A Mennyei Birodalom és a „fekete méreg”: Az első ópiumháború története (1839–1842)

Az 1830-as években a brit kormányzat a fontos belpolitikai csatározások ellenére – mint például a szavazójog kiterjesztése és az ún. korrupt választókerületek megszüntetése – a külpolitikában is aktív maradt. A szigetország külkereskedelmi mérleget a különböző – több esetben illegális – módon behozott teaszállítmányok kibillentették, aminek hatására a brit ezüstpénz folyamatosan áramlott ki a teatermelő és -forgalmazó országokhoz, különösen Kínához. Mindemellett a Brit Kelet-indiai Társaság a 18. század végén megszerzett indiai hódításainak megtartása is egyre több pénzt emésztett fel. A külkereskedelmi deficitet és az ezüst kiáramlását megakadályozandó a brit kormányzat olyan nyersanyagok felé fordította figyelmét, amivel a külkereskedelmi egyensúlyt vissza tudta állítani a Távol Kelettel. Így került csakhamar a látókörökbe az ottani ópium, amelyet a 19. század első felétől kezdve egyre nagyobb mértékben szállítottak be a kínai területekre, komoly társadalmi válságot okozva ezzel Peking számára. A diplomácia összetűzés Nagy-Britanniával elkerülhetetlenné vált, amely csakhamar az első ópiumháború (1839–1842) néven ismertté vált fegyveres konfliktusba torkollott.

A brit-kínai kapcsolatok a 18-19. században

A Kínai Mennyi Birodalom (Középső Birodalom) külkapcsolataiban erőteljes szerepet játszottak a különböző követségek – kiváltképp az oroszok jártak ebben az élen. A kereskedelemben a 18. század során egy termék, a tea árusítása határozta meg a viszony alakulását. A britek által kedvelt terméket első sorban a Brit Keleti-indiai Társaság szállította be a szigetországba a kínai piacokról, noha nem élvezett monopóliumot a térségben, ugyanis a kora újkor különböző „indiai társaságai” – a leginkább ismert holland mellett a francia, a dán és a svéd – szintén a brit piacot célozták meg termékeikkel. Bár kereskedelmi volumenüket tekintve nem kelhettek versenyre a közelebbi bázisokkal rendelkező britekkel, mégis nagyban befolyásolták a szigetország teaízlését. Ebben különösen a svéd kereskedők jártak az élen, akik a korszak meghatározó teafajtáját, a Bohea-t keverték a kevésbé intenzív fajtákkal, akik – főként skót csempészek segítségével – elárasztották és dominálták a brit teapiacot. A britek helyzetét nehezítette, hogy Peking csak egyetlen kikötőt, Kantont nyitotta meg a külföldi kereskedők előtt. Ennek köszönhetően a britek nem üzletelhettek közvetlenül a teatermelőkkel üzleteltek, hanem kénytelenek voltak a közvetítőként működő kínai kereskedőtársaságokkal kapcsolatot fenntartani.

E helyzet megváltoztatására a brit kormányzat többször is kísérletet tett az első ópiumháború előtt. Az első angol küldöttséget 1793-ban indították Kínába Lord Macartney vezetésével, aki a főként gazdasági jellegű követelésekkel állt elő, mint például a brit alattvalók szabad letelepedésének és az újabb kikötők megnyitásának kérdései. Miután mindezeket a kínai hatóságok elutasították, a következő kapcsolatfelvételre több, mint húsz évet kellett várni, amikor Lord Amherst vezette küldöttség érkezett meg Kínába. A misszió nem a céljai miatt volt jelentős – a követeléseik hasonlók voltak a korábbiakhoz –hanem azért, mert a követ megtagadta a tradicionális szertartásban előírt leborulást a kínai császár előtt. (Kilencszer kellett volna leborulnia előtte, amit kowtow néven ismertek) Utolsó próbálkozásként az 1830-as években Lord Napiert küldték tárgyalni a helyi (kantoni) kínai kormányzathoz, de ő is eredménytelenül távozott.

