Főpapok és a „Wesselényi-összeesküvés” – Szelepchény püspök-kancellár titkos tárgyalása a bécsi nunciussal

Szelepchény György (1604/1605–1685) négy évtizedet töltött, küzdött végig a magyar állam- és egyházszervezet csúcsain. 1644-től bécsi udvari kancellár, mellette 1648-tól nyitrai püspök és 1657-től királyi kinevezéssel kalocsa-bácsi érsek. Végül 1666. januártól esztergomi érsek, primas Regni Hungariae és főkancellár volt haláláig. Historiográfiai megítélését tekintve Magyarország kora újkori történelmének egyik legellentmondásosabb személyisége. Megítéléséről, prímási működéséről már a 19. század második felében késhegyig menő, felekezeti részrehajlástól sem mentes vitát folytattak a történészek. Alakja az újabb kutatásoknak köszönhetően mindinkább tárgyilagos megközelítésben áll előttünk.

Szelepchény György, Magyarország prímása. Forrás: MNM Történelmi Képcsarnok
Szelepchény György, Magyarország prímása. Forrás: MNM Történelmi Képcsarnok

Szelepchény a historiográfiában

A negatív ítéletalkotás egykorú forrása Nádasdy Ferenc úgynevezett Oratiója. Emlékiratában az országbíró rendkívül lesújtó véleményt alkotott az egyházi rend vezetőjéről:

„Ha igaz, hogy az hal az fejétűl bűszködik, élő képet találsz az magyarországi prímás-érsekben: kinek esze, mint az világnak négy részérűl fújó forgószél, irigysége, mint az eb, nemzete cseh, de inkább tót, mert valóban tót ember, ki ordét, visét az hamis mamonára. Édes mézet nyal ajakain, midőn szemtelenül hazud. Gyalázatos fösvénysége, rendetlen költő magaviselete, ocsmány, oktalan, disznó részegsége világ előtt nyilván vagyon…” – írta róla 1668-ban.

A morva felmenőkkel rendelkező, de már 1598-ban magyar nemességet nyert családban született Szelepchény korábbi kedvezőtlen megítélése a történetírás lapjain leginkább az 1673–1674. évi pozsonyi prédikátorperben mutatott közreműködésére vezethető vissza. Valamint arra, hogy aktívan közreműködött a „Wesselényi-féle összeesküvés” felszámolásában. Ebbéli szerepét újabban Benczédi László tisztázta és összefüggéseibe helyezve átértelmezte. Benczédi árnyalta a prímás politikai helyzetét és szerepét, s megkezdte történeti megítélésének valós megközelítését. A főpap ekkori magatartásának már az ő kutatásaiból is feltárulkozó lényege, hogy professzionális reálpolitikusként igyekezett menteni a menthetőt a magyar rendi alkotmányból. Benczédi, miközben bemutatta és elemezte a „Szelepchény-ügyet”, vagyis a főpap bevádolását az udvarban, miszerint úgymond ő maga is részese volt a rendi szervezkedésnek, a vád valóságtartalmának alapjára még nem tudott feleletet adni.

Az alábbiakban erre a kérdésre igyekszünk választ keresni a vatikáni levéltárban végzett kutatás segítségével. Giulio Spinola bécsi apostoli nuncius (1665–1667) most ismertetésre és közlésre kerülő, 1665. november végén Rómába küldött jelentése ugyanis sokban segít a magyar főpap tényleges szerepének megismerésében és megértésében. A vatikáni kutatások oldaláról közelítve ez által új megvilágításba fog kerülni az államalkotó egyházi rend, az úgynevezett status ecclesiasticus szerepe a „Wesselényi-féle” vagy „Mágnásösszeesküvés” néven elhíresült Habsburg-ellenes rendi szervezkedésben. Ezzel nem csupán megidéződik az összeesküvésbe majd rebellióba torkolló nemesi szervezkedésnek a története, hanem egyúttal árnyaltabbá is válik. A kancellár, nyitrai püspök és kalocsai érsek, majd prímás-főkancellár nézeteinek és magatartásának változását, ennek okait a korabeli hatalmi, hatalomtechnikai, illetve bel- és külpolitikai, valamint közjogi kontextusba helyezéssel próbáljuk megérteni és megértetni.

Giulio Spinola. Forrás: Wikipedia
Giulio Spinola. Forrás: Wikipedia

A Spinola-jelentés és értelmezési keretei

Szelepchény szervezkedésbeli részvételének egyetlen, de annál meggyőzőbb bizonyítéka Giulio Spinola bécsi apostoli nuncius (1665–1667) 1665. november 28-ai dispacciója. A titkosított, a pápai Államtitkárságon december 17-én dekódolt jelentés tartalmáról a megfejtést végző hivatalnok, valamint Giulio Rospigliosi államtitkár (a később IX. Kelemen) mellett csak a pápa, VII. Sándor (1655–1667) szerezhetett tudomást. Spinola nuncius elbeszélése szerint a megelőző napokban – tehát alig másfél hónappal esztergomi érseki kinevezése előtt – Szelepchény személyesen kereste fel őt a nunciatúra palotájában, és a legnagyobb titoktartás közepette a következőket közölte vele a magyarországi belpolitikai fejleményekről:

„A [vallásilag] megosztott népek küldöttei zártkörű gyűléseket tartottak, és megegyeztek maguk között, hogy végrehajtják kiötlött praktikájukat, miszerint a maga idejében egy erős fejedelmet fognak választani, aki az országot minden más hódító erejétől megvédelmezi. Vagy pedig azon elhatározásukat valósítják meg, hogy szabadságuk nagyobb biztonsága érdekében betagozódnak a Birodalomba. A katolikusok azonban, jelesül a kancellár – aki szinte úgymond despotikus hatalmat gyakorol [Magyarországon] mindenki felett – és az oldalán álló püspökök csatlakozva mindazok óhajához, akik ősi és jól meggyökerezett tiszteletet éreznek a Szentszék iránt, és azt mintegy közvetlen patrónusuknak tartják, nem értenek egyet a fenti javaslatokkal. Sőt egyezőleg úgy vélik, hogy amikor előállna az alkalom, nem kellene más lényegi megoldáshoz folyamodni, minthogy a Pápa védnöksége alá helyezkedjenek… A kancellár azon a véleményen volt, hogy figyelmet fordítva… néhány fontosabb vár megerősítésére, melyek a főpapok kezén vannak, és amelyeket világi viszonylatban is úgy kormányoznak, mintha ezen erősségek kapitányai volnának (Nyitra példáját hozta elő, amit mindenki az ország kulcsának tart)… megfelelően biztosítani lehetne az efféle vállalkozások kedvező kimenetelét, és elejét venni, hogy balul üssenek ki.”

– olvashatjuk Spinola beszámolóját Szelepchény fejtegetéséről. A nuncius szemlátomást igyekezett pontosan visszaadni a kancellár gondolatait, a hosszas körmondatok erre engednek következtetni. Ugyanez mondható el saját válaszáról is, melyen átsüt a pápai diplomata mély meglepettsége:

“Miután pedig kimutattam a tetszés jeleit a fölött a tisztelet és hűség fölött, melyet ő és az említett népek a Szentszék irányában mutatnak [– folytatódik a jelentés], azt feleltem, hogy túlságosan idő előttinek és veszélyesnek tartom e gondolatok felvetését, és hogy az őbenne is meglévő pietás, vallásosság és erények, melyeket kevéssel korábban ő maga a császár ékességeiként ajánlott figyelmembe, nagyobb tiszteletet válthattak volna ki az uralkodó iránt. Kinek-kinek ugyanis leginkább abban kellene szilárdan reménykednie, hogy az igazságos és irgalmas Isten nem hagyja el azt a fejedelemet, aki számos előjogáról lemondott, és császári véréből származó számos utóddal fogja megáldani. És érintve azt is, hogy dicséretes az óvatosság, amivel fejtegetése titkát kezelte, közbevetőleg megemlítettem, hogy e kényes téma tárgyalása nem nyitható újra a tanácsosok nagy fenntartásai nélkül.”

Spinola nuncius cseppet sem súlytalan figyelmeztetései nem ingatták meg Szelepchényt, akinek a tényleges kivitelezésre is pontos elképzelése volt:

„Ám ez nem tántorította el a viszontválasztól [– folytatta jelentését Spinola], miszerint jól megfontolta, és hogy ez alkalommal a Szentszék nem gondolhatna egy ilyen távoli országának tényleges bekebelezésére, mivel a környező hatalmas uralkodók mohósága miatt azt nehéz lenne megtartania. Ezért igyekezetük arra irányul, hogy élővé tegyék azt az alárendeltséget, amellyel Magyarország és Erdély a pápa felé tartozik. A Szentatya tudniillik az ország uralkodójának törvényes invesztitúrája által – akit ő nyilvánítana méltónak arra, hogy hasznos uralmat gyakoroljon a rendek felett – egy megegyezés szerinti illő adó formájában élvezhetné mindazon tiszteletet és engedelmességet, amelyet a kancellár közvetítésével ez a legszentebb neve iránt tiszteletteljes és készséges nép tanúsítana számára.” – ismerhetjük meg a kalocsai érsek, udvari magyar kancellár fejtegetését a pápa követének tolmácsolásában.

A pápai nunciatúra bécsi palotája (Am Hof, jobbról a második épület) Forrás: www.viennatouristguide.at
A pápai nunciatúra bécsi palotája (Am Hof, jobbról a második épület) Forrás: www.viennatouristguide.at

*

Nem felesleges szó szerinti fordításban idézni a pápai Államtitkárságnak küldött olasz nyelvű, sifrírozott jelentés szövegéből. Giulio Spinola nuncius tudósítása egyenesen szenzációs. Azt bizonyítja, hogy az egyházi elit a magyar politikai közgondolkodás önálló alanyaként a végletekig igyekezett kihasználni azt a lehetőséget, hogy a katolicizmus római központja önálló állami entitással rendelkezik. Szelepchény kancellár a tervet a püspöki irányítás alatt álló várak és katonaság segítségével, kiváltképpen pedig az „ország kulcsának” nevezett Nyitrára alapozva kivitelezhetőnek tartotta. Sőt megvalósítás érdekében titkos diplomáciai lépést tett, amikor Spinola nuncius tudomására hozta a katolikus főpapok alternatív politikai programját!

A nyitrai vár a 17. század végén. Forrás: medievalherigage.eu
A nyitrai vár a 17. század végén. Forrás: medievalherigage.eu

Miről is van szó a sifrírozott diplomáciai iratban? Arról, hogy a kalocsai érsek, udvari kancellár saját, egyházi vonalat képviselt volna a magyar rendi szervezkedésben, mely későbbi szakaszában kétségkívül mindinkább a kalandos összeesküvés, „Magnatenverschwörung” jegyeit kezdte mutatni, és 1670/71-ben, a felső-magyarországi lázadások gyors leverésével, Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc, majd Nádasdy Ferenc elfogásával, illetve kivégzésével csúfos véget ért? Méghozzá egy izgalmas vonalat, amely a jelek szerint nemcsak főúri kastélyokban és főpapi palotákban, hanem a magyar királyi kancellár környezetében, tehát a bécsi udvarban (is) formálódott, és a titkos diplomácia eszközeivel, az Apostoli Szék bevonásával akart változást elérni a fennálló Habsburg-hatalmi szisztémában? Első olvasatban valóban egy hamisítatlan barokk politikai cselszövés képe bontakozik ki előttünk, melyben vésztartalékként még a fegyveres erő alkalmazása is megfontolásra kerül. Ezt erősíti a Spinola nuncius látványos szabadkozása, kiváltképpen az a mondata, amely egyaránt vonatkoztatható a pápai és a császári tanácsosok, azaz miniszterek „fenntartásaira”, ami meglehetősen tapintatos megfogalmazás Zrínyi, Frangepán, Nádasdy és Bónis Ferenc későbbi sorsra ismeretében.

