A város, amire szemet vetett Hadrianus – Adrian Goldworthy regényéről

Oszd meg másokkal is:

Lapozó

Adrian Goldworthy A Város című regénye a Római Birodalom fénykorába, Traianus császár (98-117) uralkodásának idejére kalauzolja el az olvasót. A könyv a Győzelem-város trilógia középső darabja. A trilógia első könyve, Az Erőd magyarul 2022-ben jelent meg, a második könyv, A Város 2023-ban, a befejező kötet, A fal pedig előkészület alatt áll. Mielőtt a regény történelmi hitelességét megvizsgálnám, röviden szeretném bemutatni a szerzőt, illetve a regényt magát.

Adrian Goldsworthy: A város (A győzelem városa trilógia 2. része), fordította Farkas Veronika, 2023, Peko Kiadó, 408 oldal.

Adrian Keith Goldsworthy 1994-ben Oxfordban a St, John’s College-on szerezte meg doktori fokozatát, kutatási területe az antik (római) hadviselés. Számos szakkönyv szerzője, de emellett az 1. század végén és a 2. század elején játszódó fikciós regényekkel is büszkélkedhet, valamint a napóleoni háborúk idején játszódó regények is fűződnek a nevéhez. A római fikciós regények (Vindolanda-trilógia, Győzelem városa-trilógia) főszereplője Titus Flavius Ferox, a Legio II Augusta centuriója. Ferox a szilur törzsből származik, a mai Dél-Walesből, ifjú korában túszként kerül Rómába, ahol római nevelést kap, majd állampolgárságot is, míg végül behívják katonai szolgálatra.

A Város fülszövegében a következőt olvashatjuk a regény cselekményét illetően: „A mai Szíria és Törökország határán járunk, Kr. u. 114-ben, egy évvel azelőtt, hogy Traianus császár benyomult volna Mezopotámiába. Ekkor a kisebb ütközőállamok feletti ellenőrzés megszerzéséért folyt a küzdelem. A történetben egy ilyen városállam Nicopolis is, amelynek ostroma adja a regény fő cselekményét. […] A főhős, Ferox […] járatos a hadviselés mesterségében sok nagy haditettel a háta mögött, hallgatag, nem törekszik formális elismerésre és előremenetelre, de ott van mindenütt, ahol fontos dolgok történnek, különleges és titkos feladatokat hajt végre a legfelsőbb hatalmi szintek (Hadrianus) megbízásából, és mindig megőrzi a hidegvérét és emberi tartását, miközben megmarad örök lázadónak is.”

A könyvet illetően eleinte vegyes érzelmeim voltak, ugyanis a fülszöveg alapján Harry Sidebottom Róma harcosa regényeihez hasonló történeteket – ahol valóban Ballista van a regény középpontjában, az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket – vártam, és csalódnom kellett. A regényben nem Ferox szemszögéből látjuk az eseményeket, ő csak fel-fel bukkan a megfelelő pillanatokban, és mellette az egyik mellékszereplő, a dezertőr római katona, Domitius legalább ugyanannyira hangsúlyosan jelenik meg a regényben. Meglátásom szerint a regény főszereplője Nicopolis városa, amihez így vagy úgy, de a regény fontosabb szereplő valamilyen szállal kötődnek. Ha a regényre/történetre, mint ostromtörténetre tekintünk, akkor már kevésbé érezzük úgy, hogy mást kapunk, mint amit a könyv ígér. A szerző az utószóban maga írja, hogy Az erdő után, ahol Dácia területén egy római csapatot és az ő erdőjüket ostormolják meg a dákok, azt is be akarta mutatni, milyen a római hadsereg, amikor ostromlóként lép fel.

A regény elején egy térkép található Syria, Mezopotámai és Oszronoé térségéről, a könyv végén Történelmi jegyzetek címmel a szerző utószavát olvashatjuk, majd ezt a korabeli kifejezések magyarázata s a szereplők listája követi. Itt annyit tudok felróni a szerzőnek, hogy maradtak olyan (hadászati) kifejezések a szövegben, amelyek nem kerültek bele a magyarázatok közé, és még egy antikvitásban járatos ember számára is utána járást igényelnek, nemhogy a járatlanoknak. Továbbá számomra egy város térkép (még annak ellenére is, hogy egy képzeletbeli városról írt Goldsworthy) is jól jött volna, ami követhetőbbé teszi az ostrom leírást, ahogy az például Harry Sidebottomnál is szerepel.