A kereskedelmi kapcsolatok további problémáját az okozta, hogy a brit termékek iránt nem volt meg a megfelelő kínai kereslet. Bár a brit kereskedők többször próbálták saját termékeiket eladni a helyi, kínai lakosság számára, de mivel csak ezüstpénzt fogadtak el egyetlen fizetőeszközként, ezért nagy forgalmat nem tudtak lebonyolítani. A meghatározó mértékben növekedő brit teafogyasztás miatt a brit kormányzat azonban súlyos helyzetben találta magát, hiszen a kínai piac úgy szívta ki a nemesfémet a szigetországból, hogy esély sem mutatkozott a kereskedelmi mérleg legkisebb mértékű visszabillentésére. Az államháztartás gondjait az amerikai függetlenségi háború (1774–1781) és a napóleoni háborúk (1799–1815) kiadásai, illetve a már említett indiai gyarmatbirodalom építése is súlyosbították. A Kínával zajló egyenlőtlen kereskedelmi arány megoldást kívánt, amelynek kulcsa abban rejlett, hogy találni kellett egy olyan terméket, amit a kínaiak megvásárolnak a britektől. A Kelet-indiai Társaság vezetői által végzett, napjainkban piacfelmérésnek nevezett tevékenység során találtak rá az Indiában termelt és sajtolt ópiumra 1773-ban, és ezzel meg kezdetét vette a Kínai Császárság gazdasági függőségnek lassú megalapozása.

A „fekete méreg” útja Kínába

Kínában nem volt ismeretlen az ópium (Lachryma papaveris) és különböző származékai, ugyanis a hagyományos kínai orvoslás több évszázados hagyománnyal rendelkezett a különböző mákból készült készítmények alkalmazásában. Maga az ópium a mákfejben található nedv („máktej”), ami jelentős mennyiségben tartalmaz bódító hatású morfint, amely – alkalmi felhasználással – csökkentette a stresszt és a feszültséget, de egyes bélpanaszok enyhítésére is alkalmas volt. (Felhasználása több módon történhetett: evéssel, füstöléssel és elszívással is a szervezetbe juttathatták azt.) Az alkalmazása ellenére maguk a kínaiak nem tudták pontosan, hogy miből vagy hogyan állították elő az országukba érkező „fekete mérget”. Egyesek meg voltak győződve arról, hogy a mákot – Kínába érkezése előtt– kislányok vagy hollók húsával, esetleg emberi vérrel keverték össze, s ezért lehetett annyira veszélyes az emberek számára maga az ópium. Korábban a hagyományosan arab közvetítésével érkező ópium csekély mennyiségéből adódóan nem tudott tömeges igényeket kielégíteni a 19. század előtt, s csak a tehetősebbek juthattak hozzá. A brit diplomáciai és kereskedelmi manőverek hatására azonban változás történt a szállítmányok mennyiségében: a statisztikák alapján amíg 1750-ben összesen 400 ládát rakodtak ki a kínai partokon, addig 1839-re ez a szám  40 ezerre ugrott. (Ezekhez hozzáadódik még a csempészek által szállított ópium is, amelynek mennyiségéről nem rendelkezünk adatokkal.)

Fellépés az ópiumhasználattal szemben

Az 1830-as években a Kínai Birodalomban belpolitikai problémák sora jelentkezett. A válság egyik oka az ezüstalapú adórendszer megrendülése volt, ugyanis a külkereskedelmi nehézségek – kereskedelmi deficit, ezüstkiáramlás – miatt az országban pénzhiány kezdett úrrá lenni. Mindezt a túlzott ópiumfogyasztás tovább tetézte, ugyanis a szer a kínai társadalom minden rétegéhez eljutott: ugyanúgy használta az alacsonyabb társadalmi rangból származó mint az állami tisztségviselő. A helyzet megkívánta a határozott állami fellépést, amellyel a kínai kormányzat nem késlekedett sokat.

