Az Osztrák–Magyar Monarchia balkáni diplomáciája: az 1877-es budapesti egyezmény és annak következményei

Egy esztendő híján 150 éve, 1877. január 15-én került sor arra a titkos budapesti egyezményre, amely a cári Oroszország és az Osztrák–Magyar Monarchia érdekeit hivatott elhatárolni a Balkán-félszigeten. Az osztrák–magyar döntéshozók, Ferenc József császár és király, valamint gróf Andrássy Gyula közös külügyminiszter is nagy reményeket fűztek az orosz diplomatákkal folytatott tárgyalásokhoz: úgy gondolták, hogy a dinasztikus kapcsolatok jegyében még egy nagyobb orosz győzelem esetén is korlátozható az orosz terjeszkedés.

Felkelésből helyi háború, helyi háborúból nemzetközi konfliktus

A dinasztikus politika hagyományosan a Habsburg külpolitika stabil támaszának számított. Az 1870-es években azonban a Monarchiának több olyan súlyos vereség után kellett talpra állnia, amelyeket nemzeti háborúkban szenvedett el. Az olasz- és német egységet eredményező háborúk után két nagyhatalom szomszédságában találta magát Ausztria-Magyarország, ráadásul immár szembe kellett néznie a szláv egység veszélyével is. Ennek az egységnek a létrehozására nem csak Szerbia vállalkozott egyértelmű „Piemontként”, azaz egyesítő államként. A pánszláv eszmék iránt az orosz vezetésben is mutatkozott fogékonyság, köztük a konstantinápolyi nagykövet, Nyikolaj Pavlovics Ignatyev személyében. A cári udvar dinasztikus politikáját előnyben részesítő alakjaival, például Alekszandr Mihajlovics Gorcsakov kancellárral ellentétben, az oszmán fővárosban szolgáló diplomata a szláv népek támogatásában látta Oroszország balkáni küldetését. Ennek jegyében már az 1860-as évektől fellépett a bolgárok egyházi autonómiájáért, és a görög–oszmán ellentéteket kihasználva jelentős szerepet játszott a Bolgár Exarchátus 1872-es létrehozásában, amely – a Porta szándékaival ellentétben – a szláv befolyás megerősödéséhez vezetett a bolgár területeken, elősegítve ezzel az elszakadást. A későbbi években az Oszmán Birodalom további gyengeségeire fokozatosan fényderült.

Az 1873-tól kibontakozó gazdasági válság Európa valamennyi országának költségvetését megingatta. Például Magyarországon olyan politikai krízis kerekedett, amelyből Tisza Kálmán miniszterelnök került ki győztesen. A szélesebb képet tekintve pedig a költségvetési problémák folytán, jelentős külső segítség nélkül Ausztria–Magyarország képtelen volt mozgósítani és fejleszteni a hadseregét. Az Oszmán Birodalom esetében azonban olyan mélyreható válságról beszélhetünk, amelynek eredményeképp a birodalom 1875 őszére képtelen volt a külföldi adósságainak kamat- és törlesztőrészleteinek fizetésére. Az állam a (főként angol) befektetők bizalmának megőrzése érdekében adóemelésre kényszerült, amire válaszul a birodalom peremvidékén – az amúgy is elszegényedett Hercegovinában – vallási és etnikai indíttatású felkelések robbantak ki a muszlim vezető réteg ellen.

A Porta nem tudott hatékonyan mozgósítani, és nem sikerült felszámolnia a hegyi terepet jól ismerő felkelők állásait. Mindeközben nemzetközi szimpátiára is szert tettek a hercegovinai lázadók, akik a Times tudósítóinak köszönhetően elérték az európai nyilvánosságot is. Az angol liberálisok egyből felkarolták a mozgalom támogatását, hiszen azon keresztül ostorozhatták a konzervatívokat, akik hagyományosan az oszmán szövetségesük támogatásán dolgoztak.

