Egy időszerűtlen gondolkodó. Az elfeledett Peéry Rezső

1919 januárjában a cseh csapatok bevonultak Pozsonyba, a korábbi koronázóvárosba, a rendi országgyűlések helyszínére. Az 1928-1934 között aktív szlovenszkói Sarló mozgalom egyik résztvevője, Peéry (eredetileg Limpacher) Rezső író, újságíró, esszéista az emigrációban írt könyvében, amely a Requiem egy országrészért címet viseli, így emlékezett a nagy napra, amely megváltoztatta a pozsonyi magyar és német lakosság életét:

„1919 egyik január eleji napján mint kilencéves kisfiú a pozsonyi Szentháromság előtt álltam apám kezébe kapaszkodva, s úgy bámultam a Piactérről felfelé vonuló, eddig soha nem látott fegyveres csapatok hosszú-hosszú menetét. Az olasz alpesi vadászok vadonatúj egyenruhájában, sötétkék tányérsapkával és fácántollas szürke süvegben vonultak be öszvérek vontatta fegyveres osztagok kíséretében a csehszlovák légiók Pozsonyba. A Duna túlsó partján a magyar forradalmi karhatalom rekedt hangszórói a foglalások és elcsatolások nélküli béke mellett szóltak és a hódítás jogtalanságát hirdették.” (Peéry Rezső: Requiem egy országrészért. München, 1984, Aurora Könyvek. 37.)

Cseh legionárius egységek seregszemléje 1919 tavaszán. (Pozsonyi Városi Múzeum/Gaučík István: „Meghalt, halott a város” – Pozsony, 1919. február 12. ma7, 2022. február 12.)

Peéry más alkalommal részt vett egy, a helyi szociáldemokraták (magyarok, németek, szlovákok vegyesen) által rendezett tüntetésen az impériumváltás ellen, és csak az óvta meg a halálos szuronydöféstől a kilencéves kisfiút, hogy egy másik tüntető, egy fehér szakállas zsidó öregember rázuhant. Ilyen körülmények között akár csodának is gondolhatjuk, hogy a fiatal Peéry a nemzetiségi béke, a Csehszlovákia létének realitásával való megbékélés támogatója lett – mert e minden bizonnyal traumatizáló gyermekkori élménytől eltekintve pozsonyi diákként tapasztalnia kellett a konszolidálódó csehszlovák demokrácia másik arcát, az általános választójog megadásától kezdve az egyéni szabadságjogok biztosításáig, ugyanakkor látta az impériumváltás puszta tagadásának kilátástalanságát.

De térjünk vissza 1919 szürke januárjához! Míg a kilencéves kisfiú nézi elhűlve és félve a színes ruhába öltözött idegen csapatokat, azalatt az ősi koronázóvárostól nem messze, a Duna túloldalán, a Moson megyei Magyaróváron egy huszonhárom éves fiatalember a Mosoni-Duna partján állva feltehetően nyugtalanul tekintgetett északra. Kicsi a távolság Pozsony és Magyaróvár (1939-től Mosonmagyaróvár) között: ma közúton, autóval 37 perc alatt, vonaton 24 perc megtehető az út. Nem véletlen, hogy a 2000-es évek óta szívesen telepednek le szlovák állampolgárok Mosonmagyaróváron és a körülötte lévő falvakban, s sokuk ingázik Pozsonyba. Persze, 1919-ben még hosszabb ideig tartott az utazás. S történelmi helyzetben, lélekben távolinak tűnt a nyugodt mosoni kisváros és a cseh csizmák taposta Pozsony! A fiatal rajzoló, a magyaróvári gyalogezred bakája alighanem elkeseredetten tekintett hazája, a Csallóköz irányába. 

Peéry Rezső, a pozsonyi polgárfiú és Tallós-Prohászka István, a Magyaróváron a k.u.k. hadsereg egyenruhájában állomásozó somorjai parasztlegény akkor még nem ismerték, nem ismerhették egymást, így nem tudhatták, hogy jó másfél évtized múlva egyikük újságíróként, a másik pedig festőművészként próbálja megőrizni a magyar kultúrát, és képviselni a magyar nemzetiségi érdekérvényesítést, és sorsuk összefonódik a szlovenszkói magyar fiatalok Sarló mozgalmában.

