Gyermekek köztársasága – dokumentumfilm Sztehlo Gáborról

Ha a Holokauszt szóba kerül, elsőként szinte mindenkinek a haláltáborok iszonyata jut eszébe. Nem véletlenül. Azoknak, akik látták az Auschwitz felszabadulásakor készített filmfelvételeket vagy fényképeket, nagy valószínűséggel örökre az agyukba égett a látvány. E borzalmak ismeretében néha elfeledkezünk azokról, akik emberek tudtak maradni az akkori embertelen világban, akik életüket kockáztatták, hogy megmentsenek másokat a biztos haláltól. Ilyen volt Sztehlo Gábor evangélikus lelkész is, akinek nagyjából kétezren köszönhetik, hogy életben maradtak. Róla, a háború alatti embermentői és a háború utáni gyermekgyámolítói tevékenységéről szól a Gyermekek köztársasága című dokumentumfilm.

Sztehlo Gábor a deportálások kezdetekor kapta azt a feladatot egyházától, hogy az árván maradó, keresztséget felvett zsidó gyerekek felé nyújtson védőkart. Sztehlo úgy értelmezte a küldetést, hogy minden gyermeknek segítséget nyújthat, akit az utcán talál, vagy akit szülei vagy rokonai a gondjaira bíznak. Sokukat maga keresztelte meg, hogy arra hivatkozva nyújthasson nekik ellátást. A lelkésznek és védenceinek nemcsak a haláltáborok felé tartó vonatokat, a német katonákat vagy a nyilas különítményeseket kellett elkerülniük, hanem Budapest ostroma során a lövedékeket, majd utána a győztes szovjetek sokszor kegyetlen viselkedését is.

Sztehlonak a romok között új helyet kellett találnia a gondjaiba vett gyerekek számára. A Budakeszi út környéki elhagyott villákat vették birtokukba, ahol Sztehlo vezetésével gyermekotthont alakítottak ki, és 1945-ben kikiáltották az úgynevezett Gyermekköztársaságot, más néven Gaudiopolist, amelyhez kizárólag a Nemzetközi Vöröskereszttől kaptak segítséget. Az 1950-ig fennálló, államon belüli „miniállam” nemcsak amiatt különleges, hogy körülbelül nyolcszáz gyermek nevelését biztosította, hanem pedagógiatörténetileg is egyedülálló kísérlet, hiszen az ottlakóknak nagyfokú önrendelkezését valósította meg – egy egyre kevésbé demokratikus világban. A kísérlet végét az jelentette, hogy a kommunista hatalom államosította a gyermekotthont. Sztehlonak felajánlották, hogy igazgassa, azonban nem fogadta el az ajánlatot, és visszatért lelkészi hivatásához. 1961-ben Svájcba távozott, ott is hunyt el 1974-ben.

A France Télévision a Histoire TV közreműködésével készült dokumentumfilmjében a játékfilmes betéteket ukrán stábbal forgatta le, amelyek mellett fontos szerep jut a filmben az archív felvételeknek is, amelyek Magyarországról, a Filmarchívumtól, a Magyar Nemzeti Múzeumtól, a Holokauszt Emlékközponttól és az Evangélikus Országos Gyűjteménytől származnak. A legfontosabb alappillért azonban mégsem ez, hanem a még élő, de ma már természetesen idős egykori Sztehlo-gyerekek – név szerint Aczél Etelka, Andrási Andor, Bán Éva, Boskovits István, Előd Nóra, Füzeki Bálint, Gröbber András, Jancsó Béla, Kende János, Keveházi László, Komlós Anna, Sárközi Mátyás, Wiener Pál, Jakab Attila és Harmati Béla – visszaemlékezése jelenti, akik maguk mesélnek arról, amit átéltek. Valamennyiük emlékei megindítóak, amit talán néhány részlet kiemelésével lehet legjobban illusztrálni.

Bán Éva például elmeséli, hogy olyan kicsi volt még a sárga csillag kötelező viselésének bevezetésekor, hogy rá nem vonatkozott a szabály. Ő akkor még csak annyit fogott fel ebből, hogy mindenki kap szép csillagot, csak ő nem, hiába kérte az édesanyját – akit azon az éjjel látott utoljára, amikor kézen fogva átvezette a városon, hogy Gábor bácsi (azaz Sztehlo Gábor) gondjaira bízza.

A szovjeteket – ahogy Komlós Anna megemlíti – nagyon várták, hogy véget érjen végre a harc, de bevonulásukkal nem szűntek meg a problémák. Olyannyira nem volt élelem a városban, hogy a gyerekek csoportokat alkotva az utcán próbáltak boldogulni. Jancsó Béla úgy emlékszik vissza, hogy egy nála idősebb lánybarátjával járta a várost, és ha szovjet katonát láttak, akkor gyorsan előadtak neki egy párostáncot, majd kérték, hogy adjon egy kis kenyeret. Ha adott, akkor is elszaladtak utána, hogy nehogy a katonának „rossz ötletei” legyenek a lányt nézve. Gondoljunk bele abba, hogy ha a gyerekek is ilyen óvintézkedésekkel éltek, akkor milyen atrocitásokat kellhetett kiállnia általában a lakosságnak a Vörös Hadsereg katonáitól.

A harmadik részlet, amelyet szeretnék kiemelni, Sztehlo Gábor elfogulatlan emberszeretetére világít rá. Ez pedig Keveházi László visszaemlékezése. Keveházi nem zsidó származása miatt jutott árvaságra, hanem azért szorult segítségre, mert apját háborús bűnösként börtönbe zárták. Rettegve kereste fel Sztehlo Gábort, aki meg sem várta, hogy befejezve történetét előadja a kérését, befogadta, és nem törődött azzal, hogy – ahogy a film narrátora fogalmaz – „az ellenség gyermeke” volt.

A Frédéric Tonolli rendező és Gabrielle Gérin producer jegyezte Gyermekek köztársasága című dokumentumfilmet lehetetlen meghatódás nélkül végignézni. Ha belegondolunk, hogy mit jelenthetett a második világháború és a Holokauszt poklában elárvulni, megúszni a transzportokat, túlélni Budapest ostromát, elkerülni a Vörös Hadsereg teljesen kiszámíthatatlan katonáit, majd új életet kezdeni a változó politikai viszonyok közepette, átérezhetjük, hogy mit jelenthetett „Gábor bácsi” az egykori Gaudiopolis lakói számára. A dokumentumfilm személyes történeteken keresztül mutatja be a magyarországi eseményeket. Fókuszában azonban mégsem a borzalom, hanem Sztehlo Gábor humánumtól áthatott, keresztényi szeretetből példát mutató tevékenysége áll. Ettől válik hihetetlenül megindító alkotássá, amely odaszögezi a nézőt a képernyő elé. Az 52 perces alkotást – amelyet 2021. április 16-án, pénteken, 17 órakor, a Holokauszt Magyarországi Emléknapja alkalmából mutat be a Viasat History csatorna – jó szívvel ajánlom olvasóinknak.

Szőts Zoltán Oszkár

A cikkben szereplő képeket a Viasat History bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

Főszerepben az 1945 és 1970 közötti brit–magyar diplomácia

Hogyan fonódik össze a propaganda, a kultúra és a diplomácia két olyan ország kapcsolatában, amelyek a vasfüggöny különböző oldalaira kerültek

X