Női szerepek – háború és köztéri szobrok

A Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete című projekt előadássorozatának harmadik alkalmát 2020. október 15-én rendezték meg, a házigazda ismét Budapest Főváros Levéltára volt.[1] A hallgatóság tagjai az előadásokat korlátozott létszámban a helyszínen, illetve – ahogyan azt az érdeklődők már megszokhatták – élő streaming-közvetítésen keresztül követhették. Az est moderátoraként Róka Enikő művészettörténész, muzeológus, a Kiscelli Múzeum–Fővárosi Képtár vezetője köszöntötte a hallgatóságot.

Az első előadó, Svégel Fanni etnográfus, az ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola doktorandusza Nemi erőszak az első világháborúban: felmerülő kérdések, lehetséges források című előadásában elsősorban az Osztrák-Magyar Monarchia első világháborúban harcoló katonáihoz köthető nemi erőszaktétellel foglalkozott. Hangsúlyozta, hogy a téma rendkívül kevés, ám sokrétű forrásbázissal rendelkezik, ezeknek többsége még nincs feldolgozva, ezért alapkutatások elvégzése szükséges. Kutatásakor csak a bővebb leírást nyújtó forrásokat használta fel, az olyan szűkszavú híradásokat, amelyek csupán a nemi erőszak megtörténtét rögzítik, nem vette számításba. Svégel először az első világháború éveiben a nők által betöltött társadalmi szereppel foglalkozott: nagy többségük a hátországból követte az eseményeket, ez ő sztereotípusuk az otthon gyermeküket nevelő anya volt, de sokak hadimunkát vállaltak, esetleg a civil élet más területein tevékenykedtek, emellett alakjuk fontos szerepet töltött be a propagandában. A fronton ápolóként és prostituáltként voltak jelen, kevesen, de előfordultak az orosz és szerb hadseregben is, például partizánharcosként.

Az első világháború során nőkön elkövetett nemi erőszakkal foglalkozó forrásainak az erőszak tényét rögzítő értelmezési keretei eltérőek: egyesek patriarchális szemszögből magyarázzák a gyalázat megejtését, ezek szerint a férfiak a háborúban elveszik az ellenfél tulajdonát, a nő – mint az ellenséges férfi tulajdona – itt megszerzett tárgynak minősül. A nők a nemzet és a társadalom fennmaradásának szimbolikus és biológiai elemei voltak, ezért is a szembenálló felek célkeresztjébe kerülhettek. Emellett nem hagyható ki az erőszaktétel nemzeti háttere sem, a katonák tettük által más nemzetiséget gyaláztak meg, elvi győzelmet aratva az ellenségen.

A téma forrásainak felsorolásakor Svégel Rodolphe Archibald Reiss munkáját emelte ki, amelyet a szerbiai frontról írt; sorai azonban legalább kismértékű elfogultságot sejtetnek, Reiss megbízója ugyanis a szerb kormány volt. Mivel a háborúkban a nők elleni erőszakoskodás – ahogyan azt előadássorozatunk korábbi előadói is hangsúlyozták – a mindenkori propaganda része volt, nehéz elválasztani az ideológiai okból kreált fikciót a valós eseményektől. A forrás feldolgozását nehezíti, hogy a többségében paraszti társadalom tagjain megejtett gyalázatot a megbélyegzéstől való félelem miatt elhallgatták, vagy úgy beszéltek az eseményekről, mintha az mással történt volna meg, elferdítve a tényeket. A témához felhasználható második fontos kútfőként Göndör Ferencnek a keleti fronton, Galíciában megírt tapasztalatait emelte ki az előadó. Göndör munkájában a terület etnikailag vegyes lakossága miatt nem lehet tudni, milyen nemzetiségűek voltak az áldozatok. A két átfogó alapmunka mellett fontos források még a katonanaplók, ám ezeket szintén a forráskritika szemüvegén keresztül kell szemlélnünk azok szubjektivitása miatt, a katonák ugyanis tudhatták, hogy ha ők nem is, írásuk minden bizonnyal túléli a háborút, így valószínűleg soraikat más is el fogja olvasni: a bakák elsősorban mások erőszakos tetteiről értekeztek, azoktól elhatárolódtak. Naplóikban változóan fordul elő az áldozatok hibáztatásaés a velük való együttérzés is. Fontos források még a sajtótermékek, valamint az egyházi plébánia- és háztörténetek, a historia domusok is.