Tanulmányomban bemutatom az elfeledett Peéry Rezső (1910–1977) újságíró, író, esszéista, mosonmagyaróvári, majd soproni tanár és iskolaigazgató életét, aki haláláig ragaszkodott a Jászi Oszkár-féle polgári radikalizmus és a szociálisan érzékeny szabadelvűség értékéhez.

Peéry Rezső 1948-ban (Garzuly Ferenc : Peéry Rezső kallódó levelei. Vasi Szemle 2018. 1. sz. 44.)

A pozsonyi polgárok és nyitrai kisnemesek fia

Peéry Rezső egy multietnikus városban, Pozsonyban született 1910-ben, egy sokszínű családban – a német, magyar és szlovák kulturális hatások egyaránt meghatározták hősünk alapállását, és kialakították benne az immunitást mindenfajta nemzeti, etnikai és felekezeti elfogultsággal szemben. A pozsonyi német születésű uradalmi kovács, Samuel Limpacher unokája, és a magyarrá asszimilálódott szabadkőműves szülészorvos és fényképész, Limpacher Rezső, a pozsonyi Rózsaliget alapítójának fia a szlovákiai (mint akkor hívták: szlovenszkói) magyar kisebbségi sorsot megtapasztalva a magyar kultúrához való ragaszkodást összekötötte – a legjobb közép- és kelet-európai gondolkodók szellemében – a közép-európai kulturális sorsközösséggel. Hittel vallotta, hogy – szemben a provincializmussal – csak egyetlen páncél védi a magyart: „a gyökeres, alapos, európai színvonalú műveltség”, és ha ezt a páncélt fölveszi a magyar fiatalság, „sárkányvérben fürdött Hős” lesz.

Az európai tartalmú, de magyar veretű műveltség mellett a fiatal Peéry Rezső másik élménye a táj. Peéry tisztába volt Pozsony sajátos – földrajzi és kulturális – határhelyzetével:

„Ha csak a várhegyre mentünk fel, az előttünk kinyíló páratlan panoráma adta tudtunkul, hol, minő keresztúton élünk hát. Hiszen egyfelől a Porta Hungarica sötétkék dombsorai mutattak az Alpok és Ausztria felé. Előttünk meg ott csillogott a nagy róna: Északnyugat-Dunántúl, a Fertő ezüst csíkjával és párás, sárga nádasainak a szemhatárba vesző sávjaival. A látkép, ha arccal a Duna folyása felé fordultunk, a Csallóközt nyitó-csukó vízi világ sűrű haragoszöld erdőségeit tárta fel.”

Összességében Peéry megállapítása szerint

„a nagy közép-európai tájegységek pereme kapcsolódott itt egybe: az Alpok, a Kárpátok, a Kisalföld, a Dunántúl: mindenből adódott ízelítőnek valami.” (Peéry Rezső: Malomkövek között. Találkozás kortársakkal. Feljegyzések, beszámolók, karcolatok. Bern, 1977, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem. 11-12.)

A városon és a szürkészöld Dunán túl, délre Moson megye terült el, széles, ligeterdők pettyezte, szabadságot jelentő rónaságával. A kisfiú még aligha sejtette, hogy egy napon a történeti Moson megye székhelye, Magyaróvár nyújt otthont és megélhetést számára.

A családban Biónak nevezett Rezső apjától Jászi Oszkár nézetrendszerét, a polgári radikalizmust és a szociális érzékenységet, a Nyitra megyei hétszilvafás nemesek leszármazottjától, édesanyjától az Ady Endre iránti rajongást örökölte. Bió az édesanya nevét vette fel, így lett Limpacherből Peéry. Tudatos döntés volt ez a magyar identitás mellett, nem megtagadva az apai ág pozsonyi német polgári kultúráját. Peéry Rezső a pozsonyi Comenius Egyetem bölcsészeti karán tanult, majd a magyar-filozófia-francia diploma átvételét követően tanított a pozsonyi magyar algimnáziumban. Pozsonyban Peéry részt vett a falusi gyermekek számára rendezett regöscserkész előadásokon. Selma Lagerlöf legendáiból és Oscar Wilde meséiből állított össze programot a falusi gyerekeknek. Később a falusi mesedélutánt kiegészítette Petőfi és Arany László verseivel. Peéry szándéka az volt, hogy a műveltség ne a szalonok sajátja legyen, hanem elérje a népet is. Mindeközben persze ő és hozzá hasonló középosztálybeli társai is akartak tanulni – a néptől. Ahogyan ők átadták a magas irodalmat, az 1920-as évek végétől rendszeressé váló falujárás során átitatódtak a néphagyományokkal, a népmesék, balladák világával. Innen egyenesen vezetett a vonzó, karcsú pozsonyi középosztálybeli fiatalember útja az 1928-ban megalakult Sarló mozgalomhoz.

