„Mert akármit mondanak is, kívülről, főképp a Duna felől, az új országháza csodaszép épület” – az Országház fogadtatása

Az 1880-as évek első felében az Országház létesítésének gondolata, illetve a tervpályázat és a kiválasztott terv a közérdeklődés középpontjában állt. Utóbb az elkészült épület került a dicséretek és bírálatok kereszttüzébe. Mindez természetesen nem pusztán építészetről és művészetről, hanem politikáról és ideológiáról is szólt.

Sisa József az Újkor.hu felületén korábban is foglalalkozott az Országház építésével és annak fogadtatásával:

Ferenc József és az Országház – egy szabálytalan kapcsolat

Az Országház és Ferenc József – egy szabálytalan kapcsolat másik oldala

„Egy díszes, emlékszerű parlamentháznak felállítása csak akkor jöhetne kérdésbe, ha az önálló államiság kivívva lenne” – vita az Országház tervezése körül

Az épület fogadtatása az országgyűlésben

1902-ben az Országházat használatba vették. Azonban ez már nem a millennium diadalmas hangulata volt, amikor az épületet mint az állameszme megtestesítőjét ünnepelték. A szóban forgó éveket feszültebb politikai légkör jellemezte, ami épp a törvényhozás épülete megítélésének nem kedvezett. A használatbavétel során a gyakorlatban tapasztalhatták meg, milyen az épület. Művészi értékét is már egy újabb kor szemüvegén keresztül nézték.

Erős kritika fogalmazódott meg a Képviselőházban – még a régi, ideiglenesben –, amikor az Országház folyó finanszírozásának ügye 1902. február 28-án, illetve március 1-jén napirendre került. Addigra a képviselők többsége már látta az új, de még használatba nem vett épületet. A vezérszónok Bartha Lajos, a mindenkori kormánypolitikát élesen támadó, a publicisztikával is próbálkozó képviselő volt. A felszólalás jelentős része az épület belső kialakításával foglalkozott. A képviselő kifogást emelt az ülésterem szűkössége és a padok kényszeredett elhelyezése ellen. Véleménye szerint az épületben jelentéktelen festők készítettek vitatható színvonalú falképeket. Különösen Kriesch Aladár újszerű falképeit bírálta, és igyekezett nevetségessé tenni azokat. Az étteremben látható Bölényvadászatról kijelentette:

„De hát ott mindenféle egzotikus és nem egzotikus nyugati és keleti alakok vannak, de egyetlenegy magyar alak sincs, és a legfeltűnőbb alak egy indigókék színre festett lovon ül. És az a szerencsétlen ló halad valami csodálatos homály felé. Nézem, nézem, nézem, és akkor veszem észre, hogy az egy szecessziós erdő.”  

Rakovszky István személyesre vette a dolgot. Ő a Végrehajtó Bizottság „dús fizetést” húzó egykori elnökét tette felelőssé azért, hogy „az ország pénzéből 34 milliót elkótyavetyéltek”. Itt felzúgott a képviselők egy részének kórusa: „Tisza Lajos! A Tiszáék! A Tisza-família”, ami jelzi, hogy a politikai érzelmek is felkorbácsolódtak. De a képviselő az állítólagos pazarlás miatt az „építőmestert” is felelőssé tette, hozzátéve, hogy „nem lehet eléggé ostorozni az önök rendszerét, amely csak arra néz, hogy a protekciós emberek meggazdagodjanak!’

Széll Kálmán miniszterelnök a reagálásában rámutatott, hogy semmiféle adat nem mutat hűtlen kezelésre, és hogy a számoknál az építésre elfogadott mintegy tízmillió forintnyi – vagyis húszmillió koronányi – összegből kell kiindulni, nem pedig háromból vagy hétből, ahogy több képviselő tette. Megemlítette, hogy a költségek például abból fakadtak, hogy „úgyszólván a Dunától kellett elhódítani a területet”. Rámutatott, hogy az évek során a mindenkori miniszterelnök évenként tett jelentést az országgyűlésnek az építkezés állásáról, és azt minden esetben elfogadták.

Szederkényi Nándor, akinek a parlamenti csoportjához Bartha is tartozott, kijelentette, hogy az Országház „épült azért, mert épülnie kellett a Tisza-korszakban is egy ilyen monumentális épületnek, amelyre a korszak a maga bélyegét örök időkre rásütötte”. Indítványozta, hogy alakítsanak bizottságot az egész építkezés átvizsgálására. Javasolta egyúttal, hogy az üléstermet alakítsák át a valós igényeknek megfelelően.

