Id. gróf Andrássy Gyula, az Osztrák–Magyar Monarchia első magyar közös külügyminisztere

2023-ban a kerek születési évfordulók alkalmából a magyar történelem és irodalom számos jeles alakjára emlékezünk. Id. gróf Andrássy Gyula 200 évvel ezelőtt, 1823. március 3-án született Oláhpatakon. Pályafutását a reformkorban kezdte, emigrációja alatt a párizsi szalonélet egyik jelentős szereplője, ahol a „szép akasztott” jelzővel illették. Munkássága a kiegyezés időszakában teljesedett ki első magyar miniszterelnökként és az Osztrák–Magyar Monarchia első magyar külügyminisztereként. Miniszterelnöksége alatt és mellett a honvédelmi miniszteri tárcát is viselte.
Életéről és politikai útjáról meghatározó szerepe ellenére viszonylag kevés összefoglaló munka született, a legtöbb a második világháború előtt keletkezett. A politikusról legutóbb, 2018-ban jelent meg monográfia Kozári Monika jóvoltából. Jelen írás id. gróf Andrássy Gyula külpolitikai pályafutását, annak korabeli megítélését mutatja be. Nem célja az események részletes ismertetése, s azok korabeli sajtóvisszhangjának idézése, csupán a gróf szerepére kíván rámutatni.

Az első diplomáciai szereplések
Andrássy külpolitikájával kapcsolatban az egyik alapvető munka Diószegi István Bismarck és Andrássy. Magyarország a német hatalmi politikában a 19. század második felében c. kötete. Emellett Decsy János és Simányi Tibor angol, illetve német nyelvű műve említhető meg: az előbbi a gróf 1870–1871-es francia–porosz háború alatti diplomáciáját, utóbbi pedig Bismarck harcostársaként mutatja be a külpolitikai pályafutását. Külföldi történészek is foglalkoztak Andrássy diplomáciájával, többen közülük Wertheimer Endre háromkötetes munkáját is alapul vették. Közülük kiemelendő Charles Kellar Jr. Burns, aki az 1875–1878-as keleti válsággal kapcsolatban vizsgálta a közös külügyminiszter tevékenységét, Balkán politikáját.

Már Andrássy ifjú éveiben megmutatkozott a rá jellemző és a kortársak által elismert humorral átszőtt szónoki készség, a diplomáciai érzék és a politikai tájékozottság. Ezekben az években külpolitikával szorosabb kapcsolatba Konstantinápolyban került, amikor 1849 májusában diplomáciai feladatokat látott el, támogatva a magyar forradalom és szabadságharc ügyét. Emigrációs évei alatt segítette a magyar emigránsok ügyét, diplomáciai kapcsolatokat épített ki és mélyített el többek között Jérôme Napoléon herceggel. Ebből az időszakból neki tulajdonítanak egy 1850-ben, angol lapban megjelent cikket, mely arról értekezett, Ausztriának milyen irányvonalat kellene követnie, hogy Oroszország ellensúlya legyen. Az értekezés tartalmazta Magyarország függetlenségének helyreállítását is. Bordás Bertalan korábbi írásában rámutatott arra, hogy a kérdéses cikk Somssichtól származik és az Eclectic Review hasábjain jelent meg. Mindeztől eltekintve az oroszellenesség valóban mindvégig meghatározta a gróf külpolitikai gondolkozását. Ebben benne rejlett a magyarokra jellemző hagyományos russzofóbia, amely az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc tapasztalataiból és a herderi jóslat megvalósulásától tartó félelemből fakadt. Ugyanakkor érzékelte Oroszország erejét és terjeszkedési vágyát is. Miniszterelnökként sok figyelmet szentelt a diplomáciai fejleményekre, tárgyalásokat folytatott nagyhatalmak képviselőivel. A beleszólás lehetőségét a dualista berendezkedés biztosította, a minisztertanácsokon rendszerint felszólalt, kifejtette véleményét külpolitikai kérdésekben.

A miniszterelnöki évei alatti diplomáciai tevékenységei közül leginkább a francia–porosz háború és a Hohenwart-krízis alatti aktív szerepét emelik ki a kutatók. Utóbbi esetnél többek között neki tulajdonítják a birodalom föderalizációjának megakadályozását. Az 1870–1871-es háború kapcsán gyakori toposz, miszerint Ausztria–Magyarország háborúba való belépését gróf Andrássy Gyula akadályozta meg, és hogy a részvételt leginkább az osztrák katonai körök szorgalmazták. A kép valójában árnyalt:

Andrássy csak a poroszok ellen nem akart harcot. A háború gondolata nem volt idegen tőle, viszont Oroszország ellen ragadott volna fegyvert.