Érdemes azonban filologizálva és szélesebb történeti kontextusba helyezve olvasni a rendkívül tömör, sűrű szövésű olasz szöveget. Amikor ugyanis Szelepchény arról tudósítja a nunciust, hogy a magyar rendek gyűléseket tartanak, hogy a maga idejében egy, az országot megvédeni képes uralkodót válasszanak, annak első olvasatban is komoly forrásértéke van. Arról értesülünk ugyanis, hogy a Szent Korona felajánlása egy külhoni dinasztia tagjának nem csupán egy szűkebb, meghatározóan Zrínyi Péterhez (majd később Nádasdy Ferenchez) és Vitnyédy Istvánhoz, részben Wesselényi Ferenchez köthető arisztokrata és köznemesi kör ötletelésének számított. Hanem a feudális rendek küldötteinek zártkörű/titkos „különféle gyűlésein” megfogalmazódó politikai programok egyike volt. Mindez nem a stubnyai fürdő vagy a murányi csűr titkos megbeszéléseinek a világa még, hanem az ahhoz vezető út.

Részben olyan rendkívüli értekezletekre kell gondolnunk, mint a már 1664. november elején Liptószentmiklóson megtartott „nemesi gyűlés”, ahol már kifejezetten olyan politikai elképzelések fogalmazódtak meg, miszerint „rendkívüli követet kellene küldeni az összes keresztény fejedelemhez, tudtukra adni a fenyegető veszedelmet, hogy a törökök ereje elnyomja őket; mások arra emlékeztettek, hogy leginkább Franciaországhoz kellene folyamodni; megint mások pedig azt javasolták, hogy saját nemzetükből kellene uralkodót választaniuk, és személy szerint Zrínyi [Miklós] grófot nevezték meg”. Mely értekezletek és tervezgetések a Spinola-jelentés szerint 1665-ben rendre megismétlődtek. Mintájukul egyfelől a korábbi évek rendkívüli gyűlései szolgálhattak, melyeket még a felekezeti ellentétek dominanciája jellemzett, mint például a felső-magyarországi protestánsok behódolásai és önálló államalapítási tervezgetéseit már 1663 októberében. De nyilvánvalóan az 1665. május végi pozsonyi megbeszélésen, a szokásos vármegyei üléseken (kongregációkon) is előkerülhetett szűkebb körben a téma, vagy az éppen 1665 novemberben tartott kassai nádori törvénykezési ülésszakon.

Szelepcény önarcképe (rézkarc). Forrás: mek.oszk.hu
Szelepcény önarcképe (rézkarc). Forrás: mek.oszk.hu

A szövegből szintén kiderül, hogy az előkerülő elképzeléseket az egyházi rend ellenezte, és saját programmal kívánt fellépni, méghozzá „alkalomadtán”. A vasvári béke miatti aktuális közfelháborodás, a már ekkor folyó titkos megbeszélések a franciákkal, illetve a későbbi fejlemények ismeretében nyilvánvalóan már ekkor nagyon keskeny a mezsgye illegális és legális között. A Szelepchény által előadottak mégis arra utalnak, hogy a rendi alkotmány keretében értelmezve volt a tervezgetéseknek egy legális, az apostoli nuncius előtt felvállalható vetülete is. Vagyis, hogy a rendek részben törvényes joguk gyakorlására készülődtek, illetve, hogy a katolikus felsőklérus ebbe az irányba igyekezett fordítani a közös gondolkodást 1665 őszén. Arra tudniillik, hogy – ismételjük – a maga idejében megfelelően hatalmas uralkodót tudjanak választani maguknak. A kancellár és a nuncius titkos megbeszéléséről szóló jelentésben a kulcsszó a „maga idejében”, és az „alkalomadtán”. Nem kizárólag arról van szó tehát, hogy az 1664. augusztus 10-én aláírt vasvári béke megkötésének ténye és módja miatt a magyar rendek és vezetőik Lippay György prímás, Wesselényi Ferenc nádor és Zrínyi Miklós horvát bán – amíg élt – mindnyájan, azonnal és kizárólag összeesküvést kezdtek volna szőni a törvényesen megválasztott, felkent és megkoronázott király ellen. Ez a későbbi, főként 1667–1670. évi fejlemények disztingválatlan visszavetítése korábbra. A distinkció leginkább az 1670–1671-es Habsburg-megtorlások idején válogatás nélkül megsemmisített, releváns források hiányából, pontosabban csekély voltából adódik, mely tény még inkább felértékeli Spinola nuncius dispaccióját.

