Aki kihirdette a statáriumot 1956. október 23-a után – Hegedüs András pályaképe
Hegedüs András (1922. október 31. Szilsárkány, Sopron vármegye – 1999. október 23. Budapest) a magyarországi parlamentarizmus történetének máig legfiatalabb miniszterelnöke volt 1955. áprilisától 1956. október 24-ig. Bár 1956 után nem vállalt párt- vagy állami vezetői feladatot, és főként tudományos munkájára összpontosított, 1956 előtt tevékenyen részt vett a kommunista diktatúra felépítésében és fenntartásában, továbbá politikai felelősség terheli a szovjetek behívásáért. Az idén száz éve született Hegedüs András pályaképe eredetileg a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) Tudástárának Pártvezetők adatbázisában jelent meg. A szöveget a NEB és az Újkor.hu együttműködésének keretében másodközöljük.
Hegedüs András főbb tisztségei
|
Az MDP KV tagja |
1950. május 31. – 1956. október 31. |
|
Az MDP KV Szervező Bizottsága póttagja |
1950. május 31. – 1951. március 1. |
|
Az MDP KV Titkárságának tagja |
1950. május 31. – 1953. június 28. |
|
Az MDP PB tagja |
1951. március 2. – 1956. október 26. |
|
Az MDP KV Szervező Bizottsága tagja |
1951. március 2. – 1953. június 28. |
|
Földművelésügyi miniszterhelyettes |
1951. november 3. – 1952. január 5. |
|
Az állami mező- és erdőgazdaságok minisztere |
1952. január 5. – 1952. május 6. |
|
Az állami gazdaságok és erdők minisztere |
1952. május 6. – 1953. július 4. |
|
A Minisztertanács első elnökhelyettese |
1953. július 4. – 1955. április 18. |
|
Földművelésügyi miniszter |
1953. július 4. – 1954. október 30. |
|
A Minisztertanács elnöke |
1955. április 18. – 1956. október 24. |
|
A Minisztertanács első elnökhelyettese |
1956. október 24. – 1956. október 27. |
|
Az MDP KV Rendkívüli Bizottsága (Direktórium) tagja |
1956. október 26. – 1956. október 28. |
Hegedüs András pályája
Apja, Hegedüs Sándor konvenciós cseléd volt. Anyja, Gecsényi Ida birtokos parasztcsaládból származott, húsz kataszteri hold szántót örökölt, férje korai halála után ő gondoskodott két gyermeke neveltetéséről.
A négy elemit szülőfalujában, a négy polgárit Csornán járta ki, majd a gimnázium ötödik osztályát magánúton elvégezve 1938-ban különbözeti vizsgával felvették a soproni evangélikus líceum hatodik osztályába. 1941-ben, érettségi vizsgája után sikerrel pályázta meg a Turul Szövetség parasztfiatalok továbbtanulását támogató ösztöndíját, s szeptemberben a fővárosi Bolyai Kollégiumba (1942-től Györffy István Kollégium) bekerülve a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem gépészmérnöki karának hallgatója lett. 1942 tavaszától baloldali ifjúsági szerveződések részese volt, 1943-ban bekapcsolódott az akkor Békepárt néven működő illegális kommunista párt tevékenységébe, 1944. májusban a párt „paraszt vonaláról”, az „ifjúsági vonalra” helyezték át. 1944. augusztusban letartóztatták, november elején két év fegyházbüntetésre ítélték. A hónap végén a Margit körúti fegyház evakuálásakor Kelenföldnél több társával együtt sikerült megszöknie a vonatról.
1945. január végén tagja lett a kommunista irányítás alatt álló, de az egységes ifjúsági mozgalom igényével fellépő Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (Madisz) vezetőségének. 1945 tavaszán a földreform miniszteri biztosa volt előbb Zemplén, majd Sopron vármegyében. Ezt követően a Madisz központjának titkáraként a helyi szervezetek létrehozását bízták rá. 1946 márciusában hat hónapos pártiskolára küldték, onnan korábbi beosztásába került vissza a Madiszba. Politikai karrierje 1947 végétől ívelt fel, amikor Gerő Ernő maga mellé vette az agrárkérdések szakreferensének. 1948-ban megtették a pártközpont Szövetkezetpolitikai Osztályának helyettes vezetője, majd vezetőjévé, 1948. októbertől az összevont Mezőgazdasági és Szövetkezetpolitikai Osztály helyettes vezetője, 1949-től vezetője volt.
