A tudós könyvmoly, a bakonyi vadkan és a maláriás vasutas – Matus László kötetéről

Néhány hete egy spontán módon kialakult érdekes, de kissé ijesztő beszélgetésben vettem rész. A téma már-már közhelyes volt: a mesterséges intelligencia szerepe, várható befolyása a közeljövőnkre. Beszélgetésünk egyik résztvevője egy kiváló informatikus volt, akivel múzeumunkban már évek óta együtt dolgozunk. Sötét disztópiát vázolt előttünk, rózsaszín ködben élő bölcsészek előtt: esélyünk sincsen az ismereteit a világhálóról szerző, pillanatok alatt átlátó és rendezni képes mesterséges intelligenciával szemben. Sokkal hamarabb, gyorsabb, adott esetben pontosabb válaszokat ad a világ bármely felmerülő kérdésére, mint amelyre mi képesek vagyunk, ráadásul munkabérünk töredékéért. Már a jelen is rémisztő ebből a szempontból, a közeljövőben pedig már végképp semmi esélyünk sem lesz a náluk jóval tájékozottabb gépekkel szemben. Első menekülőútnak azt gondoltam, hogy akkor majd a levéltárosok lehetnek a világ urai – a kétiratcsomók mélyére még nem látnak be az internet mindent látó gépei. Az archívumok digitalizálásának ütemét ismerve azonban ez csak időleges haladék. Találtam viszont egy másik megoldást: lehet, hogy a válaszokban már most is jóval ügyesebb nálunk a mesterséges intelligencia, de kérdezni nem tud. És a technológia jelen állapotában nem is fog tudni. A tudós könyvmoly, a bakonyi vadkan és a maláriás vasutas c. tanulmánykötet szerzőjének, Matus Lászlónak kiváló esélyei vannak a világuralomra törő mesterséges intelligenciával szemben.

Matus kötete tanulmányaiban fáradhatatlanul kérdez: kérdéseket tesz fel már régen megválaszoltnak gondolt problémákkal kapcsolatban, megcsontosodott és gránit-szilárdságúnak tartott meggyőződésekről, és teljességgel ismeretlen problémákról. Meggyőződésem, hogy ez a fajta (jó értelemben) megszállott kérdezés alapvetően személyiségből fakadó attitűd. Ahhoz, azonban, hogy igazán jó kérdések szülessenek, az is szükséges, hogy a kérdező minél sokrétűbben tájékozott legyen.

Matus Lászlóról eddig is tudtam, hogy rendelkezik egy olyan „szuperképességgel”, amivel sajnos csak kevés kollégája: jól tud szlovákul. Ne tévesszen meg bennünket az a látszat, hogy sokan osztoznak ebben a „szuperképességben”, tudjuk, hogy ez a tudás milyen ritka kincs a magyar kutatók között. A szlovák nyelvtudás kulcs egy olyan történeti forrásanyaghoz, amelyet a nyelvtudás hiánya miatt kevesen kutatnak. Ez a nyelvtudás azonban egyúttal forrás a szlovák szakirodalomhoz, amely történelmünk új narratívájához, sőt narratíváihoz jelent hozzáférést.

Matus Lászlóról azt viszont nem tudtam, hogy milyen tiszteletre méltó jártassága van a magyar és nemzetközi elméleti történelmi, irodalmi, filozófiai, szociológiai szakirodalomban. Tanulmányaiban merészen használja ezt a fajta jártasságát és teszi próbára a jól (vagy kevésbé jól) hangzó elméleteket az egyes esettanulmányokat kutatva. 

