Az angol–orosz kapcsolatok és a keleti kérdés – interjú Schrek Katalinnal

Schrek Katalin történész 19. századi egyetemes történelemmel, diplomáciatörténettel foglalkozik. Doktori értekezése 2020 őszén jelent meg könyv formájában A keleti kérdés válságainak kezelése az angol–orosz kapcsolatok viszonyrendszerében: koncepciók, mechanizmusok és azok színterei, 1821–1841 címmel. A Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének adjunktusával eddigi pályájáról és kutatásairól beszélgettünk.

Schrek Katalin. Fotó: Bódi Sándor

Újkor.hu: Hogyan kezdtél érdeklődni annak idején a történelem iránt?

Schrek Katalin: A történelem iránti érdeklődésem gyerekkoromhoz köthető, ugyanakkor nagyon nehéz dolgom lenne, ha meg kellene határoznom egy pontot, amikortól ez egyértelművé vált számomra. Lényegében ilyen nem volt. Nekem az, hogy szeretem a történelmet, mindig is természetes, magától értetődő dolognak számított. Abban azonban, hogy már iskolásként is otthonosan éreztem magam ezen a területen, és szerettem ezt a tárgyat, kimondottam nagy szerepe van édesanyámnak. Ő erősen humán beállítottságú, világéletében rajongott a történelemért (és a történelmi regényekért), mégsem adatott meg neki az a lehetőség, hogy erre a pályára lépjen. Biztos vagyok benne, hogy az Ő történelem iránti szeretetét kaptam meg valamilyen formában, és ezért is volt számomra evidens, hogy a történelem a legérdekesebb dolog a világon. Persze gyerekfejjel ezt még nagyon másként látja az ember. Emellett abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nagyszerű tanáraim voltak az általános és a középiskolában egyaránt, akik nem csupán megtanították az anyagot, hanem gondolkodására is ösztönöztek. Ezek a tényezők mind megerősítették bennem a történelem iránti elköteleződést. 

Akkor nem is volt kérdés, hogy történelem szakon tanulj tovább?

Ez egy érdekes dolog, mert bár a történelem lényegében mindig is biztos pont volt az életemben, amikor elérkezett a pályaválasztás ideje a gimnázium utolsó évében, elsőre mégsem a történelem szakra esett a választásom. Talán ennek az volt a magyarázata, hogy a történelem mellett más területek is vonzottak. Nagyon érdekelt az informatika, az adatbázis-kezelés, miközben megmaradt a történelem és a humántudományok iránti kíváncsiság. Ezért úgy gondoltam, a kettőt megpróbálom összhangba hozni egymással, és ezért jelentkeztem informatikus könyvtáros szakra az akkor még Nyíregyházi Főiskolára. Ezt a maga módján nagyon szerettem, de a képzés tartalmát és profilját tekintve sokkal inkább a reáltudományok felé húzott, ami nekem sok nehézséget és dilemmát jelentett. Úgy éreztem, talán váltanom kellene, és visszakanyarodni a történelem irányába. Olykor nem az első döntés a jó döntés – különösen igaz lehet ez abban az életkorban, amikor lényegében még mindenki keresi a helyét a világban, de tizennyolc évesen ritkán találja meg az ember egyből. Elkezdtem az újratervezést, és ekkor döntöttem el, hogy jelentkezem a Debreceni Egyetem bölcsészkarának történelem szakára. Az informatikus könyvtáros szakot mégsem hagytam hátra, mert attól függetlenül, hogy voltak akadályok, ez a szak betekintést nyújtott egy amúgy rendkívül összetett és nehéz szakmába, emellett sok új ismerettel gazdagított. Arról nem is beszélve, hogy amibe belekezdek, azt be is fejezem – nálam ez amolyan aranyszabály. Félbe nem hagyunk semmit, azért meg pláne nem, mert esetleg nehézséget jelent. Így a történelem szakkal párhuzamosan befejeztem az informatikus könyvtáros képzést is.