A Monarchia mindvégig tartott az orosz beavatkozástól, és a háború kitörésekor „a fegyvertelen, de várakozó semlegesség politikáját” választotta. Ugyanakkor a szükséges katonai előkészületeket is megtette a keleti fronton korlátozott anyagi és emberi forrásokkal – Andrássy javaslata nyomán. A gróf feltételezett szerepét a legszemléletesebben talán a Der Floh osztrák szatirikus lapban megjelent karikatúra adja vissza. Eszerint a kettős nyomás – Andrássy tiltakozása és az orosz fenyegetés – miatt volt kénytelen Beust, a közös külügyminiszter távol tartani a Monarchiát a háborútól. Beszédes, hogy a rajzoló a két presszió közül a magyar miniszterelnök „akcióját” tartotta az erősebb fékező hatásnak.

Az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügyminisztériumának élén
Az 1870–1871-es események (francia–porosz háború és az ún. Pontus-kérdés) némileg átrendezte a nemzetközi erőviszonyokat: két régi-új szereplő, a Német Császárság és az Orosz Birodalom feltételezett szövetsége határozta meg a legtöbb diplomáciai szereplő mozgásterét, így az új közös külügyminiszterét is.
Andrássy Gyula 1871 novemberében került a közös külügyminisztérium élére. Kinevezése a korabeli visszaemlékezések szerint várható volt, noha nem szerette volna feltétlenül betölteni a posztot:

„Én sohasem fogok szántszándékkal oly helyre állni, a melyről tudom, hogy ott egy tégladarab fog a fejemre esni. De ha ilyen szerencsétlenség megtörténnék velem akaratom és szándékom nélkül, az én koponyám elég erős lesz, hogy azt kiállhassa.” (Falk Miksa: Kor- és jellemrajzok. Budapest, 1903. 277.)

Szintén legendássá vált a német kancellárral, Otto von Bismarckkal való kapcsolata, amely egyúttal pályafutásának egyik legvitatottabb kérdése is. A kutatók és az életrajzírók véleménye megoszlik arról, mennyire befolyásolta a német politikus a grófot. A források alapján a két fél között személyes, szívélyes jó viszony állt fenn, ugyanakkor kimutatható, hogy nem minden külpolitikai kérdésben értettek egyet. A diplomáciai érintkezés és nyelvezet mellett olykor a szókimondás, egyenesség és humor jellemezte a kommunikációt. Közismert volt Andrássy oroszellenessége is.

A gróf kinevezésétől kezdve ügyelt az oroszokkal szembeni barátságos és szívélyes hangnemre, azonban a háttérben mindvégig a cári birodalom ellen kötendő védelmi szövetség kialakításán dolgozott. Több nagyhatalommal kapcsolatba lépett, elsősorban az angolokkal és a németekkel kívánt szövetkezni Oroszország ellen. Az ezirányú tárgyalások jó darabig sikerrel kecsegtettek, azonban egy idő után elhaltak. Andrássy kitartóan ostromolta a német diplomáciát, 1872 második felében megszervezte Ferenc József és saját maga berlini útját, melytől az osztrák–magyar–német kapcsolatok elmélyülését várta. Az utazás hírére bejelentkezett Berlinbe az orosz cár is, aki egy három uralkodó közötti közös békedemonstráció létrehozását szerette volna megvalósítani. Ez utóbbi a három császár egyezményében öltött testet 1873-ban.

Ez az eset több szempontból említésre méltó: egyrészt megmutatta a Monarchia és külügyminisztere mozgásterét. Emellett az is kiderült, jól lehet, hogy a diplomáciai életben egyre inkább a stratégiai szempontokat, nemzeti érdekeket és közvéleményt is figyelembe vevő politika érvényesült, még mindig meghatározó volt a hagyományos, személyes viszonyokon alapuló dinasztikus külpolitika az uralkodóknak köszönhetően. Végezetül az Andrássyról alkotott merev doktriner kép is oldódott, az orosz diplomácia és közvélemény például már kedvezően és elfogadóan nyilatkozott a fejlemények óta:

