Keleti és déli nyitás a Kádár-érában: Magyarország céljai és lehetőségei a világban

Évek óta téma a közbeszédben Magyarország és a Nyugaton kívüli világ kapcsolata, amelyet a politika a címben szereplő kifejezésekkel szokott illetni. A keleti és déli nyitás fogalma a kétezres években látszólag újonnan bukkant fel, ami azonban csalóka lehet, mert a 20. században komoly múltra tekint vissza. Mit akart, illetve mit tehetett az 1989 előtti magyar külpolitika a két blokkon kívül? Az MTA−SZTE−ELTE Globalizációtörténeti Kutatócsoport (GlobTört) meghívására erről tartott előadást Apor Péter 2023. április 26-án az ELTE Társadalomtudományi Karán.

A kérdésfelvetés és a mögötte lévő gondolatok megértésében sokat segíthet az előzmények értelmezése. Vajon az éppen aktuális körülmények összejátszásáról vagy egy hosszabb távú történeti folyamatról van szó? Apor Péter, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének (BTK TTI) tudományos főmunkatársa a Tomka Béla szegedi professzor vezette MTA−SZTE−ELTE Globalizációtörténeti Kutatócsoport meghívására Magyarország és a harmadik világ 1945 és 1989 közötti kapcsolatát elemezte az ELTE Társadalomtudományi Karán tartott előadásában, melyet élénk eszmecsere kísért. Apor Péter jelenleg egy James Mark (University of Exeter) és Ginelli Zoltán szerzőtársakkal közös monográfián dolgozik Hungary Between the Colonial and Anti-Colonial Worlds munkacímmel – számos részeredmény e közös munkából származik, amelyeket az előadó saját meglátásai szerint továbbgondolt.

A Globalizációtörténeti Kutatócsoport vezetője, Tomka Béla köszönti Apor Pétert. Fotó: GlobTört

Az előadás kiindulópontja szerint Magyarországot − elsősorban gazdasági szempontból − félperifériának szokás nevezni, amely elnevezés a centrumtól való függésre utal. Nemcsak jobban cseng, ha ehelyett határhelyzetet, liminalitást (limen: küszöb) mondunk, hanem jobban hangsúlyozza a cselekvési lehetőséget is. 1945, de még inkább 1949 után a szovjet érdekszférában működő hazai politikai vezetés távolságot kívánt tartani a nyugati blokktól, miközben mégis az európai tér része kívánt maradni. A Nyugat és Kelet közötti konfliktus hazai csúcspontja az 1956-os forradalom megtorlása volt, amely nemzetközi elszigetelődést eredményezett. Ezen többek között az antiimperializmus hangsúlyozásával kívánt enyhíteni a külpolitika, ami jól tükröződött Sík Endre (1958−61) és Péter János (1961−73) Délkelet-Ázsiába, Afrikába és Kubába vezető külügyminiszteri útjaiban. Ez nem csupán a függetlenséget viszonylag frissen megszerző országokba vezető látogatásokat jelentette, hanem párhuzamot is vontak a magyarországi felkelők és a gyarmatosítók között. A mai szemmel talán erős képzelőerőt igénylő társítás az ún. Fehér könyvek lapjain képszerűen is megjelent, ahol egy-egy fényképen egymás után szerepelt a Köztársaság téri, karhatalmisták elleni erőszak a gyarmattartók elnyomásának bemutatásával.

Oldalak a Fehér könyvekként emlegetett Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben című kiadványsorozatból, 1957. (Apor Péter jóvoltából)

Az ötvenes és hatvanas években – folytatta Apor – a hazai döntéshozók a Nyugat−Kelet-kapcsolatokat olyan függő viszonyoknak látták, amelyben a Kelet van alárendelve a Nyugatnak.

Már 1956 előtt felismerték, hogy a magyar gazdaság alapvetően nyitott, a fenntarthatósághoz szükséges a kereskedelmi kapcsolatok bővítése; a Nyugaton elvesztett szálakat a tengerentúlon – Afrikában, Latin-Amerikában, a Távol-Keleten − kívánták pótolni. Felfedezték Kína jelentőségét: a ma már kevéssé ismert Szabó László földrajztudós egyetemi tankönyvében például szerepelt a napjainkban divatos, az óriáskontinens távoli partjait egy egységként értelmező Eurázsia-koncepció, Budapesten kínai kiállítás nyílt, az Operában kínai operát játszottak, és így tovább. A kínai−magyar diplomáciai kapcsolatot nagyra értékelték a hazai döntéshozók, amit az is mutat, hogy a Szovjetunió és Kína szakítása után nehezen tudták „elengedni” azt.

Az előadó, Apor Péter. Fotó: GlobTört

Sajátos egyveleget alkottak a kultúrpolitika elemei. Egyik oldalról hangsúlyozták a harmadik világ országaival való hasonlóságokat: így láthatta a jelentéstevő a dél-amerikaiaknak a magyarokkal fennálló életmód- és gasztronómiabeli hasonlóságait 1967-ben. A nemzeti függetlenségi harcok megfeleltethetők a gyarmatosítók elleni harcokkal: volt olyan magyar, aki egyenesen Petőfit fedezte fel a kubai Havanna utcáin. Másrészről viszont a tényleges kapcsolatot az európai fensőbbségtudat szemszögéből értelmezték.

