Győzött a forradalom: hatalmon a kommunisták – Konferencia a szovjet blokk kommunista pártjairól (1956–1968)

A „Kommunista pártok a szovjet blokkban 1956–1968: A desztalinizációtól a gazdasági reformokig” (Communist Parties in the Soviet Bloc in 1956–1968: From destalinization to economic reforms) című, Pozsonyban megrendezett szeptemberi konferencia harmadik volt azon szimpóziumok sorában, amelyeket az Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózatának tagintézményei a kommunista uralom alá került Európa történetének jobb megismerésére szerveztek. A sorozat első eseménye a 2018-as varsói konferencia volt és a Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete (Instytut Pamięci Narodowej, röviden IPN) szervezésében az 1945-öt követő kommunista hatalomátvételt tárgyalta. Az ezt következő, immár Budapesten, 2019 októberében megtartott konferenciát a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) szervezte. Az előadások az 1948–1956 közötti időszakra, a kelet-európai sztálinizmusok megvalósulására fókuszáltak. A harmadik, idei konferencia házigazdája, a Szlovák Nemzeti Emlékezet Intézete (Ústav pamäti národa, röviden UPN) előzetes terveihez képest módosításokra kényszerült, mivel az eredetileg 2020 novemberére tervezett rendezvény személyes megtartását a koronavírus-járvány megakadályozta. A vezetőség a halasztás mellett döntött, így a kétnapos konferenciára közel egy évvel később, 2021. szeptember 29-én és 30-án kerülhetett sor a pozsonyi Pálffy-palotában, főként jelenlévő előadókkal, illetve néhány online résztevevővel.

kommunista

Az albán, bolgár, cseh, lengyel, magyar és szlovák kutatók részvételével zajló nemzetközi, angol nyelvű konferencia időhatárát, az 1956-os és 1968-as évet két meghatározó esemény jelölte ki: a magyar forradalom, valamint Csehszlovákia szovjet megszállása. Az előadások rövid, kivonatos ismertetését nem az elhangzás sorrendjében, hanem két kérdés köré szervezve ismertetem, egyúttal kiemelve az előadások lehetséges közös pontjait is. Egyrészt megemlíthető annak a problematikája, hogy milyen folyamatosságok figyelhetők meg, illetve milyen változások történtek az 1956-ot megelőző időszakkal összevetve? Másrészt – és a szervezők ennek adtak elsőbbséget – felmerül a kérdés, hogy a rendszer politikai, gazdasági vagy társadalmi értelemben megreformálható-e?

A politikai vezetésben történő változásokat több előadás is tárgyalta, különösen abból a szempontból, hogy az 1956-os magyarországi forradalom milyen tanulságokat fogalmazott meg a pártvezetők számára.

Marta Paszek (Rzeszów-i Egyetem) Az igazságszolgáltatás desztalinizációja Lengyelországban 1955/1956-ban című előadása a jog és politikai hatalom összefüggéseivel foglalkozott. 1944-től már kimutatható, hogy a jogrendszert a kommunisták politikai ellenfeleikkel való leszámolásra használták fel, a terror egyik eszközévé tették. Különösen jogsértő volt a Hadbíróság működése, amelyet 1946-ban jogi alap nélkül hoztak létre, és amely 1955-ös feloszlatásáig több mint 3 000 halálos ítéletet hozott, 70%-ban civilek ellen; úgy, hogy a hangsúly nem is az adott bűncselekményen, hanem a bűncselekmény esetleges elkövetésének esélyén volt (potenciális ellenségek). 1956-ban bizottságok alakultak az úgynevezett „jogsértések” kivizsgálására. A vizsgálatok regisztrálták a törvényen kívüliséget, illetve feltárták a büntetések drasztikusságát, az ügyek elkülönítésének mesterségességét, valamint a bizonyítékok mellőzésének gyakorlatát. Felelősöket is megneveztek, így például az ismert kommunistát, Feliks Aspist, aki párttagságát és bírói tisztségét egyszerre tartotta fenn.