Az osztrák örökösödés problémája 1665-ben

A Spinola-jelentésben szereplő „a maga idejében” és az „alkalomadtán” már a szövegből kikövetkeztethetően egy olyan helyzetre vonatkozik, amikor is az 1657-ben trónra lépett I. Lipót (1640–1705) örökös nélkül elhalálozna. Hogy a kancellár erre az eshetőségre építette egész koncepcióját és akcióját, nemcsak a nuncius szemrehányó szavai árulják el számunkra, amikor azon méltatlankodik Szelepchény előtt, hogy bíznia kellene az isteni Gondviselésben, miszerint nem fogja elhagyni az ifjú császárt, sőt számos törvényes utóddal fogja megáldani őt. Következzék most a nunciusi jelentés bevezetése, újabb szenzációs történeti közlésekkel. A kancellár, mielőtt „népek küldötteinek titkos gyűléseiről” bizalmasan szót ejtett volna, a következőket tudatta a nunciussal:

„az ország [ti. Magyarország] három népre oszlik, magyarokra, horvátokra és németekre. A magyarok a nemességet tekintve nagyobbrészt kálvinisták, a horvátok Isten kegyelméből szinte mindnyájan katolikusok, a németek pedig evangélikusok. És habár különféle vallásúak, abban egységesek, hogy figyelmet fordítsanak a császár gyenge fizikai állapotára, akit egyébiránt szeretnek mint angyali tulajdonságokkal megáldott fejedelmet. És egységesek abban is, hogy gondoljanak utódjára arra az esetre, ha ennek magva szakadna, hogy nehogy alávetve maradjanak a törökök zsarnokságának.”

A pápa bécsi követének e sorai több szenzációs közlést tartalmaznak. A „népek küldötteinek titkos gyűlései” tehát egészen pontosan a magyar nemesség, a horvátok és a német városi polgárság képviselőinek megbeszélései voltak. Az 1664 után a vallási ellentétek felett kialakuló – törékeny és átmeneti – nemzeti egységpolitikát nem csupán a történelemtudomány definiálja utólag. Ez olyannyira kimondott és elfogadott jelenség, igazodási pont volt a korabeli Magyarországon, hogy tényét (tudniillik katolikusok és úgymond „szektás eretnekek” kooperációját) a kalocsai érsek, királyi kancellár közölte magával a pápai nunciussal. 1635-öt követően, miután a hugenottákat pár évvel korábban tűzzel-vassal megtörő Franciaország svéd szövetségben hadba lépett a Habsburgok ellen, a külpolitikában megtörtént a korábban elképzelhetetlen: katolikus és protestáns hatalmak szövetsége egy katolikus dinasztiával szemben. Belpolitikai téren viszont ilyesfajta, felekezetközi összefogásnak nem nagyon találjuk korábbi hasonló példáját a kora újkori Európa történetében. Figyelemreméltó mozzanat még, hogy a kétségkívül erős németellenes érzelmek ellenére nincs gyűlölet az uralkodó személyével kapcsolatban. Persze ezt mint a törvényes, felkent uralkodóval szembeni hűtlenség minősített esetét nem is lehetett volna kommunikálni a nemzetközi diplomácia játékterén.

I. Lipót császár és király, az osztrák ág továbbörökítője. Forrás: MNM Történelmi Képcsarnok
I. Lipót császár és király, az osztrák ág továbbörökítője. Forrás: MNM Történelmi Képcsarnok

A pápai követ elé tárt szervezkedés explicit hivatkozási alapja a törökökkel, az ősi ellenséggel szembeni jogos védekezés biztosítása és a magyar rendek szabad királyválasztási joga volt. Ne feledjük, hogy Magyarország ekkor még, egészen 1687-ig nem örökletes, hanem választómonarchia volt, I. Lipót is csupán azt követően ülhetett a magyar trónra és vehette át 1657-ben az ország kormányzását, hogy az országgyűlés két évvel korábban, 1655-ben megválasztotta és ezt követően Lippay prímás a pozsonyi Szent Márton-dómban a Szent Koronával megkoronázta őt.

*

De miért is vetődhetett fel egyáltalán trónutódlás kérdése legálisan és ekkora aktualitással 1665-ben? Egész pontosan azért, mert a Habsburgok osztrák ágát sorozatos halálesetek sújtották az 1660-as évek első felében. Szűk három év alatt, 1662–1665 között négy osztrák főherceg távozott gyors egymásutánban az élők sorából: 48, 34, 24 és 14 évesen! III. Ferdinánd (1637–1657) öccse, Lipót Vilmos főherceg (1614–1662) és kisebbik fia Károly József főherceg (1649–1664) elhunytát súlyosbította a tiroli ág kihalása: Ferdinánd Károly (1628–1662), majd Zsigmond Ferenc tiroli főherceg (1630–1665. június 25.) halála után az ekkor még nőtlen és gyermektelen, törékeny egészségűnek tűnő Lipót maradt az egyetlen életben maradt férfi tagja a családnak. Sőt 1665 novemberére közvetlen nőági leszármazáson sem képviselte már egyetlen felnőtt sem az osztrák Habsburgokat. Szeptember 25-én ugyanis Münchenben 55 évesen meghalt Mária Anna főhercegnő, II. Ferdinánd utolsó élő gyermeke, I. Miksa választófejedelem özvegye.

Íme a magyarázat, hogy Szelepchény és az egyházi rend külpolitikai támaszt kereső tapogatózásának új, érdemi szempontja miért lehetett a felkészülés egy esetleges legális királyválasztásra! Alaposan olvasva a nunciusi jelentést, ez teljesen egyértelmű. Húzzuk alá ismételten – hiszen a dispaccio egyik legfontosabb információjáról van szó – hogy Spinola már-már felháborodottan méltatlankodik a szövegben ugyan nem kifejtett, ám Szelepchény által mégis nyilvánvalóan kimondott felvetésen, hogy I. Lipót netalán leszármazottak nélkül fog meghalni. Amit a magyar kancellár a jelek szerint a közeli jövőben sem tartott teljesen kizártnak reális eshetőségként. Nem teljesen alaptalanul, tegyük hozzá, hiszen szeme előtt nem csupán a közelmúlt halálesetei, hanem I. Lipót bátyjának, IV. Ferdinándnak (1633–1654) 21 évesen bekövetkezett halála is lebeghetett. A Lipótnál sokkal életerősebbnek, rátermettebbnek látszó ifjú király halála váratlanul, minden előzmény nélkül történt – a fekete himlő okozta. Ez a veszély ugyanúgy fenyegethette a véznább testalkatú, és a spanyol rokon II. Károlyhoz hasonlóan feltűnő Habsburg-ajakkal rendelkező féltestvérét, a nem csupán másodszülöttsége okán egyházi pályára szánt Lipótot is. Sőt mi már tudjuk, hogy Lipót idősebb fia és első utóda, I. József (1678–1711) IV. Ferdinándhoz hasonlóan szintén variolában hunyt el, mindössze 32 évesen. A fokozott fertőzési kitettségben a Habsburgok rokonházasságok következtében gyenge immunrendszere játszott szerepet. A genetikai okok ugyan nem, de a szokottnál is gyakoribb halálozások ténye a kortársak előtt nyilvánvaló volt.