Ez elsőre talán meghökkentő állítás, de a következők fényében jobban érthető. Magyarország szolidaritási segítségnyújtása elsősorban az európai kultúra és modernizáció tapasztalatainak átadását foglalta magában, szakértők kiküldése révén. Némi igazság volt is ebben, hiszen, ahogy hazánkban a II. világháború utáni gyors újjáépítésben az állam erős szerepet vállalt, úgy erre törekedtek a gyarmati státuszból szabaddá váló országok is. Ez a hasonlóság megjelent abban is, hogy a kétoldalú szerződések nyomán megjelenő áruforgalom nem valutában került elszámolásra, hanem barterüzleteket kötöttek.

Apor szerint a kiküldött vízépítő mérnökök, építészek és más szakemberek küldetésüket gyakran kudarcként értelmezték, annak fő okát a helyiek lustaságában, szervezetlenségében, elmaradottságában látva. Másképp mondva, a sikertelenséget az etnikai identitáson keresztül, kolonialista kontextusban magyarázták. Eközben Magyarországon az imperialista esztétika élte reneszánszát: az ötvenes évek elején betiltott vadászkönyveket újra kiadták, nem is akármilyen sikerrel. Széchenyi Zsigmond Afrikai tábortüzek című műve 200 ezer példányban kelt el! A tudományt emellett igyekeztek leválasztani a kolonialista struktúrákról, ezért a nagy magyar Kelet-kutatókról – Xántus Jánosról, Kőrösi Csoma Sándorról − számos intézményt neveztek el, rengeteg kiadványt készítettek, kiállításokat és más rendezvényeket tartottak.

Mindezzel Magyarország európai identitását kívánták erősíteni: olyan ország, amely nincsen gyarmati státuszban, és képes egy nagyszabású humanista, civilizatorikus küldetés végrehajtására. Hozzátehetjük: a mérce így továbbra is Nyugat-Európa maradt, az európaiság bizonyítása pedig gyakorlati jellegű (és viszonylag költséges) volt.

Élénk vita az előadás után. Fotó: GlobTört

A vitában Tomka Béla (SZTE, GlobTört) felvetette, hogy a kiépülő kapcsolatok mögött meghúzódó gazdasági koncepciók erős inkoherenciát mutattak. A harmadik világnak ugyanis legalább háromféle értelmezése létezett, ami nyilvánvalóan nem teljesülhetett egyszerre: kulturális hasonlóság, nyersanyagforrás, vagy a Nyugat pótlása? Utóbbi nyilvánvalóan nem sikerült. Bencsik Péter (SZTE, GlobTört) a kapcsolatok mérhetőségére kérdezett rá, amelyet Apor szerint további, elsősorban gazdasági jellegű kutatásoknak kell tisztáznia.

Az előadó jelezte, hogy az állampárt döntéshozói tisztában voltak a keleti és déli nyitás elsősorban gazdasági jellegű korlátaival, ahogyan ez a tervgazdasági tervezés dokumentumaiban, valamint a kapcsolatok szakaszainak egymásutániságán keresztül is tükröződik. A harmadik világon keresztül a „hagyományos” nyugati – nyugatnémet, angolszász, francia stb. − piacokhoz is kívántak kapcsolódni, ami csak részben sikerült. Habár a szakértők kiküldése veszteséges volt az államnak, ez csak évtizedes késéssel tükröződött vissza, a politikai kapcsolatok építésében ugyanis a pártállam vezetői hosszú távon is érdekeltek maradtak. Előbb a hatékonyság, gazdaságosság, profitabilitás előtérbe kerülő kifejezései jelezték a szándékok változását, majd a hetvenes−nyolcvanas évek pénzügyi válsága jött, végül a rendszerváltozás zárta le ezeket a kapcsolatokat.

Mindezek alapján a „kolonialista antikolonializmus” csak a felszínen jelentette a Nyugattal való szakítást. A tartós határhelyzet, a sokszázados nyugati függés és kulturális hegemónia tapasztalata alapján a keleti és déli nyitás az emancipáció, a nyugat-európai nemzetekkel való egyenértékűség bizonyításának sajátos útja kívánt lenni. Bódy Zsombor (ELTE, GlobTört), habár egyetértett a fő következtetésekkel, a folyamat jellemzésére az emancipáció helyett a gazdasági aspektust hangsúlyozó felzárkózás kifejezését javasolta.