A fő problémát a kormányzati körök a krónikus pénzhiányban látták, s több tervezetettel álltak elő annak megszüntetésére, amelynek célja a pénz helyettesítése volt. Így merült fel az ezüstpénz rézzel való pótlásának ötlete, illetve a papírpénz bevezetése is. Valójában ezek az intézkedések a probléma fő gyökerét nem tudták orvosolni, s csupán tüneti kezelést nyújthattak. Miután egyértelművé vált, hogy az ezüst kontroll nélküli kiáramlását az ópiumkereskedelem (és csempészet) okozta, az uralkodó Lin Cö-hszüt küldte teljhatalmú megbízottként Kantonba a probléma megoldására. (A katonai körök kétkedéssel fogadták Lint és megesküdtek, hogy csak látszatként fogadják el kinevezését.) Linnek egyszerre két problémát kellett volna orvosolnia. Az első és legfontosabb feladata a kínai lakosság „megmentése” volt a káros szenvedélynek számító az ópiumfogyasztásól. Ehhez viszont ki kellett iktatni a tömeges fogyasztást megteremtő utánpótlást, ami előre vetítette a konfliktust a külföldi hatalmakkal – különösen a britekkel.

Érkezését követően, Lin több nyilatkozatot is közzé tett a társadalom különböző csoportjai számára. Elsőként az iskolai tanítókat szólította meg és kérte, hogy figyeljék meg a náluk tanuló diákok használnak-e vagy adnak-e el bódító szereket másoknak. A diákokat végül öt fős csoportokba osztották be, és velük szemben a kollektív felelősség elvét alkalmazták, vagyis ha a csoport egyik tagját rajtakapták bármilyen ópiummal kapcsolatos tevékenységen, akkor az egész társaságra büntetés várt. Ezután a kantoni urakat, vezetők és kereskedőket szólította meg és felhívta figyelmüket arra a szégyenre, amelyet a kínai lakosság játszott az ópiumfogyasztás elterjedésében. (Lin szerint nemcsak a britek voltak felelősek a terjesztésért, hanem egyes kínai elemek is tevékenyen kivették részüket abból.) Ha mentesülni akarnak e bűn terhe alól – szólt a parancs – akkor vegyék ki tevékenyen részüket a vizsgálatokból és jelentsék, ha ópiumterjesztő személyét ismernek.

Az ópiumhasználat elleni küzdelem összeségében tehát egy felettébb visszás és nehéz feladatnak bizonyult: egyszerre kellett volna a lakosságot „kigyógyítani” a ragályos fertőként terjedő ópiumhasználatból, valamint leszerelni az ópiumforgalmazó – és valószínűleg ellenálló – briteket és az őket támogató kínaiakat. Lin azonban nem tétlenkedett, a környékbeli lakosság egy részét kiképezte, felfegyverezte, továbbá megnövelte a parti őrség, azaz a part menti haditengerészet létszámát is. Intézkedései azonban nem nyerték az alapvetően mandzsu származású elit tetszését, mivel a pozíciókat féltve, tagjai irtóztak a felfegyverzett milíciák gondolatától. (Bár a 19. századra egyre inkább a feledés homályába merült, de a mandzsuk idegen hódítók voltak Kínában, így az elit mindvégig résen maradt a hatalmának megtartása érdekében.) Ugyanekkor komoly erőfeszítéseket tett az ellenségeinek megismerésére, így könyveket szerzett be a politikai berendezkedésekről, diplomáciai viszonyokról és természetrajzukról, amiket aztán le is fordíttatott.

A lakosság meggyőzése, leszoktatása és az ópiumellenes küzdelembe való bevonása mellett Lin a külföldi „ördögöket” sem hagyta békén: a britektől az ópiumkészleteik átadását követelte, hogy azokat a kínai hatóságok elpusztíthassák. Mindezek mellett komoly intézkedéseket is életbe léptetett: kötelezte az addig úrként viselkedő külföldi (többnyire brit) kereskedőket, hogy házimunkát (főzés, takarítás) végezzenek. Első lépésként megtiltotta a kínai személyzet belépését a külföldiek számára fenntartott negyedbe, ami miatt a kereskedők kénytelenek voltak számukra megalázó házimunkát végezni. A törekvését siker koronázta – a fehér „ördögök” hajlandóságot mutattak a tárgyalásra, illetve az ópiumkészletek átadásával kapcsoltban. Az ópiumkereskedelem betiltása természetesen nem okozott örömet sem a kínai kereskedőtársaságoknak, sem a brit partnereiknek.

