszában nagyban hozzájárult sikereikhez.

Búr fegyveresek egy csoportja (forrás: awm.gov.au)

A háború kitörését követően a búrok vették kezükbe a kezdeményezést, és csapataikkal három irányban kezdték meg a brit területek elleni hadműveleteiket, amelyek fő céljai a fontosabb vasúti csomópontoknak számító városok elfoglalása volt – mindezzel a hamarosan esedékes brit csapaterősítések felvonulását kívánták megakadályozni. A kezdetben számbeli fölényben lévő, gyorsan mozgó búr hadoszlopok (nagyjából negyvenezer transvaali és oranjei búr állt szemben a húszezer főt számláló brit gyarmati haderővel) több ütközetben is legyőzték a brit csapatokat, benyomultak Natalba, illetve Fokföld területére. A későbbi események fényében ugyanakkor stratégiai hibának bizonyult az, hogy a további előrenyomulás, illetve a Natalban fekvő legfontosabb kikötőváros, Durban elfoglalására való törekvés helyett a búrok minden fronton elhúzódó ostrom alá vették az olyan megerősített helységeket, mint Ladysmith, Kimberley vagy Mafeking (utóbbi parancsnoka a cserkészet későbbi megalapítója, Robert Baden-Powell volt). Ezzel átadták a briteknek a kezdeményezést, és elegendő időt adtak a Sir Redvers Buller tábornok vezette brit csapaterősítések partraszállásának.

A megérkező, közel negyvenötezer fős brit haderő megjelenése megfordította az erőviszonyokat. Buller tábornok eredeti terve egy Fokföldről kiinduló támadó offenzíva volt a búr köztársaságok ellen, azonban a búrok sikerei miatt az általuk szorongatott városok felmentésére fordította inkább erejét. A brit erőket így három részre osztotta: Methuen altábornagy Fokföldről kiindulva Kimberley és Mafeking felmentésére indult, míg egy másik hadosztály Stormbergtől északra Cape Midlands területének védelmét látta el. A több mint húszezer főt számláló főerőt Ladysmith felmentésére maga Buller vezette.

A második angol-búr háború fontosabb hadműveletei (forrás: britishempire.co.uk)

A britek gyors győzelemre számítottak, ugyanakkor nagyban hátráltatta őket az, hogy a búr csapatok sokkal mozgékonyabbak voltak náluk, és helyismeretüket kihasználva kedvező pozícióból vehették tűz alá a támadó csapatokat, illetve lőállásaikat és lövészárkaikat is hatékonyan tudták álcázni, megtévesztve a brit felderítőket. Mindezen okokból (taktikai hibákat is elkövetve) az ostromlott városok felmentésére indított brit hadművelet végül teljes vereséggel végződött, ami az 1899. decemberi „fekete hét” eseményeiben öltött testet. Ennek során a britek megalázó vereségeket szenvedtek Stormberg, Magersfontein majd Colenso mellett a kisebb létszámú, de lelkes búr csapatokkal szemben. A december 15-i colensói csata jelentette a hadjárat mélypontját, mikor a Ladysmith felé előrenyomuló Buller csapatai megkíséreltek átkelni a Tugela folyón, azonban az ír dandárt a helyi idegenvezetőjük (aki nem tudott angolul) rossz gázló felé vezette, és a búrok három oldalról vették tűz alá őket. Tőlük keletebbre eközben két brit tüzérüteg próbált a búrokhoz közelebb vonulva megfelelő lőpozíciót fölvenni, ugyanakkor mit sem sejtve a búrok csapdájába sétáltak és a puskatűz hamarosan leterítette őket – az ágyúk csak egy részét sikerült kimenteni a csatából, a többi a búrok zsákmányává vált. Buller, aki mindezt távcsövön keresztül figyelte, leállította a támadást. Aznap a britek a hivatalos adatok szerint mintegy ezer embert vesztettek a harcok során.