A gazdasági krízisből való talpra állás és a földrajzi távolság egyelőre tétlenséget eredményezett a nagyhatalmak körében. 1876-ban a konfliktus így tovább eszkalálódott. A Balkánra orosz kiképzőtisztek érkeztek, majd tavaszra az oszmánok ellen fordultak Montenegró és Szerbia, majd pedig a felkelés a bolgárok lakta területekre is kiterjedt.

A nagyhatalmak ekkor csupán a lázadók és a Porta közötti közvetítésre szorítkoztak. Osztrák–magyar részről Andrássy kívánt reformjegyzéket adni, amellyel a törökök orvosolhatták volna a felkelőket érő igazságtalanságokat. A Porta viszont nem volt érdekelt az engedmények megtételében, és legyőzve vazallusait is, egyre közelebb került az év folyamán Belgrádhoz.

Az Osztrák-Magyar Monarchia beavatkozása indokolt volt, mivel Magyarországra tömegesen érkeztek a háború elől menekülők, akiknek az állam és a lakosság igyekezett segítséget nyújtani. A hercegovinai lakosság után már ezrével menekültek a bolgárok, akik a népirtást is elkövető oszmán erők rémtettei elől kerestek menedéket.

„Éhen halnak. Nem katona kell az insurgenseknek, hanem pénz, lakás, kenyér.” – írta a helyzetről a külügyminiszter. (P04 – Andrássy-család, 1. kisdoboz (id. Andrássy Gyula), 12-16. tétel, P 4-16/a nr.1. naplótöredék, 1876. máj-jún. (Berlin).

Szerbia és Montenegró csatlakozásával ugyanakkor világossá vált, hogy kiszélesedik a konfliktus, így a nagyhatalmak gyorsan összehívott fórumokon különböző forgatókönyvekről egyeztettek. A legaktívabbnak a „vaskancellár” mutatkozott. Otto von Bismarck aki a porosz–francia háború után egyben akarta tartani a szomszédos szövetségeseit, a Monarchiát és Oroszországot, nehogy azok Franciaország oldalára kerüljenek. Angliát pedig, amely a három nagyhatalom szétfeszítésére törekedett, látványosan nem hívták meg, s csak utólag tájékoztatták a tanácskozás eredményeiről.

Egy ütközőállam feldarabolása és egy magyar politikus megítélése

Így került sor a berlini memorandumra, majd a reichstadti titkos egyezményre. Andrássy, mint közös külügyminiszter nehéz helyzetbe került: korábbi javaslatait figyelmen kívül hagyták, miközben a két nagyhatalom közé szorult Osztrák-Magyar Monarchia érdekeit kellett megvédenie. A magyar politikum ráadásul oroszellenes fellépést várt tőle, azonban Magyarország önmaga nem cselekedhetett: integritása a pánszláv és pángermán birodalmi törekvések által ölelt régióban csak a Habsburg Birodalom keretében maradt lehetséges. A bécsi katonai körök és Ferenc József inkább lehetőséget láttak a Balkán felosztásában: az orosz kormányzattal való megegyezés folytán a korábban elveszített itáliai területeket Bosznia megszerzésével pótolták volna. A nyugat-balkáni terjeszkedés tervét így szintén miniszterére bízta az uralkodó. Mindeközben otthon növekvő elégedetlenség övezte a közös külügyminiszter tevékenységét: Budapesten úgy látták, hogy a török „testvérnép” feje fölött ítélkeznek a nagyhatalmak a gróf segítségével , és a ’48-as szabadságharcot is eltipró szláv nagyhatalom profitál mindebből.

„(…) a siberiai ólombányák réme, a varsói kegyetlenségek bünszerzője lábbal tiporja a nemzetközi jogokat, a „veres kereszt“ álczája alatt fenyegeti Európa nyugalmát és annak elővédét a magyar államot. (…) mutassuk meg, hogy a testvér török nemzetet véres küzdelmeiben a magyar ifjúság rokonszenve kíséri, mely győzelmet kíván e becsületes harczosoknak. A török nemzet iránti rokonszenv kifejezésére fáklyásmenetet rendezünk.” – fogalmazták meg kiáltványukat a budapesti törökbarát diáktüntetők. (Ellenőr, 1876. október 22.).