A kötet első tanulmánya az „egyszervolt szlovák Madarországról” (melynek címét szóban igazán vissza sem tudom adni) egy szokatlanul őszinte ars poetica arról, hogy milyen esetlegesen talált rá témájára – a magyarországi szlovák közösség, azon belül is elsősorban a fővárosban élő szlovák evangélikusok történetére a ma már sajnos nem létező Käfer-tanszéken, PPKE szlovák szakán. „Ha mindenképpen szlovák szimpátia után kutatok a múltamban, talán egy kis szemlélődő ellenzékiséget és szemérmes kíváncsiságot tudok felmutatni; nyugalmasabb, apolitikus időszakokban ez az elnyomott életformák, csoportok, eszmék és kisemberek iránti vonzódásban nyilvánult meg.” Nos, ha valóban ez volt az egyik öntudatlan belső motiváció, akkor Matus László jól választott: egy anyaország nélküli, részben szórványban élő, felekezetileg / kulturálisan is megosztott kis népcsoport történetének kutatásában valóban megtalálhatóak ezek a vonások. És aki Magyarországon a szlovákok történetének kutatásával kezd el foglalkozni, afelől is biztos lehet, hogy soha nem fog a fősodorba kerülni.

A kötet második tanulmánya a pesti szlovák gyülekezet vasárnapi iskolájának történetét mutatja be. Alapos és kritikus elemzést olvashatunk arról, hogy a szlovák történet-írásban (sőt, talán történeti tudatban) hogyan és miért váltak a vasárnapi iskolák, illetve az ezzel többé-kevésbé szorosan összefüggő józansági egyletek és társaskörök a nemzeti történelem részeivé. A tanulmány további részeiből kiderül, hogy az 1843 és 1848 között működő pesti intézmény mi is lehetett valójában: társaskör, felnőttek önképzőköre, ismétlő iskola (elemi iskolát elvégzett fiatalok továbbképzési színhelye), illetve iparos iskola. Az iskola mindez volt egyszerre, és valójában egyik sem. Ami biztosan nem volt, az az, amit ma értünk a vasárnapi iskolán: hitmélyítő, evangélizációs intézmény a fiatal korosztály számára. A pesti szlovák vasárnapi iskola elsősorban azért izgalmas a (szlovák) történetírás számára, mert mindenek előtt ez okozott törést Jan Kollár és a gyülekezet tehetséges tanítója, Ján Kadavy között. A viszály oka nyelvi, kulturális volt, amikor 1846-ban Kadavy szerette volna az intézményt a Stúr féle nyelvújítás szolgálatába állítani. A frissen kodifikált szlovák nyelv terjesztése mellett az ekkor már az iparosok továbbképzésére koncentráló vasárnapi iskola a magyar nyelv tanítását is programjába vette. A történet a mai nemzeti szemléletű történetírásunkon tájékozódva – úgy magyar, mint szlovák viszonylatban – még szürreálisabb fordulatot vett amikor a pesti magyar és német egyház a tanító mellé állt és megvédte Kollártól. Ha mai történelemszemléleti normáinkra próbálom lefordítani a történteket, akkor a pesti magyar és német gyülekezet a Stúr és Hurbán által fémjelzett szlovák szeparatista törekvéseknek nyújtott védelmet a vasárnapi iskola és Kadávy támogatásával. A történet mélyére nézve azonban kiderül, hogy bár minden elképzelt feltétel adott volt „nincs jele annak, hogy a vasárnapi iskolába járás demonstrált volna valamilyen szlovák „nemzeti” összetartozást, mindössze annyit regisztrálhatunk, hogy a tagok szlovák nyelvet és szlovákul akartak tanulni.”