Pozsonyi képeslap, 1912. (Hungaricana/ Zempléni Múzeum 0167830)

A Sarló mozgalom

Peéry Rezső a fiatalkori tüntetésen való részvételtől eltekintve elfogadta az impériumváltás realitását. Peéry már ahhoz a generációhoz tartozott, amely a csehszlovákiai társadalomban szocializálódott. A magyar diákok Pozsonyban, Prágában, Brünnben tanulva megismertek két szláv nyelvet, két szláv nép történelmét és kultúráját, találkoztak a cseh irodalom klasszikusaival – miközben rácsodálkoztak Prágában a cseh nyelven kiadott magyar regényekre, vagy a cseh evangélikus egyház alapítóinak magyar hangzású neveire. Leomlottak a korábban emelt kulturális falak, kinyílt szemük a cseh, és általában a közép-európai horizontra.

Ugyanakkor érzékelték, hogy Csehszlovákia számos tekintetben előnyösebb politikai kultúrával rendelkezik, mint Horthy Magyarországa, Pilsudski Lengyelországa vagy akár a Nemzeti Liberális Párt uralma alatt álló Románia, nem beszélve a jugoszláviai királydiktatúráról. Az Osztrák-Magyar Monarchia romjain alakult hét állam közül Csehszlovákia fejlődött a leginkább kiegyensúlyozottan, mentesen a nagy megrázkódtatásoktól, a nyugati demokráciák irányba. A csehszlovák köztársaság sem volt persze hibátlan: Achilles-sarkát a nemzetiségi kérdés megoldatlansága jelentette, és ezzel összefüggésben a szlovák, és különösen a ruszin területek fejletlensége.

Peéry és diáktársai két alapvetésből indultak ki: hogy a „mindent vissza” revíziós ábrándképe reménytelen, és hogy a csehszlovák demokrácia keretei között, annak eszközeivel kell küzdeni a kisebbségi jogok biztosításáért. A prágai, pozsonyi és brünni magyar diákok Szabó Dezső nyomdokain haladtak abban a tekintetben, hogy a parasztságtól várták a nemzeti megújulást. 1925-ben megalakult a prágai diákok Szent György Köre. Nevét a kör a magyar Komáromi-testvérek 1375-ből származó Szent György-szobráról kapta, amely kellően kifejezte a cseh-magyar, tágabban közép-európai egymásrautaltságot. A Szent György Kör regöscserkész-falujárásokat szervezett 1927-28-ban. A falukutató utak rádöbbentették a diákokat a magyar nemzetiségű (és a szlovák, ruszin) parasztság kiáltó nyomorára. A polgári diákok számára a néppel való megismerkedés jelentette a rácsodálkozást a valóságra. Tipikus a legismertebb sarlós, Balogh Edgár példája: visszaemlékezése szerint a Tyerhován, a Jánosik-betyármonda helyszínén töltött erdei kirándulás nyitotta fel szemét a népre:

„most már nem a sziklák és a fenyves, hanem a hegylakók álomképével érkeztem haza Pozsonyba”. (Balogh Edgár: Hét próba. Egy nemzedék elindul. Bp., 1965, Szépirodalmi Könyvkiadó. 25.)

Balogh Edgár (MEK/Salamon Konrád: A csonka ország. Budapest, 1998, Magyar Könyvklub-Helikon Kiadó. 34.)

Ez a Felső-Krivánon tölött kirándulás ihlette a fiatalok nyári csallóközi kirándulását. Megtörtént az addig magyar kúriákban és polgárházakban, cseh egyetemi világban, kávéházi kultúrában, csinos polgárlányok között nevelkedett középosztálybeli ifjak rácsodálkozása a nyomorúságosan élő, tüdővész és kivándorlás miatt fogyatkozó paraszti népre, betekintés a „magyar Caliban ember-titkaiba”, s a romantikus „erdőkultusz” helyét az erdővel olykor szimbiózisban, néha ellentétben élő társadalmi ember kutatása-megismerése váltotta fel.