„A siker, amelyet Andrássy elért, módfelett ragyogó volt (…) melynek nagyon jó következményei lehetnek a jövőbeni viszonyunkra.” (Mein Wirken als Gesandter in Sankt Petersburg. Ferdinand von Langenau báró, szentpétervári osztrák–magyar nagykövet memoranduma. HHStA PA XL Interna K332)

A gróf a külpolitikai szükségszerűség és a valamit valamiért elvet követve közeledett Oroszországhoz. Ebben az időszakban a protokolláris kapcsolatok elmélyültek, melyet a kitüntetések száma jelzett.
Megjegyzendő viszont, hogy a korabeli sajtó, noha üdvözölte a három császár egyezményét, fenntartással viseltetett a felek egyenrangúsága és egyenlősége iránt. A legtöbb lap a Monarchia és ezáltal a közös külügyminiszter helyzetét látta a legbizonytalanabbnak.

Az egyezmény első nagyobb kihívását egy francia–német sajtópolémiából kialakult Krieg in Sicht-krízis jelentette 1875-ben. A német Post című lap egyik cikkében megelőző háborút javasolt Franciaország ellen, mivel aggasztónak találta a francia fegyverkezés ütemét. Az írás oly nagy visszhangot váltott ki, hogy tartani lehetett egy fegyveres konfliktus kitörésétől. A többi nagyhatalom közvetítéssel igyekezett a válságot elsimítani. A közvetítésben aktív szerepet vállalt Oroszország, melyet nem nézett jó szemmel a német diplomácia. A korabeli közvélemény szerint, az hogy a két fél között nem mérgesedett el jobban a viszony, nagyrészt a Monarchiának köszönhető:

„s midőn […] megjelent a híres czikk: »Krieg in Sicht«, akkor Oroszország volt az, mely különvált Németországtól, az összes kabineteknél fellépett, hogy Poroszországot isolálja, sőt kész volt egy európai koalitió élére állni, […] Főleg Ausztria-Magyarország föltétlen békepolitikája és a német birodalom iránti lojalitása volt az, mely Oroszország akkori németellenes machinatióit meghiúsította anélkül, hogy Németországot francziaellenes fellépésében közreműködése által felbátorította volna. Akkor tehát a világbéke fenntartása körül, valamint a keleti nagyhatalmak hármas szövetségének fenntartása s a megzavart német-orosz entente helyreállítása érdekében monarchiánk szerezte a legfőbb érdemeket.” (Pesti Napló, 1876. június 11.)

A legnagyobb próbatételt kétségtelenül az ugyanabban az évben kirobbant keleti válság jelentette, amely 1877-ben egy orosz–török háborúba torkollott. A keleti kérdés elsősorban Oroszország és a Monarchia között okozott nézeteltéréseket, mivel Németország már korábban kijelentette, semmi érdeke nincsen keleten. A Balkán kényes pontot jelentett a Monarchián belül, mivel a magyar fél ellenzett bármilyen terjeszkedést a térségben, míg a katonai körök és az uralkodók szorgalmazták az expanziót. A gróf ebben a tekintetben ez utóbbiak álláspontját volt kénytelen képviselni, s magáévá tenni. Az évek során folyamatos nagyhatalmi egyeztetések zajlottak Európa szerte és a három császár koalícióján belül. A nagyhatalmi törekvések a konfliktus lezárása mellett, annak lokalizált voltának megtartására irányult, ugyanis félő volt, hogy a török csapatok brutalitása előbb-utóbb magával hozza az orosz beavatkozást.

A három császár egyezményén belül két megállapodás született. A felek az 1876. július 8-i reichstadti egyezményben és az 1877. január 15-i budapesti szerződésben a status quo fenntartása mellett kötelezték el magukat egy esetleges török győzelem esetén, míg vereségkor a Török Birodalom felosztását írták elő. Azonban a Monarchia kikötötte, hogy semmi esetre sem jöhet létre egy nagy délszláv állam. A budapesti szerződés mindezeken felül osztrák–magyar semlegességet ígért egy orosz–török háború esetén. Ez tartalmazta a Monarchia Bosznia megszállását is.

Az 1875–1878-as keleti válság fordulatot jelentett Andrássy sajtópolitikájában. Korábban nem sokat foglalkozott azzal, hogy politikáját a közvélemény előtt igazolja, mivel úgy látta, az uralkodó támogatja őt.

Természetesen a lapokat és a híreket figyelemmel kísérte, s tartalmi kivonatokat készíttetett. Az egyik kedvenc újságjának a Borsszem Jankó c. élclap számított.