Miként a bírók és bíróságok szerepe korábban a sztálinista rendszer törvényességének legitimációja volt, ez a vizsgálat sem jutott el a rendszer felülbírálatáig, nem is azzal a céllal készült. Egy bírót sem marasztaltak el jogilag, sőt kimondták, hogy nem jártak el rosszhiszeműen. A hatalom részéről nem látható komoly szándék a törvénytelenség megszüntetésére, felülvizsgálatára; legfeljebb egyéneket marasztaltak el. Volt, akiket úgy mozdítottak el a helyükről, hogy előléptették őket: ez történt Roman Kryże vagy Alfred Janowski esetében. A tárgyalások zártak voltak és a vizsgálatok eredményei csak egy szűk kör számára váltak megismerhetővé. Még őket is meglepte azonban a törvénytelenségeknek a volumene, és féltek az esetleges társadalmi reakcióktól. Joggal: az első nyílt perújrafelvételt, 1957 februárját követően több mint 2 000 folyamodvány érkezett, amiből 1 040-et végül nyílt tárgyalások során jóvá is hagytak. Kimutatható, hogy a bírókra kifejtett politikai nyomás 1956 októbere után már nem volt akkora méretű, mint az azt megelőző években.

Hasonló mintázatokat tárt fel magyar viszonylatokban Szilágyi Gábor (Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest) Kétértelmű desztalinizáció Magyarországon 1962-ben című előadása. Kádár János az 1959-es pártkongresszuson kijelentette, hogy megtörtént a desztalinizáció, visszatértek a leninista alapelvekhez. Két év múlva azonban a szovjetek hasonló programot hirdettek meg, így Magyarországon újra kellett indítani az elvben egyszer már levezényelt desztalinizációt.

A lengyelekhez hasonlóan itt is zárt bizottsági munkák foglalkoztak a sztálinizmus áldozatainak ügyeivel. Az áldozat kategóriába jellemzően a baloldaliak (szociáldemokraták, kommunisták) kerülhettek be, továbbá csak azok, akik ellen bírósági eljárás zajlott. (Az internáltak ügye tehát kimaradt.) Az 1961 decemberében meginduló munkálatok dokumentációja hiányos, mindenesetre látszik, hogy valódi számonkérésre nem volt szándék; legfeljebb párton belüli elmarasztalást helyeztek kilátásba. A helyzetnek külön pikantériát kölcsönzött Kádár János személye, aki 1948 és 1950 között belügyminiszterként működött közre a magyarországi sztálinizmus működtetésében. Kádárt ugyanakkor nem érdekelte különösebb Rákosi Mátyás számonkérése sem.

A vizsgálatok eredményeként 1962 augusztusában csak néhány kádert menesztettek, akik a párt sztálinista frakciójához tartoztak. Az elmarasztalás során Gerő Ernőt, Farkas Mihályt, Péter Gábort és Rákosi Mátyást nevezték meg: a konkrétan megnevezett személyek eltérítették a figyelmet a rendszerszintű jelenségekről. Az egyetlen akkor aktív politikus, Kiss Károly (1903–1983) is inkább saját döntésének köszönhette, hogy végül lemondásra kényszerült. A politikus visszautasította, hogy önkritikát gyakoroljon, ezzel nehéz helyzetbe hozta magát és végzetesen elszigetelődött. Marosán György (1908–1992) is ekkor mondott le, ennek okai azonban máig nem egyértelműek. Az 1963-ban meghirdetett általános amnesztia kiterjedt a korábbi sztálinistákra is. Ironikus, hogy 1963-ban Fehér Lajos ugyanazokkal a szófordulatokkal utalta a sztálinizmust a múlt relikviái közé, mint tette ezt Kádár 1959-ben.

A személyi változásokra koncentrált Paweł Sasanka (Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete, Varsó), aki előadásában Stefan Staszewskiról (1906–1989), a Lengyel Egyesült Munkáspárt varsói bizottságának vezetőjéről beszélt, valamint Klejd Këlliçi (Tiranai Egyetem) és Przemyszław Gasztold (Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete, Varsó), akik Kazimierz Mijal (1910–2010) életéről adtak elő.