Mindezen élmények hatására 1928-ban zászlót bontott a Sarló mozgalom. A cserkészmozgalom mellett Győry Dezső szlovenszkói író, újságíró, valamint Szabó Dezső, Ady Endre és Móricz Zsigmond gyakoroltak hatást a Sarló eszmerendszerére. Az Ady-Szabó-Móricz hármast faji triásznak nevezték Csehszlovákiában. Kossuth Lajos és – kimondatlanul bár, de – Jászi Oszkár dunai konföderációs tervezeteinek szellemi inspiráló hatását is ott találjuk a mozgalom indulásánál. Emellett a német Wandervogel mozgalom hatása sem alábecsülhető. A 20. század elején a német polgári fiatalok is elindultak, elhagyva a nagyvárost, hogy fölfedezzék a „romlatlan” német tájat, a paraszti életet, a néphagyományokat. Ám ekkor még a német hagyományőrzés mást jelentett, mint amit később, a hitleri rezsimben. A Wandervogel oly messze volt a későbbi Hitlerjugendtől, mint ahogyan a szociáldemokrata természetjárás a szovjet pionír mozgalomtól, és a Wandervogel mozgalmat végül ugyanúgy magába olvasztotta a Hitlerjugend, mint a többi ifjúsági mozgalmat.

Mivel a Sarló elvetette az anyaországiak irredentizmusát, és a „Nagy-Magyarország” leszűkítő értelmezése helyett a dunai patriotizmus szellemében a közép-európai nemzetek békés együttélését tekintette célnak, egy időben a sarlósok elnyerték Tomás Masaryk csehszlovák köztársasági elnök szimpátiáját. Mint a Sarló mozgalom résztvevője, Peéry szemben állt úgy a magyar, mint a cseh és szlovák soviniszta érzülettel, ugyanakkor megértést tanúsított a masaryki köztársaság iránt.  Peéry egy sarlós küldöttség tagjaként járt Masaryknál, aki szimpátiával fogadta a fiatalokat. Ahogyan a népi mozgalom esetében történt, a Sarlóban is ki elment balra, ki jobbra. 1934-re a mozgalom föloszlott. Az alapítók eszmeileg sok irányba gravitáltak. Míg Balogh Edgár kommunista, Jócsik Lajos parasztpárti, Brogyányi Kálmán – egyedül a sarlósok közül – nyilas lett, Tallós-Prohászka meg afféle naiv-vallásos szocialista, mások pedig apolitikussá váltak, Peéry Rezső a szociáldemokratákhoz csatlakozott.

Tiso és Benes ellen

Csehszlovákia 1938-as fölbomlása után Peéry hű maradt közösségéhez, a szlovákiai magyarsághoz, és a tisói Szlovákia polgára maradt. Titkárként dolgozott Esterházy János gróf, a Magyar Párt elnöke mellett. A szlovák fasiszta Tiso-rendszerben letartóztatták és bebörtönözték. Az anekdota szerint egy szlovák rendőr bizalmasan odasúgta neki, vigasztalva: szörnyű, hogy manapság a gazemberek vetik börtönbe a becsületes embereket. A Tiso-rezsim bukása sem jelentett fölszabadulást Peéry számára, bár ő elkerülte azt a sorsot, amit Esterházy János, akit a szovjet és a csehszlovák kommunista hatóságok letartóztattak, és aki 1957-ben halt meg a börtönben. 1945-ben, amikor a csehszlovákiai magyarokat kollektív büntetés sújtotta, az Eduard Benes képviselte régi-új hatalom nem méltányolta Peéry kiállását a csehszlovák demokrácia mellett. Peéry és barátja, Szalatnai Rezső vitték a hírt 1945-ben a szlovákiai magyarok kálváriájáról Tildy Zoltán köztársasági elnöknek, átszökve a Dunán. A két szlovákiai magyar értelmiségi sajnálkozott Tildy naivitásán. Peéry azt írta, Rákosi Mátyás nem találhatott volna

„tervei keresztülvitelére alkalmasabb magyar polgári politikust, a jószándékú, de befolyásolható, szegény Tildy Zoltánnál, akire részvéttel, szeretettel és szánalommal gondolunk, de akire aligha gondolhatunk vissza a magyar történelem nagy szereplőinek kijáró hódolattal és elismeréssel”. (Peéry Rezső: Malomkövek között. 75. o.)