Akinek a halálára 35 évig vártak: II. Károly spanyol király. Forrás: historycollection.com
Akinek a halálára 35 évig vártak: II. Károly spanyol király. Forrás: historycollection.com

Bármennyire is rémüldözött Spinola nuncius, Szelepchény és vele együtt a magyar rendek és vezetőik 1665 őszén sok szempontból voltaképpen nem tettek mást, mint amit elődeik. Az ország több évszázados és hatályos törvényei, hagyományai alapján egy esetleges trónüresedés, méghozzá örökös nélküli trónüresedés esetére kerestek megoldási lehetőségeket a jelentésben említett „konferenciákon”. Sőt annak is tudatában voltak, hogy önmagában a jog és hagyomány kevés egy törvényes választás érvényesítéséhez, gondoltak a megfelelő biztonsági garanciákra is. A Szelepchény által ekkorra már jól megerődített (de majd csak Pálffy Tamás püspök-kancellár által befejezett) Nyitra mellett a sümegi vár, Jászó, Szepes, és természetesen a csatlakozó főurak erősségei és bandériumai jöhettek még számításba.

1665 őszén nemcsak a magyar rendek vetettek számot királyuk földi halandóságával. Magától a nunciustól tudjuk, hogy 1665 őszén az özvegy császárné, Gonzaga Eleonóra (1630–1686) szintén komoly aggodalmakat táplált mostohafiával kapcsolatban. Spinola október 10-ei jelentésében írta le miszerint Eleonóra aggodalmát fejezte ki előtte a „császár szomorkás természete, gyenge egészsége, és gyakori betegeskedése miatt”, illetve hogy „egy esetlegesen bekövetkező szerencsétlenség esetére jó lenne, ha erős és hűséges minisztereire támaszkodna… November végén, egy héttel Szelepchényvel folytatott párbeszédének lejegyzése előtt Spinola egyenesen arról tudósította az Államtitkárságot: I. Lipót maga szintén attól tart, hogy „saját és elődei bűnei miatt Isten az ő személyével akarja kihalasztani az Ausztriai Házat, ám a köteles alázattal és derűvel veti alá magát az isteni elhatározásnak, igen bizonytalan utódlásában, életében és uralmában/birodalmában, a Mindenható akaratára bíz mindent”.

I. Lipót magyar királyként (Szelepchény rézkarca; forrás: mek.oszk.hu)
I. Lipót magyar királyként (Szelepchény rézkarca; forrás: mek.oszk.hu)

Az elősorolt adatok azt bizonyítják, hogy Szelepchény titkos diplomáciai missziója és annak időzítése – amiről a beavatott püspökök és talán főurak valamit bizonyára tudhattak – beleilleszkedett a bécsi udvar pillanatnyi aktuálpolitikai erővonalaiba. Az emberi számítás szerint egyáltalán nem kizárható öröklési helyzet bekövetkeztének valószínűsége ekkortájt, IV. Fülöp spanyol király halálát követően a császári udvarban szintúgy a figyelem középpontjában állott. Vagyis 1665 őszén részint a különféle elgondolások, részint a ténylegesen megtett lépések tekintetében a magyar rendiség és rendi vezetők alkotmányos jogának és kötelességének érvényesítéséről, s az ebben az irányban folytatott tájékozódásról is beszélhetünk.

Új politikai, közjogi koncepció a szervezkedés történetében

Ha végigtekintünk a vasvári békét, pontosabban a már Érsekújvár elestét követő magyarországi rendi szervezkedés történetén, azt látjuk, hogy igazából nincs világos közjogi koncepció: az általános közhangulatban benne van egy francia származású király megválasztása, esetlegesen lengyel perszonálunióban, illetve a behódolás a törököknek. Utóbbi vagy a Szapolyai-féle, vagy az erdélyi modellt követte volna (nemzeti király vagy fejedelem). Az államfőség kérdése a nemzetközi legitimáció szempontjából mindennél nagyobb súllyal esett latba. A korszakban a diplomácia uralkodói felségjog és a szuverén fejedelmek közötti kvázi „személyes” érintkezés volt. A megkoronázott, legitim királyukkal szembeszálló, saját törvényes uralkodót pedig nélkülöző magyar szervezkedők csupán rebellisnek számítottak a keresztény világ szemében, akik szükség esetén jók ugyan a zavarkeltésre és az időhúzásra, de az európai politika porondján nem lehettek partnerek.