Schrek Katalin. Fotó: Bódi Sándor

Tehát két képzést végeztél két külön városban. Hogyan tudtad „logisztikailag” kivitelezni, hogy mindenhol ott tudjál lenni, ahol kell?

A két képzés összehangolásában nagy segítség volt, hogy a történelem szakot nappali képzésen, az informatikus könyvtáros szakot végül levelezőn végeztem el. Így ezzel alapvetően nem volt gond. Persze az ingázás és a két szak, a két különböző követelményrendszer teljesítése együtt így is megterhelő volt. Pláne, hogy az egész heti egyetemi kötelezettségek után általában a hétvége sem a pihenésé, hanem az újabb előadásoké és zárthelyi dolgozatoké volt. De amikor az ember benne van egy körforgásban, valahogy nem is érzékeli ezt, viszi a lendület és egyszerűen csak teszi, amit kell. Legalábbis én anno így voltam vele. Persze aztán nagyon örültem, amikor véget ért ez a „duplázós” időszak, és akkor már csak a történelemre koncentrálhattam.Utólag azt is be kell vallanom, hogy még egyszer nem csinálnám végig.

Az informatikus könyvtárosi végzettség gyakorolt valamilyen hatást a történészi munkádra?

Az biztos, hogy az információkeresés, az adatbáziskezelés és a bibliográfiakészítésben szerzett tudás jó támpont és nagy segítség volt számomra a kutatási folyamatokba való belerázódás során. Ezen a téren sok szempontból rutinosabb voltam az évfolyamtársaknál, és ma is nagy hasznát veszem ezeknek a gyakorlati ismereteknek.

Schrek Katalin. Fotó: Bódi Sándor

A végzettségeidet tekintve akár szakkönyvtáros vagy középiskolai tanár is lehettél volna, mégis doktori képzésre mentél, ami általában a kutatói-egyetemi oktatói pálya előszobáját jelenti. Hogyan, milyen egyetemi hatásokra indultál el errefelé?

Amikor jelentkeztem az egyetemre, több alternatívában gondolkodtam. A szakkönyvtárosi pálya egy ideig komolyan vonzott, de amikor elkezdtem a történelem szakot, és túl voltam az első évemen, egyszerűen letisztult minden. Tudtam, hogy a fő irány a történelem marad, és azt is, hogy nem szeretnék tanári pályára lépni. Ez utóbbi döntést amúgy elég korán meg kellett hoznom, mert a második szemeszterben specializációt vagy minor szakot kellett választani, és lényegében eldönteni, hogy a tanár- vagy a diszciplináris képzés felé veszem az irányt. Az utóbbit választottam, mert ebben a képzési formában volt lehetőségem jelentkezni a nemzetközi kapcsolatok története specializációra, ami nagyon érdekelt és később jó döntésnek bizonyult. Itt kezdtem el járni Bodnár Erzsébet tanárnő óráira, amelyek a 19. századi politikusi portrék – diplomata-karrierek, a keleti kérdés és a Balkán, valamint Oroszország társadalom- és politikatörténetére fókuszáltak, és amelyek rendkívül izgalmasak, inspirálóak voltak. Már a másodév első félévében hozzá kerültem szakdolgozóként, és ez mérföldkőnek bizonyult az életemben. Bodnár Erzsébet témavezetése alapjaiban határozta meg a további éveket és a pályámnak az irányát is. Ő ösztönzött a tudományos kutatások felé, és bátorított, hogy merjek egyetemes történeti témákkal foglalkozni, ami egy alapvetően nehéz terület. Innentől kezdve pedig az egyetemi tanulmányaimat a PhD-képzésre való bekerülésnek rendeltem alá.

Tehát a 19. századi egyetemes történeti, és ezen belül az orosz problémák iránti érdeklődés Bodnár Erzsébet óráira vezethető vissza. Utóbbin belül miért éppen az angol–orosz kapcsolatokban mélyedtél el?

