Az 1521. évi oszmán hadjárat, Szabács és Nándorfehérvár bukása

1521 nyarán a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom között a XIV. század vége óta tartó háborúskodás fordulópontjához ért. Az ifjú Szulejmán szultán első hadjáratát hazánk ellen vezette. Végül a szultán előbb Szabácsot foglalta el, majd Nándorfehérvárnál dőlt el az ország sorsa.

Magyarország helyzete II. Lajos alatt egyre nehezebbé vált. Az 1519 tavaszán megkötött török–magyar béke Szelim szultán 1520. szeptember 22-i halálával érvényét vesztette. Utóda Szulejmán hazánkba küldte követét Behram csauszt, hogy ismertesse ura békeajánlatát. A budai udvar habozott elfogadni ezt az ajánlatot, amiben szerepe volt a nemzetközi helyzetnek és Dzsánberdi Gazáli szíriai felkelésének is. Ugyanakkor Velence és a Német-Római Birodalom békét kötött Szulejmánnal. Amiben szerepe az V. Károly császár valamint I. Ferenc francia király közti ellentétnek is, de a nemzetközi helyzetre komoly hatást gyakorolt a reformáció is.

E helyzetben a magyar érdek az volt, hogy feloldják a Habsburg–Valois ellentétet, de ennek nem volt esélye. II. Lajos számára érdekeink érvényesítésére lett kihasználva az 1521-es wormsi birodalmi gyűlés is, de sajnos nem sikerült eredményt elérni ott sem.

Közben Behram csausz miatt a szultán háborúra készült hazánk ellen. A követ(ek) sorsával kapcsolatban ellentmondásosak a XVI. századi leírások. Istvánffy Miklós szerint a tatai tóba fojtották bele őket. Zay Ferenc arról írt, hogy a követ fülét és orrát levágták, majd Szendrőbe küldték. Kapszáli Élijáhu kándiai rabbi úgy vélte, hogy az ifjú király nem sejthette, hogy tette miatt úgy jár majd, mint Chánun az amoriták királya, aki Izrael királyának, Dávidnak a követeit megalázta, s keservesen meglakolt e tettéért.

Dzsánberdi Gazáli felkelésének 1521 eleji leverése után az oszmánok megkezdték a hadjárat előkészítését. A sereg gerincét a ruméliai had képezte, míg Ferhád pasa 3000 tevén szállította a puskaport, ólmot, kőgolyókat és más hadiszereket Szófia felé, hogy a török tüzérség 300 ágyújának legyen lőszere. Az oszmán flotta 40 db nagy gályát – ebből 17 velenceit – vetett be a hadjáratban.

Az oszmán sereg létszámára vonatkozó egykorú adatok elég nagy eltérést mutatnak. Míg 1521-ben Balbi Jeromos arról tájékoztatta V. Károlyt, hogy 34.000–35.000 katona támadta meg Nándorfehérvárt, addig Francesco Massaro velencei követ 1523-as jelentésében 100.000 ember, ebből 30.000 oszmán katona bevetéséről írt. Érdekes, hogy II. Lajos VIII. Henriket június 30-i oklevelében 200.000 főre taksálta az oszmán sereget. A XVI. századi történeti elbeszélések szerzői közül Kapszáli Élijáhu több mint 400.000 fősre, Zay Ferenc 300.000 fősre becsülte az oszmán hadat. A későbbiekben Holéczy Mihály 250.000 főre, Kiss Lajos 250.000–300.000 főre, míg Szakály Ferenc 160.000 főre ebből 70-80.000 katonára becsülte az oszmán had létszámát. Véleményem szerint 35.000 – 80.000 fő között lehetet az oszmán sereg harcoló alakulatainak száma.

Szulejmán 1521. február 19-én érkezett a Konstantinápoly melletti Halkali-Binarba, majd május 18-án tovább indult Drinápolyba, ahová május 27-én ezt követően június 9-én pedig Philippopolisba (Plovdiv) érkezett. Míg a szultáni sereg előrenyomult, addig az oszmán haderő egy része Erdélyt, Havasalföldet, Moldvát, Lengyelországot és Boszniát is megtámadta.

A hadjárat szempontjából döntő jelentőségű haditanács volt június 18-19-én Szófiában, ahol nyilvánvalóvá vált a pasák közti ellentét. Ugyanis Piri Mehmed nagyvezír azt javasolta, hogy a stratégiai jelentőségű Nándorfehérvár várát foglalják el. Ahmed ruméliai beglerbég viszont Szabács várának bevételét és a Budáig való előretörést javasolta. Ez csak látszólag szólt a hadjáratról, valójában belső hatalmi harc volt, melyben Szulejmán szultán Ahmed pasa tervét fogadta el, de Piri Mehmednek megengedte Nándorfehérvár ostromlását.

