„Azzal érdemes huzamosabb ideig foglalkozni, ami igazán érdekel” – interjú Szőts Zoltán Oszkárral
Szőts Zoltán Oszkár az Újkor.hu főszerkesztője, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának tudományos kutatója, szakterülete az első világháború historiográfiája. Pályájáról, kutatásairól, az első világháború legjelentősebb következményeiről és az Újkor.hu történettudományi portál működéséről Szőts-Rajkó Kinga beszélgetett vele.
Az Újkor.hu 2014 nyarán indult, idén öt éves lesz. Szeretnénk, ha olvasóink jobban megismerhetnének minket, ezért interjú-sorozatot indítottunk, hogy megszólaltassuk szerkesztőségünk tagjait, melynek ez az első része. Korábban Szőts-Rajkó Kingával és Katona Csabával olvashattak beszélgetéseket.
Újkor.hu: Mikor és miért kezdtél el érdeklődni a történelem iránt? Hogyan kötöttél ki végül történelem szakon?
Szőts Zoltán Oszkár: Visszatekintve könnyű lenne azt mondani, hogy egyenes út vezetett ide, hiszen már az általános iskola alsó tagozatában faltam a történelmi olvasmányokat (például alig voltam másodikos, amikor már a sok kolléga életében meghatározónak bizonyuló Egri csillagokat elolvastam), felső tagozaton és gimnáziumban pedig az olvasmányok mellé felzárkóztak a történelmi témájú számítógépes játékok (például C64-en a Storm Across Europe, a Defender of the Crown, a Pirates! vagy már később, PC-n a Civilization 1-2., a Colonization vagy a Centurion), és rendre történelemből voltak a legjobb jegyeim is. A történelem szakra viszont csak huszonnégy éves koromban iratkoztam be, mivel középiskolás koromban lebeszéltek a Bölcsészkarról. Hiba volt, hiába hallgattam közgazdaságtant, matematikát és informatikát, egyik kapcsolódó szakot se végeztem el. 2002 őszére egyértelművé vált számomra, hogy nem fogom egyik végzettséget sem megszerezni. Úgy terveztem, inkább munkába állok. Ekkor az történt, hogy kificamodott a térdem, ami után egy hónapig gipszben feküdtem otthon. Ezalatt sikerült átgondolnom az életemet. Ekkor határoztam úgy, hogy visszatérek a történelemhez, és beadom a jelentkezésemet az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem szakára. A családi tanács úgy döntött, kapok még egy utolsó esélyt arra, hogy felsőfokú végzettségem legyen, de azt is tudatosították, hogy több sanszom nem lesz. Komolyan is vettem, s annak ellenére, hogy másodévtől dolgoztam egyetem mellett, öt és fél év alatt elvégeztem a történelem szakot.
A nem történelem szakon szerzett tapasztalataidat hogyan tudod hasznosítani?
A közgazdaságtannal kapcsolatosakat kevésbé, nem jártam oda annyi ideig, hogy beépüljön az aktív tudásomba. A matematika rendszerszintű gondolkodást, az informatika szak pedig nagyon erős felhasználói szintű számítástechnikai alapot adott. A legfontosabb hozadékuk azonban az, hogy kiölték belőlem a „mi lenne, ha piacképesebb szakmát tanultam volna” kérdését. Rájöttem, hogy csak azzal érdemes huzamosabb ideig foglalkozni, ami igazán érdekel, mert abban lehet leginkább sikeres az ember, amit szívből csinál.
A diploma után nem mentél egyből doktori képzésre. Mikor döntöttél úgy, hogy belevágsz és miért?
Csakugyan nem. A diplomámat a 30. születésnapom előtt nyolc nappal, 2009 februárjában vettem át. Úgy éreztem, pihennem kell egy kicsit, ami alatt azt értettem, hogy szerettem volna csak a munkára fókuszálni egy ideig. Ekkor már az Országos Széchényi Könyvtárban dolgoztam, s a munkaidőn kívül bő egy évig olyasmiket olvastam, amikre az egyetemi évek alatt nem volt időm, és metálkoncertekre jártam. Végigolvastam az összes Harry Potter-könyvet, vagy felkértem a raktárból azokat a M.A.G.U.S.-regényeket, amikhez még nem volt szerencsém korábban. 2010-re ért meg bennem a szándék, hogy ez jó móka volt, de ideje továbbtanulni. Viszont ki kellett találni a mikéntjét. Szakdolgozati témavezetőm és opponensem egyaránt javasolták egy évvel korábban, hogy felvételizzek doktori képzésre, azonban a Kelet-Európa története doktori programon, ahol ők tanítottak, olyan nyelvi követelmények voltak, amiket nem tudtam teljesíteni. Itt jött a képbe a korábbi kedvenc tanszékem által menedzselt művelődéstörténeti doktori program, ahol pont olyan bemeneti nyelvi követelmények voltak, amilyen vizsgákkal már rendelkeztem. Az órákat mindig délután négy után tartották, több napra elosztva, azaz ideális volt olyan hallgatónak, aki munka mellett akarja elvégezni.