A szlovákiai magyarokért való kiáltás mellett arra is volt ideje Peéry-nek és Szalatnainak, hogy 1945 szeptemberében írásban nyilatkozzanak Szabó Lőrinc mellett a költő igazolási eljárásában, és nyilatkozzanak a költő verseinek hatásáról. A két demokrata, humanista, filoszemita szlovákiai hazafi, akik emberek maradtak a tisói embertelenségben, bíztak abban, hogy valamit jelent Szabó Lőrinc ügyében, ha saját életük példájával tanúsítják: a költő versei fontos szerepet játszottak demokráciára nevelésükben. Más kérdés, hogy nem tudhatták: csak pár év, és már a demokrata érzület sem lesz érdem a hatalom szemében.

Peéry Memorandum címen ismertette a magyarokat ért diszkriminatív rendelkezéseket. 1946-ban Peéry Budapestre költözött. 1948-1950 között a mosonmagyaróvári piarista gimnázium tanára, majd igazgatója volt, innen Sopronba nevezték ki gimnáziumigazgatónak. Mindvégig fönnmaradt kapcsolata az Egyetemi Könyvtárban dolgozó Szalatnaival. A két Rezső levelezésében Rezsőnek és Biónak szólították egymást: Szalatnai volt Rezső, Peéry pedig Bió.

Jozef Tiso (Wikipedia/Bundesarchiv, Bild 146-2010-0049)

Magyar Ovidius

A Peéry-Szalatnai közötti levélváltás révén betekinthetünk az egykori sarlós értelmiségi hullámzó kedélyállapotába. Peéry a mosonmagyaróvári tanárságot nem túl nagy kedvvel csinálta. Helyzetét belső emigrációként fogta föl, egy 1950. május 5-én írott levelében – A Rómából elűzött Ovidius száműzetésének helyszínére utalva – „Tomi” néven nevezte Mosonmagyaróvárt, és azt írta, hogy „egyre jobban betokozódom és betüskésedem itt a periférián”. (Peéry Rezső Szalatnai Rezsőnek. Tomi, [19]50. május 5. In: Filep: i.m. 53.) Másutt „isten háta mögötti Mosonmagyaróvárról” ír. Peéry számára az egyetlen vigasz Mosonmagyaróváron, hogy közel volt a „régi városhoz”, Pozsonyhoz. Talán túlságosan is közel, és a honvágy táplálta szomorúságát és melankóliáját. Ám a leveleiben lesajnált város tartogatott még meglepetést: itt ismerte meg Peéry a menyasszonyát, egy délvidéki tanítónőt, aki Peéry iskolájában dolgozott. Ezt leszámítva nem szerette meg sem Mosonmagyaróvárt, sem az iskolai munkát. Rezső barátjának panaszkodott, hogy már levelet sem ír jó kedvvel, „mert sztereotip dolgokról számolhatok be csupán, és ez nem túl lélekemelő”, és fölvetette, „ugyan mi az érdekes abban, hogy fizikai létemet egy kis zubolyban tengetem napi nyolc órában, adminisztratív munkára ítélten?” (Peéry Rezső Szalatnai Rezsőnek. Moson, 1949. október 27. In: Filep:i.m. 52.)

Mint írta 1948. július 15-i levelében, minden követ megmozgatott, hogy Budapesten maradhasson:

„Hosszú hónapokig egyebet sem tettem Pesten az állással kapcsolatos előszobázásnál Szabó Zoltántól kezdve Erdei Ferencig, Káldor Györgytől kezdve Farkas Ferencig meg Jócsik Lajosig, és hosszú hónapokig nem volt másban részem, mint hitegetésben és becsapatásban.” (Peéry Rezső Szalatnai Rezsőnek. Mosonmagyaróvár [1948] július 15-én. In: Filep: i.m. 51.)

Peéry a sorsát annak tudta be, hogy az előző rendszerhez hasonlóan egy „haverokrácia” alakult ki, és a „bizantinikus” Pesten is „pozsonyi ember” maradt. Peéry megvédte magát a vádtól, mintha szándékosan elutasította volna a tanári hivatást:

„Tanári állást hogy gondoltam volna, amíg nem volt sehova sem létem, otthonom, ismerős környezetem, s amíg nem ültem le végre legmesszebb Pesttől, arccal a régi városnak?”