A ruméliai hadtest Szófiából 1521. június 21-én indult Szabács irányába, majd 23-án 1000 janicsárt küldtek Szendrőbe, hogy Hüszrev szendrői béggel együtt zárják körül Nándorfehérvárt. A boszniai pasának parancsot adtak, hogy a Drinán küldjön hídépítéshez szükséges anyagokat. Ahmed pasa pedig parancsot kapott Szabács ostromára.

A Száva melletti mocsaras területen épült Szabács bánjai Sulyok István és Balázs elhagyták a várat ezért a védelem irányítása Logody Simon és Thorma András vicebánokra hárult akik 500 vitézükkel próbálták meg a lehetetlent, a török feltartóztatását. Esélyeiket csökkentette, hogy nem voltak nagyobb méretű ágyúik, valamint a puskapor és élelmiszerkészletek is szűkösek voltak. Logody Simon szorult helyzetükben futárt küldött Budára, hogy segítséget kérjen, de az élelem és puskapor valamint az elindított 200 gyalogos nem ért oda.

A július 4–7-e között lezajlott ostromban Ahmed pasa július 5-i rohama eredményeként a védősereg létszáma 100 főre fogyatkozott, s a hősies ellenállás dacára beszorultak a belső várba, aminek következtében a külső vár az ellenség kezébe került. Ezzel Szabács és védőinek a sorsa megpecsételődött. Július 6-án a belső vizesárok feltöltésével foglalkozott a török haderő, majd július 7-én általános rohamot rendeltek el. Zay leírása szerint a vár piacán bontakozott ki öldöklő harc a magyarok és a törökök közt, végül a végvár elesett. Szulejmán szultán július 8-án a védők karókra tűzött fejei által szegélyezett úton vonult be Szabácsra, majd parancsot adott egy híd felépítésére a Száván.

Szabács elvesztéséről július 10-én értesültek Budán, e hír nagy riadalmat okozott, de közben komolyabb katonai készülődés Magyarországon még nem zajlott.

A királyi udvarban úgy vélték, hogy Nándorfehérvárt nem tudja elfoglalni a török. Pedig július 3-tól kezdve fokozódott a vár körülzárása. Hüszrev szendrői bég serege elkezdte felprédálni a város környékét, míg Szabácsnál július 9-én nekiálltak egy Száva-híd építésének.

Szulejmán Ahmed pasát a ruméliai hadtest szpáhiijaival és ezer janicsárral a Szerémségbe küldte portyázni. E napokban színleg Jaksics Ilona Kölpény úrnője Beriszló János szerb despota özvegye is behódolt a töröknek. Ludovicus Tubero szerint az asszony előbb követeket küldött ajándékokkal a szultánhoz. Majd színleg megadta magát, de valójában nem hódolt be Szulejmánnak, hanem időt akart nyerni, hogy húszszekérnyi vagyontárgyával, és pénzével az ország belsejébe meneküljön. A török szószolókat Tubero szerint megölette, de Kiss Lajos azt írja, művében, hogy a török tolmácsot fogságba vetette, majd Budára küldte, ezt a tényt a szultáni hadinapló is megerősíti. Ezt követően Jaksics Ilona gyerekeivel az ország belseje felé menekült, hasonlóan számos térségben lakóhoz.

A helyzetet nehezítette, hogy csak kisebb ellenállás bontakozott ki a támadókkal szemben. Az egyik ilyen eset volt, amikor 800 jobbágy megtámadott egy török csapatot a Jelsava erdejében, egy másik alkalommal a szávaszentdemeteriek ütöttek rajt a törökök hajóin, amelyek fát szállítottak a Száva híd építéséhez, amelynek építése július 18-án befejeződött, de a hidat 19-én egy hírtelen jött áradás megsemmisítette és rövidesen a hadjárat menete is megváltozott.

Nándorfehérvár kapuit július 9-e körül zárták be, de a kialakult helyzetről még július 5-én jelentést tett Oláh Balázs II. Lajos királynak.

E hetekben Nándorfehérvártól délre Piri Mehmed felállította csapatait, de a védők mindent megtettek az oszmán sereg megzavarására és csak a nagyvezír éleslátása mentette meg a haderejét attól, hogy komolyabb veszteséget ne szenvedjen el.