Munka mellett mennyire nehéz a doktori képzést bevállalni? Miért éri meg?
2011-ben, amikor elkezdtem a doktori képzést, még olyan alacsony volt az állami ösztöndíj, hogy még az egyébként pocsék könyvtárosi fizetésem is túltett rajta, még a költségtérítés befizetése után is. Mivel a főállásom olyan hely volt, ahol kutatónapot is adtak, és az éves beszámolókban is elismerték a tudományos teljesítményt, úgy döntöttem, hogy eleve meg sem próbálom az ösztöndíjat. Amikor felkerestem Kósa László professzor urat, hogy jönnék a „fizetős képzésre”, azt mondta, hogy várnak szeretettel. Így is lett. Nem volt könnyű munka után órákra járni, viszont nem volt problémám a tudományos kreditek megszerzésével sem, mint olyan kollégáknak, akik egyből egyetem után, nulla ismeretséggel ültek be a képzésre. A publikációimat várták az OSZK orgánumai, voltak házikonferenciák, szervezhettem kiállításokat. Itt meg kell említenem Boka László tudományos igazgatót, akitől több komoly lehetőséget kaptam. Voltaképpen az OSZK nagyon jó munkahely lehetett volna, ha mindemellett nem lett volna teljesen kilátástalan az intézmény helyzete. Mostanában több cikk jelent meg a sajtóban a működést veszélyeztető alulfinanszírozottságról. Ez a helyzet nem most alakult ki. 2015-ben, amikor eljöttem, már rég fennállt. Visszakanyarodva arra, hogy miért éri meg. Nekem azért érte meg, mert tudtam, hogy kutató szeretnék lenni, amihez elengedhetetlen a fokozat megszerzése. Az állami ösztöndíjat azóta tisztességesen megemelték, amivel párhuzamosan a képzési vizsgakövetelményeket is szigorították. Ha most kéne elkezdenem, alaposan meggondolnám, hogy munka mellett vállalom-e.
Kutatási területed az első világháború historiográfiája. Miért az első világháború érdekelt? A historiográfiai kutatásban milyen perspektívát láttál?
Az egyetemre még azzal a kósza vággyal mentem, hogy ókorral vagy kora középkorral foglalkozzak, de nagyjából a másodév végére egyértelművé vált, hogy ez nem az én utam. Ezekkel a korszakokkal csak komoly nyelvészeti és/vagy régészeti háttértudással érdemes foglalkozni, aminek elsajátításához nem éreztem elég elhivatottságot. De ha éreztem volna, akkor is túl idősnek gondoltam magam ahhoz, hogy még egy szakra beiratkozzak. A latinnal ráadásul hadilábon álltam. Nem tanultam korábban, és ez nem az a nyelv, amit huszonnégy évesen elkezdve, heti egy órában el lehet sajátítani. Maradt tehát a modern kor. Az első világháborút úgy találtam meg, hogy Krausz Tamás egy egyetemi előadásán megemlítette, hogy szerinte senki sem dolgozta még fel, hogy a rendszerváltás óta hogyan interpretálja a történettudomány az első világháborút, és ha valaki ebből szakdolgozna, akkor keresse meg őt, mert ez nagyon érdekelné. Közeledett a címbejelentés határideje, nem volt még témám, és azt vettem észre egyszer csak, hogy napok óta gondolkozom azon, hogy miként lehetne ezt a kutatást végigcsinálni. Jelentkeztem hát Krausz professzor úrnál, elvállalt, és megszületett Az első világháború értelmezése a modern historiográfiában (1989–2006) című szakdolgozat. Az első világháborúval foglalkozó szakirodalom feldolgozása során egyértelművé vált számomra, hogy a 20. század szinte összes tragédiája itt gyökerezik, ez a nullpont. Sokan erre rávágnák, hogy persze, hiszen nézzük meg a súlyos, kényszerített békeszerződéseket. Ez azonban csak az egyik oldala az éremnek. A másik oldala az, hogy egy generációnyi férfit kirántottak az addigi életéből és a frontra küldték őket, ahonnan több mint a felük nem tért vissza épségben, de aki nem sérült vagy halt meg, nem került hadifogságba, az is magában hordozta a frontélményt, nem