A két politikusban közös, hogy mindketten keményvonalas sztálinistaként kezdték politikai pályafutásukat, azonban, míg Staszewski 1956-ban a változások szószólója lett – igaz, nem átgondolt program mentén, hanem ötletszerűen támogatva a revizionizmust –, addig Mijal végig kitartott sztálinista meggyőződései mellett, utolsó, 2009-ben adott interjújában is kommunistaként határozva meg önmagát.

kommunista

Mijal személyes sérelemként élte meg a lengyel kollektivizálás felfüggesztését, és bár a párton belül Władysław Gomułka (1905–1982) legfőbb kritikusának számított, érdemi szovjet támogatást nem tudott magának szerezni. Csalódottságának hangot adva 1963-ban úgy nyilatkozott, hogy Lengyelország már nem kommunista ország, ezért 1965-ben Lengyelország Kommunista Pártja néven illegális pártot szervezett. A rendszer fonákságát mutatja, hogy Kínát dicsérő deklarációjának terjesztéséért börtönbüntetést szabtak ki rá, őt magát mint szerzőt azonban nem büntették meg. 1966-ban Tiranába menekült.

Szökése viszonylag egyszerű történet: albán diplomaták hamis útlevéllel vitték ki Lengyelországból. Albániában nagy örömmel fogadták, a hetvenes években valóságos kultusz övezte; ha külföldi kommunistát kellett megnevezni, az albánok előbb említették őt, mint Brezsnyevet. Az albán államhatalom is sokat tett népszerűsítéséért: rádióban szerepelt, a média mutatta, amint fizikai munkát végez. Tanácsadóként működött közre Enver Hodzsa (1908–1985) könyveinek fordításában. A kultusz azonban erős kontrollal is járt: egyre inkább aranyketrecként élte meg helyzetét. 1978-ban Kínába ment és itt telepedett le, mert ezt tartotta az egyedüli országnak, amely tovább viheti a világforradalom ügyét.

kommunista
A Kazimierz Mijal (1910–2010) életéről és szerepéről szóló előadás a konferencia első napján

Mijal személyes sorsa jól illusztrálja nemcsak az alapvetően zárt Albánia diplomácián kívüli tevékenységét, de rávilágíthat az ideológiai ellentmondásokra is.

Egyelőre nem tisztázott, hogy Mijal a lengyel maoizmus vagy az albán neosztálinizmus hívévé vált-e? Mi volt Albánia pontos szerepe, tekinthetjük-e Kína előretolt bástyájának? Remélhetőleg erre is választ kapunk, amikor a kutatók tervei szerint elkészül az albán–lengyel kapcsolatok monográfiája, különös tekintettel a kínai-szovjet szakításra, illetve az albán hálózatok tevékenységére más kommunista országokban.[1]

kommunista
Kazimierz Mijal (forrás: commons.wikimedia.org)

Michał Przeperski (Lengyel Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete) a politikai vezetés világától eltávolodva, de attól el nem szakadva a kulturális teret mutatta be Dogmatizmus a sajtó ellen? Lengyel újságírás 1956 októbere után című előadásában. A lengyel történettudományi intézet munkatársa az újságírás helyzetével foglalkozott az 1956 és 1980 közötti időszakban. 1956 előtt központi pártirányítás érvényesült a propaganda erős jelenlétével és a szovjet minta követésével, jellemzően olyan főszerkesztőkkel, akik 1949 és 1954 között foglalták el pozíciójukat. A centralizáció mértékét jelzi, hogy ebben az időszakban az újságírók több mint 60%-a Varsóban dolgozott.