1521. július 9-e körül elkezdték Nándorfehérvár falainak a töretését. E napon Szulejmán megparancsolta az ostrom felfüggesztését, de a nagyvezír megtagadta a parancs teljesítését és utasította Hüszrev béget Zimony elfoglalására.

Itt meg kell jegyezni, hogy még az 1490-es években Szulejmán szendrői szandzsákbég a kémeinek segítségével elkészíttetet egy igen részletes térképet Nándorfehérvár váráról és térségéről azzal a céllal, hogy felmérjék, miként lenne érdemes a korábbi tapasztalatokat is felhasználva elfoglalni a végvárat. Zimony ostromlása jelezte, hogy a törökök figyelembe vették a „térkép” ajánlásait.

A Zimonyt ostromló török csapatban 500 janicsár szolgált, továbbá néhány falbontó ágyújuk is volt. Míg a várban 400 védő állomásozott, akik Nándorfehérvárból ismeretlen céllal mentek el, de Piri Mehmed megérkezése lehetetlenné tette a visszatérésüket őrhelyükre. A vezetőjük Mihály naszádos vajda, vagy Szkoblics Markó (György) volt.

Zay művében kiemelte, hogy a zimonyiak hősiesen harcoltak. Érdekesség, hogy mind Szabácsnál, mind Zimonynál a korabeli magyar elbeszélések feljegyzik, hogy a várak piacán alakult ki heves küzdelem a magyarok és a törökök közt. Ez Szakály Ferenc szerint költői túlzás.

Tubero szerint a törökök esküvel erősítették meg, hogy a város lakói, ha megadják magukat, akkor szabadon élhetnek vagy távozhatnak majd. Végül a védők július 11-én feladták Zimonyt, azután, hogy Hüszerv bég tárgyalt a vár bánjával, aki egy megrongálódott őrhelyről kiesett a törökök közé. Ezt Pecsevi úgy írja le, hogy az egyik várkapitány, amikor a toronyból tárgyalt a török béggel, akkor az ledőlt. Ezt követően pedig az emberei megadták magukat. Végül a törökök a védőket felkoncolták a Nagy Hadiszigeten.

Zimony elfoglalása után Szulejmán újból megparancsolta Nándorfehérvár ostromának befejezését. Míg július 15-én a szerémségi portyázásáról a szultáni táborba visszainduló Musztafa pasa másodvezír megtekintette Nándorfehérvárt, s ekkor a rangban felette álló nagyvezír kénytelen volt őt kérlelni, arról hogy van értelme az ostromnak.

Magyar részről komolyabb ellenlépések nem történtek. Jahja pasa oglu Bali bosnyák bég, július 15-ig három várat foglalt el a Szerémségben és egy várnál 70 vagy 80 magyart lefejeztetett majd elfoglalta a védői által elhagyott Szalánkemént is. Közben Piri Mehmed abbahagyta Nándorfehérvár ostromát. Ekkor viszont a Száva-híd tönkremenetele miatt Szulejmán parancsot adott az ostrom folytatására. Ez az „ad hoc” jellegű török hadjárat, valójában csak azért tudott sikeres lenni, mert hazánkban 1521-ben senki se volt, aki a védekezés élére állt volna. Bár a király segélykérő levelek sokaságát küldte Európa fejedelmeinek, de a nemzetközi helyzet továbbra sem kedvezett Magyarországnak. Kész csoda volt, hogy Velence adott hazánknak 24.000 aranyforint kölcsönt. E nehéz napok közepette 1521. június 11-én elhunyt Bakócz Tamás esztergomi érsek, aki végrendeletileg 40.000 forintot hagyott a királyra, hogy abból megerősítse a végvárakat. E helyzetben fontos volt az összeg a kincstárnak, mert nem volt pénz a haderő felszerelésére, a bárok meg vonakodtak áldozatokat hozni. A király végül megkapta a pénzt és még Bakócz ingóságaira is rátette a kezét.