Spinola nuncius jelentése az egyedüli dokumentuma annak, hogy a bécsi udvarban ekkor már kerek két évtizede élő és túlélő kancellár és az ő révén az egyházi rend – a középkorban még Prelatiként emlegetett status ecclesiasticus – képviseletében 1665 őszén kiemelt figyelmet szentelt a trónöröklés és az államfőség kérdésének. Pontosabban annak egy nem alap nélkül valószínűsíthető forgatókönyvének. Az aktuális külpolitikai események ismeretében ez egyáltalán nem meglepő, hiszen ekkor már két hónapja mondhatni egész Európát a spanyol Habsburgok közeli kihalásának eshetősége és várható következményei tartották lázban. 1665. szeptember 17-én 60 éves korában meghalt IV. Fülöp spanyol király (1621–1665). Utóda az ekkor alig 4 éves, a belházasságok miatt számtalan örökletes betegségben szenvedő II. Károly lett. Miként az osztrák ágban Lipót, a spanyol Habsburgok közül ekkor szintén az egyetlen élő, s mint már tudjuk, valóban az utolsó férfileszármazott volt. Mindenki a gyermek spanyol király közeli halálára számított. XIV. Lajos (1643–1715) ezt be sem várva, 1667. májusban háborút indított Spanyol-Németalföld megszerzéséért. Mindezek ismeretében 1665 őszén a kalocsai érsek-kancellár (több püspöktársával s az esztergomi érsek-főkancellárral a háta mögött) egyáltalán nem rugaszkodott el a realitásoktól, és csupán a nemzetközi trendet követte, amennyiben az osztrák ág esetleges kihalása alkalmával már nem számolt a rokon spanyol ág esetleges dinasztikus igényeivel sem.

Magyar viszonylatban – a birodalmi dimenziókat itt most mellőzzük – a helyzet 1665 őszén hasonlóan bonyolultnak, sőt még bonyolultabbnak számított, mint fél évszázaddal korábban. A végül a harmincéves háború kitöréséhez vezető dinasztikus probléma 1615–1618-ban „mindössze” abban állt, hogy II. Mátyás király öreg, beteges és nincsen gyermeke, a Habsburgok ugyanakkor még bővelkedtek férfitagokban. Választani pedig csakis közülük lehetett. A szabad királyválasztáshoz kitartóan ragaszkodó magyar rendek tudniillik már a 16. század derekán elismerték I. Ferdinánd utódaira nézve az öröklés jogát: „Mert, miután az ország Rendei és Karai magukat nemcsak Őfelsége, hanem örökösei uralmának és hatalmának is örök időkre alávetették az összes rendek és karok annak, ha Magyarországban marad, nem kisebb hűséggel, ragaszkodással és tisztelettel fognak engedelmeskedni, mint magának Őfelsége személyének” – mondta ki az 1547. évi 5. tc. Az új uralkodó személyét azonban királyválasztásnak kellett megerősíteni, illetve egyértelmű örökös híján eldöntenie, mint például 1618-ban. Jelen esetben azonban gyakorlatilag a dinasztia mindkét férfiága kihalása közeli bekövetkeztére lehetett és kellett felkészülni.

*

Szelepchény titkos tárgyalása Giulio Spinola nunciussal 1665 késő őszén az adott bel- és külpolitikai, legfőképpen pedig dinasztikus viszonyok között sok szempontból indokolt volt. A különféle elképzelések sorában az egyházi rend Róma bevonásával igyekezett meghatározni önmagát, illetve egy dinasztiaváltás esetére biztosítani pozícióit – ez a Spinola-textus egyik legfontosabb tanúsága. A rendi alkotmány és hagyományok, a belpolitikai viszonyok összefüggésében, nem csupán a prelátusok, hanem a katolikus arisztokrácia többségének elkötelezett támogatásával – ennek meglétére utal Szelepchény – nem tarthatjuk teljesen légből kapott ötletnek a pápai diplomata előtt felvázolt elképzelést. A pápai protektorátus programját a kancellár, mielőtt a nuncius elé vitte kérdést, „megforgathatta” politikai gyűléseken, sőt úgy adta elő Spinolának, mintha azokon fogalmazódott volna meg, ő és püspöktársai pedig csupán felkarolták azt.

1665 őszén egy esetleges királyválasztás kapcsán összesen három forgatókönyv körvonalazódott. 1) Egy erős, az országot önmagában megvédeni képes fejedelem meghívása a magyar trónra (francia orientáció, Zrínyi Péter, Vitnyédi). 2) Betagozódás a Birodalomba (Nádasdy), vagyis vélhetően valamelyik német fejedelem, netalán nemzeti király megválasztása, akinek uralmát az Imperium jogrendje szavatolná és ereje garantálná. 3) Végül pedig egy új uralkodó megkoronázása pápai legitimálással (Szelepchény). A kancellár nem közvetlen római bekebelezéssel látta kivitelezhetőnek a tervet, hanem egy új uralkodó pápai invesztitúrájával, mely aktusért cserébe éves adó fizetését ajánlotta fel. A rendek választása a magyar törvények szerint természetesen ebben az esetben sem lett volna megkerülhető. A Szentszék közreműködése az egyházi rend jelöltjének esélyeit, illetve nemzetközi elismerését lett volna hivatott biztosítani.

A hírneves árpási oltárkép a szervezkedés több főszereplőjével (balról az első Szelepchény prímás. Újabb keletű azonosítása Lippay Györggyel merő tévedés). Forrás: templomok.network.hu
A hírneves árpási oltárkép a szervezkedés több főszereplőjével (balról az első Szelepchény prímás. Újabb keletű azonosítása Lippay Györggyel merő tévedés). Forrás: templomok.network.hu

Ezen a ponton azonban elértünk az elképzelés inkább közjogi/elméleti, mintsem reálpolitikai/gyakorlati megvalósíthatóságának határához. A püspök-kancellár tudniillik nemcsak a Királyságban, hanem a Fejedelemségben is gondolkodott. Márpedig ennek unióját a török Porta nem nézte volna tétlenül. Sőt az is kétséges, hogy egy esetleges uralkodó, kiváltképpen dinasztiaváltás esetén Isztambulban érvényben lévőnek tekintették volna a Vasváron megkötött békeszerződést. Továbbá, hogy ne használták volna ki a Habsburgok esetleges kihalásával beálló hatalmi vákuumot, illetve az ezt övező konfliktusokat. Márpedig az örökös tartományok jelentette, Magyarországgal közvetlenül határos államkonglomerátum bomlásával egyetlen olyan közeli erőközpont sem létezett, amely gyorsan és hatékonyan tudott volna reagálni egy esetleges oszmán invázióra.