Gróf Tisza István országgyűlési képviselő – az Országház építését megindító Tisza Kálmán miniszterelnök fia, aki 1903-ban majd maga is a miniszterelnöki hivatalba lép – a határozati javaslatot elutasította. Rámutatott, hogy a millenniumi ünnepségek alkalmával

„a magyar népnek százezrei bejárták ezeket a termeket, megnézték azt az épületet és azzal az öntudattal távoztak onnan el, hogy: itt a magyar nemzet a maga alkotmányos életének, a maga alkotmányos intézményeinek egy évszázadokra szóló impozáns műemléket állít”.

Kikérte magának, hogy a Végrehajtó Bizottság évekkel korábban elhunyt elnökéről, Tisza Lajosról – nagybátyjáról – igaztalan vádak hangozzanak el: ő az Országház építése körüli munkálkodásáért „semmiféle fizetést és javadalmazást nem húzott; elvállalta és teljesítette ezen munkát legjobb meggyőződése szerint odaadó, fáradságot nem ismerő áldozatkészséggel”. Rakovszky az általa vélt visszaélésekkel kapcsolatban pontosított:

„De én nem is gondoltam gróf Tisza Lajosra, hanem Steindl műegyetemi tanárra”.

Pichler Győző képviselő védelmébe vette a festőket és parlamenti képeiket. Lotz, Dudits, Spányi és a többiek véleménye szerint neves művészek, és a megbízások többségét pályázati eljárás nyomán adták ki. A Bartha által kritizált képek alkotójáról, Kriesch Aladárról megjegyezte, hogy Lotz-díjban részesült. Kammerer Ernő az Országház épületét méltatta, felidézve II. Vilmos császár látogatását:

„A német állam azóta épített nagy parlamenti palotát. És amikor idejött az éles eszű és határozott meggyőződésű koronás vendég, vajon melyik parlamenti palotának adott elsőbbséget? Nem titok, hiszen egész Európában beszéltek akkor erről.” Hozzátette, hogy lehet, ma másként terveznék meg az épületet, de „művészi viszonyaink ezen 20–25 év alatt óriási mértékben fejlődtek”.

A vita végén a ház az Országház építésének folytatására kért 1 700 000 koronát megszavazta. Szederkényi Nándor határozati javaslatát, amelyben az Országház építésének kivizsgálásra parlamenti bizottság felállítását kérte, név szerinti szavazással utasította el.

Az Országház ügye ezzel a képviselőházban nem zárult le. Az 1902. március 12-i ülésen Pap Zoltán interpellációt nyújtott be Széll Kálmán miniszterelnöknek. Ebben csokorba foglalta a kifogásokat, részben a korábbiakat tovább fejtve, részben újakkal kiegészítve. Az utóbbiak közé tartozott a kerámia szobrok kérdése, melyeket különösen hevesen támadott:  

„Bartha Miklós igen t. képviselőtársam a legbotrányosabb dolgot elfelejtette itt felemlíteni, értem ez alatt az előcsarnokban, a lépcsőházban, a társalgóteremben éktelenkedő és a papagáj színeitől kacérkodó apró, szobroknak nevezett figurákat. Ezeknek semmi helyük ott.”

Interpellációja végén általános kérdéseként Pap Zoltán meglehetősen durván fogalmaz:

„Van-e tudomása a miniszterelnök úrnak arról, hogy a készülő új országháza úgy célszerűségi, mint építőművészeti szempontból kontármunka?”

Az interpellációra Széll Kálmán a képviselőház 1902. június 11-i ülésén adott választ. Először is határozottan visszautasította Pap Zoltán általános minősítését. Az egyes kifogások közül azonban többnek a jogosságát elismerte, de utólagos átalakításra nincs mód, mert ahhoz az egész épület szerkezetében megbontandó lenne. A szobrokkal kapcsolatban kifejti: „Ezeket egy ifjú szobrászgárda alkotta és köztük igen csinos és jó szobrok vannak: talán lehetett volna bronzozni valamennyit; pici szobrok, nem is volt más céljuk.” A festményekről elhangzott kritika a nézete szerint nem állja meg a helyét. A miniszterelnöki választ, mely alkalomból az interpelláló képviselő nem volt jelen, a képviselőház elfogadta.