A második előadó felkonferálása előtt Róka Enikő moderátor egy rövid közleményt olvasott fel, amelyet változtatás nélkül közlünk: „Nyomatékosan leszögezzük, hogy a fegyveres konfliktusok során elkövetett nemi erőszak szokásrendjeit alapvetően nem szexuális indítékok, hanem a katonai győzelem érvényesítése, az ellenfél leigázása motiválták és motiválják. E tekintetben a nő az ellenség tárgyiasított tulajdonaként jelenik meg. A nők ellen elkövetett tömeges erőszak a háborús viszonyokban permanensen jelenlevő eszköz, amely a polgári lakosság terrorizálását szolgálja, egyfajta fegyver, a már legyőzöttek végső leigázásának és megalázásának a része.

A nemi erőszak alapvetően társadalmi tabu, amelyhez az azt elszenvedőkben szégyen tapad. Ebből eredően a téma feldolgozása és reprezentációja ritka, tabukat döntöget és kevéssé van jelen a társadalmi diskurzusokban. A bizonytalan, nem ritkán paternialista szóhasználat, az erotikus implikációkra való hivatkozás éppen az erőszak lényegét fedi el. A másik testének erőszakos birtokbavételéről szóló beszéd nyelvi kereteit semmiképpen sem a nemi vágy, hanem a hatalom, uralom és áldozat fogalomköre határozza meg.” Róka hangsúlyozta, hogy a háborúk során nők ellen elkövetett nemi erőszakról való diskurzusban ma is megtalálhatók a paternialista elemek, amelyeket el kellene hagyni.

A második előadó Leposa Zsóka művészettörténész, az ELTE Művészettörténeti Intézet doktori iskolájának doktorandusz hallgatója, jelenleg kutató ösztöndíjasként a reykjavíki Árnesinga Művészeti Múzeum munkatársa volt. Nemi szerepek a köztéri emlékműveken a 19. századtól a világháborús emlékművekig című prezentációjában kiemelte, hogy a világ városainak köztéri szobrait illetően rendkívül kevés olyan alkotás van, amelyek „saját joguknál fogva megjelenő” nőket ábrázolnak: Nagy-Britanniában a köztéri szobroknak csupán 2%-a ábrázol olyan női személyt, akik nem a királyi család tagjai, New Yorkban pedig csupán 5 női történelmi személyről áll szobor köztereken. A nők ily módon történő háttérbe szorulásának filozófiai hátterét az előadó a több példával is szemléltette: Karl Friedrich Pockels 1797-ben például azt vallotta, hogy „a nő a férfi engedelmes barátja”, Karl Gustav Heinrich Wilmanns 1876-ban így vélekedett: „Minél nőiesebb a nő, és minél férfiasabb a férfi, annál egészségesebb a társadalom és az állam.” Leposa hangsúlyozta: a 19. századi közterek a férfiaknak voltak fenntartva, a tiszteletreméltó nők háttérben maradtak, a közterek női a prostituáltak voltak, a férfi-női nemi szerepek között nem volt átjárási lehetőség.

Az emlékművek női figurái egészen a közelmúltig nem a történelem női (fő)szereplőinek állítottak emléket, hanem elvont tartalmakat szimbolizáltak, valamint a női figurák olyan szerepekben jelentek meg, amelyek gyámolításra szoruló személyként erősítették a maszkulinitás erősségét. Emellett előfordulnak olyan alkotások, szobrok és festmények, amelyeken az allegorikus női alak a nemzetet testesíti meg a nemzeti panoptikumban, mint Hungária, Germánia, Bavaria. Itt a női alak legtöbbször uralkodói pózban áll: nyugodt, erőt sugároz. Ugyanezen allegorikus alakok tragikus történelmi eseményeknek lemeztelenítve állítanak emléket, így például Émile Guillame: a Magyar Fájdalom szobra c. alkotása.

A női történelmi személyeket ábrázoló szobrok közül kiemelkedik Jovan Pešić szobrásznak Milica Stojadinović-Srpkinja (1828–1878) szerb irodalmár, költőnőről mintázott szobra, amelyet 1912-ben emeltek az akkori Szerém vármegyében fekvő Redneken (ma Vrdnik, Szerbia), a kolostor udvarában.

Az előadásokról készült felvétel megtekinthető a BFL YouTube-csatornáján. Az előadássorozat negyedik részének tervezett időpontja 2020. november 5.

Ternovácz Bálint

[1] Az első és a második alkalom megtekinthető a BFL hivatalos YouTube-csatornáján, a róluk készült beszámoló pedig az ujkor.hu oldalán olvasható (az első rész itt, a második pedig itt található meg).

Ezt olvastad?

Halál a föld alatt – A Winterberg-alagút felfedezése

Nemrég bejárta a sajtót a hír, hogy francia amatőr régészek megtalálták a Winterberg-alagutat, mely 1917 tavaszán több mint 200 német

X