A külhatalmak közt Lengyelország sem volt abban a helyzetben, hogy hathatósan tudja, támogatni országunk, mert tavasszal, a tatárokkal, a nyár folyamán pedig az oroszokkal kerültek konfliktusba. Ennek ellenére Zsigmond lengyel király 1000–1500 lovast küldött hazánkba. Giuliano Caprili a ferrarai herceg budai ügyvivője úgy vélte több belső gond nehezítette Magyarország helyzetét. Amire az is rávilágít, hogy a sereg fővezérének a kijelölése se ment zökkenőmentesen. Végül Báthori István nádor lett megbízva a hadjárat vezetésével, de ahogy Francesco Massaro is leírta elég vontatottan és nehezen haladt a magyar csapatok összeszedése. Amikor a magyar csapatok elkezdtek gyülekezni július–augusztus folyamán akkor már Szabács és Zimony oszmán kézen volt, a Szerémséget is teljesen elpusztította a török. Nándorfehérvár pedig már hetek óta ostrom alatt állt. Mindeközben a magyar hadat Tolnánál és Zentánál próbálták összevonni. Augusztus első hetében Budára érkeztek a lengyel, cseh és német csapatok. Majd az időközben székhelyére visszatérő király augusztus 8-án a kb. 4000 fős bárói csapatokkal megerősített hadereje újból Tétény felé indult és lassan, megfontoltan vánszorogva Érdig nyomult előre augusztus 11-én.

Közben Piri Mehmed újból felállította a szorongatott végvárnál az oszmán tüzérség ágyúit és július 23–24-én újból nekikezdtek lövetni Nándorfehérvárt. A nagyvezír aknákat is ásatott a falak ledöntése érdekében, de az Oláh Balázs vezette védők ellenaknákkal semlegesítették azokat.

A Piri Mehmed által építetett közeledő árkok és sáncok építését látva egyik nap déltájt 40–50 magyar rajtaütött a törökökön, és lekaszabolták a tüzéreket (topcsikat), elhurcolták Nakkasz Alit az azabok parancsnokát, akit csak nagy nehezen tudtak kiszabadítani. Majd július 25-26-án éjszaka újból a török ágyukat támadták meg Nándorfehérvár védői. A források több olyan alkalomról írtak, amikor magyarok törtek ki a várból és a török tüzérséget támadták.

Szulejmán július 25-én indult el Nándorfehérvár felé majd megérkezését követő napon 1521. augusztus 1-én megkezdődött az „igazi” ostrom. A hadműveletek július végéig arra jók voltak, hogy apasszák a védők hadianyag és élelmiszer készleteit. Ennek meg is lett az eredménye, mert augusztus elején már lóhúst ettek a nándorfehérváriak.

Augusztus 1-én megváltozott a város ostromának menete. Dselálzáde leírása alapján Nándorfehérvár déli előterében a nyugati oldalon a Szávára támaszkodva álltak fel Piri Mehmed nagyvezír csapatai a janicsáraga vezetése alatt álló janicsárokkal. Míg a Dunára támaszkodva a keleti oldalon Musztafa másodvezír alakulatai helyezkedtek el a szegbán basi irányította janicsárokkal. Szulejmán a ruméliai haddal a szerémségi oldalon foglalta el állásait. 1521-ben a török nem hagyott teret a magyar felmentési kísérleteknek.

A törökök augusztus 2-án rohamot indítottak Nándorfehérvár ellen. A kibontakozó heves harcban 500-600 török veszett oda. Ezt követően Szulejmán futóárkok ásását rendelte el, valamint a Száva parton és a Nagy Hadiszigeten 10-10 ágyúállást lett kialakítva.

A szultán augusztus 3-án újabb támadást rendelet el a korábbinál nagyobb erők bevetésével. Újból heves harc bontakozott ki a törökök és a védők között. Szerencsére nem volt összhangban a nagyvezír és a másodvezír támadása, így lehetősége volt a nándorfehérváriaknak átcsoportosítani az erőiket, hogy ahol éppen nagyobb volt a török nyomás ott próbálják meg azt feltartóztatni. A védők újból visszaverték a támadást.

A két roham kudarcából okulva a törökök belátták, hogy a falakat tovább kell lövetni. Ahmed pasa a Nagy Hadiszigetről kezdte lövetni a várat. Közben a csapataival Futakon lévő Báthori István nádor néhány hajónyi utánpótlást próbált sikertelenül bejutatni Nándorfehérvárba, de ezt a török flotta megakadályozta.

Közben Nándorfehérvárnál a többnapi ágyúzásnak meg lehetett a hatása. A hadinapló augusztus 4-i bejegyzése szerint a Duna melletti ágyútornyot lerombolták. A források alapján jól haladhatott a vár falainak a töretése – különösen az alsóvárosnál –, s megfelelőnek tűnt az általános rohamra való előkészítés, ezért nem véletlen, hogy az augusztus 7-én tartott divánban az újabb támadással foglalkoztak a pasák. Majd augusztus 8-án megindult az újabb támadás a vár ellen. Az oszmánok három irányból rohamoztak. A Száva mellől Piri Mehmed nagyvezír csapatai, a Duna mellől Musztafa másodvezír alakulatai, a sereg centrumában pedig Ahmed ruméliai beglerbég hadereje indult hadba.