Az újonnan kinevezett Charles Elliot brit kapitány hosszas huzavona és tárgyalás után végül engedett a kínai nyomásnak és utasította honfitársait, hogy adják át a készleteiket. Ekkor megközelítőleg 20 ezer ládányi ópiumot nyújtottak át a kantoni hatóságoknak, akik módszeresen megsemmisítették a készleteket. Mindezért Lin a naplóbejegyzésében még bocsánatot is kért a tenger élőlényeitől, hiszen „a fekete méreg” az ő élőhelyükön kötött ki. A kantoni sikerén felbuzdulva Lin ezt követően a közeli Makaón próbálta meg elérni a britekhez köthető csempészek kiutasítását. Ebben azonban Elliot már volt készséges partner, sőt készen állt a végsőkig elmenni ennek megakadályozására, így a fegyveres összecsapás szinte elkerülhetetlenné vált.

Hadüzenet és háború

Makaó lakói 1839 szeptemberében erőteljes ágyúzásra ébredtek, ugyanis a brit haditengerészet térségben tartózkodó hajói Elliot parancsára tüzet nyitottak a kínai dzsunkákra, akik csakhamar viszonozták a támadást. Annak ellenére, hogy a csatározás egyik fél győzelmét sem hozta, a britek feltartóztatását a kínai tisztségviselők hatalmas győzelemként állítottak be jelentéseikben. Ekkor azonban a brit parancsnok jó hírt kapott Lord Palmerston külügyminisztertől: az otthoni parázs politikai viták után a brit kormányzat elhatározta magát a kompromisszumra képtelen és elégedetlen kínai kormányzat megbüntetésére. Ennek megfelelően utasították a Királyi Haditengerészetet, hogy mozgósítson egy kisebb flottát a térségbe. Ehhez hasonló katonai fellépés az európai-kínai kapcsolatok történetében többször előfordult korábban, de a fenyegetésnek szánt, többnyire kisebb flottákkal nem tudták akaratukat rákényszeríteni a Mennyei Birodalomra. A folyamatos európai katonai és tudományos fejlődés új viszonyokat teremtett e tekintetben is. Ahogyan azt a történeti kutatásokból tudjuk, a kínaiak a 17-18. században még nem voltak alárendelt szerepben az európai fegyverekkel szemben – a kezdeti európai fölényt a kínaiak lelkes lemásolással igyekeztek ledolgozni. Összeségében az újabb idegen („barbár”) misszió híre nem rémisztette meg a pekingi kormányzatot.

Az 1840 júniusában megérkező brit flottát Sir Gordon Bremer vezette Kínába. Ennek egyik része Kantont vette blokád alá, a másik része – körülbelül harminc hajóval, amik közül három gőzhajó volt – pedig Zhoushan tartomány fővárosát (Dinghai) támadta meg. A védők elavult fegyvereinek esélyük sem volt a puskákkal és a Brit Haditengerészet fejlett tüzérségével szemben – a várost egy nap alatt szinte a semmivel tették egyenlővé. Ekkor a kínai császár a békét pártolók oldalára állt, leváltotta Lint és kinevezte Qishant (Yi Shan) a tárgyalások megkezdésére. Felszámolva elődje katonai fejlesztéseit, Qishan vissza kívánta nyerni a britek bizalmát, akik azonban ekkor már követeléseikkel többet kívántak: szabadabb kereskedelmi körülményeket próbáltak kisajtolni a brit alattvalók számára, amelynek további kínai kikötők megnyitása előfeltétele volt. A túlzásnak vélt igények miatt a császár erre vérdíjat fűzött ki a betolakodó „lázadók” fejére, különösen Charles Elliotra, akiért ötvenezer dollárt volt hajlandó fizetni.