Az osztrák-magyar külügyminiszter tetteit Magyarországon ekkor Tisza Kálmánnak kellett védelmeznie, akinek támogatottsága szintén jelentősen csökkent ebben az időben. Tisza ellenzéke azonban egy összefogással sem tudta megbuktatni a miniszterelnököt. A Sándor-palotában kárt tevő, nagyszabású budapesti tüntetések is csak átmeneti lemondásra késztették Tiszát, miközben az indulatok fokozódását (és egyúttal a demokratikus vita lehetőségét) kizárva az Országgyűlést idő előtt berekesztették.

Andrássy mindeközben titokban az Orosz Birodalom meggyengítésén, de legalábbis terjeszkedésének feltartóztatásán dolgozott – ha hihetünk az utólag Andrássy köré mítoszt szövő történészeknek (akik többnyire munkatársai és barátai voltak). Andrássynak mindenesetre együtt kellett működnie a szentpétervári kormányzattal azért, hogy biztosítsa Ferenc József Balkán-politikáját.

1876 tavaszán e politika jegyében Bismarcktól és az orosz külügyminiszzertől, Gorcsakovtól sikeresen harcolt ki garanciákat. A berlini memorandum egységes nagyhatalmi javaslatokat fogalmazott meg a Porta számára: kéthónapos tűzszünetet a felkelőkkel, a templomok újjáépítését és a felkelők ellátását, a török csapatok kivonását, valamint a reformok végrehajtását a nagyhatalmak felügyelete mellett.

A közös külügyminiszter a berlini memorandum bukása esetére tárgyalásba bocsátkozott Jevgenyij Petrovics Novikovval, a bécsi orosz nagykövettel, aki egyébként kifejezetten megbízható oroszbarát politikusnak tartotta a magyar politikust. 1876. július 8-án a csehországi Reichstadtban pedig Andrássy már Gorcsakovval tárgyalt. Bár csak szóbeli egyezségre került sor, Andrássy a memorandumot Novikovnak diktálta le, rögtön a találkozó után – ez áll a dokumentum széljegyzetén. Egy másik ceruzás jegyzet pedig Gorcsakov feljegyzése, miszerint az uralkodók a beavatkozást elvetik, de fenntartják a jogot arra, hogy a további lépéseket egy későbbi egyezménnyel foganatosítják.

Reichstadt részletei

Az egyezség szerint török győzelem esetén minden maradt volna a régiben, de kiemelt szerepet kapott a népirtás megakadályozása, valamint a török erődítmények létrehozásának tilalma. Az éppen hadba bocsátkozó Montenegró függetlenségét mindenképpen elismerték volna, ahogy a reformokat is végrehajtották volna a nagyhatalmak. A felkelők győzelmei esetére Boszniát kellett volna annektálnia a Monarchiának, valamint Szerbia egy részét, továbbá Montenegrót bővíteni. Oroszország mindeközben nem kapott volna kompenzációt, csupán azzal kellett beérnie, hogy Bulgária és más területek függetlenséget kaptak volna, Konstantinápolyt pedig önálló szabadvárossá nyilvánítanák.

A Balkán konfliktus európai visszahangja és a konstantinápolyi konferencia

A bolgár népirtás ténye ugyan csak lassan szivárgott át az európai sajtón az év folyamán, Oroszországot Szerbia és Montenegró helyzete aggasztotta. Csak idő kérdése volt, hogy megtörténik a fegyveres beavatkozás a szláv nyelvű kisebbség elnyomásának megakadályozására és a felkelő, oszmán vazallusok felszabadítására. Még mielőtt azonban az orosz hadsereg a Dunához igyekezett volna, a nagyhatalmak az Oszmán Birodalom sorsa felől a konstantinápolyi konferencián kívántak dönteni, ahová meghívást kapott Nagy-Britannia is.