Ez a helyzet 1956-ban drámaian megváltozott: a közvélemény megismerése érdekében nyitottak a vidék felé, az újságírók ágenciája növekedett. Mozgásterüket növelte társadalmi támogatottságuk és népszerűségük, valamint a központi bizottságon belül 1956 novemberében megvalósuló személycserék. A vita ennek az időszaknak divatos hívószava. A magyar forradalom leverését követően ismét erősebbé vált az ellenőrzés, de a vidéki pártközpontokkal való erős kapcsolat a továbbiakban is megmaradt.

1957 októberében a varsói zavargások után kiadókat zárattak be, és csak a következő év novemberétől indult meg egyfajta „szelektív liberalizáció”. Ez a folyamat lényegében 1968-ig meghatározta a lengyelországi újságírás lehetőségeit.

Az előadó három életúton keresztül illusztrálta az újságírók lehetőségeit. Henryk Korotynski (1913) 1956 előtt vezető alakja volt a lengyel sajtónak, 1956 azonban a bukást jelentette számára. A következő években, bár lassan haladva, de vissza tudott térni a kulturális életbe. Roman Zimand (1926) egyszerre volt fő sztálinista és 1956 aktív résztvevője; később az egyik legfontosabb szerzője lett a demokratikus ellenzéknek. Végül megemlíthető Walery Namiotekiewicz (1931), aki Gomułka titkáraként erős politikai befolyással rendelkezett az egész időszakban. A korszak hosszútávú hatásai közül az előadó a professzionalizációt, a pragmatizmust és a relatív szabadságot emelte ki; utóbbi az egyik legfontosabb eleme a poszttotalitárius uralmi módnak, a Magyarországon is ismert „aki nincs ellenünk, velünk van” felfogásnak.

Kutatói érdeklődésemhez legközelebb azok az előadások álltak, amelyek a társadalmi tapasztalatokról számoltak be. Magam az utolsó kollektivizálási kampány svédországi recepciójával foglalkoztam „A régi iskola kommunistái”? A magyar mezőgazdaság kollektivizálásának korabeli megítélése a svéd sajtóban (1959–1961) című előadásomban. Az 1956-ot követő téeszesítés brutalitását a rendszer különböző tabusítási folyamatok révén hallgattatta el, és a napvilágra került ügyeket egyedi túlkapásokként ábrázolta.

A svéd cikkek feltárták, hogy részben az emigráns írók (Vámos Imre, Hámori László), részben a jugoszláv beszámolók alapján, illetve a magyar propagandacikkek dekonstruálása révén a közvélemény konkrét esetek megismerésével értesülhetett az erőszakról. Így a svédországi olvasók, ha töredékesen is, de értesülhettek a kollektivizálás mindennapi tapasztalatairól.

Wojciech Paduchowski (Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete, Varsó) kutatásának középpontjában Nowa Huta állt; az első szocialista város Lengyelországban, amely a magyar Sztálinvároshoz hasonlóan a sztálinista iparosítás egyfajta laboratóriumául szolgált. A példakép természetesen Magnyitogorszk volt. Lakossága főleg a szegény, rurális régiókból való beáramlás következtében duzzadt fel, de telepítettek ide világháborús katonákat is. Az előadó mikrotörténeti nézőpontból tárta fel a történeti valóság és a propaganda ellentmondásait, valamint azt a folyton megbicsakló törekvést, hogy helyi szinten megreformáljanak egy olyan rendszert, ami végső soron megreformálhatatlan.[2]

Hasonló konklúziókra jutott egy másik előadás is Łódź példáján és az itt élő értelmiség nézőpontján keresztül. A lengyel iparvárosba főleg műszaki értelmiségiek költöztek a második világháború után, szemléletüket erős baloldaliság jellemezte. Piotr Budzyński (Łódźi Egyetem) rendkívül tanulságos esetbemutatásából megtudhattuk, hogy 1956 októberében a szovjet tankok keresztülvonulása félelmet keltett, a rossz informáltság miatt találgatások keltek szárnyra. Amikor kiderült a szovjetek célja, az egyetemista fiatalok gyűlést szerveztek, ahol antikommunista nézeteket hangoztattak; meg akartak például emlékezni arról, hogy mi történt Katynban, sőt az orosz tankok kivonását követelték. Az ügyben még kiáltványt is készítettek, amit el akartak juttatni Gomułkához, ám végül még a dokumentum kinyomtatása is meghiúsult. Mozgalmuk végső soron azonban nem kívánta megszüntetni a kommunizmust, mivel annak reformjában hittek.