Egy visszaemlékezés szerint az előző közös külügyminiszter Beust nem volt sikeres diplomata, de jó sajtópolitikát folytatott, míg a gróf ennek ellentétje volt. Andrássy a közös külügyminisztérium sajtóosztályának aktái szerint 1875-től kezdve viszont komoly összegeket és figyelmet fordított a sajtóra, a tartalmak megjelentetésére. Megbízott újságírókat és lapokat a külpolitikai program népszerűsítésére, brosúrák és egyéb írások megjelenését támogatta például Bosznia okkupációjának elfogadtatásának érdekében.

1877 áprilisában kitört az orosz–török háború. A harcok sokáig változó sikerrel zajlottak, ám 1877 decemberétől kezdve, Plevna eleste után már nem volt kérdéses az orosz győzelem, csak az, hogy meddig jut el, s milyen követelésekkel áll elő. A plevnai események mindenütt nagy riadalmat keltettek. Az osztrák–magyar diplomácia nem volt tétlen, többször kérte a cári udvart a Monarchia érdekeinek betartására, és intette mérsékletességre. Mindhiába, így Andrássy 1878. január végén Károlyi Alajos berlini osztrák–magyar követnek az oroszokkal való kooperáció fenntarthatatlanságáról írt. Két megoldást látott lehetségesnek: konfliktus Oroszországgal vagy konferencia. Ez utóbbit tartotta jobb opciónak, mivel úgy vélte, hogy ezzel maga mögött tudhatja nemcsak Európa, hanem a közvélemény támogatását is:

„A konferencia szükséges, hogy a tekintélyünkön esett csorbát a közvélemény előtt helyreállítsuk. Elégtételt jelentene számunkra az, hogy Oroszország ténylegesen elismeri jogainkat.” (Große Politik II. k., 303.)

Ezenfelül kitért a lehetséges helyszínekre is. Meglátása szerint csak két város, Berlin és Bécs adhat otthont az európai értekezletnek. Ugyancsak részletesen taglalta az alternatívákat, azt vizsgálva, hol érvényesülhetnének jobban az osztrák–magyar szempontok. Ez természetesen a császárvárosban valósulhatott meg, hangsúlyozva, hogy itt nem tudna Németország az oroszoknak kedvezni:

„Bécsben kevésbé érvényesülne Németország, mert a tény, hogy a konferencia itt zajlana, az a mi kívánságaink tekintetében lenne értelmezhető.” (Große Politik II. k., 303.)

Az európai értekezlet elvét valamennyi újság elfogadta, hiszen ahogy írták, bevett gyakorlatnak számított az, hogy egy háborút valamilyen nagyhatalmi egyeztetés követi. Viszont annak sikerében, valamint szükségességében már megoszlottak a vélemények. A magyar közvélemény például kevésbé volt lelkes az eszme iránt, nem bízott az „osztrák–magyar diplomatiai actio” eredményességében, úgy látta, hogy az orosz előrenyomulást nem állíthatja meg senki és semmi sem, ugyanúgy eredménytelen marad, mint a konstantinápolyi konferencia. Igen beszédes a Borsszem Jankó címlapja, ahol a gróf békét hozó angyalként jelenik meg. A háttérben az orosz–török háború, a szultáni csapatok vereségének jelei látható. Ez is mutatja, hogy az élclap nem bízott a javaslat és a találkozó sikerében.

Ezzel szemben osztrák lapok hasábjain – a közös külügyminisztérium támogatásától övezve – az olvasó az ötlet helyességéről olvashatott:

„Ez kifejezi azt az igényt, hogy Keleten a nemzetközi jog minden változásánál a monarchiánk szavát is ugyanúgy meghallják.” (Die Presse 1878. január 31.)

A Monarchia és Oroszország sűrű jegyzékváltások közepette folyamatosan egyeztetni próbált a területi kérdésekről, amelyek mellett szó esett az értekezletről is. Ez utóbbi kezdeményezést az orosz diplomácia felkarolta, azonban csak taktikai eszközként használta időnyerés céljából. Már kezdettől fogva megfogalmaztak néhány fenntartást az értekezlettel kapcsolatban, amelyek egyrészt a találkozó jellegét, másrészt a helyszín kérdését érintették. A san stefanói béke újabb feszültségeket okozott, mivel az a cári birodalom jelentős terjeszkedését és befolyásának növekedését jelentette a Balkánon. Ekkor viszont Gorcsakov felkarolta az európai értekezlet ügyét, melyet kongresszus formájában javasolt megvalósítani Berlinben. A kongresszussal Gorcsakov egyrészt emelni akarta az esemény presztízsét, hiszen nem titkolt célja volt, hogy a krími háborús vereséget jelképező 1856-os egyezménynek ünnepélyes keretek között, egy európai gyűlésen vessen véget.