E rohamnál már kijött a létszámbeli fölényük a törököknek, akik a folyók alacsony vízállása miatt az alsóváros és a víziváros part menti falainál is támadni tudtak. Az alsóvárosba a keleti kapunál törtek be a törökök. A magyarok a várból (felsőváros/fellegvár) levitt kis ágyúkból lőtték az ellenséget a keleti kapunál, hol sok törököt megöltek. Végül az egyre nagyobb pánik közepette a védők az alsóvárost felgyújtották, mert a vízivárosnál (a délkeleti kapunál) is, sikerült áttörnie a törököknek a védőműveket, ezzel megpecsételődött a víziváros és az alsóváros sorsa. A várőrség visszaszorult a fellegvárba. Oláh Balázs attól tartva, hogy a menekülő lakossággal együtt a janicsárok is benyomulhatnak a fellegvárba előbb felhúzatta a csapóhidakat, végül, amikor a török alakulatok megtorpantak beengedte a szerbeket a várba. A még magyar kézen lévő vízivárosba kisebb csapatot vont össze Oláh, de a törökök elkezdték a gyorsan bevontatott ágyúikkal lövetni a vár e részét, s kísérletet tettek a vár teljes elfoglalására. Ezt a két vicebán Oláh Balázs és Móré Mihály vezette védők hősiessége gátolta meg komoly áldozatok árán. Végül a török felhagyott a fellegvár elleni rohammal. E napon megpecsételődött Nándorfehérvár sorsa.

A sokadik eredménytelen, de komoly veszteségeket hozó török támadás után Zay és Tubero szerint Szulejmán fel akarta adni az ostromot. Valójában a töröknek nem állt szándékában abbahagyni a harcot. Sőt augusztus 9-én a szultán utasította aknászait, hogy ássanak aknákat és így tegyenek robbanóanyagot a fellegvár tornyai alá, továbbá az ágyúkat is közelebb vitték a falakhoz. Az aknák ásását Szulejmán a közeli ezüstbányákból Nándorfehérvárra vezényelt bányászokkal végeztette el.

Augusztus 10-én kihasználva az elfoglalt Duna és Száva menti városrészek adta lehetőségeket a török az ágyúit új helyeken állította fel. Most már több oldalról lőtték a várat egészen augusztus 16-ig. Augusztus 12-én és 14-én divánt tartottak a törökök. Utóbbin a fő téma az újabb általános roham volt, de a falakat nem sikerült még a fellegvárnál lerombolni, s az aknák ásása is nehezen haladt. Egyesek attól tartottak, hogy II. Lajos felmentő sereggel érkezik a vár alá, de ennek semmi realitása se volt. A haditanács úgy határozott, hogy rohamot kell elrendelni. Ekkor II. Lajos Adonyban volt 6000 fős seregével. A többi magyar hadnak pedig Bács lett kijelölve gyülekezési helyként.

Nándorfehérváron augusztus 16-án az oszmánok három irányból támadtak. Ahmed pasa csapataival a folyók felől, Piri Mehmed pasa és Musztafa pasa a dél felől két irányból támadtak. A küzdelem nagy része az Ahmed pasa által vezetett csapatokra várt, mert az egyik legnehezebben megközelíthető oldalán (észak felől) kellett behatolniuk az erősségbe, ami sikerült is és a lófarkas zászlaikat ki is tűzték a falakra, de vissza lettek verve és a török roham újra kudarccal végződött.

Augusztus 17-én leomlott Nándorfehérvár egyik tornya és a közelében éjfélig tartó harc bontakozott ki. E napon bukkant fel Báthori István nádor serege a Szerémségben és egészen Szávaszentdemeterig nyomult előre, de a Bali béggel vívott jelentéktelen csata után Péterváradra vonult vissza.

Az augusztus 16-i roham és a 17-i esti harc valamint Báthori szerémségi betörése után az oszmán had látszólag nyugalomban maradt. A fő feladat ekkor az aknászokra és a tüzérekre hárult, hogy lőjék a várfalakat. Eddigre a falak már mindenütt omladoztak. Augusztus 19-én egy őrtorony gyulladt ki, majd két nap múlva 21-én (a szultáni hadinapló szerint 20-án) egy torony csúcsa omlott le Piri Mehmed csapatainak az állásával szemben.