Peéry a „régi városon” feltehetően Pozsonyt értette. Ugyanakkor közölte az ő „Rezső” barátjával, hogy

„hetekkel leveled kézhez vétele előtt megtettem viszont már az első lépéseket abba az irányba, hogy amennyiben a szerzetestanárok nem taníthatnak, lehetséges lenne-e elhelyezkedésem az itteni piaristáknál!” (Peéry Rezső Szalatnai Rezsőnek. Moson, 1949. október 27. In: Filep:i.m. 52.)

A mosonmagyaróvári tartózkodást egyre reménytelenebbnek érezte. „Bió” – amúgy ekkoriban gyér számban írott – leveleiben ömlik a panasz a bánásmódra:

„az életem nyár óta annyiból változatosabb, hogy megvonták tőlem váratlanul és indokolatlanul a január óta kapott pótdíjat, és miután a nevelési munkaversenyben díszoklevéllel tüntettek ki, ismét 500 forintból kell megélnem havonta.”

Kiemelte egy másik sarlós, Tallós- Prohászka István helyzetét:

„Prohászka Pista is itt vergődik Óvárott, olyan infernális körülmények között, melyek a nálam jóval edzettebb kedélyeket is az étvágytalansággal felkavarják. Ha valami csoda nem történik, lehet, hogy ezen a télen belerokkan az alultápláltságba és a nyomorba. Nem titkolja már azt az érzését, hogy nem bírja tovább. Ugyanakkor megmaradt hívő és lelkes embernek, ami szép és csodálatos. Hozzá képest persze nekem aranyéletem van, aminek következtében érintkezéseink rám nézve sikerültek.” Peéry Rezső Szalatnai Rezsőnek. Moson, 1949. október 27. In: Filep:i.m. 52.)

A diktatúra hétköznapjai

Peéry ugyan száműzetésként fogta föl a létet a „kisvárosban”, de nem telt számára fölöslegesen a tanításon és adminisztráláson kívüli idő: kihasználta a helyzetet arra, hogy éles szemmel megfigyeljen minden társadalmi változást egy szűk lokális közösségben. Peéry az 1956 utáni emigrációban írta az egyik legkeserűbb analízist a kommunista pártállamról, amely csak Orwell és Arthur Koestler műveivel, vagy Jászi Oszkár Anti-Marx kéziratával (megjelent a rendszerváltáskor A kommunizmus kilátástalansága és a szocializmus reformációja címen) vethető össze. Peéry vállalkozott elsőként arra a magyar szerzők közül, hogy elemezze a kommunista hatalom nyelvét. A maró gúnyt érzékelteti, hogy Sztálint csak Nagy Testvérként, Hitlert Kisebbik Testvérként, a kommunizmust Új Rendként, a kommunista pártot Nagy Szervezetként, a marxizmus-leninizmust Abszolút Módszerként nevezi. A gúny mellett talán azért is használja e szavakat, mert ezzel is demonstrálja: nem hajlandó elfogadni a rezsim önmeghatározását.

Témánk szempontjából jelentős, hogy a 13. fejezetben (Egy kisváros hétköznapjairól a megvalósult eszme világában) név említése nélkül Mosonmagyaróváron vizsgálja a kommunista pártállam által hozott-okozott változásokat. Végig „határszéli kisvárosként” utal a településre. A jó tollú Peéry zseniálisan érzékeltette, miként zúdít újabb és újabb rendeleteket a lakosságra

„a rendeletek és intézkedések beláthatatlan kaktuszerdejéből álló Új Rend, amely (…) egyelőre nem mutatott fel más eredményt az általános szegénység és tájékozatlanság fokánál.”

Peéry a település arculatának változásán illusztrálta az általános elszegényedést:

„A kisváros megkopott és megcsúnyult közben, mint egy dunyhái közt savanyodó, rákbeteg, szegény öregasszony.”

Hosszan sorolja a gondozatlanság, elhanyagoltság jeleit:

„Amerre csak néztél, mindenütt mállott, csúnyult, vásott, pattogzott, töredezett, szürkült, egyre gondozatlanabbá, egyre szegényebbé, egyre fáradtabbá vált a tárgyi világ. Düledező, elferdült léckerítések, félig hántott héjú házak, megroggyant, gondozatlan viskók, reménytelenül hasasodó, kopott, egykori patríciusházak, libatoppal, vadparajjal felvert mellékutcák.” (Peéry Rezső: Szemben az emlékekkel. Kelet-európai feljegyzések 1948-1953. A hirtenbergi kézirat. Bp., 2001, Ister. 122–123.)