A következő évben az új brit kormány Pottinger tábornokot nevezte ki Elliot helyére a Kínában harcoló csapatok élére, akik hamarosan számos jelentős várost bevettek. 1842 májusában elfoglalták Zhenjiang városát és választás elé állították a kínai császárt: vagy tárgyalóasztalhoz ül vagy közvetlenül szembe találja magát a brit fegyverekkel. A konfliktusra általánosan jellemző volt a lassú kínai híráramlás, így a távoli Pekingbe csak lassan és kevés forrásból érkezett biztos információ, s gyakori volt a császár félretájékoztatása is. Így fordulhatott elő, hogy a Mennyei Birodalom vezetője sokáig abban a hitben élt, hogy győzelemre állt az ópiumháborúban. Azonban brit flotta a sorozatos győzelmeit egy idő után a kormányzathoz leghűségesebb mandarinok sem tagadhatták le a császár előtt. A sokak által becsapott és félretájékoztatott császár így csak 1842 közepén szembesült a brit fegyverek egyértelmű fölényével, a ekkor a kínai vezetés kényszerűen tárgyalásokat kezdeményezett a békekötés feltételeiről.

Békekötés

Az Európa-központú történetírás az ópiumháborúkkal (1839–1842, 1856–1860) a Mennyei Birodalom elmaradottságát hangsúlyozta ki, amit a fejlett nyugati találmányok, technikák révén sikeresen le tudtak győzni. Az európai mellett a kínai történetfelfogás is markáns szerep tulajdonított a háború kimenetelének, ugyanis az első nagy vereséggel azonosítják a kínai megaláztatás másfél évszázados kezdetét. Mindennek kezdete 1842-ra tehető, amikor a háborút lezáró nankingi békeszerződéssel – amit a Cornwallis brit hadihajó fedélzetén írtak alá – lényegében a kínai kormányzat elismerte a britek katonai fölényét. A dokumentummal a Csing-kormány öt új kikötőt, Kantont, Hsziament, Fucsout, Ningpót és Sanghajt megnyitotta a brit kereskedők előtt, továbbá Hongkong szigetét „örök birtok” gyanánt, százötven évre átengedték Londonnak. (Hongkong csak 1997-ben került vissza Kínához.)

A viszonylag nagy összegű, 21 millió ezüstdollárnyi jóvátétel mellett, a kínai gazdaság kiszolgáltatottá vált a brit kereskedők előtt az utóbbiak számára kedvezően alakuló vámpolitika révén. Az egyezményt ezután több kiegészítő jegyzőkönyv és más államokkal kötött szerződés is követte: 1844-ben amerikai-kínai és francia-kínai egyezmények jöttek létre, tovább növelve Kína gazdasági kiszolgáltatottságát. Az első ópiumháború rávilágított a Mennyi Birodalom társadalmi, gazdasági és politikai elavultságára a nyugati világgal szemben, s noha a 19-20. század fordulóján reformkísérletekre került sor a hátrány ledolgozására, Kína mintegy száz évig tartósan félgyarmati állapotba kényszerült az egyenlőtlen kereskedelmi szerződések révén az iparosult országokkal szemben.

Kiss Márton

Felhasznált szakirodalom:

Arthur Waley: The Opium War through Chinese eyes. London, 1958.

Christopher Hibbert: The Dragon Wakes: China and the West, 1793-1911. Harmondsworth, 1984.

1888. H. Parker: Chinese Account of the Opium War. Shanghai, 1888.

Gianni Guadalupi: Kína felfedezése. Pécs, 2003.

Jacques Gernet: A kínai civilizáció története. Budapest, 2001.

Patricia Buckley Ebrey: China. Cambridge Illustrated History. Cambridge University Press, 1996.

Polonyi Péter: Kína története. Budapest, 1994.

Tonio Andrade: The Gunpowder Age. China, Military Innovation and the Rise of the West in World History. Princeton University Press, 2016

Ezt olvastad?

Az indiánkép változása Az apacs harcos című filmben

Hogyan jelennek meg az indiánok az amerikai mozikban? Milyen előzményei voltak Az apacs harcos című filmnek? Hogyan ábrázolják ebben a filmben az

X