Kanadai katonák másznak fel egy magaslatra (forrás: nam.ac.uk)

A vereségek sokkolták a brit közvéleményt, Buller tábornokot pedig hamarosan leváltották a főparancsnoki tisztségéről. Utódja a széleskörű hírnévnek és megbecsültségnek örvendő veterán brit főtiszt, Frederick Roberts tábornok lett, aki jelentős csapaterősítésekkel érkezett meg Dél-Afrikába, és hamarosan a konfliktus is kezdett nemzetközi színezetet kapni. A brit domíniumokból, Kanadából, Ausztráliából és Indiából is több tízezer katona érkezett az afrikai kontinensre, a hatalmas brit létszámfölény pedig hamarosan éreztetni kezdte a hatását. Több kisebb ütközetet követően a Modder folyó egyik gázlójánál, Paardebergnél a Piet Cronjé vezette, mintegy négyezer főnyi búr csapatot a britek sikeresen bekerítették, és az 1900. február 18. és 27. között vívott elhúzódó harcok eredményeképpen megadásra kényszerítették. A vereség jelentősen demoralizálta a búrokat, és a háború fordulópontját jelentette. Február 28-án Buller felmentette Ladysmith városát, Lord Roberts csapatai március 13-án bevonultak Oranje fővárosába, Bloemfonteinbe, június 5-én pedig Pretoriába is – Paul Kruger elnök elhagyta a várost, és Európába hajózott. A búr köztársaságok területét annektálták, a Brit Birodalom nagyvonalú békét ajánlott fel a dél-afrikaiaknak, s látszólag mindenki számára egyértelműnek tűnt, hogy a háború brit győzelemmel véget ért.

Gerilla-hadviselés és totális háború

Az előzetes várakozásokkal szemben a háború azonban nem ért véget, hanem egy, a későbbiek ismeretében sokkal kegyetlenebb és tragikusabb fejezete kezdődött el, amelynek öröksége tetten érhető a 20. század totális háborúinak eseményeiben. Bloemfontein és Pretoria elestét követően a búrok közül sokan hazatértek, és a búr vezetők egy része is a fegyverletétel mellett állt, ugyanakkor mások, mint Christiaan de Wet a harc folytatása mellett tette le a voksát, és a katonák jelentős része szintén így döntött. A háború tehát folytatódott, a brit túlerő miatt azonban megváltozott módszerekkel. A búrok, kihasználva egységeik mobilitását és jó helyismeretét, gerillaháborúba kezdtek, melynek célja immár nem a brit reguláris erőkkel való nyílt összecsapások felvállalása volt, hanem az elszórt brit helyőrségek zaklatása és az utánpótlási vonalaik támadása.

A búr csoportok 1900 nyarától kezdve sorozatos támadásokat intéztek a brit vasútvonalak és helyőrségek ellen, hidakat robbantottak fel és rajtaütésszerű akciókat hajtottak végre a brit csapattestek ellen, súlyos veszteségeket okozva nekik és jelentős mennyiségű ellátmányt zsákmányolva mindeközben (a kommandók ellátása, főleg a fegyverhez és munícióhoz való hozzájutás egyre nagyobb problémát jelentett számukra, melyet részben a búrok otthon maradt családtagjai láttak el, részben az ellenségtől való zsákmány egészített ki). Az annektált búr területek feletti brit uralom gyakorlatilag csupán formálisan létezett, a kommandók pedig olyan híressé vált parancsnokok irányítása alatt, mint de Wet, Louis Botha vagy Jan Christian Smuts több betörést is végrehajtottak Natal és Fokföld területére, amelyek célja a világ közvéleményének hathatósabb (anyagi) támogatása mellett a passzív, illetve a britek felé lojális fokföldi búrok megnyerése volt, akik azonban a vártnál kevesebben csatlakoztak a britek elleni harchoz.

A Jan Smuth kommandója által 1901. szeptember 17-én bekerített 17. brit ulánusezred C századának „utolsó hadállása” (Richard Caton Woodville Jr. ábrázolása alapján, forrás: commons.wikimedia.org)

A brit csapatok az új technikai eszközök (pl. páncélvonatok), és az előző hónapok tapasztalatai alapján alkalmazott új harceljárások (lovas alakulatok felállítása) ellenére nagyon nehézkesen tudták csak felvenni a harcot a búr kommandókkal, akik gyakorta minimális veszteségek mellett voltak képesek elhagyni az összecsapások helyszínét. Jól illusztrálják mindezt de Wet emlékiratának szavai:

A legjobb lóval rendelkező burgherek a szomszédságban található magaslat vagy kopje (kis domb) mögött maradtak. S midőn a közelgő ellenség megpillantott maga előtt 200-300 burghert megállította a menetoszlopot és előrevitte ágyúit. A felállított ágyúkkal ezután lőni kezdte a domboldalt, mely mögött a búrok táboroztak. De mivel embereink nem kívántak az ágyútűz célpontjai lenni, szép csendesen eltűntek szem elől. Az angolok pedig tovább lőtték a dombot és oldalba támadó csapattestet küldtek ki jobb-és balfelé. Olykor órákba telt, mire meggyőződtek róla, hogy egy fia búr sincs a domb mögött. Az ilyen és ehhez hasonló taktika tette lehetővé, hogy azoknak a burghereimnek is, akiket lovuk állapota gátolt a gyors mozgásban, idejük legyen visszavonulni. Az ilyen utóvédharcok alkalmával olykor megesett, ha kedvező helyzetben voltunk, hogy tőrbe csaltuk az ellenséget, s azután vagy foglyul ejtettük, vagy arra késztettük őket, hogy lőfegyvereink golyózáporában visszarohanjanak és úgy hozzák előre ágyúikat és fő erőiket…“[i]