Az 1876 decemberében megrendezett oszmán fővárosban zajló diplomáciai eseményen a törökök lényegében csak a vendéglátó szerepét töltötték be, mivel a nagyhatalmak az oszmánok meghívása nélkül kívántak dönteni a tartományok és a Porta békefeltételeiről. Végül hiába dolgozták ki az újabb reformjavaslataikat, az oszmán kormányzat az új uralkodó, II. Abdül Hamid vezetésével, sajátkezűleg kívánt reformokat hirdetni, megmutatva a nagyhatalmaknak, hogy szuverén országként kívánják kezelni a lázadó tartományok ügyét.

Miután a konferencia kudarccal zárult, és az oszmánok nem fogadták el a rájuk kényszerített béketervezetet, csak hetek kérdése volt az orosz beavatkozás. Szentpétervárnak azonban szüksége volt a Monarchia és Németország semlegességére, – és minthogy sem Bismarck, sem Nagy-Britannia nem adott biztonsági garanciát a Monarchia számára , Andrássy egyetlen lehetősége szintén az Oroszországgal való megegyezés maradt.

Budapesti garanciák

1877. január 15-én végül Novikov bécsi orosz követ segített formába önteni a két nagyhatalom között létrejövő budapesti egyezmény. Reichstadthoz hasonlóan először szóbeli megállapodásra került sor, amit utólag rögzítettek a különböző titkárságokon. A januári egyezmény szövege nem volt elég pontos az orosz beavatkozás előtt, így egy rövid kiegészítéssel toldották meg márciusban. Az egyezményben a felek elhatárolták az érdekszféráikat (2. és 9. cikkely), s Bosznia megszállásának fejében a Monarchia jóindulatú semlegességét biztosította az orosz fél számára, illetve azt, hogy az osztrák–magyar fél megakadályozza a béke közvetítési kísérleteket az orosz fegyveres beavatkozás ideje alatt.

További részletek az egyezményből 

A 3. cikkely szerint Ferenc József ígéretet tett arra, hogy figyelmen kívül hagyja az oszmán határokat védő korábbi nemzetközi egyezmények (az 1856-os párizsi béke) rendelkezéseit. Az 5. cikkely szerint a Monarchia a genfi egyezményeknek megfelelően segíti az oroszok felcsereit és utánpótlásvonalát. A 6. cikkely szerint az orosz ügynökök szabadon átkelhettek az osztrák–magyar területeken. (Ez később jelentős ellenállásba ütközött Magyarországon, minthogy a szláv lakosságot már a korábbi években is a felszabadító háborúhoz toborozták.) A 7. és 8. cikkelyek az oszmán területek felosztását pontosították, miszerint a megszálló erők nem lépnek fel egymás ellen, és amíg az osztrák–magyar csapatok nem vonulnak be a Balkán keleti felébe, addig az oroszok is tartózkodnak a régió nyugati felétől. A két hadsereg között pedig semleges sávként helyezkedett el Szerbia, Montenegró és Hercegovina egy része.

A márciusi kiegészítések szerint az uralkodók az elnyomott keresztények felszabadítását tűzték ki célul, Bosznia valamint Besszarábia megszállása által, de nem olyan mértékben, hogy azzal felborítsák az európai egyensúlyt. Megerősítették ismét a kölcsönös diplomáciai segítségnyújtást, továbbá pontosították az Oroszország által felszabadított területek státuszát. A reichstadti részleteket vették figyelembe: Bulgária, Albánia, Rumélia függetlenné válhatott, Epirusz és Thesszália Görögországhoz került volna. (Lásd erről bővebben: Pribram, Alfred Francis – Coolidge, Archibald Cary: The Secret Treaties of Austria–Hungary 1879–1914. II. kötet. Harvard University Press, Cambridge, 1921.)

Az oroszokkal való megegyezés Andrássy helyzetét is megerősítette Bécsben. Ferenc József szintén sejthette, hogy a budapesti egyezményt még megszeghetik, és így a következő katonai konferencián a déli felvonulási tervek kidolgozását kérte tábornokaitól. Andrássy már korábban – az angolok előtt is felvetett – elképzeléseiben úgy vélte, hogy szószegés esetén az Oszmán Birodalom ellen háborút viselő orosz hadsereget csapdába lehet ejteni a Balkánon. Összességében az egyezmény egy átmeneti megoldást nyújtott, mivel az oszmán területekből kihasítható autonóm Bulgária státuszának meghatározását egy későbbi konferenciára bízta.