Matus László már idézett bevezetőjében töredelmesen megvallotta, hogy évek óta folyó kutatásinak egyik főhőse, Ján Kollár pesti szlovák lelkész igazából sohasem nyerte el szimpátiáját. Ezzel együtt két tanulmányában is foglalkozik munkásságával. Ez bizonyosan nem szimpátia kérdése, hiszen Kollár három évtizedes működése mindig is viszonyítási pont maradt a pesti szlovák közösség számára. A kötet negyedik tanulmánya ahhoz a vitához nyújt adalékot, amelyet sem a magyar, sem a szlovák irodalomtörténet és történetírás nem tud eldönteni az elmúlt majd’ kétszáz évben. Nevezetesen, hogy egy kétségtelenül a nagy szláv nép iránt elkötelezettségű, de apolitikus „könyvmoly” (hogy a következő tanulmány jelzőjét megelőlegezzem) lelkész-költő-kultúraszervezőt tisztelhetünk (vagy gyűlölhetünk) személyében, vagy egy vad pánszláv agitátort, aki valódi, destruktív, hazaáruló szándékait a végsőkig leplezi. Matus László a kérdés megválaszolásához újra elővette azt a prédikációt, amelyet Kollár 1848 május 21-én mondott el és nyomtattatott ki. Id. Cselovszky Ferenc 1978-ban már elemezte a prédikációt, a szlovákiai kuktatás azonban nem vette figyelembe megállapításait. A prédikációról nehezen vitatható, hogy egyértelmű kiállás az áprilisi törvényekben szentesített új politikai rendszer mellett. A kérdés, hogy ez mennyire volt őszinte, illetve mennyire a forradalom által felfokozott kényszerítő körülményeknek volt köszönhető. Matus László meggyőzően érvel amellett, hogy Kollár komolyan gondolta amit akkor elmondott és leírt: „Kollár-nak a hazáról és annak közérdekéről, illetve az állampolgári kötelességekről vallott politikai gondolatai egyáltalán nem voltak idegenek az 1848. áprilisi reformoktól. Olyannyira, hogy a haza eszméjének alárendelte a szlovák csoportérdeket is, sőt, radikális képviselői ellen fellépett” Természetesen Kollárt ez a prédikációja nem helyezi a forradalmat, szabadságharcot támogató szlovák és német lelkészek pantheonjába. Ugyanis nemcsak a történeti narratíva, de maga, a történelmet formáló ember, annak meggyőződései és gondolatai is változóak, sokszor időhöz és helyhez kötöttek. Matus László ezt így fogalmazta meg tanulmánya végén: [Kollár] politikai gondolkodásának rendszerébe beilleszthető a közös állam politikai identitásának ez a korai formája. Megállapításaimat 1848 késő tavaszára, nyarára és kizárólag a politikai gondolkodás terén tartom érvényesnek”

Matus László következő Kollár-tanulmánya kakukktojásnak, sőt, első ránézésre talán még inkompetens kísérletnek is tűnhet. „Kommentár a szláv kölcsönösség-értekezés majdani magyar fordításához.”  Matus László azonban felkészült: tanulmánya elején imponáló szakirodalmi összefoglalót olvashatunk a fordítás és műfordítás elmélet tudományáról. A fordításról szóló tanulmány apropóját az adja, hogy Kollár legfontosabb politika / irodalom-elméleti műve, az „Über die lietaraturische Wechelseitigkeit zwischen den verschiedenen Stämmen und Mindarten der slawischen Nation” (A különböző szláv nyelvjárások és nemzetek közötti irodalmi kölcsönösségről) nem érhető el magyar nyelven. Minden bizonnyal nem az első és nem is az utolsó olyan alapmunka ez, amire sok mindenki hivatkozik, de alig néhányan olvasták el. A szerényen Kommentárnak nevezett tanulmányból részletesen megismerhetjük Kollár irodalom / politika-elméleti művének keletkezéstörténetét, a különböző kiadások, és fordítások egymáshoz való viszonyát. Matus László világosan és hitelesen magyarázza el, hogy a sokszor emlegetett, de nehezen érthető „szláv-kölcsönösség” mit is jelent: nem a politikai pánszlávizmus ideológiai előszobáját, hanem egy megálmodott – és irreális – szláv irodalmi respublikát, amelynek célja a szláv kultúra (és nem politikai hatalom) méltó európai helyének biztosítása. Bátor fordítónak kell lenni annak, aki Matus László tanulmányának elolvasása után neki mer állni a feladatnak. A különböző szövegváltozatok különbségei minden esetben aktuális kulturális-politikai üzenetet hordoztak. Ezek között csak úgy lehet kiigazodni, ha a fordító tisztában van ezek pontos történeti hátterével. Bár a tanulmány tőrölmetszett aprólékos történész, nyelvészi és irodalomtörténészi szakmunka, számomra mégis egy szépirodalmi művet juttat eszembe: Ljudmilla Ulickaja: Daniel Stein, tolmács című méltán világhírű regényét. Matus László tanulmánya mintha mimikri lenne (mellyel Kollárt is oly gyakran jellemzik) – a szaktudományos, hivatkozásokkal bőségesen alátámasztott mondatok között a legfőbb mondanivaló, hogy legalább egy fordítás erejéig el kell mélyülnünk az egykor velünk, most körülöttünk élő népek gondolkodásmódjába, kultúrájába, hogy legyen esélyünk megérteni egymást. Csak ebből a megértésből lehet kooperáció.