Bár 1900 elejére a brit hadsereg megszállta a búr köztársaságok túlnyomó részét, a gerillaháború következtében az ellenőrzött terület lecsökkent a városokra és a vasútvonalakra. A dél-afrikai brit hadvezetés, élén az új főparancsnokkal, Herbert Kitchenerrel tisztán látta, hogy a mobilis búr kommandók leküzdése csak azok mozgásterének beszűkítésével, és az infrastrukturális hátországuk megszüntetésével érhető el. Ennek érdekében két intézkedést foganatosított: egyfelől a még aktív búr alakulatok akadályoztatására hatalmas őrházrendszert építtetett ki, amely 8000 kisebb erődítményből állt és több mint 1200 kilométer hosszan szelte részekre a megszállt területet. Az őrházak kb. másfél kilométerre feküdtek egymástól és szögesdrót kötötte őket össze. Másfelől Kitchener elrendelte, hogy a brit hadsereg ellenében elkövetett rajtaütések és szabotázsakciók közelében égessék fel a búrok utánpótlását biztosító farmgazdaságokat. Az így felszámolt farmok lakosságát – jelentős részben idősek, nők és gyermekek – koncentrációs táborokba kísérték.

Egyike a napjainkban is látható brit őrházaknak Veereniging mellett (forrás: commons.wikimedia.org)

A koncentrációs táborok problémaköre

A koncentrációs táborok problémaköre napjainkig megosztó, erős érzelmeket kiváltó ügy, különösen a mai dél-afrikai búr lakosság számára, és ahogyan ez ilyen súlyos eseményeknél történni szokott, a jelenség megteremtette a maga mítoszait.  A búr nacionalizmus narratívája szerint a táborok felállításával a britek célja a búrok módszeres kiirtása volt. Maga a „koncentrációs tábor” fogalma pedig a holokauszt miatt napjainkra a korábbinál is sokkal negatívabb jelentéstartalmat nyert, amit a búr nacionalizmus a 20. században igyekezett, sőt napjainkban is igyekszik kihasználni, így eme sérelmek mára egyfajta nemzeti mitológiává kulminálódtak.

Fontos ugyanakkor a brit narratívát is ismernünk. A londoni kabinet azzal indokolta a nem harcoló búr népesség összegyűjtését, hogy másként a földönfutóvá tett lakosságot a hadseregnek ott kellett volna hagynia a dél-afrikai pusztán, barátságtalan fekete lakosságtól fenyegetett helyzetben, ellátmány és védelem nélkül. Ennek az elképzelésnek megfelelően az objektumokat önkéntes menekülttáboroknak nevezték. A dél-afrikai történész, Elizabeth van Heyningen ezzel kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy a búr nacionalizmus kisajátította magának a koncentrációs táborokat, mint a nép szenvedésének bizonyítékát, holott az első táborok éppen Fokföldön, a Johannesburgból elmenekült brit alattvalók (és lojalista búrok!) számára lettek létrehozva, még jóval a búr hátországot elpusztítani kívánó brit doktrína érvényre jutása előtt. Ráadásul a britek, a lojalisták és a búrok mellett, meglepő módon külön táborok kerültek kialakításra a konfliktusban minimális szerepet játszó feketék számára is (a háború végére közel 120.000 fekete lakott táborokban). Heyningen szerint ennek a magyarázata abban keresendő, hogy a korabeli gyarmati elképzelések értelmében a földbirtokos és munkaadó búr lakosság eltávolítása után a helyi feketék csak veszélyt jelentettek volna az ottmaradt fehérekre. Másfelől a brit hadvezetés – korábbi terveivel ellentétben – 1901-ben döntött a búr köztársaságok területén fekvő fekete farmok elpusztításáról is, mert ezeket a létesítményeket potenciális búr utánpótlási objektumként tartották számon. Mindezek ellenére a háború koncentrációs táborai kizárólag a búr emlékezetben rögzültek meghatározó elemként, míg a brit, illetve fekete dél-afrikaiak számára teljesen kivesztek a közösségek tudatából.