Oroszország győzelme és a budapesti egyezmény kudarca: San Stefanó

1877 áprilisában Románián átvonult az orosz sereg, majd miután a csapatok a Duna vonalát is átlépték, megkezdődött az orosz-török háború. Románia saját függetlenségének réményében, és alternatíva hiányában kénytelen volt csatlakozni a hadműveletekhez.

Az eredeti megállapodás és a márciusi kiegészítés utolsó pontjai a szerződés titkosságát hivatottak rögzíteni. Ezeket azonban egyik fél sem tartotta be. A növekvő bizalmatlanság pedig ahhoz vezetett, hogy Andrássy más nagyhatalmaknál kopogjon támogatásért. London és Berlin közvetett módon tudomást szereztek a titkos egyezményről más-más időpontban. Amikor az orosz haderő bekerítette az utolsó nagy erődöt, Plevnát, egész Európa kivárt. Az orosz hadvezetés (és az európai nagyhatalmak) súlyosan alábecsülték az oszmán haderőt. Az oszmánok két fronton is helytálltak, ráadásul korszerű nyugati fegyverekkel, például Peabody–Martini puskákkal volt felszerelve a gyalogságuk.

Plevna először visszaverte az orosz támadókat, majd az oroszok ellen fordult a hadiszerencse, amikor később járvány bontakozott ki a seregben. Az európai közvélemény 1877 őszén ünnepelt és egy enyhe tűzszünetre számított. 1877. december 10-én azonban fel kellett ébrednie a nagyhatalmaknak: az ostromlók a román seregek segítségével áttörték az oszmán védelmet, majd több csata után a Sipka-szoroson is átkeltek. 1878 januárjában Drinápolyban már fegyverszünetre kényszerítették a Portát, ahol az előzetes békefeltételeket is tárgyalni kezdték, majd San Stefanóban – Konstantinápoly elővárosában – békediktátumot kaptak a törökök.

1878 tavaszán már a Monarchia vezetésének is rá kellett ébrednie arra, hogy ha katonailag beavatkozva a balkáni orosz seregeket szét is zúzzák, hosszas szárazföldi háborúval kellene számolniuk, amiben nem biztos, hogy tartósan mellettük maradnak szövetségeseik. Hiába szereztek tudomást arról, hogy az oroszok – megszegve szavukat – Bulgária függetlenítésével a Balkánon egy nagykiterjedésű kliensállamot hoztak létre, Bécs tehetetlennek bizonyult.

Oroszország a San Stefanó-i békében az európai nagyhatalmakat kész helyzete elé állította: a budapesti egyezmény kudarcot vallott. Létrejött egy nagy szláv állam, azaz a Dunától az Égei-tengerig terjedő Bulgária. Továbbá Montenegró, Bosznia, Szerbia, és Románia függetlenségét is előirányozta a béke. Oroszország birtokába jutott volna Besszarábia, és egyes örmények lakta területek is. A keleti nagyhatalom a területi követelésein kívül magának akarta a török flotta egy részét is, és 310 millió rubeles jóvátételt határozott meg.

A békefeltételek azonban az orosz diplomácia ellentmondásos körülményei között születtek meg: . Gorcsakov és a cár, tartva egy európai összefogástól, a már említett drinápolyi tűzszünet megkötését követően hozták tető alá a békét, amelynek kidolgozásával Ignatyevet bízták meg. A diplomata azonban a béketerv kidolgozása közben értesült csak a korábban megkötött titkos egyezményekről. Mivel sejthető volt, hogy az Oszmán Birodalom balkáni területeinek egyoldalú felosztása nemzetközi felháborodást és oroszellenes összefogást eredményezhet, felettesei és a cári udvaron belüli riválisai Bécsbe küldték Andrássy megbékítésére.