1950. május 31-én a Magyar Dolgozók Párja Titkárságának tagja lett, ezzel bekerült a pártvezetés belső körébe. Az MDP II. kongresszusa (1951. február 25. – március 1.) után a pártvezetés minden fontos testületébe beválasztották: titkári pozíciója mellett a Politikai Bizottságban és a Szervező Bizottságban is helyet kapott. Az iparfejlesztésnek alárendelt agrárpolitika, illetve a téeszszervezések első hullámának kulcskádere lett a központi apparátusban. Pártfunkciói mellett jelentős állami tisztségeket is betöltött: 1951. novembertől a földművelésügyi miniszter helyettese, 1952. januártól állami mező- és erdőgazdasági miniszter volt.
1953 júniusában tagja lett annak a hétfős küldöttségnek, amelyet a Szovjetunió Kommunista Pártja Elnöksége Moszkvába rendelt, így tanúja lehetett Rákosi nyilvános megszégyenítésének. Nagy Imre 1953. július 4-én megalakult kormányában a Minisztertanács első elnökhelyettesévé és földművelésügyi miniszterré nevezték ki. 1955. április 18-án a megbuktatott Nagy Imre utódaként átvette a kormányfői posztot. 1955. május 14-én ő – és Bata István honvédelmi miniszter – írta alá magyar részről a Varsói Szerződés alapító okmányát, ezzel többek között jogalap teremtődött a szovjet hadsereg további magyarországi jelenlétére, amely az osztrák szuverenitás az évi elnyerésével megszűnt (az 1947-es párizsi béke értelmében a szovjet csapatok az ausztriai utánpótlás biztosítására állomásozhattak az országban).
Miniszterelnökségének másfél éve visszatérést jelentett az 1953. július előtti gazdaságpolitikához: előtérbe került a nehézipar erőltetett fejlesztése, megszigorították a beszolgáltatási rendszert, korlátozták a szabadpiaci értékesítést, felerősödött a téeszesítési kampány. Ugyanakkor, ha vontatottan is, de tovább folytatódott a koncepciós perek áldozatainak rehabilitációja. Rákosi 1956. júliusi menesztésekor Anasztaz Mikojan a szovjet pártvezetés nevében felajánlotta neki, hogy vegye át az első titkári posztot, ám nem élt a lehetőséggel. A forradalom kirobbanásának másnapján, 1956. október 24-én a KV utasítására a miniszterelnökséget Nagy Imrének adta át, de még az ő nevéhez fűződik a statárium kihirdetése, sőt 28-án visszadátumozott miniszterelnöki ellenjegyzésével vállalta a ténylegesen kérelmező Gerő helyett a politikai felelősséget a szovjet csapatok október 23-i Budapestre hívásáért.
Bár Nagy Imre második kormányának október 27-ig miniszterelnök-helyettese volt, az ellene (is) forduló tömegharag elől 1956. október 28-án családjával – több tucat más vezetőhöz hasonlóan – Moszkvába emigrált. 1956. november 17-én a szerveződő Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Intéző Bizottsága kommünikében adta hírül, hogy őt is kizárták a pártból, de már 1957. februárban megkapta új párttagsági könyvét. Az 1957. május 9-én összehívott országgyűlés megfosztotta parlamenti mandátumától (a törvényhozásnak 1945. júniustól novemberig, majd 1947. február‒szeptember között, illetve 1949. júniustól volt tagja).
Moszkvai tartózkodása idején fokozatosan eltávolodott a vele együtt menesztett pártvezetők csoportjától. A Szovjet Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének főmunkatársaként érdeklődése a szociológia felé fordult. Emigrációjából 1958. szeptember 16-án térhetett haza. Előbb az MTA Közgazdaságtudományi Intézete általános osztálya tudományos munkatársaként dolgozott, majd 1961–1963 között a Központi Statisztikai Hivatal elnökhelyettese volt. 1963-ban elnyerte a szociológiai tudományok kandidátusa tudományos fokozatot, ugyanezen évben megszervezte az MTA Szociológiai Kutatócsoportját, és kinevezték a Valóság főszerkesztőjévé (1965-ig). 1966–1973-ban a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem címzetes egyetemi tanára is volt. Részt vett a gazdasági mechanizmus reformját előkészítő bizottságok munkájában. 1968-ban egyrészt „revizionistának” bélyegzett tudományos nézetei, publikációi, másrészt a Csehszlovákia megszállását elítélő álláspontja miatt, leváltották a szociológiai kutatócsoport éléről, és az MTA Ipargazdaságtani Kutatócsoportjához helyezték át.