A következő tanulmány (Pánszlávok Aszódon? Egy tanítómenesztés történetének alternatív kontextusai) az alföldi evangélikus szlovákok keveset kutatott témájában mond újat egy nehezen kibogozható esettanulmányon keresztül. Masztics János esetéről van szó, akit 1843-ban menesztettek aszódi tanítói állásából. A narratívák, illetve a tanulmány megfogalmazása szerint kontextusok száma szinte végtelen, Matus László ötöt mutat be: Masztics ezekben nemzeti hősként, szélhámos csirkefogóként, plebejus lázadóként, haladó reformerként, a földesúri túlkapások áldozataként tűnik fel. Egyháztörténészként én még legalább egyet, de ha nagyon összeszedem magamat, talán még kettőt is hozzá tudnék tenni és mindegyik kontextus forrásokkal alátámasztható és érvényes. Alkalmatlan, vagy alkalmatlannak vélt tanítók menesztése nem nevezhető rendkívülinek a 19. század evangélikus egyháztörténetében. A Masztics-ügy különlegességét az adja, hogy az 1847-48-ban kicsúcsosodó lelkész-választási vitában is hivatkozási alapul szolgált, ahol a felek kölcsönösen pánszláv vádakkal illették egymást. Matus László szerint a legfontosabb tanulsága a történetnek az, hogy a nemzetté alakulás korszakának történetei nem illeszthetőek hézagmentesen a mai nemzeti narratíváinkba: „Úgy is mondhatnám, hogy az elmúlt korok történetei sokszor mintha nem illeszkednének a nemzeti kontextusban értelmezett identitás-protokollokhoz.”

Azt hiszem, hogy az összegyűltek méltó haragját váltanám ki, ha a kötet rejtélyes címének három állítását nem oldanám fel. A tudós könyvmoly Kollárról már lerántottam a leplet, a bakonyi vadkan pedig a kötet hatodik tanulmányában dúlja fel a pátenst követő pesti szlovák gyülekezet békéjét. A pesti szlovák gyülekezet történetének 1860 és 1867 közötti korszaka, a közösség pátenses és autonóm részre szakadásának története, kiválóan feldolgozott. Részben kortárs irodalom, a gyülekezet-történeti összefoglalások, nem utolsó sorban éppen Matus Lászlónak Kovács Annával közösen írott könyve tett ezért sokat. Matus Lászlót azonban úgy tűnik, hogy nem hagyja nyugodni ez a történet. A pesti szlovák egyház 1859. december 11-én elfogadta a protestáns pátenst, azaz azt a rendeletet, amely a kormány részéről megszabta a protestánsok egyházkormányzatát. A pátenst 1860. májusában felfüggesztették, azaz lehetővé tették az ún. autonóm és a pátenst követő gyülekezetek működését is. A szlovák gyülekezet 1860 végéig működött a pátens szerint, majd az egyházközségben az autonómisták  – Matus László megfogalmazása szerint – Kubinyi Ferenc vezetésével puccsot hajtottak végre, ennek következtében a gyülekezet kettészakadt. A szakítás emblematikus pillanata volt, amikor a pátenses gyülekezet megválaszott presbitere, Ján Murárik állt az autonómia oldalára és egy presbiteri ülésen „mint egy bakonyi vaddisznó” törte rá az ajtót a tanácskozásra. Matus László bemutatja, hogy nemzetiségi, egyházpolitikai, anyagi és személyes megfontolások szövevényes hálója vezetett oda, hogy a pátenses gyülekezet maroknyira zsugorodott, elvesztette lelkészét, tanítóját, vagyonát, ingatlanait. A történet szereplőinek motivációi ismét felülírják a hagyományos történetírás konvencióit: kiderül, hogy az autonómia-párti szlovákok számára is ugyanolyan fontos az anyanyelvi kultúra védelme, mint a „pánszláv” patentiálsoknak. Matus László szerint semmi nem indokolta a maradék néhány tucat gyülekezet reménytelen kitartását a pátens mellett, de szerinte éppen ez a megragadó a történetben: az irracionális sokszor vonzóbb, mint a „természeténél fogva domináns, elnyomó, agresszív és romboló jellegű racionalizmus”.