1878. március 24-én Ignatyevnek azt is ki kellett puhatolnia, hogy hol tart a brit–osztrák–magyar szövetség ügye. Bár II. Sándor és Ferenc József megállapodást akartak, a misszió azonban csúfos kudarcot vallott. Feltehetően főleg azért, mivel a korábbi egyezményekről szóban állapodtak meg és külön rögzítették. A legnagyobb akadályt mégis az orosz bábállamnak szánt Bulgária jelentette. Andrássy kezét megkötötte az uralkodó által szabott irányvonal – minthogy február közepén a magyar hangokat félresöpörve letett egy oroszellenes háborúról a császár – az Ignatyevvel való, ordibálásba hajló vita után széljegyzeteiben mégis annyit írt: „Londonba küldendő a 60 milliós kölcsön megkapása végett.” (Diószegi 1998. 299).

Berlin és a nagyhatalmak évszázada

A konfliktust az 1878. június 13. és július 13. között lezajló, Berlinben megrendezett nagyhatalmi kongresszus zárta. A tavaszi hónapok során a kétségbeesett osztrák–magyar és orosz vezetés kapkodni kezdett és súlyos vádaskodással, esetleges háborús szövetségesek felemlegetésével (és keresésével) ért véget a budapesti egyezmény idején még élő kapcsolat. Európa viszont egyetértett abban, hogy San Stefanó nem maradhat érintetlen: azt egy olyan kongresszusnak kell felülvizsgálnia, amelyen valamennyi (európai) nagyhatalom részt vesz. Andrássy már kifejezetten európai érdekeket emlegetett leveleiben, amikor a béke felülvizsgálatát hangoztatta. Az ellentétet kihasználva a brit diplomácia éket vert Bismarck szövetségesei közé. Különmegállapodásokat kötött mind Szentpétervárral, mind Béccsel, az előzetes egyezmények pedig kiszivárogtak a sajtóba. A kongresszust viszont Bismarck hívta életre, és javasolta annak székhelyéül Berlint. Túlmutatott szerepe így a „tisztes alkuszén”, mint ahogyan azt hangoztatta. A berlini kongresszus függetlenné nyilvánította valamennyi budapesti egyezmény által is érintett államot, és rögzítette az orosz-török háborút követő helyzetet. Bár még évtizedekig kellett küzdenie az orosz gyámsággal, és a Portának is fizetnie kellett, Bulgária elnyerte autonómiáját, nem beszélve a kelet-ruméliai területekről, amelyek továbbra is a Portától függtek. Az oroszokat viszont megfosztották a háború eredményeitől. Andrássy cserébe – a magyar közvélemény és oszmán delegáltak felháborodására – megkapta Bosznia okkupációját. Más nagyhatalmak is kárpótolták magukat az Oszmán Birodalomból: Nagy-Britannia megkapta a tengerszorosok ellenőrzése miatt Ciprust, mely által a máltai kikötőknél is közelebbről tudott beavatkozni flottája révéna Kelet-Mediterráneum térségében.

Összefoglalásként elmondható, hogy a budapesti egyezmény hibáit végül a berlini kongresszuson kellett korrigálni Bismarcknak és a többi nagyhatalmaknak. A kis államok és az Oszmán Birodalom bár meghívottként megfigyelhették a bizottságok vitáit, alig bírtak ráhatással a nagyhatalmak képviselőinek döntéseire. Igaz, hogy Andrássy végül belebukott a boszniai hadjárat költségeit övező politikai játszmába; politikai öröksége azonban tartósnak bizonyult, mivel a tartomány de facto (1908-tól de iure is) az Osztrák-Magyar Monarchia területévé, vált, egészen az első világháborús kataklizmáig. A budapesti egyezmény mindazonáltal jelentős kudarcnak bizonyult. Akár az oroszoknak szánt csapda volt ez – azzal a feltételezéssel, hogy a cári sereg túlterjeszkedik –, akár valódi szándék által vezérelt garancia, az egyezmény nem bizonyult elég erősnek az orosz pánszlávista ambíciókkal szemben. Másfelől pedig két, egymással bizalmatlan nagyhatalom osztotta fel egy még korántsem széthulló birodalom területeit, amelyeket a kongresszus utáni hosszú hónapok során is alig sikerült lefegyverezni.