Emily Hobhouse arcképe, és búr nők, gyermekek egy csoportja az egyik koncentrációs táborban (forrás: commons.wikimedia.org)

Az emlékezetpolitikai aspektusok mellett azonban le kell szögeznünk a tényt, hogy a koncentrációs táborok felállítása a búr háború talán legsúlyosabb öröksége lett. A brit hadseregnek nem voltak tapasztalatai az efféle táborok kiépítésében, így a nem megfelelő szervezés és ellátás miatt a táborok első lakóinak nem volt elég sátor és élelmiszer, a túlzsúfoltság és a rendkívül rossz higiéniai körülmények pedig kedveztek a különböző járványos megbetegedések, köztük a tífusz terjedésének. Az áldozatok többsége a nők és gyermekek közül került ki, utóbbiak még ki nem fejlődött immunrendszere nem tudott megbirkózni a táborokban gyorsan terjedő betegségekkel, és a helyzetet súlyosbította, hogy a kezdeti időszakban képzett orvosok és ápolók csak kis számban álltak rendelkezésre.

A brit katonai cenzúra kezdetben igyekezett elhallgatni a közvélemény előtt a táborokban folyó eseményeket, ugyanakkor Emily Hobhouse, és a hozzá hasonlók beszámolói nagy vihart kavartak a sajtóban. Hobhouse saját szemével látta a táborokban uralkodó körülményeket, és 1901 elején közölte eredményeit, ráirányítva a brit és európai közvélemény figyelmét a dél-afrikai koncentrációs táborokban fennálló állapotokra. A hírek megosztották a brit társadalmat, és például Arthur Conan Doyle kortárs – a hivatalos brit állásponthoz erősen igazodó – kritikája szerint Hobhouse véleményét hiteltelenné teszi, hogy személye radikális brit ellenzéki körökhöz köthető, hogy nem tud hollandul, valamint, hogy ő maga is elismeri, a brit hatóságok mindent megtesznek a táborokban élők problémáinak enyhítésére. A közfelháborodás ugyanakkor elég erős volt ahhoz, hogy a kormányzat erőfeszítéseket tegyen a táborokban uralkodó körülmények javítására, továbbá a koncentrációs táborok témáját beemelte a háború diskurzusának középpontjába, amelyet a búrok is igyekeztek kihasználni. Willem Johannes Leyds, Transvaal Brüsszelbe delegált különleges követe fontos szerepet töltött be az európai közvélemény megnyerésében, ennek érdekében azonban nem riadt vissza a hamis információk terjesztésétől sem, felnagyítva a britek kegyetlenkedéseit és kisebbítve a fanatikus búrok elítélendő tetteit – a britek „felperzselt föld taktikája” és a koncentrációs táborok a konfliktust átszövő médiaháború központi témájává váltak.

A francia Jean Veber alkotása a britek brutalitásáról (forrás: commons.wikimedia.org)

A háború lezárása és következményei

1902 elején a búr kommandók továbbra is érzékeny veszteségeket tudtak okozni a briteknek, de helyzetük egyre kilátástalanabbá vált, a növekvő emberveszteség mellett a harcosok többségének már nem volt fegyvere, elfogyott a lőszer, az élelem és ami talán még fontosabb: a remény a győzelemre. A túlerő, a britek által felállított koncentrációs táborok, és az, hogy egyre több fokföldi búr „lojalista” jelent meg az ellenség sorai között, demoralizálta a még harcolókat, és 1902 tavaszára tárgyalóasztalhoz ültette a feleket – valójában persze feltétel nélküli megadásról lehetett csak szó. Az 1902. május 31-én aláírt ún. vereenigingi békeszerződés (a valóságban itt csak a szerződés elfogadása történt, annak aláírására a pretoriai Melrose House-ban került sor) értelmében a búroknak le kellett tenniük a fegyvert és hűségesküt kellett tenniük a brit koronára, cserébe a britek általános amnesztiát hirdettek a harcban résztvevők számára, kilátásba helyezték a korlátozott önkormányzatiságot a volt két búr köztársaság területének, illetve 3 millió font segélyt ígértek a háborús károk javítására.