Ritkán valljuk be, de kollégák írásainak lábjegyzeteiben azért némi izgalommal kutatjuk a saját nevünket. Ha megtaláljuk, akkor egészen addig örülünk neki, ameddig ki nem derül, hogy idézett gondolatunkat vitatják, horribile dictu cáfolják. A kötet hetedik tanulmányában ért el engem ez a végzet, amelyben Matus László az 1913-16-os evangélikus zsinat ellen benyújtott zsolnai nyilatkozat történetével foglalkozik. A tanulmány első mondata is szíven üti a 21. századi gyakorló egyháztagot: Ki a jó evangélikus? Aki a Szentírás és a Konkordia-könyvek hitelvei alapján éli mindennapjait, vagy az, aki jó hazafi és állampolgár? Nem vitathatjuk a kérdésre adott választ, hogy a dualizmus korában egyre inkább a hazafiság vált a jó protestantizmus legfontosabb ismertetőjévé. Ezzel párhuzamosan azonban az egyházi élet folyamatosan hanyatlott. Ez ellen az egyházi egyesületek, sőt akár kapitalista típusú vállalkozások próbáltak tenni, amelyek a hivatalos egyháztól több-kevesebb függetlenséggel működtek. A szlovák kegyesség támogatására 1897-ben a Transcius Rt-t alapították, amely a könyvkiadás mellett rendszeres, és tegyük hozzá, sikeres belmissziói konferenciákat tartott – a mozgalom központja az az öt felvidéki egyházmegye volt, amelyet az 1891-94-es zsinat szétszedett, és különböző egyházkerületekbe osztott. Saját megállapításom arra vonatkozott, hogy a zsinatnak ez a megoldása megszűntette a komolyabb szlovák-magyar nemzeti viszályt az egyházon belül. A belmisszió keretében újra szerveződő egyházmegyéknek a további központosítást és magyarosítást előrevetítő zsinat ellen megfogalmazott zsolnai nyilatkozata azonban meggyőzően bizonyítja, hogy tényleg nem volt igazam. Mit mondhatok erre: ma is tanultam valamit.

A pesti szlovák gyülekezet története sokkal több tragikus fordulatot tartalmaz, mint happy enddel végződő történetet. Ezek közül az egyik Morhács Márton sorsa. Morhács alakja egyre inkább mártírként jelenik meg a kutatásban. A gyülekezet lelkészét és családját (feleségét és lányát) 1920 ???-ban hűtlenség vádjával letartóztatták. Hogy valójában mivel is vádolták pontosan, máig sem tudjuk (és nem is fogjuk már megtudni), mivel ügye még a vádemelésig sem jutott el. Ennek ellenére internálták, csak több mint másfél év múlva szabadult, de lelkészi állását csak majd’ egy fél év után kaphatta újra vissza. Matus László egyszerre egyszerre elnéző és szigorú Morhács iránt. Lelkészi, pedagógiai, közösségszervezői eredményeit elismeri (melyet mások még csak meg sem említenek), de úgy véli, hogy valójában alkalmatlan volt feladata betöltésére: „Morhács Márton mártíromságának konstruált képe elfedi előlünk a nagyvárosi gyülekezeti lelkészi hivatásgyakorláshoz elengedhetetlen alkalmazkodás hiányát, tehát – kis túlzással szólva – a vidéki lelkipásztor alkalmatlanságát a fővárosi lelkészi vezető szerephez.” Az apolitikus Morhács nem akart, és nem is tudott mártír lenni, nem volt hajlandó ezt a szerepet felvenni. Morhács hosszú internálása rendkívüli volt: hiába jártak érte közbe többen, fogsága több, mint egy évig tartott. Egyet kell értenünk Matus László megállapításával, hogy a háttérben Raffay Sándor szerepe húzódott meg – ő az, aki a tekintélyénél, hivatásánál és a hatályos jogszabályoknak köszönhetően is bármikor megszüntethette volna az internálást, de nem tette. E mögött húzódhatott személyes ellenszenv, a pesti szlovák gyülekezet beolvasztásának szándéka, de akár magasabb – és Matus László szerint akár méltányolható – egyházpolitikai szempont is. Én ebben kicsit szigorúbb vagyok.