Nagy érdeme a regénynek, hogy amellett, hogy szórakoztat, rengeteg (történelmi) ismeretet is felszedhet az olvasó. Az antikvitáson belül a hadtörténelem áll a legmesszebb az érdeklődésemtől, a Róma harcosa-sorozatnak és A Városnak köszönhetően, már közelebb érzem magamhoz a témát, vagy legalábbis már nem akarok kifutni a világból, ha valaki a római hadszervezetről kérdez. A történetet olvasva egészen pontos képet kapunk a római hadsereg és azon belül egy legió felépítéséről (katonai vezetők, segédcsapatok…), egy katonai tábor hétköznapjairól és természetesen arról, hogyan is képzeljünk el egy vár(os)ostromot az antikvitásban (ostromtorony építése, faltörő kos használata, a város aláaknázása, az ostrom hosszadalmassága…). A háborút pedig a maga brutalitásában jeleníti meg a szerző, nem szépítve és heroizálva azt, egy helyen hallgatja el a valóságot, hogy mi történik az ostromlott várossal és annak lakóival, miután a római katonák bejutnak a falakon túlra. Az utószóban a szerző maga írta, hogy annyira megrázók ezek a dolgok, hogy nem akarta, hogy a könyv ilyen nyomasztóan érjen véget, így az ostrom eseményeit ott zárja, hogy a katonák bejutottak a városba, és az utolsó fejezetben már arról olvashatunk, hogy szereplőinkkel mi történt utána.

Bár Nicopolis egy kitalált város, amit a szerző már a regény legelején közöl az olvasóval, mégis remek képet ad arról, hogy a keleti városokban hogyan éltek egymás mellett és rétegződtek egymásra a különböző kultúrák, vallások. (Itt megjegyezném, hogy Goldsworthy megemlíti, hogy több hasonló nevű város létezett a hellén világban, ugyanis ezeket a városokat egy király vagy római császár által megvívott csata emlékére emelték.) Nicopolis olyan város, amit a történet szerint Nagya Sándor serege emelt, és valahol Zeugma (romjai a mai Törökországban, Gazientep tartományban találhatók) és Carrhae (a mai törökországi Harrán) között az Eufráteszen túl fekszik. A kultúrák egymásra rétegződése megfogható például a város hellén örökségként hátramaradt görög jellegű intézményeiben, valamint a görög nyelv mint lingua franca használatában, de a város lakosságát nézve a hellének mellett arámi nyelvet beszélő népek és zsidó kereskedők is szép számban képviselik magukat. A dezertőr katonát befogadó család révén a zsidó vallásba nyerhetünk bepillantást, a dezertőr katona által pedig a korabeli kereszténységről kaphatunk képet.

Hadrianus British Museum-ban lévő szobra, melyet a 19. században hamisítottak a császár feje és egy másik, görög ruhás antik szobor kombinálásával. (Kép forrása: Wikipedia)