volt többé ugyanaz az ember, mint korábban. Az első világháború végleg megváltoztatta azokat, akik átélték, hihetetlen módon brutalizálta a társadalmat. Akinek korábban ölnie kellett évekig az életben maradásért, nagyon nehezen illeszkedett vissza a civil életbe. Olyan aspektus is felmerül, hogy sokan lettek hitehagyottak, váltak kommunistákká vagy nemzetiszocialistákká, de akik nem lettek hívei egyenlősítő eszméknek, azoknak sem volt többé természetes, hogy a korábbi társadalomszerkezetet szó nélkül elfogadják. Ez természetes, hiszen látták, hogy a golyó nem vagyon vagy születési előjog alapján döntött arról, hogy kivel végezzen. De ott van a nők munkába állása, emancipációja is. Számos olyan faktor van még tehát a békeszerződés mellett, amit figyelembe kell venni. A trianoni trauma súlyossága pont abban rejlik, hogy egy olyan országra kényszerítették rá ezt a szerződést, aminek a lakosai korábban évekig szenvedtek, véreztek, éheztek, temették a családtagokat – s mindez hiábavalónak bizonyult. Az első világháborút általában a hosszú 19. század záróakkordjának tekintik. Ez egyfelől igaz. Másfelől viszont a rövid 20. század nyitánya is, és a mából visszatekintve ez a vizsgálati szempont sokkal fontosabb. A historiográfia pedig azért fontos, mert segít abban, hogy lássuk, kik és milyen kérdésekkel foglalkoztak eddig egy adott korszak kapcsán. Minden valamirevaló történeti kutatás a historiográfiai irodalom áttekintésével kell, hogy kezdődjön. Bízom benne, hogy az ifj. Bertényi Iván témavezetésével készült, tavaly megvédett Az első generáció – Az első világháború értelmezései az 1945 előtti magyar történetírásban című doktori értekezésem hamarosan könyv formában is napvilágot láthat, segítve ezzel az első világháború értelmezései iránt érdeklődőket.
2014-ben jelent meg az első könyved Az Országos Széchényi Könyvtár egykori első világháborús gyűjteménye címmel. Miért hasznos ez a kötet az első világháborút kutatóknak?
Azt, hogy miért hasznos, inkább döntsék el a kollégák. A recenziók szerencsére pozitívan értékelték, mind a Magyar Könyvszemlében, mind a Levéltári Közleményekben, mind a Nagy Háború Blogon. Ha azt kérdezed, hogy miről szól a könyv, akkor úgy tudom röviden összefoglalni, hogy az Országos Széchényi Könyvtár egykori első világháborús gyűjteménye volt a könyvtár első olyan kísérlete, melyben a nem hagyományos könyvtári dokumentumokat is tervszerűen gyűjtötte. A gyűjtés lezárásakor több mint 176 ezer könyvtári egységet tartalmazott. Ezek a dokumentumok máig hozzáférhetőek a Széchényi Könyvtárban, így a korszak kutatását nagyban megkönnyítik. A gyűjtemény létrehozása pontos lenyomata a hátország hangulatának, mely a háború kitörésekor gyors és dicsőséges győzelmet várt. E diadalmenetet az egykori könyvtári vezetők dokumentálni akarták, hogy munkájukkal ők is kivegyék belőle a részüket. Az elhúzódó háború azonban kimerítette az ország teljesítőképességét, ezzel párhuzamosan az Országos Széchényi Könyvtárét is. Végül a gyűjtemény feloszlatása, amely a szörnyű anyagi helyzetre vezethető vissza, szintén párhuzamba állítható az országos szintű eseményekkel. A könyv első részében a Széchényi Könyvtár első világháborúbeli történetét foglaltam össze. A második nagyobb tartalmi egységben magának a világháborús gyűjteménynek a történetét tekintettem át. A harmadik egy különleges forráscsoporttal, az első világháborús katonai tábori lapokkal foglalkozik. Végül a könyv utolsó része egy bibliográfiát ad a nagyközönség kezébe, amely az egykori világháborús gyűjtemény törzsgyűjteménybe került magyar nyelvű, 1914 és 1918 között megjelent anyagait tartalmazza.