Mivel elég korán Bodnár Erzsébethez kerültem, volt idő arra, hogy szép lassan, fokozatosan kialakuljon az ezzel kapcsolatos elképzelés, és a kezdetben választott, átfogó témából – tanárnő szakmai útmutatásainak köszönhetően – kikristályosodjon ez a kutatási irányvonal. Az első szakdolgozati témám I. Sándor cár külpolitikai gondolkodásmódjához kapcsolódott, így az 1800–1820-as évek időszakával kezdtem el foglalkozni, aminek része volt a görög kérdés. Aztán utóbbit választottam egy szemináriumi előadás témájának is, és nagyon a szívemhez nőtt a görög szabadságharc, a filhellén mozgalom és persze az egész problémahalmazt átfogó diplomáciai szál. Olyannyira megszerettem ezt a témát, hogy a második – MA szakdolgozatomat – már konkrétan ebből írtam meg. Nagyon izgalmasnak találtam, hogy miként reagáltak az európai nagyhatalmak az Oszmán Birodalom belső konfliktusára, amiben Oroszország mellett Nagy-Britannia vállalta a vezető szerepet. A két nagyhatalom pedig az eltérő politikai nézeteik ellenére közösen fogtak össze az 1826-os pétervári protokollban a kialakult helyzet megoldására. Az OTDK-dolgozatom már ebből a résztémából készült. Ez volt az a pont, ahol lényegében összefonódott számomra az orosz és az angol külpolitika, és úgy éreztem, hogy a kétoldalú kapcsolatokkal a továbbiakban érdemes lenne foglalkozni, nem csupán a görög ügy, de más – a keleti kérdéssel összefüggő – problémák kapcsán is.

Bebesi György kiemeli a kötetedhez írt előszóban, hogy nagy mennyiségű elsődleges forrást használtál fel. Hogyan sikerült korabeli angol és orosz iratanyaghoz hozzájutnod?

Az egyetemes történeti kutatásoknak az az egyik legnagyobb előnye és egyben hátránya, hogy sokat kell utazni a szükséges források összegyűjtéséhez. Előny, mert így a munkája révén sok helyre eljut az ember, ahová talán amúgy nem sikerült volna, új országokat, kultúrákat ismer meg. Másrészről nagyon nehéz dolog, mert egy külföldi kutatás anyagi hátterét és egyéb feltételeit meg kell teremteni – anélkül nem megy. Úgy gondolom, hogy nagyon szerencsés voltam ebben a tekintetben, mert több pályázatot is sikerült elnyernem, amelyek révén az oxfordi, londoni és bécsi levéltári kutatást véghez tudtam vinni (Campus Hungary, Apáczai Csere János és Új Nemzeti Kiválóság Ösztöndíjak). Ezeken a helyeken pedig közvetlenül a korszakomhoz kapcsolódó diplomáciai anyagokhoz jutottam hozzá. A moszkvai kutatásra pedig egy konferenciával egybekötött tanulmányúton adódott lehetőségem. A kinti kutatás nem egyszerű, ezért mindenképpen ki kell emelnem Seres Attilát (ő volt akkoriban a Moszkvai Magyar Levéltári Intézet vezetője és levéltári delegátusa), aki nagyon sokat segített nekem. Illetve ugyanígy Bécsben Oross Andrást, aki szintén levéltári delegátusként értékes szakmai iránymutatást adott a helyi levéltári struktúra kezeléséhez. Emellett nagy fegyvertény volt, hogy az angol nemzeti levéltár (The National Archives) rendkívül szerteágazóan gyűjtötte a korabeli anyagokat, és sokszor akár orosz vagy osztrák dokumentumok is fellelhetőek voltak a londoni gyűjteményben. Az orosz diplomáciai jelentések nagy része pedig egy forráskötet-sorozat részeként publikálásra került, így rugalmasabban hozzá lehetett férni a szükséges külügyi anyagokhoz. Mindenképpen arra buzdítom a fiatal pályakezdő kutatókat, hogy ne tántorítsa el őket a külföldi kutatás ténye, mert manapság számos ösztöndíj-lehetőség van. Arról nem is beszélve, hogy a helyszíni kutatás mellett most már véleményem szerint az online tér is egyre inkább felértékelődik, a dinamikusan fejlődő online adatbázisok révén ma már sok forrást itthonról érhetünk el, a 2020-as év nehézségei pedig valószínűleg a levéltári anyagok digitalizálásának újabb lendületet fognak adni.