Még mindig nem fedtem fel a „maláriás vasutas” kilétét. A kötet utolsó tanulmányának egyik főhőse ő, azon három vasutasok egyike, akik ellen a Horthy-korszak különböző időszakaiban „hazafiatlanság” vádjával indult fegyelmi eljárás a Magyar Államvasutaknál. A három jól kiválasztott példa szemléletesen mutatja meg, hogy milyen lehetőségei voltak a szláv identitás megőrzésének a Horthy-korszak nagy állami vállalatánál. A kötet-címben kiemelt maláriás vasutas azután esett ki a jó hazafi szerepköréből, miután saját bevallása szerint a fronton szerzett maláriájára bevett kininre még néhány fröccsöt is ráivott. A kötet befejező tanulmánya pedig azt is megmutatja, hogy ha valaki kellő elszántsággal keresi kutatási témája forrásait, az még a legvalószínűtlenebb helyeken – mint amilyen Matus László munkahelye, a MÁV Archívum – megtalálhatja. Másik nézőpontból azt is bizonyítja a kötetet záró esettanulmány, hogy a trianoni Magyarországon megmaradt nemzetiségi kisebbségek helyzete a társadalom bármely eldugott zugában okozhatott konfliktusokat.

Ha mindenre rákérdezünk, akkor vajon nem tesszük ki magunkat (és olvasóinkat) annak, hogy egyben mindent meg is kérdőjelezünk? És ha mindent megkérdőjelezünk, akkor ennek nem lehet következménye a parttalan relativizálás? És ha mindent relativizálunk, akkor marad-e gondolkodásunknak, tágabbra tekintve életünknek, bármilyen szilárd kerete? Matus László többször említi a posztmodern gondolkodást, amelyet éppen ezért a relativizmusért bírálnak oly sokan.   Kérdéseket feltenni nemcsak a posztmodern kor sajátossága: a premodern, és a modern kor kutatóinak, és hagy tágítsam ki a kört, értelmiségiéinek mindenkori feladata. Időnként ez népszerűbb, máskor kevésbé populáris feladat. A kérdezésnek van veszélye: hiszen minden kérdés önmagában valahol destruktív, mert megkérdőjelezi a fennálló meggyőződéseket és normákat.

Ne rémüljenek meg, nem akarom virtuális máglyára küldeni kötetünk szerzőjét. Matus László olyan megrögzött gondolkodási sémáinkra kérdez rá többség és kisebbség, nemzet és nyelv, vallás és etnikum vonatkozásaiban, amelyek bár látszólag biztonságot jelentenek, valójában megakadályozzák azt, hogy a mai kihívásoknak megfelelő, jó válaszokat tudjunk adni arra, mit jelent ma számunkra nemzet, egyház, közösség. És bölcsészként hadd szabadjon azt hinnem, hogy a válaszokat sem a mesterséges intelligencia fogja megadni, hanem továbbra is az egyén és a közösség. További reménységem, hogy ezek a válaszok mentálisan egészségesebb, stabilabb, kisebbségi és többségi helyzetét egyaránt pozitívan megélni tudó közösségeket fognak teremteni.

Kertész Botond

Ezt olvastad?

Projektek, történelemérettségi és revízió – Evangélikus Iskolák Történelemtanárainak Konferenciája

2022 február 18-án, immáron kilencedik alkalommal rendezték meg az Evangélikus Iskolák Történelemtanárainak Konferenciáját, amelynek a hagyományokhoz híven a helyszínt az

X