Az elmúlt években számos intézményben dolgoztál, milyen pozitív tapasztalatokat szereztél, milyen készségeket sajátítottál el?
Az Országos Széchényi Könyvtárról már beszéltem, de nem ez volt az első munkahelyem, hanem egy recepciósi állás a Research International Hoffmann nevű cégnél, ahol még az egyetem alatt helyezkedtem el. Sőt, ha még messzebbre akarok visszatekinteni, jegyszedőként és lemezlovasként is dolgoztam hétvégenként huszonéves koromban, sőt statisztáltam is időnként. Az Országos Széchényi Könyvtár volt viszont az első szakmai munkahelyem. Elég jól megismertem a könyvtári adatbázisokat, sikerült még inkább elmélyülnöm az első világháború irodalmában, és számos olyan kötet ment át a kezemen, amelyeket sokan csak tárlókban láthatnak különböző kiállításokon. Ezután az Eötvös Loránd Tudományegyetem Rektori Kabinetében dolgoztam egy évet, itt a tudománymetriában sikerült elmélyednem. Ezután következett a Magyar Nemzeti Levéltár, ahol két évet töltöttem, megismerve a levéltári rendszert és számos kiváló kollégát. Itteni feletteseimnek köszönhető az is, hogy megszületett a doktori értekezésem, hiszen ha nem járulnak hozzá, hogy a kutatónapjaim összevonásával megírjam, akkor nem készült volna el határidőre. Utána következett az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, ahonnan sajnos elég gyorsan távoztam. 2018. december 1-jén kezdtem, s rögtön utána elkezdtek jönni a hírek az MTA-ITM konfliktusról. Komoly dilemma elé néztem. Vagy kivárjuk a szintén ott dolgozó feleségemmel együtt, hogy mi lesz ebből, ami azt a kockázatot is magába rejti, hogy utcára kerülünk mindketten, vagy új és biztos állás után nézek villámgyorsan. Utóbbi mellett döntöttem, s szerencsére hamar lehetőséget kaptam a Nemzeti Emlékezet Bizottságától, hogy tudományos kutatóként elhelyezkedhessek itt. Bízom benne, hogy ez a döntés már hosszú távra szól majd. Itt persze főként a 20. század második felével fogok foglalkozni, így az első világháború kicsit a háttérbe fog szorulni. Úgy látszik, a doktori disszertációm megvédésével valóban lezárul egy szakasz az életemben.
A munka mellett mindig fontos volt számodra a szakmai-közéleti tevékenység. Milyen szervezeteknek voltál a tagja, mit sikerült elérni tevékenységed során?
A Doktoranduszok Országos Szövetségét említeném elsőként, amely a felsőoktatási törvény 2011-es módosításakor köztestületi rangra emelkedett, majd 2013-ban elkezdte megalapítani tudományos osztályait, s én kaptam a megtisztelő megbízást, hogy osztályelnökként elindítsam a Történelem- és Politikatudományi Osztályt. Elég jó rajtot vettünk. Amikor 2014 végén leadtam a tisztséget, negyven feletti taglétszámmal rendelkeztünk, túl voltunk két nagyrendezvényen, valamint több kisebben, részt vettünk több konferencia megszervezésében, és nagyon jó közösség alakult ki. Ezzel párhuzamosan én voltam az alapítóelnöke az ELTE BTK Doktorandusz Önkormányzatának is, amely szintén az említett törvénymódosítás hatására önállósodott a Hallgatói Önkormányzattól. Azt gondolom, ez is sikeres időszak volt. A DÖK a nulláról indulva sikerrel integrálódott a Kar életébe a tanév végére. A Magyar Történelmi Társulatnak 2009 óta vagyok tagja, 2016 óta pedig az Információtörténeti Szakosztály titkári posztját is betöltöm. Sokat jelentenek nekem ezek a szervezeti tagságok, számos kiváló kollégát ismerhettem meg általuk.
2014 óta az Újkor.hu főszerkesztője vagy. Hogyan indult el a lap?