Számomra a legérdekesebb vonulata a könyvnek, ahogyan Hadrianust és (egy-egy epizód erejéig) Traianust ábrázolja a könyv. Hadrianus az ún. „öt jó császár” egyike, vele kapcsolatban leginkább azt emlegetik, hogy felhagyott elődei agresszív, hódító politikájával és igyekezett a birodalom határait védhető keretek közé visszahúzni. Emellett rajongott a hellén kultúráért, számos görög várost újraalapított és szentélyeket építtetett. Alapvetően pozitív kép él az emberek fejében róla. Ezt a képet árnyalja a könyv. Egész jól bemutatja, hogy mennyire kicsinyes ő is, amikor a jobb politikai pozíció (Traianus kegyének megnyerése, esetlegesen utódává való előlépése) érdekében nem riad vissza a hatalmi játszmáktól sem, és nem számít az emberélet sem. A regényből világosan kitűnik, hogy Traianus nem különösebben kedveli Hadrianust, nem is gondol rá úgy, mint lehetséges örökösére. Hadrianus egyébként a Legio VIII Hispaniával azért ostromoltatja meg a Nicopolist, mert a keleti hadjáratról visszatérő Traianust meg akarja lepni azzal, hogy az Eufráteszen túli erősséget hódít meg, amely egy majdani mezopotámiai hadjárat szempontjából kulcsfontosságú lehet. A probléma pusztán annyi, hogy Hadrianus Syria ideiglenes helytartója, és az új helytartó megérkezése előtt kell a várost elfoglalni, hogy a város elfoglalásának dicsőségét ne az új helytartó arathassa le, így rendkívül szűk határidőt szab a legiónak (ő maga egyszer jár a táborban, amúgy Antiochiában tartózkodik). Főhősünket Feroxot is sakkban tartja, hogy céljai érdekében bárhol és bármikor bevethesse. Az író utószavát olvasva és Hadrianus életrajzának utána nézve, ez a fajta Hadrianus kép közelít a valósághoz. Valóban nem tartozott Traianus „belső köréhez” és a császári cím elnyerését inkább Plotina (Traianus felesége) fáradozásainak és mesterkedésének köszönheti. Trónra kerülését követően császári összeesküvés vádjával négy, Traianus belső köréhez tartozó szenátort kivégeztetett. Traianus alakja sem kevésbé ellentmondásos, egy olyan vénülő uralkodó képe tárul elénk, aki elveszett ifjúságát szeretné újra élni, aki egy újabb nagyszabású keleti hadjárattal azt szeretné bizonyítani, hogy még mindig ifjú és potens, és ezért csak a megfelelő alkalomra vár, amit kihasználva elindíthatja hódító hadjáratát.

Római császárszobor Traianus fejével az Uffizi Galériában (Kép forrása: Wikipedia)

Végezetül még az első fejezet címével (A dombvidéken. Február idusának éjszakája, ötödik óra Quintus Ninnius Hasta és Publius Manilius Vopiscus Vicinillianus consulatusa (Kr. u. 114)) kapcsolatban a datálásra szeretném felhívni a figyelmet. A rómaiaknál a keltezés a következőképpen alakult: a hónapot három fő nappal – kalendae (azaz a hónap első napja), nonae (hónap napjainak számától függően, ez a hónap 5. vagy 7. napja), idus (a hónap napjainak számától függően, ez a hónap 13. vagy 15. napja) kisebb egységekre osztották, az esedékes napokat pedig a fő napokhoz viszonyítva adták meg. A másik érdekesség, hogy a rómaiak egy adott évet úgy is megjelölhettek, hogy melyik két szenátor konzulsága alatt történt. A rómaiaknál az időszámítás kezdete sokáig a város alapítása (Kr. e 753) volt, és az adott évet kifejezhették úgy is, hogy ab urbe condita, azaz a város alapítása után hány évvel. A consuli éveket egészen Kr. u. 537-ig használatban voltak a Róma alapításával összekapcsolt naptárral és a Julián-naptárral párhuzamosan. A fejezetcímben keresztény időszámítás szerepel, ahol a kezdőpont Krisztus születése, azonban ezt Dionysius Exiguus 525-ben elvégzett számításai alapján állapították meg, és csak a 11. századra válik egyeduralkodóvá Európában, tehát ez anakronizmus a fejezet címében.

Végezetül a nyomdai minőségre szeretném még felhívni a figyelmet. Számomra az olvasás élvezetéből sokat elvett a silány papírminőség, ami miatt bizonyos fényviszonyok között hol szét akartak folyni a betűk, hol rendkívül elmosódottnak tűntek. Ennek ellenére, aki mégis kedvet kap az olvasáshoz, ígérem, egy igazán lebilincselő történet fog olvasni, és nem bánja meg, hogy kezébe vette Goldsworthy A város című regényét.

Csapó Fanni

Ezt olvastad?

1944-ben, 80 éve kezdődött a Magyarország elleni Szövetséges bombázó hadjárat. Ezek a támadások Szeged városát sem kímélték, 1944 június 2-a
Támogasson minket