kommunista
Władysław Gomułka lengyel kommunista vezető 1956. október 24-i varsói beszéde (forrás: commons.wikimedia.org)

A reformok elvetélésének tapasztalattörténeti elemzését adta Jakub Šlouf (Totalitárius Rendszerek Tanulmányozásának Intézete, Prága). Az 1968–1969-es évek csehszlovák iparára fókuszáló előadásának témája a demokratikusan megválasztott csehszlovák munkástanácsok voltak. A tanácsok minden alkalmazott érdekét hivatottak voltak képviselni, amelyekben megjelentek a piaci elemek is (lásd például teljesítménybérezés). Mindezen jellemzők ellenére sem értelmezhetők ezek a folyamatok egyfajta emancipáció eredményeként; sokkal inkább egy nagyobb, felülről indított, jugoszláv és lengyel minták alapján megszervezett „reform” részeként érdemes felfogni a jelenséget.

A munkástanácsok tagjai általában munkás származásúak voltak ugyan, de már egyetemi (műszaki, közgazdasági) végzettséggel rendelkeztek, ami jelzője a szocialista ideál megváltozásának. A hatvanas években már nem a munkás, hanem a szakértő a példakép. Ezt mutatja az is, hogy a választások során 70%-ban ezeket a technokrata értelmiségieket választották meg – sok esetben pártonkívülieket. Adaptálódási folyamatok indultak meg; komoly kihívást jelentett a demokratikus választás rendszerének beépítése a párt egyeduralmát hirdető kommunizmusba. 1968-ban a szovjet bevonulással ez a kísérlet összeomlott. Igaz, az intézményrendszer szintjén a tanácsok tovább működtek, a politikai életre gyakorolt befolyásuk viszont radikálisan lecsökkent. A felszámolódás egyértelmű jele, hogy 1969-től a nagyobb gyárakban (például Škoda) már kinevezés útján rekrutálódott a munkástanács tagsága. Ez a bukástörténet életközeli példákat hozott kommunizmus és reform összeegyeztethetetlenségére.

Miként képzelték el mégis a kommunizmus jövőjét? A jövő esetleges forgatókönyveire több előadás is reflektált. Rafał Łatka (Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete, Varsó) a katolikus és a szocialista Lengyelország vízióit vetette össze.

Az előbbire azért nyílt tér, mert 1956-ben a kommunista államhatalom meggyengülésével nagyobb lett az egyházi mozgástér, amit a társadalmi támogatás következtében a katolikus egyház meg tudott tartani. Stefan Wyszyński (1901–1981) hatékonyan képviselte a „lelkek kormányzásának” ügyét és nem kis részben személyének köszönhető, hogy kelet-európai összevetésben a lengyel katolikus egyház viszonylag jó pozíciót foglalhatott el. Az egyházat ellenségként kezelő kommunista államhatalom alulmaradt a küzdelemben, Gomułka kísérletei a társadalom szekularizációjára nem bizonyultak sikeresnek.

Stefan Wyszyński bíboros 1961-ben (forrás: commons.wikimedia.org)

A kommunista keretrendszeren belüli víziókat tárgyalta Miroslav Londák (Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete) Csehszlovákia gazdasági válsága az 1960-as évek elején és a Csehszlovák Kommunista Párt kísérletei annak megoldására című előadása.