A lapot akkori barátnőmmel, ma már feleségemmel, Szőts-Rajkó Kingával álmodtuk meg, s az volt a cél, hogy hidat képezzünk a történettudományi szakma és a nagyközönség között. A Doktoranduszok Országos Szövetségében tevékenykedve ismertük meg Szeghő Patrikot és Novák Ádámot, akikkel kiegészülve négyen indítottuk el a portált 2014 nyarán. Azóta közel öt év eltelt. Fokozatosan, lassan építkeztünk, nem akartunk lufit játszani. A szerkesztőség is lassacskán kibővült, ma már minden rovatnak saját vezetője van. A Beszámolót Maróti Zsolt Viktor, az Aktuálist és a Naptárat Sujtó Attila, a Lapozót Novák Ádám, a Magyar Történelmet Fóris Ákos, a Világtörténelmet Szeghő Patrik, a Portrét Szőts-Rajkó Kinga, az Oktatást Fekete Bálint, a Mozgóképet Árvai Tünde viszik jelenleg, továbbá van egy „tárcanélküli miniszterünk” is Katona Csaba személyében. Fontos tudni, hogy valamennyiünknek van főállása, az Újkor.hut főként szabadidőnkben írjuk és szerkesztjük. Néha felmerül bennem a kérdés, hogy vajon hol tarthatnánk, ha mindenki ezzel foglalkozhatna elsősorban? Valószínűleg előrébb lehetnénk, egyelőre azonban ez még nem reális célkitűzés. Fontosnak tartom kiemelni, hogy nagyon hálás vagyok, hogy rengetegen írnak hozzánk annak ellenére is, hogy a portál önkéntes alapon üzemel. Ez azt mutatja számomra, hogy fontos dolgot csinálunk.
Miért tartod fontosnak az Újkor.hut?
Azért, mert unikális profilunk van. Olyan területeket fed le egy-egy rovatunk, ami önálló oldal is lehetne. Egyszer egy kolléga azt mondta, hogy mi vagyunk a történészszakma közéleti magazinja. Noha nem volt ilyen tervünk, mégis így alakult.
Mi volt a legjobb tapasztalatod az Újkor.hu kapcsán?
A pozitív visszajelzéseknek mindig örülök, bárkitől jön. Ezek közül nehezen tudnék kiemelni egyet is.
2018-ban megjelent az Újkor.hu első kötete, abban rengeteg interjúd jelent meg. Személyesen is tudsz meríteni egy-egy beszélgetésből? Milyen tapasztalat összeállítani egy ilyen kötetet?
Persze, hogy tudok. Alapvetően jobban szeretek kérdezni, mint válaszolni, szóval most a hóhért akasztjuk éppen. Érdekelnek a kollégák, hogy miként jutottak oda, ahol most vannak, miket csinálnak, miket kutatnak, miért tartják fontosnak, aminek éppen a nyomában vannak, és hogyan látják a világot. A kötet összeállítása remek tapasztalat volt, de minden belőle kimaradt jó interjút fájlaltam.
Más lapok munkájában is részt veszel?
Igen. 2016 óta tagja vagyok a Belvedere Meridionale szerkesztőségének. Talán fura lehet, hogy mit keresek óbudaiként egy szegedi lapnál, de erre egyszerű a válasz. Rendszeresen lejárok a Kárpát-medencei Fiatal Magyar Történészek Táborába, amit szintén a Belvedere szervez. Az évek alatt összebarátkoztunk a szerkesztőség tagjaival, és meghívtak a csapatba. 2017 végétől 2018 végéig egy másik szakfolyóiratnál is dolgoztam, mégpedig a Levéltári Közleményeknél, amely a Magyar Nemzeti Levéltár lapja. Innen azonban lemondtam, amikor távoztam a levéltárból.
Tudományszervezési tevékenységed során több kiállítást, konferenciát, előadást szerveztél meg. Kiemelnél ezek közül párat?