Összegzés, kitekintés

Giulio Spinola nuncius kitérő válasza elegendő jelzés volt arra, hogy a Szelepchény által irányított katolikus főpapság viszonylag hamar elálljon saját közjogi koncepciójától: Magyarország és Erdély az Apostoli Szék protektorátusa alá helyezésének elképzelésétől. Az erős – nyilvánvalóan francia – uralkodó megválasztása, illetve a Birodalomba tagolódás világi rendi elképzelésének ezen alternatívája megvalósításának stratégiai hátterét a status ecclesiasticus kezén lévő várak képezték volna, nemzetközi legitimitását pedig I. Lipót közeljövőbeli és örökös nélküli halálának a Spinola-szövegben ugyan implicit, ám egyértelműen kifejezett „opciója” képezte. Ez az osztrák Habsburgok, I. Ferdinánd leszármazottainak kihalását és a szabad királyválasztói jog korlátok nélküli gyakorlását jelentette volna. Kiváltképpen, hogy a belházasságok miatt I. Ferdinándot szintén az ősei között tudó spanyol ág dinasztikus igényeivel sem kellett az adott európai várakozások és viszonyok között hosszú távon számolni – húzzuk alá ismét.

Spinola nunciusnak, a korábbi nagyhatalmi szerepét a vesztfáliai békekötéssel elveszítő pápaság bécsi képviselőjének elzárkózása mellett a nemzetközi helyzet időközbeni fejleményei sem bizonyultak kedvezőnek. Az 1666. januárjától esztergomi érsek-prímás Szelepchény nyilván értesült a németalföldi spanyol területekért II. Károly halálát be sem várva, Habsburg-felesége jogán (és a ki nem fizetett félmilliós hozomány okán) XIV. Lajos által 1667 tavaszán indított devolúciós háború kezdeti jelentős francia sikereiről. A Ferdinand Porzia halála óta mind befolyásosabb Wenzel Eusebius Lobkowitzhoz fűződő töretlen jó viszonyának köszönhetően ugyanakkor tudhatott az 1668. januári titkos francia–császári megállapodás tényéről, esetleg részleteiről is. Ez a spanyol Habsburg-férfiág kihalása esetén I. Lipótnak juttatta volna Lombardiát, Spanyolországot gyarmatbirodalmával együtt (Franciaország a tőle északra fekvő spanyol területeket és a nápolyi királyságot örökölte volna Szicíliával). Továbbá időben és alaposan informálódhatott az 1668. májusi aacheni békéről, amely nemcsak átmeneti meghátrálásra késztette XIV. Lajost, hanem a császári haderő nyugati lekötöttségét is egészen 1672-ig megszüntette. A spanyol örökösödés rendezése, mint köztudott, végül a 18. századra maradt közel másfél évtizedes általános háború keretében (1701–1714). II. Károly minden várakozás ellenére csak 1700. novemberben távozott az élők sorából.

Az aacheni béke mellett az is korábbi koncepciója feladására késztette az egyházi rendet és vezetőjét, hogy 1667. októbertől már az – Érsekújvár 1663. évi eleste után hadászatilag valóban felértékelődött – nyitrai erőd sem volt a magyar felsőklérus kezén. Felette ettől kezdve a Nyitra főpásztorává rendkívül szokatlan körülmények között avanzsált Kollonich Lipót, a magyar rendiség ádáz ellenfele, a Habsburg-abszolutizmus és a fiskális központi állam rendíthetetlen híve, a jövő embere rendelkezett. I. Lipót 1666. decemberi esküvője, majd utódainak születése szintén okafogyottá tették az új dinasztia magyar trónra ültetésére irányuló tervezgetéseket. 1667-től sorban születtek a gyermekek. Az első, aki a felnőtt kor megérte, Mária Antónia (1669–1692), később bajor hercegné lett. A trónörökösök, József és Károly végül 1678-ban és 1685-ben jöttek világra, a harmadik házasságból. Az osztrák örökösödés kérdése csupán az ő haláluk után került az európai politika gyújtópontjába és szintén hosszas háborúskodásba torkollott (1740–1748). A magyar trónutódlást ez azonban közvetlenül már nem érintette. A Szent Korona sorsát az 1723. évi Pragmatica Sanctio a Hasburgok nőági leányági öröklésének kimondásával már időben rendezte. 1665. tervezgetései, a Giulio Spinola nuncius elé tárt koncepció voltaképpen ennek korai előjátéka.

I. József, akinek megszületése végleg véget vetett a dinasztikus instabilitásnak. Forrás: regiritka.oszk.hu
I. József, akinek megszületése végleg véget vetett a dinasztikus instabilitásnak. Forrás: regiritka.oszk.hu