A képviselők az Országházat ténylegesen az itt lebonyolított első ülésen, 1902. október 8-án. vették használatba. Sokan némileg idegenkedve szemlélték a hatalmas épületet, a díszes termeket. Az első ülésen szerzett benyomásait Mikszáth Kálmán országgyűlési képviselő, a kor jeles írója azon frissiben rögzítette:

„Hát csodák csodája, csakugyan ott van az országgyűlés; szakasztott azok az emberek, akiket júniusban a Sándor-utcai házban hagytunk. Csakhogy micsoda cifraság! Milyen fény, mennyi aranyozás a falakon! A szem nem tudja, hova nézzen. A terem a nap eseménye. Mindenki erről beszél; szép, nem szép. Pro és kontra. A többség nem találja szépnek, csak pazarnak. Túlhajtott pompája hideg, sőt ellenszenves. Kápráztató, az igaz, de egyszersmind rikító. (Hej, milyen barátságos ehhez képest az öreg fészek!)”

Az épület fogadtatása a közvéleményben

Az országgyűlésen elhangzottak visszhangot váltottak ki mind a szélesebb nyilvánosságban, mind egyes érintetteknél. A legerőteljesebben Tisza István reagált: nagybátyja becsületének megsértéséért párbajra hívta ki Szederkényi Nándort. Steindl Imre meggyanúsítása ellen a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet tagjai tiltakoztak. A falképeket becsmérlő Bartha Miklóssal szemben Lyka Károly, a kor egyik legérzékenyebb és legkulturáltabb műkritikusa védte meg a művészeket, kimondva, hogy Bartha „teljesen járatlan a kritika dolgában” és „drasztikus tévedéseket” fogalmazott meg. Nem sokra rá, az egymásnak ellentmondó véleményektől felajzva – Dudits, Lotz és Vajda invitálására –, több ezer érdeklődő nézhette meg a falképeket, és győződhetett meg azok művészi értékéről.

Ahogy az Országház a végső befejezéséhez közeledett, az értékelések is megszaporodtak. A fókuszban már nem a stílusválasztás állt, nem az, vajon a (neo)gótika vagy a (neo)reneszánsz illőbb-e egy országházhoz. A századforduló körül, Lechner Ödön és más újító szellemű építészek fellépését követően nagyot változott a világ, alapvető ízlésváltás zajlott le. Ekkor már maga a történeti építési forma, a historizmus, annak elvi és formai megnyilatkozása kérdőjeleződött meg. Jól ismert jelenség, hogy nincs visszatetszőbb és nevetségesebb a tegnap művészeténél. Az Országház terveinek elfogadásától használatbavételéig tizennyolc igen mozgalmas esztendő telt el: ami megfelelő, sőt modern volt 1884-ben, az sokak számára már menthetetlenül elavultnak tűnt 1902-ben. Komor Marcell, az új személetet képviselő fiatal építész félreérthetetlen megállapítást tett:

„Szabad, sőt kell konzervatívnak lenni, amikor műemlékeink restaurálásáról vagy utánzásáról van szó, de vétek a maradiság, amikor egy, a szó legteljesebb értelmében vett modern célú és rendeltetésű objektumot kell megteremteni. A jelen kort nem jellemezhetjük a letűnt kor formáival.”

Mindez tükröződött az Országház vegyes fogadtatásában is. A legérzékenyebb és legsokrétűbb kritikát Ignotus (Veigelsberg) Hugó fogalmazta meg és adta közre A Hét című irodalmi folyóiratban. A progresszív polgári gondolkodó, a Nyugat későbbi szerkesztője függetlenítette magát az egyoldalú modernizmustól, mint ahogy a historizmus már elavultnak számító szemléletétől is. Csak magát az épületet nézte, és ennek fényében vetette papírra az architektúra lényegében mai napig helytálló méltatását:

„Mert akármit mondanak is, kívülről, főképp a Duna felől, az új országháza csodaszép épület, melynek a részletei elhibázottságáról s vakmerő stíltelenségéről ugyancsak akármit mondanak, a hatalmas épülettest egybefolyó egységében a részletek elmerülnek, a stílus tisztaságára pedig fütyül a független ízlés, ha e tisztaság a konstrukció kedvéért történik meg s a külső formában a belső célszerűség fejeződik ki. Mondom, ez a hatalmas épület éppen a tagoltságával veszteget meg, az ember úgy látja, hogy egyik roppant szárny a képviselőké, a másik roppant szárny a főrendeké, s a kettőt, mint a kerek korona foglalja egységbe a merész eredetiségű s vakmerőségében sikerült kupola.”