A dél-afrikai háború összes áldozatát 62.000 és 77.000 fő közé helyezik a különböző becslések, ebből 20–28.000 fő közé tehető a táborokban elhunyt búrok, és 14–20.000 közé a táborokban elhunyt feketék száma. Mindezen veszteségek bár eltörpülnek a későbbi első világégéshez képest, de a konfliktus mégis előrevetítette a 20. század totális háborúinak módszereit és azok kegyetlenségét. Számos új harceljárás és a modern kor háborúit jellemző technikai eszköz bevetése (pl. gyorstüzelő ágyúk, lövészárkok, páncélvonatok) mellett a második búr háborút szokás (az 1898-as spanyol–amerikai háború mellett) az első „médiaháborúként” is számon tartani. A drótnélküli távíró és a telefon révén a hírek korábban nem látott gyorsasággal terjedtek, az 1896-ban feltalált mozgófilm pedig tovább bővítette a médiumok skáláját. A brit és európai sajtótermékek kihasználva ezt, soha nem látott számú haditudósítót küldtek Dél-Afrikába, akik kamerákkal és filmfelvevő eszközökkel érkeztek, nem kevés bonyodalmat okozva a brit katonai vezetésnek, amely utóbb szigorú cenzúrát bevezetve és az azt megszegőkkel szemben retorziókat kilátásba helyezve igyekezett elejét venni a sajtó „túlzott” érdeklődésének.

A vereenigingi tanácskozáson résztvevő brit és búr katonatisztek. Az ülő sorban balról a második Louis Botha, a Dél-afrikai Unió későbbi első elnöke, tőle balra Herbert Kitchener tábornok, a dél-afrikai brit erők főparancsnoka. (forrás: commons.wikimedia.org)

A győzelem ellenére a háború hatalmas anyagi befektetést igényelt a Brit Birodalomtól. Egyes becslések szerint a brit adófizetőknek kétszázmillió fontjába került a három és fél éven át tartó konfliktus. Az anyagiakon túl életekkel is meg kellett fizetni a győzelmet: több mint 5700 brit és gyarmati katona esett el ütközetben, s háromszor ennyien vesztek oda a háborút kísérő járványokban, emellett több mint négyszázezer szamár, ló és öszvér is elpusztult. A politikai és a gazdasági változások pedig végső soron, az addig szembenálló búr és brit érdekek közeledését hozták magukkal: a háborút alapvetően ellenző, azt elhibázottnak tartó liberálisok kerültek 1905-ben kormányra Nagy-Britanniában, amely megteremtette az alapot ahhoz, hogy párbeszéd alakuljon ki a brit kormányzat és vele bizonyos feltételek mellett együttműködni kész fokföldi, oranjei és transvaali búr vezetők között. Ez az együttműködés 1910-ben a brit domíniumként létrejövő Dél-Afrikai Unióban testesült meg, amely hosszútávon biztosította a térség fölötti fehér szupremácia fenntartását, de egyúttal a feketék földbirtoklását korlátozó törvények, és a feketék szavazati jogának megtagadása már előrevetítette a későbbi apartheid-korszak faji szegregációját is.

Selmeczi Péter – Ujj Zoltán

Felhasznált irodalom:

Búr Gábor: A szubszaharai Afrika története. 1914-1991. Bp. 2011.

Churchill, Winston: Az angol ajkú népek története. Bp. 2004.

Davidson, Basil: Gerillaháborúk Afrikában. Bp. 1984.

Doyle, Arthur Conan: A dél-afrikai háború. Máriabesnyő. 2021.

van Heyningen, Elizabeth: The Concentration Camps of the Anglo-Boer War. H. n. 2013.

Fage, J. D. –Tordoff, William: Afrika története. Bp. 2004.

Meredith, Martin: Diamonds, gold, and war. The British, the Boers, and the making of South Africa. H. n. 2007.

Pakenham, Thomas: The Boer War. London. 1979.

Pordány László: A búrok és az apartheid. Lakitelek. 2005.

Szabó-Zsoldos Gábor: Tendenciák Nagy-Britannia dél-afrikai gyarmatpolitikájában, 1846−1881. Világtörténet, 38. (2016) 4. sz. 585−609.

Szabó-Zsoldos Gábor: Hungarians in the Anglo-Boer War. Historia. The Journal of the Historical Association of South Africa (HASA) 66. (2021) 2. sz. 2−22.

Wessels, André: Boer guerrilla and British counter-guerrilla operations in South Africa, 1899 to 1902. Scientia Militaria, South African Journal of Military Studies 39. (2011) 2. sz. 1−24.

[i] Idézi: Basil Davidson: Gerillaháborúk Afrikában. Bp. 1984.55.

Ezt olvastad?

2022. június 1-jén a Petőfi-emlékév alkalmából rendezték meg a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Dísztermében a Költő katonák, katona költők