Eltűntek a vendégfogadók, amelyek a városban „vendégként” élő Peéry-t emlékeztették a régi, háború előtti világra, a Monarchia tárgyi örökségére. A vendégfogadó az otthonosság, a lokalizmus érzületét nyújtja. Fölidézi Kossuth és Lenau szellemét, amelyek eltűntek azokkal a fogadókkal együtt, ahol egykor megszálltak.

Peéry érdeme, hogy leírta a Rákosi-rendszer példáján: egy diktatúra hogyan hódítja meg a várost, átalakítva a tereket, mind fizikailag, mind szellemiségében. A sztálinista pártállam először a főhercegi palotát vette birtokba:

„A Nagy Szervezet helyi osztálya a főhercegi palota első emeletén székelt. Mivel a Nagy Szervezet akkoriban a világnak minden bizonnyal legfélelmetesebb és leghatalmasabb intézménye volt, központi gondnoksága és intézőbizottsága minden élőnek és élettelennek, minden anyagnak, erősnek, szellemnek, minden létezőnek a keleti féltekén – a helyi osztály elsősorban a presztízsből élt. Egyebekben szobák nyíltak itt egymásba, ahol, akár egy Kafka-regénybeli hivatalban, alig volt valaki. Az elhagyott szobákban az emberiség bölcs vezérének a képe nézett le.” (Uo. 125.)

A főhercegi kastély után következett az üzletek átvétele. Ahogyan a kiskereskedők eltűntek, barokk szekrényeikkel és pörköltkávé-illatú helyiségeikkel, eltűnt velük együtt az áruk gazdagsága. Mindennapossá vált a hiánygazdaság.

Talán a kiépülő pártállam is tette, hogy Mosonmagyaróvár szürke városként maradt meg Peéry emlékezetében. De jól vette észre, hogy a hely szelleme tesz egy közösséget. A Lajta-part, ahol Lenau sétált, és álmodott, a pad, ahol Frigyes főherceg ült, Giesswein Sándor szobra, a Fekete Sas szálló, ahol Napóleon megszállt – ezek jelentették az igazi Magyaróvárt. Az általános elszürkülés közepette mindezen hagyományok, emlékek tartották a lelket az emberekben, bár a pártállam egyre szűkebb és szűkebb fizikai térre szorította az függetlenség megélésének lehetőségét.

Mosonmagyaróvár, Szent István király (Lenin) út a Magtár utca felé nézve, 1955. (Fortepan 91282/UVATERV)

Harmadszor is emigrációban

1950-ben Peéry Sopronba került iskolaigazgatónak. Itt valamivel jobban érezte magát. 1951. június 21-i levelében arról számolt be, hogy Budapestre utazik, meghallgatni Darvas József beszédét a középiskolai tanárokhoz. Vagyis, a véletlennek köszönhetően, de Peéry álma teljesült – a maga „Tomijából” visszatért, bár csak időlegesen, Budapestre. A kommunista rendszerrel továbbra sem tudott – nem is akart – megbékélni. Csehszlovákiába visszatéréséről szó sem lehetett.

1956 forradalma kimozdította Peéry-t depresszív hangulatából. Sopron városában az Ideiglenes Nemzeti Tanács helyettes vezetője lett. Optimizmusa ekkor nem ismert határt. Elég a Hazádnak rendületlenül című cikkének sorait idézni:

„Az ifjúság megkezdte küzdelmét az acélszörnyek ellen, [s] mint a mesebeli kisfiú, legyőzte a sárkányt.” (Peéry Rezső: „Hazádnak rendületlenül”. Tóth. i.m. 138.)

Ám korai volt reménykedni abban, hogy a Szovjetunió elfogadja, hogy „az igazság, jog, emberi, méltóság is hatalom”, „sőt nagyhatalom”, és Magyarország „semleges, demokratikus berendezésű népi állam” lehet. Az emigráns években először Ausztriában, majd az NSZK-ban próbált boldogulni. Stuttgartban telepedett le. Mint a reutlingeni pedagógiai iskola könyvtárosa, minden nap 30-40 kilométert vonatozott a munkahelyére.