Augusztus 24-én valaki kiszökött a várból és hírt vitt a töröknek. Eközben az Oláh Balázs vezette védők alkudozásba kezdtek a kapitulációról, hogy időt nyerjenek, de a harc folytatódott és a törökök augusztus 26-án újabb rohamot indítottak Nándorfehérvár ellen. A védők kemény küzdelemben ekkor is megvédték a várat.

Az ostrom kimenetele augusztus 27-én végleg eldőlt, ekkor a fellegvár lakótornya (Ne bojsa) alá augusztus 9-e óta készített akna elkészült és azt a törökök felrobbantották. Fráter György fivére Utjeszenics Jakab volt a torony kapitánya. A robbantást túlélte, de a kibontakozott harc közben hősi halált halt. A küzdelembe Oláh Balázs is bekapcsolódott az őrséggel. A küzdelem egyre jobban dühöngött a támadók és a védők között. A védőket segítette, hogy a Ne bojsa torony romjaiból hatalmas torlasz keletkezett, de a délig tartó küzdelemben nemcsak sok török, hanem számos magyar is elhunyt, végül összesen 72 magyar vitéz maradt élve, de az újabb sokadik rohamot is visszaverték a védők.

1521. augusztus 28-án a szultán katonái elfogtak egy renegátot török ruhában, akit a védők a királyhoz küldtek, hogy tájékoztassák a helyzetükről, de egy kiszökött védő őt elárulta és a renegátot a nándorfehérvári őrség szeme láttára az alsóvárosban karóba húzták.

E ponton szólni kell arról, hogy az őrség tagjai közül ki vagy kik árulták el a védőket. A szultáni hadinapló alapján előbb augusztus 24-én, majd 28-án szökött ki valaki. Tehát két emberről van szó. A dolog érdekessége, hogy az egyik állítólagos személy Móré Mihály elvileg napokkal korábban elesett Zay leírása szerint. Kiss Lajos szerint a Móré helyett vicebánná kinevezett Morgay János volt az áruló. Thúry József szerint nagy valószínűséggel mind a ketten elárulták a védőket a szultáni hadinapló alapján. Az ostrom után több forrás is árulóként említi Móré Mihályt. Morgay János árulásával kapcsolatban Zay feljegyezte, hogy ő javasolta a vár ostromlását a viziváros felől, mert ott vékonyak a falak. Tubero szerint a két moesiai vagyis szerb szökevény fontos információkat adott a padisahnak, s azt javasolták, hogy a Száva felőli falat lövesse, mert az gyenge. Akárhogy történtek a dolgok, az biztos, hogy az árulásra nincs mentség, se indok. Az is biztos, hogy a hírvivő, ha nem árulják el, akkor se tudott volna segítséget hozni, ugyanis a végvárnak már csak órái voltak vissza az addig, hogy török kézre kerüljön. Oláh Balázs augusztus 28-án vezérkarával arra a döntésre jutott, hogy feladják Nándorfehérvárt. A szultánnal kötött egyezség értelmében a védők szabad elvonulás fejében 1521. augusztus 29-én 12 órakor átadták a várat Szulejmán képviselőinek. A nándorfehérvári szerbeket Szulejmán hajóra rakatta és Konstantinápolyba telepítette át ezzel kicserélve a város lakosságát. Az Oszmán Birodalom fővárosában a Belgrád nevű városrészek nevei őrizték meg a szerbek áttelepítését.

A magyaroknak a törökök szép ígéreteket tettek vagy megfenyegették őket, hogy hagyják el hitüket, hazájukat és álljanak török szolgálatba, de erre senki sem volt hajlandó. Végül a magyarokat is hajóra rakták és Szalánkeménre küldték. Bár több keresztény író is azzal vádolta Szulejmánt, hogy lemészárolták a magyarokat. Az biztos, hogy több várvédő is (pl. Káldy Miklós, Ovcsárevics Péter, Perneszy Ferenc) felbukkan a későbbi forrásokban, így nem valószínű, hogy a törökök megszegték volna ígéretüket.

A szultán szeptember 15-én Bali béget nevezte ki Szendrő és Nándorfehérvár szandzsákbégjévé. A frissen meghódított várba 3000 fős helyőrséget helyezett el, s 200 ágyút hagyott hátra a védelmére. Valamint rendelkezett arról, hogy Nándorfehérvár falait kijavítsák. A város legszebb templomából mecset lett, a többi templomot pedig kórházzá alakították át. A törökök a keresztény templomokból minden kegytárgyat és szentképet kidobtak. A szerbeknek nagy nehezen sikerült elérni, hogy Szvata-Palnica szent testét mely vallási és nemzeti ereklyéjük volt megőrizhessék.