Kezdjük a kiállításokkal. Az Országos Széchényi Könyvtárban összesen négy kiállítás munkálataiban vettem részt. A legelső a Winnetou és a Medveölő című kiállítás volt, amelyet Karl May tiszteletére raktam össze kurátorként 2012-ben, azzal a koncepcióval, hogy magyar nyelven megjelent könyveit a kezdetektől máig bemutassam. Utána jött Az ezeregyéjszaka magyarországi recepciója, amin Matolay Katalin osztályvezetővel az élen a Retrospektív feldolgozó osztály akkori munkatársai raktak össze. A harmadik a Magyarok a Kaukázusban volt, amit Kránitz Péterrel, az ő koncepciója nyomán valósítottunk meg. Itt a dolgok gyakorlati oldalát vittem társkurátorként. A negyedik, a legnagyobb szabású kiállítás pedig a Propaganda az első világháborúban címet viselte, itt ifj. Bertényi Iván és Katona Anikó voltak a társkurátoraim. A további rendezvények közül elsőként a DOSz-os két nagyrendezvényünket, a Mit keres a korona a címerben?-t és a Nemzetpolitika és Emlékezetpolitikát emelném ki, ahol négy-négy képviselő vitázott a címben jelölt kérdésekről úgy, hogy előtte két-két kiváló történészkolléga előadásait is meghallgathatták a jelenlevők. Fontosnak tartottam a DOSz-Café nevű progamsorozatot is, ami hat állomásig jutott az elnökségem alatt, és amire immár vendégként 2018 végén engem is meghívtak. Már az Újkor.hu égisze alatt négy alkalmas előadás-sorozatunk volt az Imagine Budapesttel karöltve a Budapest Pontban, majd ezt követte a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárával közös Levéltári Délutánok című rendezvénysorozat. Tavaly novemberben pedig Debrecenben szerveztünk a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával, a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetével társszervezésben egy olyan konferenciát, ami az ismeretterjesztés kérdéseit járta körül.
Tudnál esetleg olyan regényt vagy játékfilmet mondani, amit jó szívvel ajánlanál az olvasóknak?
Megfogtál. Sajnos én borzasztó alak vagyok, aki a történelmi játékfilmekben mindig azt nézi, hogy mi a rossz bennük. Mondok ezért helyettük egy történelmi alapú fikciót, az Ember a fellegvárbant. Ugyan nem szeretem a „mi lett volna, ha” kérdését, de ez a sorozat (illetve az alapját jelentő könyv) ebben nagyon erős. A regényekkel megengedőbb vagyok, különösen, ha egykorúak. Ezek ugyanis mindig kiváló korlenyomatok, amik segítenek közelebb kerülni az akkor élőkhöz. Mikszáth írásait például kötelezővé tenném minden olyan történésznek, aki a dualizmus korával foglalkozik. A két világháború közötti időszakból Komáromi János önéletrajzi ihletésű regényeit kedvelem legjobban. Olyan történelmi regényeket viszont, amit mai író vetett papírra, a cselekményt kosztümös környezetbe téve, nem nagyon tudok ajánlani. Ezeket, hasonlóan a filmekhez, inkább kerülni szoktam.
Mik a terveid a jövőre nézve?
Felnevelni a gyerekeimet, minél kevesebb stresszel élni és így tovább. Ami a szakmaiakat illeti, a legtöbbről korai lenne nyilatkozni jelenleg, de várom az új kihívásokat, hogy az eddigi kutatásaimat és tapasztalataimat hogyan tudom kamatoztatni új munkakörnyezetemben. Az Újkor.hut szeretném addig csinálni, ameddig csak lehetséges, és elérni, hogy meghatározó lapja lehessen a hazai történettudománynak.
Ezt olvastad?
További cikkek
Texas, polgárháború és elektori rendszer – az elBeszélő vendége Kökény Andrea
Ez év november 5-én elnökválasztásokat tartanak az Amerikai Egyesült Államokban. Részben ennek kapcsán volt vendégünk Kökény Andrea, az SZTE Újkori Egyetemes Történeti és Mediterrán Tanulmányok Tanszékének adjunktusa, akivel Lengyel Ádám […]
„…tudtuk, hogy átlépjük a Rubicont” – interjú Rácz Árpáddal
Az 1989 óta működő Rubicon folyóirat neve összefonódik főszerkesztőjéével, Rácz Árpádéval. A lap 400. száma idén jelent meg, s ez kiváló alkalmat teremtett számunkra, hogy felkeressük őt. A beszélgetés során […]
A száz éve született Szabad György öröksége
A honismereti mozgalom zászlóshajójának számító Honismeret folyóirattal nagyon régóta, majdhogynem portálunk indulása óta együttműködünk. A Honismeretet kiadó Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom […]
Előző cikk
Mozaikok a Kárpát-medence kora újkori és újkori történelméből
Az Eszterházy Károly Egyetem Történelemtudományi Intézete és Doktori Iskolája 2019. április 5-én Mozaikok a Kárpát-medence kora újkori és újkori történelméből címmel nemzetközi konferenciát szervezett, ahol történelem MA és tanár szakos […]