*

A párhuzamosan francia és török irányba párhuzamosan tájékozódó Wesselényi Ferenc nádorral, a titkos francia tárgyalásokba belebonyolódó Nádasdy Ferenccel, illetve még inkább Zrínyi Péterrel ellentétben Szelepchény prímás reálpolitikusként időben szakítani tudott korábbi elképzeléseivel. Wesselényi – érdemére legyen mondva – legalább diplomáciai színleléssel igyekezett mozgásterét növelni. Nádasdy idővel háttérbe húzódva várt. Zrínyi pedig vakon rohant vejét, I. Rákóczi Ferencet is magával rántva a nyílt lázadás és végzete felé. Az 1665. végén még hozzájuk hasonlóan tervezgető, az ország számára kiutat kereső főpap 1665. végi, Spinola nuncius jelentésének köszönhetően történelmi tényként kezelhető, a titkos diplomácia ismérveivel körül írható „szervezkedése” szálait azonban úgy tudta elvarrni, hogy abból komolyabb baja nem származott. Királyválasztásról tárgyalni 1665-ben még tulajdonképpen természetes rendi jog volt. Ez 1670 őszére már a felségsértés felé közelített. Bevádlói az udvarnál: a kancellár utód Pálffy Tamás és a háta mögött Kollonich Lipót e történelmi korszakváltást jelentő politikai klímaváltozást igyekeztek kihasználni, eredménytelenül. Szelepchény egészen haláláig, 1685-ig a Habsburg uralmi rendszer magyarországi exponense, és a magyar érdekek bécsi védelmezője tudott maradni. I. Lipót kancellárjaként, az udvar tagjaként bizonyos fokú illojalitást kétségkívül elkövetett a pápai követtel folytatott tárgyalása során. Ezt az illojalitást azonban kompenzálja, hogy kalocsa-bácsi érsekként egyben vezető rendi méltósága is volt az országnak. Két évtizedes bécsi udvari tapasztalatai, ez alatt kifejlett politikai ösztönei mindazonáltal időben megszólaltatták a vészcsengőket számára.

Amikor Szelepchény 1668 őszén részt vállalt a felelős koncepciók kidolgozása helyett mindinkább kalandos összeesküvésbe váltó szervezkedés leleplezésében, majd 1670-ben felszámolásában, annak világos tudatában teszi ezt, hogy Magyarország ekkortájt mintegy 150 éves létének a Habsburgok formálódó dunai monarchiájában nincs megvalósítható alternatívája. Valóban, 1918-ig, még további 250 évig nem is volt, s ez a felismerés pontosan ugyanaz, mint ami a Pragmatica Sanctio 1723-as törvénybe foglalásához vezetett. A prímás-főkancellár e kereteken belül igyekezett védelmezni a magyar rendi/nemzeti jogokat, érdekeket, lehetőség szerint visszafogni a megtorló gépezet működését. Továbbá e kereteket kihasználva törekedett minden lehetséges eszközzel erősíteni saját felekezete pozícióit – saját korában még egyáltalán nem kivételes módon.

Szelepchény György, esztergomi érsek (Bajmóci Múzeum; slovakiana.sk) (Köszönet érte Serfőző Szabolcsnak)
Szelepchény György, esztergomi érsek (Bajmóci Múzeum; slovakiana.sk) (Köszönet érte Serfőző Szabolcsnak)

Bár Szelepchény György személyisége valóban roppant összetett és bonyolult, mind Nádasdy elöljáróban idézett kortárs bírálata, mind a történetírásban korábban róla alkotott kép erős kritikával kezelendő. A vatikáni levéltár által megőrzött diplomáciai forrás szövege, illetve a rendi szervezkedés történetébe új, eddig ismeretlen szálat főző elemzése egyértelműen ezt mutatja.

Tusor Péter

történész, kutatócsoport-vezető (MTA-PPKE Fraknói Kcs.) egyetemi docens (PPKE BTK); tudományos tanácsadó (ELKH Moravcsik Gyula Intézet).

Szakirodalom

Acta coniurationem Petri a Zrinio et Francisci de Frankopan nec non Francisci Nadasdy illustrantia (1663–1671) (Monumenta Spectantia Historiam Slavorum Meridionalium 19), ed. Balthasarus Bogisich, Zagrabiae 1888.

Benczédi László, A Wesselényi-féle rendi szervezkedés kibontakozása, Történelmi Szemle 17 (1974) 596–630.

Benczédi László, Szelepcsényi érsek ügye és a lipóti abszolutizmus megalapozása 1670 őszén, Történelmi Szemle 18 (1975) 489–502.

Jean Bérenger, Francia–magyar kapcsolatok a Wesselényi-összeesküvés idején (1664–1668), Történelmi Szemle 10 (1967) 275–291.

„Catholicos ad spem erigendo”. Lósy Imre, Lippay György és Szelepchény György kánoni kivizsgálási jegyzőkönyvei a Vatikánban (1625–1666) (CVH I/19), mikrobiográfiai tanulmányokkal közreadja Tusor Péter, Budapest–Róma 2022 (s.a.)

Nuntiaturberichte vom Kaiserhofe Leopolds I. I–II (1657–1669) (Archiv für Österreichische Geschichte 103 und 106), hg. von Artur Levinson, Wien 1913–1918.

Pauler Gyula, Wesselényi Ferencz nádor és társainak összeesküvése 1664–1671 (I–II), Budapest 1876.

R. Várkonyi Ágnes, A Wesselényi-szervezkedés történetéhez 1664–1671, Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére (szerk. Fodor PálPálffy Géza–Tóth István György), Budapest 2002, 423–460.

Tusor Péter, „Et a pensare al successore in caso”. Szelepchény György és a rendi szervezkedés (Egy nunciusi jelentés forrásértéke), Levéltári Közlemények, 2021.

Vanyó Tihamér, A bécsi nunciusok jelentései Magyarországról 1666–1683 (A Pannonhalmi Főiskola Könyvei 3), Pannonhalma 1935.

Veress Endre (kiad.), Nádasdy Ferencz Oratio-ja az ország négy rendjéhez (1668), Történelmi Tár 19 (1896) 101–112.

Forrás

Archivio Apostolico Vaticano, Segreteria di Stato, Germania, vol. 175, fol. 636r–638v.

 

A cikk az Újkor.hu és az MTA–PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

Ezt olvastad?

A Digitális Legendárium munkacsoport ismeretterjesztő és értékmentő munkája során a magyar történelem számos kulcsfontosságú epizódját rekonstruálja, nemrég pedig elindították Griffsider