Az épület belsejével azonban – több kortársához hasonlóan – nem volt elégedett, és ennek hangot is adott. Éles szemű és éles hangnemű írásának folytatásában vegyülnek az erőteljes kritikai elemek a dicsérettel és a találó megállapításokkal:

„Mindezen érzéseknek vége, amely szempillantásban a lábadat az épületbe teszed; a tervtelenség, a fejvesztettség nyomása nehezedik a melledre, mentűl jobban belekeveredel a labirintusba, annál inkább. Hogy és mint lehetséges, hogy ugyanaz a Steindl Imre, ki ennek a parlamentnek dunai homlokzatát s gyönyörű kupoláját kieszelte, belekeveredhetett abba a példátlan, a más szavára el sem hihető, puszta leírásra elképzelhetetlen barbárságba, amit e parlament belső ornamentikája képvisel? Az ízléstelenség e gigászi voltához képest csekélység minden egyéb kifogás az új Ház impraktikus volta s költséges építése ellen. A kupolacsarnokot megalkotni, annak megadni mindenfelől a lépcsőházi s folyosói perspektívát: e célnak Steindl mester szuverénül odadobta az alsóházat, a felsőházat s a delegációt, aminthogy meg kell adni, hogy bár maga a tulajdonképpen kupolacsarnok nem elég grandiózus, az egész folyosó és lépcsőrendszer, melyet bekoronáz, impozáns és megragadó. Ha az új Ház külsejéről azt lehet mondani, hogy az egész grandiozitásában elvesznek a részletek hibái, a belsejében meg, sajnos, az egésznek a horribilis barbársága feledteti, mennyi finom művészet húzódik meg egy-egy részletben. Pedig az iparművészetnek mintája egy-egy villamos kandeláberben, vagy kiállításokról emlékezetünkben lévő bútordarabokban mily finoman oldódik meg a modernizált gótika, hogy, amily szegényes az üvegfestészete, és bizony egészben véve festészete is, gyönyörűek az új Ház famunkái és kőpadló- meg kőfaragó dolgai.”

Ignotusnak az épület külsejéről írott bírálata azért is érdekes, mert felsejlik benne két látszólag ellentétes ízlés találkozása. A historizmus meglehetősen konzervatív talaján álló építész – Steindl Imre – a hasonló beállítottságú tulajdonképpeni építtető – gróf Andrássy Gyula – támogatásával olyan alkotást hozott létre, amely a századforduló szecesszió felé orientálódó felfogásától sem esett távol. A mozgalmas körvonal, a festői összkép, a vibráló részletgazdagság mind olyan vonások, amelyek végeredményben összecsengenek a korszak újabb törekvéseivel.

Az Országház dunai nézete, egyáltalán urbanisztikai elhelyezkedése és szerepe, az épületekkel egyre gazdagodó impozáns, folyami városkép ugyancsak megragadta sokak fantáziáját. Felismerték, hogy az új épületek már egyenesen identitásképző tényezővé váltak. Ez jól kiolvasható a nagyközönségnek szóló képes folyóirat, az Ország-Világ lelkes szavaiból:

„Ki nincs elragadtatva attól a felséges képtől, amelyet a hatalmas Duna partjai nyújtanak? Melyik városa a világnak dicsekedhetik csak megközelítőleg is hasonlóval? A Duna-part kiemelkedő részén mindenekelőtt a páratlanul szép királyi vár, Hauszmann mester műve, Steindl monumentális új parlamentje, a restaurált Mátyástemplom, valamint Schulek Frigyes tanár műve, a nagy gránitlépcső a Duna-partnak egészen új, eredeti magyar jelleget kölcsönöz.”

Az Országház használatbavételekor ünnepélyes átadásra nem került sor. Viszont már Steindl Imre 1902. augusztus 31-én bekövetkezett halála után megszületett az elképzelés, hogy a főlépcsőház középső pihenőjének oldalfalában, architektonikusan kialakított fülkében elhelyezik a mellszobrát. Ennek felavatása 1904. május 29-én történt meg. Az építész emléke előtt zászlót hajtó ünnepség az épület egyfajta megkésett felavatásának is tekinthető.

Sisa József

A cikket a Bölcsészettudományi Kutatóközpont és az Újkor.hu együttműködésének keretében közöljük

A cikkben taglalt téma részletesebb kifejtése megtalálható Az Országház építése és művészete c. kötetben, amely Sisa József szerkesztésében, az Országház Kiadó gondozásában nemrég jelent meg.

Ezt olvastad?

Magyarországi szabadkőműves oktatási intézmények hálózata a Kelet közlöny alapján (1899–1911)

A népoktatásügy, népnevelés, az alsóbb néprétegek szellemi felzárkóztatásának víziója tehát már a 19. század második felétől előkelő helyet foglalt el

X