Bordás Bertalan

Jelen cikk „Az Osztrák-Magyar Monarchia geopolitikai tendenciái és balkáni stratégiája: egyéni források és külpolitikai aktorok (1878-1918)” című STARTING 150326 pályázat keretében készült. A 150326. számú projekt a Kulturális és Innovációs Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, a STARTING_24 pályázati program finanszírozásában valósult meg.

Felhasznált irodalom

Bencze László: Bosznia és Hercegovina okkupációja 1878-ban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.

Diószegi István: A Ferenc József-i kor nagyhatalmi politikája. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1987.

Diószegi István: Bismarck és Andrássy. Magyarország a német hatalmi politikában a XIX. század második felében. Budapest, Wien und München: Teleki Lászlo Alapítvány, 1998.

Diószegi István: Ferenc József és gróf Andrássy Gyula. In: Fónagy Zoltán (szerk.): A véreskezű kamasztól Ferenc Jóskáig. I. Ferenc József és a magyarok. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2018. pp. 177–202.

Kozári Monika: Tisza Kálmán. Gondolat Kiadó, Budapest, 2019.

Menyhárt Lajos, „A három császár szövetsége és a magyar politikai közvélemény a keleti válság idején 1875–1878”, Acta Univ. Debrecensis. Series Historica, 5. (1966): 43–65.

Millman, Richard: Britain and the Eastern Question. 1875–1878. Oxford. 1979.

Onou, Alexander: „The Memoirs of Count Ignatyev II.” Slavonic and East European Review, 1932, 30. sz., 10. évf., pp. 627–640.

Pribram, Alfred Francis – Coolidge, Archibald Cary: The Secret Treaties of Austria–Hungary 1879–1914. II. kötet. Harvard University Press, Cambridge, 1921.

Ress Imre: Kapcsolatok és keresztutak. Horvátok, szerbek, bosnyákok a nemzetállam vonzásában. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2004.

Rupp, George Hoover: A Wavering Friendship. Russia and Austria 1876–1878. Porcupine Press, Philadelphia, [1941] 1978.

Schmidt, Rainer F., Die gescheiterte Allianz: Österreich-Ungarn, England und das Deutsche Reich in der Ära Andrassy (1867 bis 1878/79), Peter Lang, Frankfurt, 1992.

Schrek Katalin: Gróf Vay Dániel és a cívis polgárok megmozdulása az 1877–1878-as orosz–török háború idején. In: Papp, Klára – Püski Levente – Novák Ádám (szerk.): A magyar arisztokrácia társadalmi-közéleti kapcsolatai és szerepvállalása. Debreceni Egyetem Történelmi Intézete, Debrecen, 2019. pp. 263–278.

Schwarczwölder Ádám: Közös ügyek – közös felelősség? In: Farkas Judit Antónia – Orosz László – Schwarczwölder Ádám – Ujváry Gábor (szerk.): VERITAS Évkönyv 2020. Magyar Napló, Budapest, 2021. pp. 78–105.

Swartz Marvin, The Politics of British Foreign Policy in the era of Disraeli and Gladstone. Palgrave Macmillan, London, 1985.

Yavuz, M. Hakan – Sluglett, Peter: War and Diplomacy: The Russo–Turkish War of 1877–1878 and the Treaty of Berlin. University of Utah Press, Salt Lake City, 2011.

Sajtó

A Hon 1876-1877,

A Pesti Napló 1876-1877,

(Arcanum Online Adattár)

Az Ellenőr 1876-1877-es számai (OSZK)

The Times 1875–1878 (British Library)

Magyar Nemzeti Levéltár

MNL Országos Levéltár P 4. Andrássy-család iratai

Ezt olvastad?

5+1 könyv az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcról

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.

X