Újabb nagyhatalmi egyeztetések következtek, ezúttal Bismarck, mint „becsületes alkusz” felügyelete mellett – elsősorban Nagy-Britannia és Oroszország, valamint a cári birodalom és a Monarchia között. Ezek azonban nem vezettek eredményre. A fordulatot Suvalov küldetése jelentette, aki honfitársaival ellentétben mérsékeltebb nézeteket vallott az orosz külpolitikai célokat illetően. 1878. május végére valamennyi fél között megegyezés született a főbb kérdésekben, mellyel elhárult az akadály a kongresszus összehívása elől. 1878 júniusában vette kezdetét a berlini kongresszus, közel egy hónapig tartottak a tárgyalások. Az 1878 júliusában aláírt berlini szerződés csaknem teljesen felülírta a san stefanói békét: például orosz befolyás alatt álló Nagy-Bulgária helyett önigazgatással rendelkező, de továbbra is török szuzerenitás alatt álló bolgár fejedelemség jött létre.

1878 nyarán a három császár közötti szövetségi kötelék teljesen megrendült. A Monarchia és a cári birodalom elidegenedett egymástól, a fegyveres konfliktus lehetősége a levegőben lógott. A kongresszus során a német kancellár igyekezett az oroszok javára dönteni, de ez sem enyhített az orosz neheztelésen. Bár a berlini szerződés Oroszországot győztesként kezelte, mégis a cári birodalom vereségnek ítélte meg azt, hiszen sem a Dél-Európára vonatkozó átrendezési terve, sem a Földközi-tengerre való közvetlen kijutás, kapcsolat nem valósult meg.

A berlini kongresszussal látszólag elérte Andrássy pályafutásának csúcsát, de a szerződés tartalmát, valamint Bosznia-Hercegovina okkupálását nem tudta elfogadni a közvélemény. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg a gróf, hogy a berlini kongresszusan résztvevőket a britekkel ellentétben a Monarchia közvéleménye macskazene-féleséggel várta. Andrássy erejét az okkupáció elfogadtatása, illetve az ehhez szükséges összegek megszavaztatása felemésztette. Sőt az uralkodó támogatása és bizalma is megrendült irányába. Emellett egészségügyi állapota is romlani kezdett. 1879 tavaszán, nyarán már a távozásáról szóltak a hírek.

A nemzetközi életben is számos problémát okozott a szerződés végrehajtása. Az orosz közhangulat a helyzetért Bismarckot tette felelőssé. A német–orosz kapcsolat elhidegülés egy elmérgesedett sajtópolémiájában csúcsosodott ki. 1879 augusztusában II. Sándor cár I. Vilmos német császárnak írt ún. pofonlevelében szintén Bismarckot hibáztatta a történtekért, s kérte a helyzet rendezését. Talán ez, az izolációtól való félelem, illetve Andrássy távozásának híre vezethettek a Kettős Szövetség megkötéséig. A kezdeti egyeztetések csupán defenzív szövetségről szóltak, Andrássy nyomására hamarosan megjelent az oroszellenes él is. A német diplomácia szerette volna a megállapodást egy esetleges francia háborúra is kiterjeszteni, amely nem valósult meg, csupán a Monarchia jóindulatú semlegességét írta elő francia támadás esetére. A szövetség nagy visszhangot váltott ki a sajtóban, egyes lapok üdvözölték az oroszellenességet:

„Az orosz medve most szorult helyzetben van, tekintettel a legújabb szövetségre” (Figaro 1879. október 23.),

míg mások a német politika felé elköteleződést, az alárendelést és a korábbi elvek feladását látták benne:

„Andrássy, midőn Bismarckkal megkötötte a szövetséget, mutatta csak ki igazán az ő török nympathiáit, melyek csaknem beteges színt öltöttek az Otto-mánia által” (Borszem Jankó 1879. október 5.)

Érdemes megjegyezni, hogy a magyar közvélemény alapvetően az 1848–1849-es események miatt oroszellenesnek és törökbarátnak számított, több szimpatizáns akciót szervezett Törökország mellett.