Ha már a 2020-as év nehézségeit említed, te hogyan élted meg a koronavírus miatti lezárásokat, karantént, digitális oktatást, illetve mindazt, ami ezzel járt?

A koronavírus-járvány alapjaiban forgatta fel mindenki életét, így az én hétköznapjaimat és munkámat is. A tavaszi lezárás és a digitális oktatásra való átállás nem volt könnyű sem oktatói, sem kutatói szempontból. Gyorsan kellett reagálni az új körülményekre – úgy, hogy közben az oktatás hatékonysága, a diákokkal való közvetlen kapcsolattartás is lehetőség szerint a megszokott mederben haladjon. Ez mindkét részről – oktatói és hallgatói oldalról egyaránt – sok újratervezést, alkalmazkodást igényelt, ami komoly kihívás elé állított engem is. Ugyanakkor voltak jó oldalai, mert új, addig nem használt, vagy nem rendszeresen használt módszerek, eszközök lettek beépítve az oktatásba. Ebben a tekintetben a tavaszi félév egyfajta tanulási időszak volt számomra, ami után az őszi átállás már mindenképpen gördülékenyebben ment. De őszintén szólva nekem személy szerint nagyon hiányoznak a hallgatókkal, szakdolgozókkal és kollégákkal való személyes találkozások, és persze ugyanez vonatkozik a magánszférára is. Sokkal óvatosabb, elővigyázatosabb az ember, fontos, hogy vigyázzunk egymásra, emiatt pedig a barátokkal, családtagokkal való kapcsolattartás egy jelentős része szintén az online felületekre költözött át. Ez az idő múlásával egyre nehezebb, de bízom benne, hogy idővel pozitív irányba fognak változni a dolgok.

A könyved éppen egy olyan időszakban jelent meg, amikor nem lehetett könyvbemutatót tartani, és nehezebb is eljutni a közönséghez. Mégis megkérdezem, hogy milyen eddig a fogadtatása?

A könyv tavaly ősszel jött ki a MOSZT Könyvek sorozat 18. köteteként, és bár még valóban nem volt könyvbemutató, ami késik, nem múlik. A kötet létrejöttével kapcsolatban mindenképpen meg kell említenem, hogy abban a hálás és kivételes helyzetben voltam, hogy több szakmai műhely is felkarolta a könyvet, ami a DE Történelmi Intézet A magyar arisztokrácia kapcsolatrendszere a 16-20. században NKFI kutatócsoport, a DE Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola és a PTE BTK TTI Modernkori Oroszország és Szovjetunió Történeti Kutatócsoport (MOSZT) támogatásával és közreműködésével készülhetett el. A megjelent monográfia pedig véleményem szerint jó példája az egyetemek és történészműhelyek közötti szakmai-tudományos együttműködésnek. Eddig alapvetően pozitív szakmai visszajelzések érkeztek, ugyanakkor még viszonylag rövid idő telt el a könyv megjelenés óta, az összkép kialakításához pedig idő kell, így erről bővebben még nem tudok nyilatkozni.

Schrek Katalin. Fotó: Bódi Sándor

A doktorid megvédése és a könyved megjelenése között eltelt valamennyi idő. Belekezdtél valamilyen új projektbe menet közben? Milyen kutatásokon dolgozol mostanában?