A hazai, országközpontú és -szintű látószögön kívül azonban más értelmezések is léteznek. Ezek közül az egyik az ideológia szerepének értékelése, amelyet Keller Márkus és a jelen sorok szerzője (ELTE, GlobTört) is felvetett. Apor válaszában elismerte, hogy a kiküldött szakértők európai fensőbbségtudata nem eszmei alapokon állt, a szocializmus mint politikai nyelv és gyakorlat azonban lehetővé tette ennek az ambivalens helyzetnek a fenntartását. Miközben az antikolonializmus szavaival azt sugallták: „jobbak vagyunk a gyarmatosítóknál”, „nem nyomjuk el a népeket”, a volt gyarmattartókhoz hasonlóan gondolkodtak és jártak el – annak ellenére, hogy Magyarország érdemben nem vett részt a gyarmatosításban és kártételeiben, viszont annak erőforrásaihoz sem fért hozzá. A viszonyokat hűen tükrözi, hogy a Horthy-kor szakembergárdája – például geográfusok, agronómusok, orvosok − személyükben vagy a tanítványokon keresztül nagyrészt ugyanaz maradt a Kádár-korban is. Bódy Zsombor ezt úgy fogalmazta meg, hogy a szocialista modellt nem, csupán a szaktudást „exportálta” Magyarország.

Vita közben: Bencsik Péter, Keller Márkus és Simonkay Márton. Fotó: GlobTört

Egy másik nézőpont globális léptékű, ahogyan Kalmár Melinda (SZTE, GlobTört) jellemezte: nem magyar, hanem blokkpolitika zajlott. Az 1955. évi bandungi konferencia egy, a két blokkon kívül álló harmadik megszületésének fenyegetését jelentette a Szovjetunió számára. A világforradalom elősegítése helyett így szövetségeseket igyekezett keresni. Ugyanígy tettek a Szovjetunióval tartó országok: habár az európaiak számára nem volt előnyös az Eurázsia-koncepció, mégis kénytelenek voltak csatlakozni hozzá. Mindezt tovább erősítette, hogy a keleti blokk vezetésére törekvő Kína elhidegült a Szovjetuniótól, amely így most már a kínai verseny ellenében is mozgósította szövetségeseit a harmadik világban.

Kínai propagandaplakát, 1969. Felirata: Világ népei egyesüljetek, döntsük meg az amerikai imperializmust, döntsük meg a szovjet revizionizmust, döntsük meg minden ország reakciósait! (http://chineseposters.net, Vámos Péter jóvoltából)

Vámos Péter (BTK TTI, KRE) szerint Kína ráérzett a „kolonialista problémára”, így kikötötte, hogy a kiküldött munkások, szakértők életszínvonala semmiben sem különbözhet a hasonló státuszú helyiekétől. Propagandaplakátjaikon a magas, öltönyös szovjet szakértők néztek le dölyfösen a helyiekre, azok kihasználását sugallva. A segítségnyújtás aszimmetriáját azonban a kínaiak sem tudták meghaladni: afrikai posztereiken a bennszülöttek jóval kisebbek a kínaiaknál. Magyarország pedig a szovjet blokkon belül is versenyhelyzetben volt a többi országgal és vállalataikkal, akárcsak azon kívül, Jugoszláviával és a nyugati cégekkel.

Vámos Péter. Fotó: GlobTört

Egy további értelmezésre ad lehetőséget az egyén szintje, ami fölveti az egyéni, illetve közösségi mozgástér kérdését is.

Bódy Zsombor (ELTE, GlobTört) vizsgálatai alapján az Algériába kiküldött magyar szakértők a fizetésük feléből megéltek, a másik feléből összkomfortos budai lakást tudtak venni – másképp nem is utaztak volna ki. Odakint magyar, illetve nyugat-európai körben mozogtak, alig volt bennük nyitottság a náluk jóval alacsonyabb bérszínvonalon élő helyi társadalom felé. A tipikus „szocialista szakértő” többgenerációs értelmiségi családból érkező középosztálybeli volt, aki gyermekeit a helyi francia vagy angol elitiskolába járatta; az őt körbevevő jelenkori miliő helyett pedig sokkal inkább a múlt, a római kori és még korábbi kultúrák iránt érdeklődött. Tapasztalataik sajátosan magyar horizontra vetültek: egy hazaküldött levélben például azt olvashatjuk, hogy a függetlenné vált Algériában maradt idős franciák olyan rezignáltak, mint Trianon után a felvidéki polgárok.

Fotó: GlobTört

Az előadás és a vita során előkerült szempontok alapján elmondhatjuk: Magyarország és a harmadik világ Kádár-kori kapcsolatainak megítélése széles skálán mozog, a gazdaságilag jelentéktelen pótcselekvéstől (Bencsik Péter kifejezése) a hidegháborús szükségszerűségen át a szovjet blokk alternatív globalizációs kísérletéig.

A vizsgálat léptéke kulcskérdés, amely különféle szempontokat hoz előtérbe. Habár a vita korántsem tekinthető lezártnak, egy tanulságot azonban levonhatunk belőle: a döntéshozók tévesen gondolták, hogy az Európához való tartozásunk összefügg a tárgyalt külkapcsolatokkal. Az államszocialista keleti és déli nyitás sokkal inkább kulturális kuriózumként őrződött meg – ha megmaradt −, mintsem gazdaság- és identitásformáló elemként.

Simonkay Márton

Ezt olvastad?

Írásunkban Gulag-túlélők történeteit mutatjuk be, különösen letartóztatásukat és elhurcolásukat kiemelve. Az elmúlt években 23 Gulag-túlélő családjával készítettünk interjút az ország
Támogasson minket