Visszavonulása után
Andrássy visszavonulása után, „Terebes földesuraként” is figyelemmel kísérte a diplomáciai fejleményeket, részt vett a delegációk és a felsőház munkájában. Gondolatait szívesen megosztotta másokkal, bizonyos mértékig befolyásolni tudta a döntéseket. Ferenc József továbbra is kikérte véleményét politikai ügyekben, sőt 1881-ben Haymerle közös külügyminiszter halála után visszahívta volna, melyet a gróf nem vállalt. 10 évvel később a Kettős Szövetség szövegének közzététele után a közvélemény kedvezőbben ítélte meg külpolitikáját, mint korábban.

Külpolitikai pályafutását többféleképpen értékelik – mint a német diplomácia alárendeltje, az első világháborúhoz vezető folyamat egyik letéteményese, dicsőségre vágyó politikus, ha a negatív olvasatokat nézzük. Mások viszont kiemelik, sikeres diplomataként tekinthető, mivel ideje alatt az Osztrák–Magyar Monarchia aktív szereplője volt a diplomáciai életnek, nem szigetelődött el, a gróf felismerte és igyekezett kihasználni a lehetőségeket, rugalmasan alkalmazkodott a változásokhoz.

Andrássy Gyula 1890. február 18-án hunyt el Voloscán, a család villájában, ahol gyógyfürdő kezelésen vett részt.

Váradi Katalin

Források:
Angyal Dávid: Gróf Andrássy Gyula, 1823–1890. Budapest, 1941.
Bordás Bertalan: Forradalmárból birodalmi külügyminiszter – Andrássy Gyula az Osztrák-Magyar Monarchia közös külügyminisztere. 2021. november 14.
Borsszem Jankó, 1879. február 10.
Borszem Jankó 1879. október 5.
Burns, Charles Kellar Jr.: The Balkan Policy of Count Gyula Andrássy. PhD Dissertation.
Decsy János: Prime Minister Gyula Andrássy’s Influence on Habsburg Foreign Policy, During the Franco-German War of 1870–1871. East European Quarterly Boulder, Columbia University Press, New York, 1979.
Die Große Politik der Europäischen Kabinette 1871–1914. Sammlung der diplomatischen Akten der Auswärtigen Amtes. Hrsg. von Johannes Lepsius (et all). II. kötet. Berlin, 1922.
Die Presse 1878. január 31.
Der Floh 1870. július 24.
Diószegi István: Bismarck és Andrássy. Magyarország a német hatalmi politikában a 19. század második felében. Budapest, Vienna, München, Teleki Laszlo Stiftung, 1998.
Falk Miksa: Kor- és jellemrajzok. Budapest, 1903.
Figaro 1879. október 23.
Helmut, Rumpler: Der „Zweibund“ 1879. Das deutsch–österreichisch–ungarische Bündnis und die europäische Diplomatie. Wien 1996.
Kovács Emőke: „A szép akasztott” – id. Andrássy Gyula élete.  2017. február 17.
Kozári Monika: Andrássy Gyula. Gondolat Kiadó, Budapest, 2018.
Kozári Mónika: Németország orosz politikája a berlini kongresszus előkészítésének időszakában (Andrássy konferencia-javaslatától a kongresszus összeüléséig). Századok, 1988/3. 422–463.
Jelavich, Barbara: A century of Russian Foreign Policy 1814–1914. Lippincott, 1964.
Mein Wirken als Gesandter in Sankt Petersburg. Ferdinand von Langenau báró, szentpétervári osztrák–magyar nagykövet memoranduma. HHStA PA XL Interna K332
Pesti Napló, 1876. június 11.
Simányi Tibor: Julius Graf Andrássy – Baumeister der Doppelmonarchie – Mitstreiter Bismarcks. Wien : ÖBV, 1990.
Schürze, Barbara: Die österreichische Pressepolitik von 1849–1879 in der Darstellung der Memoritenliteratur. Wien, 1979. Dissertation.
Wertheimer Ede: Gróf Andrássy Gyula élete és kora. I-III. kötet. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1910–1913.

Ezt olvastad?

Podmaniczky Frigyes arcai és szerepei

A honismereti mozgalom zászlóshajójának számító Honismeret folyóirattal nagyon régóta, majdhogynem portálunk indulása óta együttműködünk. A Honismeretet kiadó Honismereti Szövetség tömöríti

X