Igen, van néhány új kutatási irányvonal, amin elindultam, aztán meglátjuk mi kerekedik ki belőle. Mivel a doktori disszertációm és az addigi témám szinte teljesen egyetemes történeti jellegű volt, úgy éreztem, érdemes egy kicsit más megközelítés felé tekinteni, persze úgy, hogy közben maradjak a jól (meg)ismert közegben. Mivel sokat kutattam angol levéltárakban, több részterület is látókörömbe került magyar vonatkozással. Ilyen volt Esterházy Pál Antal herceg személye, aki a bécsi kongresszust követően közel három évtizeden át volt Ausztria londoni nagykövete, mégis keveset tudunk az ő külhoni munkásságáról az 1848/49-et megelőző időszakból. A korábban általam vizsgált diplomáciai jelentésekben, levelezésekben, memoárokban is gyakran került elő a neve, vagy hivatkoztak rá, turbulens ügyekben vett részt, a külügyi szolgálat mellett pedig a brit társasági élet egyik prominens alakja volt, ezért úgy gondoltam, hogy érdemes lenne nagyobb figyelmet szentelni a londoni éveinek. Így most erre a projektre helyezem a legnagyobb hangsúlyt. Emellett hasonlóan érdekes számomra egy másik korszak másik magyar diplomata személyisége, gróf Károlyi Alajos, aki a berlini kongresszust követően volt tíz évig az Osztrák–Magyar Monarchia londoni nagykövete. Bár két eltérő személyiségről, korszakról és politikai közegről van szó, érdekes közös pont az életükben, hogy mindkettőjüket egy nagyvolumenű – európai ügyeket rendező – nemzetközi kongresszus után delegálták új követként, bizalmi emberként az angol fővárosba. Emellett nagyon érdekel a Fekete-tenger térségének gazdaság- és politikatörténete.  

A történészekre (de más humán tudományok művelőire is) gyakran jellemző, hogy a szabadidős tevékenységeik és a munkájuk között nincs éles határvonal. Mégis megkérdezlek: ha éppen nem egyetemi ügyekkel vagy kutatással foglalkozol, akkor mit csinálsz? Milyen hobbijaid vannak?

Igen, valóban jellemző lehet szakmán belül, hogy nagyon szoros kötődés van az ember hivatása és szabadidős tevékenysége között, de én igyekszem minél jobban eltávolodni ettől, és más dolgokkal foglalkozni. Amikor van rá lehetőségem – normál esetben, jelen helyzettől eltekintve – nagyon szeretek utazni, kirándulni. Emellett pedig hatalmas mozgóképrajongó vagyok, rengeteg filmet nézek, a nagy klasszikusoktól az új alkotásokig mindenevő vagyok. Hasonlóképpen viszonyulok a zenéhez, illetve pár hónapja belekezdtem az akrilfestészetbe is.

Schrek Katalin. Fotó: Bódi Sándor

Ha már a filmeket említed, vannak olyan történelmi tárgyúak, amiket nagyon szeretsz, és ajánlanál is másoknak?

Nehéz sok jó film közül választani, de ha abszolút kedvencet kellene mondanom, akkor az egyértelműen a Szarvasvadász lenne, ami talán nem is elsősorban a konkrét történeti esemény, cselekmény szempontjából izgalmas, hanem amiatt, ahogyan az egész korszellem és a Vietnam-probléma tükröződik vissza benne, kiváló színészi alakítások mellett. De nyilván ide lehet sorolni még az Apokalipszis most című alkotást is, ami még merészebben ábrázolta a korszakot. Nálam a top ötös listán még A Halál 50 órája, A legsötétebb óra és a Sofia Coppola rendezte Marie Antoinette áll.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Gaspard Monge neve azok fülében is biztatóan cseng, akiknek egy jobb általános iskolában módjukban állt az ábrázoló geometria alapjaival megismerkedni.