1973-ban az MSZMP PB határozatot hozott „néhány társadalomkutató antimarxista nézeteiről”, és 1973 májusában az úgynevezett „filozófusperben” revizionizmus vádjával elítélték: kizárták a pártból, s elbocsátották állásából. 1973 és 1974 között a Kontakta Alkatrészgyár, valamint a Taurus Gumiipari Vállalat gazdasági tanácsadója volt, szerződései lejárta után 1975-ben nyugdíjazták. Tudatosan vállalt és elméletileg megalapozott politikailag másképp gondolkozó szerepkörben elemezte a „létező szocializmust” és annak kádári rendszerét. Az 1980-as években nagy feltűnést keltett a Szabad Európa Rádió műsorában több részletben sugárzott életútinterjúja. 1988-tól ismét professzorként taníthatott a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen.
Hegedüs András díjai, kitüntetései
Magyar Szabadság Érdemrend ezüst fokozata (1947); Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje (1949); Szocialista Hazáért Érdemrend (1967); Felszabadulási Jubileumi Emlékérem (1970).
Fő művei
A munkásbérezés rendszere iparunkban. Budapest, Közgazdasági és Jogi, 1960.
A modern polgári szociológia és a társadalmi valóság. Budapest, Közgazdasági és Jogi, 1961.
Műszaki fejlesztés a szocializmusban. Budapest, Közgazdasági és Jogi, 1962. (Kandidátusi értekezés is.)
Szociológiai szempontok az üzemszervezésben. Márkus Máriával. Budapest, ÉGSZI, 1964.
A szocialista társadalom struktúrájáról. Budapest, Akadémiai, 1966.
Ember, munka, közösség. Márkus Máriával Budapest, Közgazdasági és Jogi, 1966.
A szociológiáról. Egy tudomány lehetőségei és korlátai. Budapest, Akadémiai, 1966.
Az alkotómunka körülményeinek és hatékonyságának szociológiai vizsgálata. Márkus Máriával KGMTI, Budapest, 1971.
A történelem és a hatalom igézetében. Életrajzi elemzések. Budapest, Kossuth, 1988.
Oknyomozás válságügyben. Budapest, Közgazdasági és Jogi, 1990. (Fehéren feketén)
Rendhagyó életek. Szubjektív reflexiók. Budapest, BFI, 1994.
Intelmek túlélőknek. Budapest, Munkásakadémia, 1999.
Források és irodalom
Hegedűs András (1922) kandidátusi iratanyaga. Akadémiai Levéltár, 200 TMB-iratok, 871/360.
A moszkvai levelezés. Lapok Hegedüs András volt miniszterelnök hagyatékából. Szerkesztette Tamási Miklós. Budapest, Stencil Kulturális Alapítvány, 2010.
Élet egy eszme árnyékában. Életrajzi interjú. Bécs, Zsille Zoltán kiadása, 1985. (Az első legális magyarországi kiadás: Budapest, Bethlen, 1989.)
Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához. Szerkesztette Nyírő András. Budapest, Interart Stúdió, 1989. 280–282.
Izsák Lajos – Pölöskei Ferenc – Romsics Ignác – Szerencsés Károly – Urbán Aladár: Magyarország miniszterelnökei, 1848–1990. Budapest, Cégér, 1993. 197–200.
Hegedűs András-emlékszám. Szociológiai Szemle, 1999/4.
Búcsú Hegedűs Andrástól. 1922. október 31. – 1999. október 23. Szerkesztette Rozgonyi Tamás és Zsille Zoltán. Budapest, Osiris, 2001.
Az 1945. évi november 29-re Budapestre összehívott Nemzetgyűlés almanachja. 1945. november 29. – 1947. július 25. Főszerkesztő: Vida István. Főszerkesztő-helyettes: Kiss József. Szerkesztette Horváth Zsolt és Hubai László. Budapest, Magyar Országgyűlés, 1999. 216–219.
Bölöny József – Hubai László: Magyarország kormányai, 1848–2004. Ötödik, bővített és javított kiadás. Budapest, Akadémiai, 2004. 339–340.
Szántó Miklós: Trialógus. A magyar szociológia három főszereplője: Erdei Ferenc, Szalai Sándor és Hegedűs András. Társadalomkutatás, 2007/4. 393–418.
Szabó Róbert
Ezt olvastad?
