A vidék emlékezete – Visszaemlékezések a 20. századra

Amikor tavaly bemutattam az Újkor.hu olvasóinak a Magyar vidék a 20. században sorozat hetedik kötetét, jeleztem, hogy hamarosan a nyolcadikra is sor kerül. Most eljött ennek az ideje. Ismerkedjünk meg közelebbről a Forrásvidékek című, Visszaemlékezések a 20. századra alcímet viselő kiadvánnyal! Ismerkedésünket kezdjük mindjárt a szerkesztő, Csikós Gábor bevezető gondolataival.

Persze nem célom a szerkesztői előszót kivonatolni, mégis érdemes felhívni a figyelmet néhány fontos információra, adatra, amelyeket itt egy helyre összegyűjtve megtalálhatunk. A korábbi kötetekhez képest a nyolcadik könyv annyiban mindenképpen új, hogy idősebb testvéreitől eltérően anyaga nem a levéltári alapkutatásokra és azok mellett itt-ott megjelent naplókra és írott visszaemlékezésekre épül, hanem elbeszélt történetekre, interjúkra, amelyek közül néhányat, illetve ezek alapján készült tanulmányokat szintén olvashattunk korábban, még ha nem is olyan nagy számban, mint most. A kötet egy projektmunka eredménye, amely a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem közös szervezésben megvalósult műhelyfoglalkozással indult még 2019 júniusában. Az eseményen elhangzott előadások, gyakorlat és filmvetítés jelentették a kezdetet az oral history anyag szisztematikus gyűjtésében. A résztvevők elhatározták, hogyan jelent meg a vidéktörténetben a második világháború, 1956, a kollektivizálás vagy éppen a rendszerváltás. Az interjúalanyok személyét és számát szabadon választhatták meg, csupán annyi volt a megkötés, hogy az események a vidék történetének szempontjából kerüljenek feldolgozásra. Nem volt előzetesen kidolgozott kérdéssor vagy útmutató a kezükben, amikor az adatközlőket felkeresték. Ennek ellenére a megszólalások számos közös vonást tartalmaztak: a társadalmi változások mellett a legfontosabb témák a családi viszonyok, a vallás szerepe és a saját boldogulás útjai voltak. A munka összesen tizennégy lelkes résztvevővel – főként történelem szakos hallgatókkal – zajlott. Ők keresték fel az interjúalanyokat, rögzítették a beszélgetéseket, és átadták azok szöveges változatát. Név szerint: Andrásfalvy Csenge, Bathó Fruzsina, Bodnár Barbara, Csapai János, Fischer Gergely, Gulyás Kristóf, Kakucs Katalin, Kovács Adrienn, Kutasi Imre, Millei Mónika, Nyári Ákos, Semsei Ferenc, Vargyas Júlia és Zlinszki Viktória. Nélkülük nem készülhettek volna el az alapszövegek és a kiadvány sem.

Az interjúk harminc települést érintenek, amelyek az ország különböző részein elszórva helyezkednek el. Ezek a Győr-Moson-Sopron, Veszprém, Tolna, Baranya, Pest, Nógrád, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar megyei falvak, valamint városok az interjúalanyok lakóhelyei, azoké az 1922 és 1951 között született férfiaké és nőké, akik elbeszélt visszaemlékezései alapján megelevenedik előttünk a magyar vidék 1945 utáni története. A könyv az emlékezések anyagát négy alfejezetre – A kapcsolatok történetei, Az erőszak történetei, A boldogulás történetei, A rendszerváltás után ‒ osztva tárja elénk a legtöbbször előkerült témákat, például a család, a tágabb közösségek, mint a település, a gyülekezet, a helyi elit vagy a katonaság, munkaszolgálat, a civilek elleni erőszak a háborús időkben, a kitelepítések, az adminisztratív erőszak a Rákosi-korszakban, a kollektivizálás két hulláma, 1956, az oktatás, a szocialista társadalomba való beilleszkedés, a paraszti munka változásai, a szolgáltató szektor és a kárpótlás. Csikós Gábor ezeket az alfejezeteket és résztémákat is elemzi rövid, ám alapos és gazdag bibliográfiával ellátott bevezetőjében.

Az emlékezéseket megelőző, majdnem harminc oldalas tanulmányt Ritter György jegyzi, aki a Lefojtva című kötetben az észak-dunántúli németek emlékanyagának közlésével és elemzésével mutatott rá az államhatalmi represszió egy sajátos formájára, illetve az intézkedések következményeire. Mostani szövegében az oral historyt mint az elbeszélt történelem megközelítési szemléletét járja körül, felvázolva a fogalmi kereteket, bemutatva, miként használták a szóbeli forrásokat már az ókori Kína hivatalnokai, a görögök, majd a rómaiak, miért tartották egyoldalúnak ezeket a felvilágosodás korában, mindezzel együtt lehetővé téve az archívumok megnyitását, hogyan értékelődött fel az újságírás előretörésével az interjú műfaja. Ritter részletesen foglalkozik az oral history tudományos igényű alkalmazásával, a kutatási irányok és célok változásával, kiterjesztésével, a kutatómunka hazai történeti ívével. Jogosan teszi fel a kiemelt kérdést: Milyen narratívát adhat az emlékezet?, amelyre a választ a tudományos diskurzus, a megközelítések sokfélesége adja. Leghosszabb gondolatsorának a Módszertani megfontolások címet adta. Ez alatt tárgyalja a hitelesség problémáját, a biográfiai módszer építőelemeit, az interjúkészítés során előkerülő szubjektív-objektív oppozíciót, az életrajzi narratívát, az elmondott és a megélt történet közötti különbségeket, az emlékezés sajátosságait. Vázlat formájában közöl egy interjúzási javaslatot, amelyben megosztja meglátásait. Összefoglalóját ő is a felhasznált irodalom sok-sok tételes jegyzékével zárja.