Nándorfehérvár 1521-től kezdve Dar-ul-Dzsihad néven az Oszmán Birodalom északi részének egyik fontos erőssége lett.

Szakály Ferenc szerint Oláh Balázs nevét méltán emlegethetnénk Zrínyi Miklóséval vagy Dobó Istvánéval együtt, de akár a nándorfehérvári diadal hősének Hunyadi Jánosnak a nevével együtt is, hiszen óriási fegyvertény volt, amit végrehajtott kicsiny létszámú védőseregével 1521 nyarán. Ennél fogva az utókor, bár az 1521-es nándorfehérvári ostrom kudarccal végződött, hálával tartozik Oláh Balázsnak, hogy minden segítség nélkül ennyi ideig képes volt a várat megtartani.

Itthon Nándorfehérvár elvesztésének híre riadalmat okozott, s a felelősöket a nádori törvényszék elítélte a vonatkozó törvények alapján, s mindegyikük hűtlenné lett nyilvánítva. Török Bálintot és fivérét Miklóst, valamint Héderváry Ferencet és Sulyok Istvánt Nándorfehérvár, Zimony és Szalánkemén elvesztése miatt tették felelőssé, Szabácsért, pedig Sulyok Balázst. Később volt, aki bűnbocsánatot nyert, volt, aki nem, de Nándorfehérvár visszaszerzésére nem történt kísérlet, s rövidesen az ország is elveszett.

Cseh Valentin

Irodalomjegyzék

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Diplomatikai Levéltár Dl. 38069. Dl. 105256.

1504–1566 Memoria Rerum A Magyarországon legutóbbi László király fiának legutóbbi Lajos királynak születése óta esett dolgok emlékezete (Verancsics-évkönyv) Sajtó alá rendezte: Bessenyei József, Magyar Helikon, [Békéscsaba], 1981.

A magyar követek az 1521.-i wormsi birodalmi gyűlésen. Kivonat Martin Aurél rendes tagnak 1925 március hó 13-án tartott székfoglaló értekezéséből. In.: A Szent István Akadémia Értesítője. 10. évf. 1925/1-2.

Balogh István: Velencei diplomaták Magyarországról (1500–1526) (Forrástanulmány). Szeged, A szegedi Magy. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Közép- és Újkori Történeti Intézete, 1929.

Bárány Attila: A szulejmáni ajánlat Magyarország, a Török Birodalom és a Nyugat (1521–24), Attraktor Máriabesnyő, 2014.

Bárány Attila: Adalékok az 1521-es magyar–török viszonyhoz a nyugati követjelentések tükrében. In.: Középkortörténeti tanulmányok 8. – A VIII. Medievisztikai PhD-konferencia (Szeged, 2013. június 17-19.) előadásai. Szerk. Maléth Ágnes, Tóber Márta, Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 2015. 21–38. o.

Bárány Attila: Követjelentés Magyarország állapotáról 1521-ből.: In.: Arcana tabularii Tanulmányok Solymosi László tiszteletére II. kötet. Szerk. Bárány Attila, Dreska Gábor, Szovák Kornél, Budapest–Debrecen, Magyar Tudományos Akadémia; Debreceni Egyetem; Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara; Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2014. 483–494. o.

Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei, Balassi Kiadó, Budapest, 1995.

Brutus János Mihály Magyar Históriája, 1490–1552. Második kötet II. Lajos király trónra léptétől 1537-ig. Közli: Toldy Ferencz Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága, Pest, 1867.

E. Kovács Péter: Az ostrom – török tanulságokkal. In: História XXIX. évf. 2007/1. 16. o.

Fraknói Vilmos: Erdődi Bakócz Tamás élete, Méher Vilmos Kiadása, Budapest, 1889.

Gere László: Várak a Szerémségben. In.: A középkori Dél-Alföld és Szer. Szerk. KOLLÁR Tibor, Szeged, Csongrád Megyei Levéltár, 2000. 337–381. o.

Haraszti György: Az igazi Fortunatus. In.: Magyar–Zsidó Szemle (Új Folyam) 2005/2.

Holéczy Mihály: Belgrád hadi történetei. In.: Tudományos Gyűjtemény XVII. évf. 1833/12. 12–58. o.

Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája. Tállyai Pál XVII. századi fordításában, I/1. 1–12. könyv. Sajtó alá rendezte Benits Péter, Budapest, Balassi Kiadó, 2001.