Az útkeresést gazdasági nehézségek motiválták: 1963-ban jelent meg az első írás, amely egyszerre fogalmazott meg kritikát Antonín Novotný (1904–1975) személyével kapcsolatban, valamint mondta ki, hogy a gazdasági krízis nem oldható meg pusztán adminisztratív eszközökkel. 1965-ben olyan reformokkal kísérleteztek, amelyek a gazdaság függetlenítését irányozták elő. Itt is felmerültek a teljesítménybérezés kérdései, újratervezték az exporttevékenységet.

kommunista
Antonín Novotný 1968-ban, aki 1953 és 1968 között Csehszlovákia Kommunista Pártjának első titkára volt (forrás: commons.wikimedia.org)

A Csehszlovákián belüli kölcsönhatások kapcsán megemlíthető, hogy Londák értékelésében az ekkor megkezdett folyamatok voltaképp hátrányosan érintették a szlovákokat: a csehszlovák reformtervek jellemzően a nagy gyáraknak kedveztek. A politikai döntéshozók 1967-ben ismerték fel, hogy a reform logikus folytatása a politikai rendszerváltás, ezért a reform leállítása mellett döntöttek. A dubčeki vízióban kompetitív csehszlovák gazdaság szerepelt, ezt azonban már korán elutasította Moszkva.

1968-ban a szovjet csapatok bevonulása végleg véget vetett a reformfolyamatoknak; igaz, azok véghezvitele a kommunizmuson belül csak a kommunizmus feladásával lett volna elképzelhető, tehát a végső vízió kivitelezhetetlennek bizonyult.

Így látta ezt Gomułka is: Mirosław Szumiło (Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete, Varsó – Maria Curie-Skłodowska Egyetem, Lublin) elemzése rámutatott arra, hogy Alexander Dubček (1921–1992) támogatása lengyel részről inkább az alsóbb pártvezetésnél volt kimutatható, ahol nagyobb volt a csehszlovákok iránti szimpátia, miközben Gomułka már a kezdeti időktől fogva szovjet beavatkozást sürgetett.[3]

Összességében elmondható, hogy a különböző forrásbázisokon és módszerekkel, különböző országokban végzett kutatások jelentős folyamatosságot mutattak ki az 1956-ot megelőző és az azt követő időszakban; illetve, hogy több konfliktus világította meg a kommunizmus megreformálhatatlanságát. A témák részletei iránt érdeklődők a közeljövőben remélhetőleg az előadások tanulmánnyá formált változataival is találkozhatnak.

Csikós Gábor
(NEB – MTA BTK „Lendület” Tíz Generáció Kutatócsoport)

[1] A témában idézhetők a legfrissebb magyar kutatások is, például: Kis József: Sztálinisták, maoisták az 1960-as években Borsodban. In: Horváth Gergely Krisztián–Csikós Gábor (szerk.): Az árnyékos oldalon. Vidéki Magyarország a rövid hatvanas években. Nemzeti Emlékezet Bizottsága – Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2020.

[2] Összevetésre érdemes a hasonló tematikát magyar viszonylatban körüljáró kutatással, lásd: Galambos István: Adalékok az 1956-os forradalom és szabadságharc várpalotai eseményeihez. 1. kötet. Krúdy Gyula Városi Könyvtár – Thury-vár Nonprofit Kft., Várpalota, 2016.

[3] Érdemes egy rövid kitérőt tenni a terminológia kapcsán, amely élénk érdeklődést váltott ki a szlovák többségű hallgatóságból. Londák felhívta a figyelmet, hogy a prágai tavasz vagy Dubček tavasza helyett pontosabb volna a csehszlovák tavasz terminus, mert ez beemelné a diskurzusba a szlovák megéléseket is.

A 2021. szeptember 29–30-án, Pozsonyban megrendezett Communist Parties in the Soviet Bloc in 1956–1968: From destalinization to economic reforms („Kommunista pártok a szovjet blokkban 1956–1968: A desztalinizációtól a gazdasági reformokig”) című nemzetközi konferencia teljes programja itt érhető el.

Ezt olvastad?

Október 23-án, szombaton lesz az 1956-os forradalom és szabadságharc 65. évfordulója. Mivel nemzeti ünnepről van szó, az állami múzeumok ingyenesen