A kötet gerincét a közölt, tematikus egységekbe sorolt emlékezések adják. A 384 oldalnyi terjedelemből 327 oldalt tesz ki maga a „szöveggyűjtemény”. Az elbeszélésekben természetesen nemcsak az adatközlők lakóhelyén történteket ismerhetjük meg, hiszen ahogy az emberek általában, az adatközlők is megfordultak a környékbeli vagy távolabbi falvakban, városokban: tanultak, munkába jártak, rokonaikat látogatták, a férfiak katonaidejüket töltötték, a nők gyermekeket szültek, költöztek, akár önként, akár valamilyen kényszerből, például a kitelepítés idején. Így nem meglepő, hogy a lakóhelyeiket feltüntető térkép után mellékletben szereplő helynévmutató egyrészt nem is olyan rövid, másrészt találhatunk benne olyan neveket, mint az Amerikai Egyesült Államok, Budapest, Délvidék, Erdély, Felvidék, Irak, a Ladoga-tó, Moszkva, Németország, Olaszország, a Szovjetunió, hogy csak néhányat említsek. Ezért érdemes kézbe venni a kötetet azoknak is, akik olyan településen élnek, történetét kutatják, amely nem szerepel a térképen megjelöltek között. Ilyen egyebek mellett Bátaszék, Bogyiszló, Miskolc, Mohács, Pécs, Sopron, Szekszárd, Tokaj vagy Vác.

És ha már elidőztem egy kicsit a településeknél, nézzünk néhány példát a lejegyzett emlékezésekből! Szűkebb pátriám után keresgélve a jegyzékben több közeli település nevére bukkantam. Egy 1935-ben született dunaszigeti férfi 1956-os emlékeit idézte fel. A forradalom évében elsőéves katonaként szolgált.

„[…] azonnal riadót fújtak ott a laktanyában, nálunk. Ez Lepsényben volt. Még a csizmát sem volt szabad levetnünk. A derékszíjat levethettük, így ruhástul fekhettünk le az ágyra, úgy pihenhettünk. És másnap reggel megint riadó volt, és tudom, hogy egy civil, bőrkabátos ember – de géppisztollyal a vállán – behajtott a laktanya udvarába, és követelte, hogy menjünk, mert Fehérváron az oroszokat le kell fegyverezni. De szerencsére nem lett semmi, mert kivonultunk a falun kívülre, és ott a szőlőbe szétzavartak bennünket, hogy vegyük fel a tüzelőállást, hogyha Polgárdi felől, ha jönnek, ott fel tudjuk venni velük a harcot.” (142. oldal)

Egy 1937-es születésű hosszúhetényi férfi elmondta, hogyan került börtönbe a nagybátyja, és hol tartották fogva:

„[…] Az egyik kulák nagybátyám, az fűrészport használt, szőlőt ültetett, betette a ládába, be lett oltva a szőlővessző, és akkor fűrészporral be lett öntözve, és kihajtott, és akkor kiültettük, és abból csinálták a szőlőt. A fűrészport meg – egy kevés volt a gatter – feltette a padlásra, és elterítette, hogy majd jövőre tudja használni. Na és ezek az ávósok mentek a kulákokhoz ellenőrizni ezt is, hogy miben találnak hibákat, kis hibát, semmilyen hibát… És oda is felmentek a padlásra, és meglátták ezt a nagy mennyiségű fűrészport, és azt mondta az izé, hogy ez vörös liszt. Abban az időben a vörös lisztet még nem lehetett jószágnak etetni, semmit. Na és akkor ebbe a Pista bátyám két évig be lett zárva Fehérvárra, oda vitték el ezért. Nem lehetett sehová menni, hiába mondta, hogy mentsék fel. Mert ha azok azt mondták, hogy fehér, akkor fehér – az ávósok ilyenek voltak.” (134. oldal)

A Kádár-korszak kollektivizálásáról az interjúalanyok egyike, egy 1939-ben született decsi nő így számolt be:

„A téeszszervezéskor nem nagyon lehetett hallani, hogy ki hogyan lépett be, vagy léptették be. Elég titokban csinálták, nem beszélt senki róla, hogy mit csináltak vele. Hát mentek agitálni, nem olyan nagyon adták be a derekukat a parasztemberek, még akik nem olyan gazdagok voltak, azok sem, de aztán a végén, mikor már nem volt más lehetőség, munkahely… kocsit, lovat elvittek.” (227. oldal)

Egy 1947-ben született taktabáji nő elmondta, hogyan éltek nagyszülei az Egyesült Államokban:

„Ők kimentek Amerikába, hogy keresnek pénzt lakásra. Amiben most is lakunk. Ők ezt ott keresték meg. Kint voltak nyolc évig, úgyhogy édesanyám ott született Jonhston [Houston] államokban. A helyet nem tudom, csak azt, hogy Johnston államokban… Hajóval mentek ki. Akkor még két hetet utaztak hajóval oda is, meg visszafele úgyszintén. Nyolc évig kint voltak. Nagyapám a vasgyárban dolgozott, és mindig vele ment haza nyolc-tíz ember, aki ott étkezett nálunk. Nagymama főzött otthon, de ez a tíz ember is magyar volt, ők oda jártak ebédelni.” (155. oldal)

Váczi Márk

Ezt olvastad?

Sah mat generációkon át – Kádár János és Grósz Károly küzdelme

A világ és a magyar történelem konstans – sokszor figyelemreméltó - fenoménja a hatalomváltások időszaka, legyen szó akár monarchikus, akár

X