Káldy-Nagy Gyula: Szulejmán. Budapest, Gondolat Kiadó, 1974.

Kiss Lajos: Nándorfehérvár bukása (1521.) In.: Hadtörténelmi Közlemények II. évf. 1889. 389–440., 546–612. o.

Kohn Sámuel: Héber kútforrások és adatok Magyarország történetéhez (Kapszáli Élijáhu (Illés) kándiai rabbi krónikájának Magyarországra vonatkozó adatai, 1523.) In.: Történelmi Tár 1880.

Kosáry Domokos: Magyar külpolitika Mohács előtt, Magvető Kiadó, Budapest, 1978.

Kulcsár Péter: A Jagelló-kor. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1981.

Marino Sanuto világkrónikájának Magyarországot illető tudósításai III. (Közli: Wenzel Gusztáv). In.: Magyar Történelmi Tár XXV. kötet, 1878.

Marosi Endre: Török várostromok Magyarországon II. Szulejmán korában. In: Hadtörténelmi Közlemények 22. évf. 1975/3. 427–464. o.

Óváry Lipót: A Magyar Tudományos Akadémia történelmi bizottságának oklevélmásolatai 1. füz., A Mohácsi vész előtti okiratok kivonatai. Budapest, 1890.

Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396–1526. Budapest, Zrínyi Kiadó, 2005.

Perjés Géza: Mohács. Budapest, Magvető Kiadó, 1979.

Popović, Marko: Belgrád 15. századi erődítményei. In: A déli harangszó Magyarországon és a nagyvilágban. Szerk. Visy Zsolt, Budapest, Zrínyi Média, 2011.

Popović, Marko: Siege of Belgrade in 1521 and restoration of fortifications after conquest. In.: Belgrade 1521–1867. Ed. Amedoski, Dragana, Belgrade, The Institute of History Belgrade – Yunus Emre Enstitüsü / Turkish Cultural Centre Belgrade, 2018.

Simonyi Ernő (összeszedte, lemásolta): Magyar történelmi okmánytár londoni könyv- és levéltárakból 1521–1717. Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottmánya, Pest, 1859.

Sólyom Jenő: Luther és Magyarország. A reformátor kapcsolata hazánkkal haláláig. Luther Társaság, Budapest 1933.

Szakály Ferenc: Nándorfehérvár 1521: a vég kezdete. In: Zay Ferenc: Az Lándorfejírvár elvesztésének oka e vót és így esött. Sajtó alá rendezte Kovács István, utószót írta Szakály Ferenc. Budapest, Bibliotheca Historica, 1980. 85–153. o.

Szakály Ferenc: Nándorfehérvár 1521-es ostromához. Egy királyi adománylevél köztörténeti tanulságai. In.: Hadtörténelmi Közlemények XXV. évf. 1978/4. 484–489. o.

Szalay Ágoston: Négyszáz Magyar levél a XVI. századból 1504–1560. Landerer-Heckenast, Pest, 1861.

Szalay László: Magyarország története III. kötet, Geibel Károly, Lipcse, 1853.

Szentkláray Jenő: A dunai hajóhadak története. Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága, Budapest, 1885.

Thúry József: Török történetírók I. kötet. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1893.

Thúry József: Török történetírók II. kötet. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1896.

Tubero, Ludovicus: Kortörténeti feljegyzések (Magyarország). Közreadja: Blazovich László, Sz. Galánthai Erzsébet, Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 1994.

Udvardi József: Tomori Pál és a mohácsi vész. In:. Teológia – Hittudomány Folyóirat 10. évf. 1976/3. 132–137. o.

Vámbéry Ármin (közli): A belgrádi és magyarországi győzödelmekről. Pecsevi török történetíróból fordítva. In.: Új Magyar Múzeum 10. évf. 1860/2. 418–423. o.

Wrede, Adolf (összeállította): Deutsche Reichstagsakten unter Karl V. Zweiter Band, Die Histrorische Kommission bei der Königlichen Akademie der Wissenschaften, Gotha, 1896.

Zay Ferenc: Az Lándorfejírvár elveszésének oka e vót és így esött. Magyar Helikon, Budapest, 1980.

Zinkeisen, Johann Wilhelm: Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, Zweiter Theil, Das Reich auf der Höhe seiner Entwicklung 1453–1574. Friedrich Andreas Perthes, 1854.

Ezt olvastad?

1521 – Egy ellentmondásos esztendő

Az emberi elme alapvető igénye a rendszerezés iránti vágy. Ez megmutatkozik a történelemfelfogásunkban is: a különböző események látszólag kusza halmazából

X