Peéry Rezső az emigrációban élve is figyelemmel követte a magyarországi eseményeket. Veres Péter könyvéről írott recenziójában kiemelte az író-politikus csalódottságát:

„Feljegyzéseiből kitűnik, mennyire tisztában volt szerepével, pártja viszonylagos jelentéktelenségével és mint régi forradalmár, mennyire tudta, hogy a külső erővel végrehajtott társadalmi változás folyamán a lelkekben elvesztettük a forradalmat, mielőtt még valamit megvalósítottunk volna belőle.” (Peéry Rezső: Szegényparaszti krónika. Veres Péter: Szülőföldem, „Hortobágy mellyéke” – őszi változatok. Új Látóhatár. 1970. 3. sz. 232.).

Fölvethető, hogy Peéry túlságosan megengedő Veres Péterrel szemben. Ugyanakkor a kortársak valóban forradalomnak érezhették mindazt, ami 1945-től bekövetkezett, egészen 1948-ig.

„Az álmok szertefoszlottak, a hatalmai szereplés végül is nem tudta megakadályozni – hogyan is tudhatta volna – osztályának megpróbáltatásait. Az író Veres Péter átmentette magát a korszakon, ami felett most maga is ítélni kénytelen.” (Uo. 232.)

Peéry Rezső egyre magányosabban élt az emigrációban. Munkatársa volt a Szabad Európa Rádiónak és az Új Látóhatárnak. 1977-ben halt Stuttgartban, sírja is itt található. Peéry haláláig hű maradt családja eszmei örökségéhez, a szociális érzékenységű szabadelvűséghez, valamint a közép- és kelet-európai népek sorsközösségéhez, a dunai patriotizmus Jászi Oszkár-i eszméjéhez. Nézetei ma is időszerűek a térségünkben.

Paár Ádám

Szakirodalom

Balogh Edgár: Hét próba. Egy nemzedék elindul. Bp., 1965, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Bajcsi Ildikó: A népi ideológia jelentősége a sarlós nemzedék körében. In: Novák Attila-Pap Milán /szerk./: A népi gondolat a 20. században. Bp., 2022, Századvég Kiadó. 163-184.

Filep Tamás Gusztáv /szerk./ : Kedves Rezső! Drága Bió! Peéry Rezső és Szalatnai Rezső levelezése. Bp., 2001, Present & Noran.

Garzuly Ferenc: Apám újságot olvas 1953-1959. Vasszilvágy, 2011, Magyar Nyugat Könyvkiadó

Garzuly Ferenc: Ismeretlen évszak. Szabálytalan napló. Vasszilvágy, 2008, Magyar Nyugat Könyvkiadó

Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc pere. Bp., 2006, Argumentum Kiadó

Peéry Rezső: Eszmék és rögeszmék. Cikkek, esszék, levelek, naplók. Bp., 2011, Median Kiadó

Peéry Rezső: Gondolatok a tehervagonban. In: Magyar szárnyvonalak. Határon túli prózaírók antológiája. 67-68. Bp., 1999, Present Könyv- és Lapkiadó

Peéry Rezső: Malomkövek között. Találkozások kortársakkal. Feljegyzések, beszámolók, karcolatok.

Peéry Rezső: A mosonmagyaróvári gimnázium készen áll a fiatalok befogadására. Mosonmagyaróvár. 1949. aug. 20. 6.

Peéry Rezső: Requiem egy országrészért. München, 1984, Auróra Kiskönyvek

Peéry Rezső: Szemben az emlékekkel. Kelet-európai feljegyzések 1948-1953. A hirtenbergi kézirat. Bp., 2001, Ister Kiadó

Peéry Rezső: Szegényparaszti krónika. Veres Péter: Szülőföldem, „Hortobágy mellyéke” – őszi változatok. Új Látóhatár. 1970. 3. sz. 227–232. 

Szíj Rezső: Tallós-Prohászka István. Bp., 1979, Mosonmagyaróvári Városi Tanács

Thullner István: A népi demokrácia kora. In: Mosonmagyaróvár /szerk. Tuba László/ Bp., 2018, Mosonmagyaróvár. 290–315.

Tóth László /szerk./: Peéry Rezső. Eszmék és rögeszmék. Cikkek, esszék, levelek, naplók. Median, 2001, Bratislava. 6.

Ezt olvastad?

Léteznek-e ügynökakták? Mennyire hihetőek az állambiztonsági iratok információi? Mennyire nehezíti meg a moralizálás a történészek dolgát? E kérdésekkel vezetik be
Támogasson minket